az utóbbi húsz éV KözépKor i és r eNeszáNsz
for dításai tüKr ébeN
Az utóbbi húsz évben nagyon sok adósságot pótolt a magyar műfordítás-iro-dalom. Sorra jelentek meg jelentős nyugat-európai lovagregények, románcok, chanson de geste-k fordításai, mintha a rendszerváltás és EU-csatlakozás igé-zetében a nyugat-európai múltat akarnánk el- vagy visszafoglalni. A magyarul megjelent művek közül a legfontosabbak: Wolfram von Eschenbach Parzivalja, Chrétien de Troyes Yvainje és Lancelot-ja, Ariosto-, Tasso- és Rabelais-fordí-tások, sok-sok trubadúrköltemény, a Trisztán-regény(ek), neves chanson de geste-k. Gyönyörű széria – büszkék lehetünk rá. És ebbe a sorba illeszkedik a Rajnavölgyi Géza átültetésében megjelent Rózsaregény1 is.
Megállapíthatók-e közös jellegzetességei ezeknek a fordításoknak? Összeköti-e ezeket a rendszerváltás óta megjelent szövegeket valamilyen közös nyelvfelfogás vagy fordítói irányultság? Egy olyan irodalomban, ahol a fordítótól szinte min-dig az eredetivel egyenrangú műalkotást vár el a közvélemény, ahol a műfordítás már-már amolyan negyedik műnemnek számít2, fontos kérdések ezek.
Egyáltalán milyen társadalom- vagy kultúrpolitikai körülmények szület-tek meg ezek a művek? Mi indokolja a nyugat-európai középkor „reneszánszát”
Magyarországon3? Hiszen az utóbbi húsz évben létrejött fordítások mögött már nem áll egy egységes nemzeti kiadáspolitika vagy nagy kiadók évtizedekre előre tervezett projektje, mint a szocialista időkben. Ma már egyetlen kiadó sem
* Károli Gáspár Református Egyetem
1 Guillaume de Lorris – Jean de Meun, Rózsaregény, ford. Rajnavölgyi Géza (Szabics Imre előszavá-val), Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2008.
2 A magyar műfordítás szónak – jellemzően – szinte egyetlen nyugati nyelvben sincs pontos megfe-lelője.
3 Ezzel kapcsolatban csak feltevésekre hagyatkozhatunk. A nyugati középkor iránti érdeklődés tekint-hető múltba fordulásnak, de a „nyugathoz” való felzárkózás spontán vágyának is. És arról se feled-kezzünk meg, a nyugatos műfordítók még nem igazán tüntették ki a középkor népnyelvű elbeszélő műveit, így hát a fordítóknak nem kell „nagy előképekkel” megküzdeniük. (Az Isteni színjáték-fordí-tás már ilyen tekintetben is rendhagyó.)
149
In: La joie des cours. Red: Krisztina Horváth, Budapest, 2012. ELTE Eötvös Kiadó. /Tálentum 9./ 149–154.
engedheti meg, hogy jól fizetett fordítók sorát tartsa „készenlétben”. A közép-kori és reneszánsz művek fordításai egyes fordítók vagy kutatóműhelyekben, doktori iskolákban formálódó baráti társaságok áldozatvállalása által szület-nek, és többségében maguk a fordítók találnak meg velük kockáztatni hajlandó, kis kiadókat. Ennek természetes következménye, hogy a műfordítások színvo-nala hullámzóbb, mint például a hetvenes években, viszont a művek átültetői – és ennek számtalan, ha tetszik, művészi előnye és hátránya is van – nemcsak
a favorizált, céh- és brancsbeli műfordítók közül kerülnek ki.
Ámde a két világháború közötti műfordítás-irodalomhoz képest feltűnő – akkor még maga Babits fordított Dantét –, hogy a befutott nagy költők közül ma milyen kevesen vállalkoznak középkori vagy reneszánsz művek lefordítá-sára. Kivételek azért most is akadnak: lásd Tandori Wolfram von Eschenbach-, Márton László készülő Gottfried von Strassburg-fordítását, Nádasdy Ádám és Baranyi Ferenc Dante-fordítását És az is igaz, hogy ugyan a két „összeurópai”
trubadúrantológia (A tavaszidő édessége, Udvariatlan szerelem) szerkesztői tuda-tosan törekedtek, hogy fiatalokra bízzák a fordításokat – de ezek közül a kezdő, sokszor egyetemista korú költők közül mára nagyon sokan befutottak. Ennek ellenére tény, hogy a „középkorszéria” nagy része az egyetemi kutatóműhelyek-kel szoros kapcsolatban álló fordítók vagy éppen egyetemi oktatók műhelyéből került ki. A középkori és reneszánsz művek fordításai – többnyire – az adott
„iskola” bélyegét is magukon viselik.
És milyen kapcsolatban vannak ezek a szövegek a kortárs magyar iroda-lommal? Hiszen nyilvánvaló, hogy a fordítások – akarva-akaratlanul, gyakran a fordító szándékától is függetlenül – a nyugat-európai középkor–reneszánsz és a kortárs magyar irodalom metszéspontján jöttek létre. A lírafordításoknak vannak a trubadúrokat a kortárs magyar líra felől is „olvasni tudó” kritikusai is (nemcsak Szigeti Csaba, hanem Borbély András, Jánossy Gergely), a kortárs magyar költők versépítkezésében kimutatható „trubadúrmegoldásokat” Szigeti Csaba már számba vette4, sőt a trubadúrfordításokat el is helyezte a kortárs magyar irodalom térképén5. De vajon az „újraalkotott” epikus szövegek hatot-tak-e bármiképp is a kortárs magyar epikára? 2009 júniusáig nemmel kellett volna felelnünk erre a kérdésre. Ám azóta megjelent az Udvariatlan szerelem egyik fordítójának, Horváth Viktornak a Török tükör című regénye, amely a keresztény–muzulmán érintkezés határpontjait kutatva – a trubadúrvidák epikus sémáit variálva – az Isteni színjáték arab fordítójának, al-Muhádzsernek
4 Szigeti Csaba, A hímfarkas bőre: A radikális archaizmus a mai magyar költészetben, Pécs, Jelenkor, 1993.
5 Szigeti Csaba, Oc e Non: Igen és Nem – a fordításról Báthori Csaba trubadúrfordításai kapcsán, www.
ujnautilus.info
Bá n k i É va
150
az életét is elmeséli. És ez jóval több, mint a regény izgalmas, egzotikus mellék-szála, hiszen Jaufre Rudel vidájának le- vagy átfordítása előkészíti a hagyomá-nyos magyar történelmi regény „kifordítását”. A Török tükör, a „fordítás regénye”
magának a kultúraköziségnek, a műfordításnak a folyamatára és problémáira is reflektál.
De milyen fordítói felfogást követnek a középkori és reneszánsz fordítások?
A 20. századi Catullus-fordításokról monográfiát író Polgár Anikó a magyar irodalomban négyféle műfordítói irányultságot különböztet meg6. A 19. századi magyar műfordítókra a világirodalmi művek és versformák „honosítása”, vagyis a domesztikáció eljárása a jellemző. A nyugatos fordítók többsége zsákmánynak, szerepjátéknak, költői életművük részének tekintették az „idegen költőket”, és ha tartalmi hűségre nem is, de formai hűségre törekedtek. Az ő eljárásukat Pol-gár Anikó integrációnak nevezi. Míg az ötvenes-hatvanas évek nagy műfordí-tói (főleg az antik költészetben elmélyülő filológusok, köztük Devecseri Gábor) meghaladni igyekeztek a „szép hűtlenek”, a nyugatosok gyakran szubjektívnek kikiáltott fordításait, és úgy gondolták, összeegyeztethető a szöveg esztétikai szépsége és a legteljesebb filológiai pontosság és alaposság (rekonstrukció).
Polgár Anikó elkülönít egy negyedik kategóriáját a ma divatos „intertextuá-lis” fordításoknak, ahol is a műfordító (vagy éppen parafrázisszerző) számos intertextust, hagyományt tükröztet tudatosan. Itt a költő csak „felhasználja”
(szétszedi, feljavítja, szétcincálja, egyesek szerint kiforgatja, „megalázza”) a pre-textust (az „eredetit”) – és nem is egy prea pre-textust, hanem számosat. Ez a Polgár Anikó által applikációnak nevezett eljárás különösen a kortárs magyar költé-szetben virágzik (Kovács András Ferenc, Csehy Zoltán, Lövétei Lázár László és mások). Ámde a felvidéki kutató kategorizálását azt teszi különösen rokonszen-vessé, hogy többször is kifejti, nincs önmagában üdvözítő irányzat vagy fordítói módszer, nincs semmiféle recept arra, hogy tökéletes fordítás szülessen, elvileg mind a négy eljárás eredményezhet kiemelkedő fordításokat.
Idézett művében Polgár Anikó Catullus-fordításokkal és -átiratokkal fog-lalkozott, így aztán nem vehette tekintetbe a magyar műfordítás-irodalom egyik leginnovatívabb ágát, a drámafordításokat. Pedig a színpadi megjelenítés varázsa, az itt és most kényszere egyenesen megköveteli, hogy a fordító a rég múlt korok nyelvezetét a maihoz közelítse. A fordító a drámában talál a leg-több mentséget arra, hogy a lehető legnyilvánvalóbban kortárs szövegekként
„rekonstruáljon” régi műveket. A magyar műfordítónyelv legnagyobb (ha tetszik, leggátlástalanabb) megújítói közé a drámafordítók is beletartoznak: Nádasdy, Parti Nagy, Térey. Jellemző, hogy Nádasdy Ádám rendhagyónak számító Isteni
6 Polgár Anikó, Catullus noster, Catullus-olvasatok a 20. századi magyar költészetben, Pozsony, Kalli-gram, 2003.
151
r a j n av öl g y i G é z a r ó z s a r e g é n y - át ü lt e t é s e
színjáték-fordítása is egy színházi előadáson, egy hangsúlyosan kortárs közeg-ben, a Trafóban „mutatkozott be”.
A középkori és reneszánsz epikus művek fordításainak fogadtatása ettől több-nyire gyökeresen eltér. A lovagregények, chanson de geste-k fordítóinak nem kell villámgyorsan, egyetlen este elkápráztatniuk a közönségüket. Ezek a szö-vegek akarva-akaratlanul is egy iskolai kánon részei, és bár minden fordító ambicionálja (vagy ambicionálná), hogy a fordítását a kortárs magyar irodalom gyöngyszemének tartsák, de ők is tudják, hogy a fiatal olvasók nem színházban vagy felolvasó esteken találkoznak először ezekkel a művekkel, hanem a köte-lező olvasmányok jegyzékében. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy milyen filológusi felkészültséget igényel az ilyen művek interpretálása. Ez a műfordítót (még ha ő maga nem is tudományos kutató) hónapokig, évekig hozzáláncolja egy kutatóműhelyhez – márpedig epikus művek fordításánál nem bevett gya-korlat, hogy, miként a színházakban szokás, a kiadók külön filológus és külön költő fordítót szerződtessenek.
Az epikus fordítások nyelvezete nemcsak a műnembeli különbség és a befo-gadás eltérő körülményei miatt is konzervatívabb a drámákénál. A magyar verses epikának van egy máig felül nem múlt etalonja: Arany János. (A „felül nem múlt” nem azt jelenti, hogy elvileg „felülmúlhatatlan”.) Tandorit, Nádas-dyt, Márton Lászlót kivéve – ámbár az utóbbi két esetében csak szemelvények-ből következtethetünk erre – a legtöbb magyar műfordító visszakanyarodik Aranyhoz és a 19. századi epikához, mert szándékában áll érzékeltetni az eredeti mű „ódonságát”, a kortárs olvasót az eredeti műtől elválasztó időbeli távolsá-got. Ámde megjegyezzük: Arany egynémely epikus műve már a 19. században is archaizálónak számított, hiszen Aranynak meg az állt szándékában, hogy elmúlt korok „elveszett emlékezetét” rekonstruálja. Arany és az ő nyelvén meg-szólaló műfordítók távolságteremtése szinte soha nem játékos-ironikus, szinte soha nem a kortárs olvasóval játékosan összekacsintó: Tóth Árpád Aucassin és Nicolette-jének a kortárs irodalomban sokáig nem volt folytatása.
A középkori elbeszélések fordítóit a „távolság varázsán” kívül az is meg-kísérti, hogy archaizmusok segítségével hozzanak létre egy – magyarul talán soha nem létezett – udvari társalgási prózanyelvet, egy „fennebb stílt”, egy kifi-nomult, könnyed választékosságot. Sokszor nagyon költőien és meggyőzően, miként Szabics Imre Szibilla királynő édene című fordításkötetében láthattuk.
Itt az archaizálás nemcsak „távolivá”, hanem emelkedetté és kifinomulttá is teszi a magyar nyelvet.
Ez a finom, nem is mindig tudatos archaizálás Rajnavölgyi Géza fordítói nyelvét is jellemzi. És ez már a Rózsaregény-fordítás szókincsválasztásában is megjelenik: kebel, csalit, hívság, ármányos, meggárgyult, grádics, istenúccse, haj-lok, hív, aludván (a sok -ván, -vén igemód). A költői én nyalkán lép és örvendezőn,
Bá n k i É va
152
az álomban látott táj szemrevaló, tetszetős, kies − mind-mind olyan kifejezések, amelyek viccesek vagy éppenséggel ironikusak lennének egy kortárs magyar költeményben.
A magyar Rózsaregény a 19. századi magyar irodalmi nyelv lehetőségeit igyekszik kiaknázni, gyakran meglehetősen ironikusan. A Barát így szólítja fel a szerelmest: Hívem, hallgasd meg hát szavam, / figyelmezzél rá gondosan!
A szerelmes ekképp beszél az Értelemhez: Hölgyem, felettem ő az úr, / s job-bágya lettem, így igaz. / Örül szívem, ha majd hajaz / hozzá kicsinyt… Olykor ezek az archaizálások a régi magyar költészetben bevett figura etimologicákká ötvöződnek, mégpedig nagyon ügyesen. (Csalót és csalottat megcsalok / lopót és lopottat meglopok. Bizonyos szóösszetételek is a régi magyar költészet ihletésé-ből származnak: madarak dallanak.) De érdemes megjegyezni, ez a játékos, hol a népiességre „hajazó”, hol egyenesen túlzónak ható archaizálás – természetesen a forrásszöveg szellemiségével is összhangban – több humoros lehetőséget rejt, mint a Szabics-szövegek „udvaribb”, kifinomultabb, mértéktartóbban archai-záló, elegánsabb nyelve.
Rajnavölgyi olyannyira invenciózus fordító, és − úgy tűnik − a régi magyar epika nyelvében annyiféle íz, szín és játéklehetőség van, hogy ez a nyelv számos szellemes innovációnak, fordítói telitalálatnak is a forrása: ilyen a Henyécske név, a pénzüzér, a szirénre rímelő szépszerén, az elfogta őket hevenyén fordulat. Éppen ezek a találatok teszik sokkal lendületesebbé a Rózsaregény-fordítást, mint Raj-navölgyi más szövegeit, az évekkel ezelőtt megjelent Roland-ének- és Marie de France-fordításokat.
A Rózsaregény-fordító dolgát különösen megnehezíti az allegorikus nyelv magyarra ültetése. A magyar irodalomban nincs igazi, mély hagyománya az allegorikus költészetnek, a Rózsaregényben a fordítót dicséri, hogy ezek az alle-gorikus szövegrészek, didaktikus betétek is ilyen lendületesek. Ám másféle buk-tatót is tartalmaz a párrímes ófrancia szöveg. A jambikus lejtésű, néhol ütem-hangsúlyos színezetű párrímek a magyar költészetben már-már kötelezően megidézik a népiességet, az ilyesmi pedig mintha kevéssé illene egy udvari, alle-gorikus elbeszélő költeményhez. (Mindenesetre Illyés Lecke lovagoknak címmel megjelent fordításrészletében nagyon zavaró.) De Rajnavölgyinél még a párrí-mes sorok is szinte csacsognak: a vaskosabb humor ugyan meg-megvillan a szö-vegben, de a fordítás egésze mégis belül marad az udvari regiszteren.
Rajnavölgyi még népies ízeket, sőt dajkanyelvi fordulatokat (mint például elcsucsul) is képes a szövegbe belesimítani. Az Anyó így kezd hízelegni: Édes húsom, szép gyermekem… És nagyon hangulatos, mikor az ilyen fordulatok jel-zésszerű (vagy épp humorosan túlzott) archaizálással ötvöződnek. Újra a felejt-hetetlen Anyót idézve: Kinek lenne hiúz-szeme / annak cobolyprém bunda se, / se tarka pruszlik, keszkenő / se dolmányka, se kézelő, / kivarrva újabb mód szerint /
153
r a j n av öl g y i G é z a r ó z s a r e g é n y - át ü lt e t é s e
se encsembencsem drágaság / se pompás, fényes cifraság… A kicsinyítő képző és az „encsembencsem” ebben a kontextusban babaruhákká vagy gyerekjátékokká degradálják a felsorolt „cifraságokat” – és tágabb értelemben nemcsak az anyagi javakat, hanem magát az udvariságot is. (Arról sem feledkezzünk meg, hogy a ma is használt „encsembencsem”-nek van valami nemcsak lekezelő, hanem pajzán mellékjelentése.) Nem ez az egyetlen szöveghely, ahol a fordítót ilyen iro-nikus távolságteremtésen „kapjuk”.
Az Anyó mitológiai példázatai és népies nyelve néhol már-már a magyar Rabelais-fordítások ízeit7 vagy akár a régi magyar deákköltészet fordulatait idé-zik. Ámde a fordító kiváló stílusérzékét dicséri, hogy a körmönfont Anyó – aki mindvégig úgy beszél, mint egy latintanárból lezüllött, egy, a különböző stílusok, beszédfordulatok között óvatosan cikázó, mulatságos vidéki kerítő – mégis bele-simul a „vértelenebb”, „kifinomultabb” allegorikus alakok, Édes Gondolat, Szí-vesen Lát, Őrszellem, Édes Tekintet és társaik közé. Az Anyóval való párbeszéd a magyar Rózsaregény legsikerültebb fejezetei közé tartozik, és a sok-sok nyelvi játék, ízlésesen alkalmazott hangnemváltás, a „bujkálás” a különféle regiszterek között már egyfajta nyelvi univerzalizmust, archaikus és mai, arisztokratikus és populáris, komoly-tudálékos és gyermeki, választékos és trágár nyelvi jelenségek egymásba játszását, vidám egymás mellett élését is képes érzékeltetni.
Rajnavölgyi Géza Rózsaregény-tolmácsolása – a legtöbb középkori és rene-szánsz mű fordításához hasonlóan – lényegében filológiai igényű rekonstrukció, amely 19. századi, Arany János-i nyelvi megoldásokkal szeretné a régmúlthoz való viszonyát láthatóvá tenni. A befogadás során mi, az olvasók egyetlen percig sem feledkezhetünk el arról, hogy egy régi művet olvasunk. De egy fordítónak és egy fordításnak többféle (rég)múltja is lehet, hiszen a jó fordítás többféle múl-tat is képes kifordítani, egymásba tükröztetni. Rajnavölgyi Géza a 19. századi epikus nyelvet olyan szellemesen és játékosan – mi több, némelykor távolságtar-tóan, ironikusan – használja, miközben más, nem a rekonstrukciós fordításokra jellemző eljárásokat is szabadon alkalmaz, hogy nemcsak a fordítás filológiai értékei, hanem a nyelvi megoldásai is dicséretesek.
7 A Magyar Rabelais-fordításokról: „Utópia nyelve ez, vagy ha nem, hát nagyon úgy hangzik” (François Rabelais: Pantagruel), Holmi, 2011. I. p. 118–121.
Bá n k i É va
154