Spencer eleinte a 19 században a historicizmus nyomán a szellemi életben általában elterjedt „progresszió” kifejezést használta a társadalmi változások megfogalmazására, amiben már eleve benne volt, hogy a világ a belső törvényeinek megfelelően egy szebb világ felé halad, és csak, amikor a felhalmozott részletes társadalomtörténeti ismereteket elméletileg is összegezte, kezdett áttérni az evolúció kifejezés használatára, mely ezt a finális, célra irányuló történelmi képet már elveti. Az evolúció kifejezést pedig a mainstream szociológia 1960-as évek elejétől - főként néhány meghatározó amerikai szerző nyomán - a modernizáció kifejezésre cserélte. Ha pedig kiszakadunk a szociológiaelméletek és a történet-szociológiai szerzők szintjéről, és az ontológiai-filozófiai gondolkodók
szintjéről nézzük meg a valóság, benne a társadalom fejlődési-változási tendjeinek elméleti rekonstrukcióit, akkor itt a valóság létrétegeinek egymásra épülése adja az elméleti keretet, benne a társadalomra jellemző értelmi létréteg fokozatos kiépülése az evolúció során. Ezt a legteljesebben az 1930-as évekre Nicolai Hartmann dolgozta ki, és ma a társadalmi evolúció irányába mutató gondolati irányok mellett az ő evolúciós létréteg-elmélete is rendelkezésre áll az összefüggések feldolgozásához.
A progresszió ugyan a 19. századi szellemi miliő központi eszméje, de már az 1700-as évek elején megjelent Giambatista Viconál az emberi fejlődés egyre emelkedő spiráljának leírásával, majd az 1790-es évek elején a francia Condorcetnél, aki az emberi történelmet az ember egyre inkább kibomló szellemi képességeinek kifejlődéseként írta le. Hegelnél az abszolút szellem kibomlásaként felvázolt emberi történelem, vele párhuzamosan August Comte egymás utáni szükségszerű stádiumokból felépülő történelemképe, ahogy Marxnál a termelési módok szükség-szerű egymásra következésének végén a kommunista társadalom eljö-vetele mind ennek a historicista progresszió-felfogásnak a különböző megjelenései.6 Mint láttuk Spencer maga is ebbe a gondolati irányba öntudatlanul beágyazva kezdte el gondolatai kifejtését, és csak a szisz-tematikus történelmi ismeretek felhalmozása - melyben saját kutatásain túl még az általa kutatási titkárként alkalmazott segítői s részt vettek
7 -, vetette el a progresszió kifejezést, és kezdte el e helyett az evolúció kifejezést alkalmazni egyre határozottabban, hogy megszabaduljon a meghatározott jövőbeli célra irányuló történelemfelfogás implikációitól.
6 Lásd Kiss László: A fejlődés- és evolúcós elméletek néhány „tudományos”
képviselője a hosszú 19. században. Acta Agriensis Sectio Historiae. 2015.
XLIII. 134- 139. p.
7 Spencer egy tekintélyes örökséghez jutva megengedhette magának, hogy az 1860-as évek elejétől magántitkárként a fiatal skót kezdő tudóst, David Duncant alkalmazza, aki az ő útmutatásai szerin az egyes civilizációk történeti kibomlásának anyagait kivonatolta, majd őt követte James Collier, később Rich-ard Scheppig. Az irányitása alatt készült munkákat aztán Descriptive Sociology cím alatt 15 kötetben jelentette meg, az első nyolc 1873-1881 között, majd halála után a maradék hét kötet 1934-ig. A szociológia elvei cím alatti, hatalmas terjedelmű - kétezer oldalt meghaladó - műve aztán ezek alapján jött létre.
(Lásd Carniero 1991, 162-163. p,)
Az evolúció így az előre elrendelt cél nélküli történelmi változások leírásának kifejezése, és ezt Spencer már Darwin előtt használta, de Darwin empirikus munkája a fajok eredetéről tette igazán elfogadottá ezt a széles szellemi közvélemény előtt. Az 1900-as évek elején a szocio-lógiában Spencert illetően a biológiai analógiák miatt diszkreditálódott az evolúció eszméje, a fajok harcaként bemutatott emberi történelem eszméje a szociáldarwinistáknál (pl. Ludwig Gumblowicz és Gustav Ratzenhofer munkáiban) pedig az ezeket ideológiai alátámasztásként felhasználó hatalmak II. világháborús bukása okán vált vállalhatatlan-ná, és így csak az 1960-as évektől kezdődött el ismét újjáéledni ez a gondolati irány. Az amerikai Talcott Parsons 1960-as évekbeli munkái ebben központi szerepet játszottak - ő pedig több évre a legbefolyáso-sabb társadalomelméleti szerzővé vált az egész világon -, és az ő nyomán különösen Niklas Luhmann a német szellemi körökben ismételten elterjesztette az evolucionista társadalomelmélet eszméjét. Ő azonban már Spencert teljesen félretolva a darwini evoluciós elméletből indult ki, és ebből is már csak az analitikailag elkülönített általános evoluciós mechanizmusokat vitte tovább, ahogy azt Darwin elemzéseiből Donald T. Campbell az 1960-as években kiemelte. Campbell szerint bármely társadalmi intézmény változásánál azt kell mindig szem előtt tartani, hogy milyen alternatíva készlet (variety pool) állt ott rendelkezésre, milyen szelekciós mechanizmusok működtek, melyek az alternatívák közül valamelyiket kiválasztották és a többit félresöpörték, és végül a kiválasztottat milyen mechanizmusok révén tudták stabilizálni. Így az evolúció szempontjának alkalmazása a társadalmi intézmények vizsgá-latánál a variáció-termelésre, az ezekből kiszelektálás mechanizmusaira és végül a kiválasztott-kiszelektált stabilizálásának mechanizmusaira egyszerűsödött.8 Luhmann aztán ezzel a fogalmi készlettel egy sor tár-sadalmi alrendszer evolúciós változásait elemezte vaskos kötetekben.
Így a modern jog alrendszerében a variációtermelést a hatályos jogi megoldáshoz alternatívakat kidolgozó jogtudósi de lege ferenda (csak akadémiai véleményeket jelentő) jogi megoldások adják a jogtudományi közlönyökben megjelentetve, amiket jogtudósi körökben megvitatnak, 8 Lásd pl. Niklas Luhmann: Evolution und Geschichte. In. uő. Soziologische
Aufklärung 2. 1975. 150-170. p.
hatásaikat teoretikusan körbevárják, de pusztán csak felfüggesztve vára-kozó alternatívák addig, míg valamelyiket ki nem emeli egy parlamenti többséggel rendelkező kormányzat, és törvénnyé téve beépíti a hatályos jogba, eltávolítva az eddigit. Így a jogalkotás az a szelektáló-kiválasztó mechanizmus, mely a variety poolból a kiemelést megteszi, és a többit félresöpörve meghagyja pusztán, de lege ferenda akadémiai véleménynek.
Ez a jogalkotói kiemelés is stabilizál már rövid időre, de igazi stabilizálás akkor történik meg, ha a kiválasztottnak-kiemeltnek a jogdogmati-kai fogalmi rendszerbe beillesztése is megtörténik, mert addig csak kipróbálás alatt áll, noha már így is hatályos jog. Ugyanez a politikai alrendszerben a politikai pártok variety pooljából a ciklikusan ismétlődő választások szelektálják ki az új és új kormánypártot, kisöpörve a régit, és ezzel ideiglenesen stabilizálják is a kiválasztottat-kiszelektáltat, míg ki nem söprik a következő választások. A tudomány alrendszerében az állandóan új és új tudományos publikációkban megfogalmazott tudományos állítások alkotják a variety poolt, és a bevett tudományos igazságok trónfosztásának, vagy csak módosításainak és kiegészítéseinek állandó folyamatát a szabad tudományos viták adják, és ha nem is egy csapásra, mint a politikában a parlamenti választások, de a trónfosztást és az új igazságok bevetté válását fokozatosan véghez viszik, és a tartósabb eredmények átfogóbb tudományos paradigmákba illesztik be, ahogy a jogban az új jogi termékek tartósabb részeit a jogdogmatikába.
A progresszió és az evolúció mellett a „modernizáció” az 1960-as évek közepétől kezdett a szociológiai kutatásokban az egyik irányító eszmévé válni. Ennek alapja az volt, hogy az előző évtizedekben a volt afrikai, ázsiai és latin amerikai gyarmatok közösségeinek társadalomszerveződési elveiről nagytömegű anyag gyűlt össze, és a sikeresebb európai illetve tágabb nyugati civilizációs mintákkal összehasonlítva kiemelésre került, hogy miért maradtak ezek stagnáló társadalmak, és ehhez képest milyen okok idézték elő az európai civilizáció különösen nyugatibb részeinek az 1500-as évektől beinduló gyors fejlődését, mely révén később az egész világot le tudták igázni katonailag, és tartósan uralmuk alá tudták vetni.
Ennek kapcsán dolgozták ki azokat az általános modernizációs trende-ket, melyeken a nyugati társadalmak sok száz év alatt végigmentek, és szembeállították afrikai, ázsiai, ausztráliai és dél-amerikai stagnáló emberi
közösségekkel, mint a tradicionális társadalmakkal, akik ezt nélkülözték, és így e nélkül építették fel társadalmuk működését. A modernizáció fő trendje a funkcionális differenciálódás volt, ahogy például az európai társadalmakban a jog fokozatosan elkülönült az erkölcsi–szokásvilág fölé a külön bíráskodáson túl, mely több stagnáló civilizációban is létezett, de tudatos jogalkotással és jogi fogalmi rendszerrel feljavítva csak Európa nyugati felében ment ez végbe, melye a keletibb részek némileg később átvettek. A politika funkcionális differenciálódósa az 1800-as évektől jött létre, amikor a politikai pártok küzdelmeiből a ciklikusan ismétlődő választások révén állandóan megújítható államhatalmi szerkezet alakult ki, összekötve a parlamenti törvényhozásban a jogalktással. Ugyanígy a szekularizálódással a vallás mindent meghatározó jellege visszaszorult és az 1600-as évektől, lehetővé vált a szabad tudományos kutatás, mely az egyetemek kibomlásával önálló tudományos alrendszerként tudott elkülönülni. Nem sorolva tovább, az összes fontos társadalmi funkció ellátására különálló alrendszerek jöttek létre, és ezzel együtt ezek állandó belső megújulási mechanizmusai is kialakultak, és így a differenciálódás mellett az állandó innováció is beépült az egyes funkcionális alrend-szerekbe, míg a stagnáló társadalmak fő problémája az egyszer felépült struktúrák mozdulatlansága volt, mely feszültségek esetén csak katak-lizmákkal (királygyilkosságokkal stb.) tudott nagy rombolások mellett valahogy megoldódni. De kidolgozásra kerültek modernizációs trendként a differenciálódott funkcionális alrendszerek belső és egymás közötti te-vékenységcseréjének a mechanizmusai is. Ezt Parsons a pénz gazdaságban játszott szerepét alapul véve dolgozta ki, és ahogy itt a pénz, úgy a többi alrendszerben az ottani saját közvetítő cseremédiumuk látja el ezt a feladatot.
Niklás Luhmann ennek nyomán és az amerikai tudományszociológia empirikus kutatásaira támaszkodva mutatta ki ezt a tudományos repu-tációs mechanizmusok működésében és elemzésében a tudós „pénze” a reputációja egy foka, amit az idézetségi mutatója jelez a felszínen, és ha ehhez van hozzákötve a teljes tudományi-egyetemi rendszer (professzori kinevezések, kutatási pályázati pénzek elosztása stb.), akkor ez éppúgy működik, mint a pénzforgalomra alapozott piacgazdaság.9
9 Lásd pl. Niklas Luhmann: Selbststeuerung der Wissenschaft. In. uő. Sozi-ologische Aufklärung 1. 1971. 232-252. p.
Tehát funkcionális- strukturális differenciálódások, ezt áthidaló integ-rációk és mindezek mellett folyamatos innovációt, megújulást lehetővé tevő mechanizmusok beépítése adják a fő modernizációs trendeket, és ezekkel a modern társadalmi struktúrákkal ütköztették a tradicionális társadalmakat, hogy a stagnálásuk okait megértsék.