Az első, 1499-es Celestina-kiadásnak még 16 jelenete volt. Címe Calisto és Meliba komédiája, 1502-ben már a 21 jelenetre bővített kiadás jelent meg, a címében pedig Tragikomédia váltotta fel az eredeti komédiát. A műről máig sem lehe-tett eldönteni, hogy Fernando de Rojas-e egyedüli szerzője, vagy valaki más írta hozzá a további öt jelenetet. A műről azt tartják, hogy ugyanolyan meghatározó lett volna az európai irodalom későbbi fejlődésére, mint a Don Quijote, ha azt Cervantes nem alkotta volna meg.
A történet egy fiatal szerelmes párról (Calistóról és Melibeáról), szerelmüket segítő szolgáikról (Sempronióról és Pármenóról), valamint a kerítőnő Celesti-náról szól. A szolgák, miután hiába követelik Celestinától a Calisto által a kerí-tőnőnek átadott pénzt, megölik az asszonyt, a hatóság elől menekülve leugra-nak az ablakból, de elfogják és kivégzik őket. Calisto Melibea kertjének faláról próbál létrán lemászni, de rosszul lép, lezuhan és meghal. Melibea szerelmese elvesztésén érzett fájdalmában lesz öngyilkos: saját házuk tornyából veti le magát a mélybe.
Az ókorban és a középkorban azt, hogy valamely cselekmény, magatartás a Jó vagy a Rossz kategóriájába sorolandó, az egyén közösségéhez való viszo-nya, szerepe határozta meg. A középkor elvárta az emberektől a családjukhoz, városukhoz, vagy urukhoz való hűséget, életük, tulajdonuk, tisztességük, mél-tóságuk megvédését, a korabeli felfogás szerinti keresztény normák betartását.
Mindenkinek megvolt a helye, a hűbérúr, vagy a földesúr birtokán, a szolgáknak a gazdájuk házában, stb. Helyüket Isten szabta meg, ennek megfelelően kellett végigmenniük a számukra kijelölt úton, és megvalósítaniuk közösségük javára az abban adott célt. Szerep, hely és út, e három szempont érvényesítése vezetett a személy kellő megítéléséhez. Ez vesztette érvényét a 15. század, és különösen a századforduló folyamán.
A szabad akarat, ami addig a keresztény dogma meghatározó tételeként az ember felelősségét emelte ki, a változó körülmények hatására már nem nyújtotta
* Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest 186
In: La joie des cours. Red: Krisztina Horváth, Budapest, 2012. ELTE Eötvös Kiadó. /Tálentum 9./ 186–192.
a korábban oly biztonságosnak tartott eligazítást, és a gondolkozók figyelmét a dogmában mindig meglévő, de korábban jóval kevésbé érvényesülő predesz-tinációra fordította, ahogyan ezt költői viták és teológiai fejtegetések is jelezték.
E kétségek sokkal alacsonyabb és természetesen nem elvont, eszmei formában a Celestinában is megnyilvánulnak.
A mű igen ellentmondásos korban jött létre. A Katolikus Királyok gazdasá-gilag, társadalmilag nagyon különböző országokat fogtak egybe. A költözkö-dési jogtól megfosztott kasztíliai parasztok nyomorúságával szemben a katalán parasztok bizonyos szabadságot élveztek, és földtulajdonhoz jutottak. De még meghatározóbb volt a hatalmas földekkel bíró arisztokrácia, és a gazdag, keres-kedéssel foglalkozó katalán városi polgárság életmódja közötti eltérés. Ez utóbbi viszonylag új jelenség volt Hispániában.
A Celestina szerzője (szerzői) nem szokványos módon válogatja a szereplőit.
Az elbeszélő irodalom konvencióiba illően Calisto nemes úrfi, Melibea pedig gazdag városi patrícius lánya. Új azonban, hogy szolgáik – ellentétben még az elkövetkező új korszak, az Aranyszázad drámáival is – semmivel sem kapnak kevesebb figyelmet, mint ők, a kerítőnő Celestina, vagy a prostituált Elicia és Areúsa. A jól őrzött nők mellett az utóbbiak elkerülhetetlen „ipart” űztek. Egy fiatal lányhoz egyedül közvetítő segítségével találhatott utat egy szerelmes ifjú.
Nincs abban semmi különös, ha a szerelmi bonyodalomban rájuk is, a szolgákra is szükség van. A különös az, hogy őket, gondolataikat, véleményüket úgy tárja fel a mű, ahogyan az csak a főszereplők vagy a társadalmi rétegükhöz tarto-zók esetében szokásos. A mai olvasót ez nem lepi meg, de a Celestina értékelése e szempont figyelembe vétele nélkül hiányos lenne.
Beillesztésük a műbe a cselekmény széles kibontásán túl leginkább azért szükséges, mert egyedül általuk lehetséges az a társadalomkritika, amely szerint a szolga Pármeno urai iránti hűségével, odaadásával „futóhomokra”1 építene, vagy, hogy a „mai kényes dámák”2 cselédeik „tíz esztendei hív szolgálatát”3 egy levetett rongyos szoknyával fizetik meg, és amikor ki kellene őket házasítaniuk, mondvacsinált okokra hivatkozva utcára dobják őket. Különös figyelmet érde-mel a „mai”4 szócska, arra utal, hogy ez azelőtt nem így volt. Anélkül, hogy idealizálnánk a középkori feudalizmust, kétségtelen, hogy a felső osztályok háztartásában szokás volt a cselédeket életük végéig megtartani. Ha már nem tudtak dolgozni, legalább egy vackot kaptak, ahol meghúzhatták magukat, és a maradékokat, hogy éhen ne haljanak. Ez a rendszer van felbomlóban, az urak
1 Fernando de Rojas: Celestina. Európa Könyvkiadó, Budapest, ford. Szőnyi Ferenc, 1979, p. 59.
2 Celestina, p. 199.
3 Celestina, p. 199.
4 Celestina, p. 199.
187
a c e l e s t i n a é s a z át m e n e t k or a
közül sokan beköltöznek a városba, és az ottani patrícius, nem nemesi, de meg-gazdagodott kereskedői, lealacsonyító munkájukat már nem folytató réteggel tartanak fenn kapcsolatot. A városba költözés a szegény rétegek között is terjed.
Ez az életformaváltás nem annyira Kasztíliára, hanem mindenekelőtt Kataló-niára jellemző. A Celestina városi környezetben játszódik, ahol a pénzre, mint központi értékre éppen a meggazdagodott közemberek társadalmi felemelke-dése mutat. Pármenóban még küzd az erkölcs, mint mondja: „Nem kívánok gonoszul szerzett javakat.”5 Az új idők üzenete Celestina válaszában összegező-dik. „Mit bánom én, mi úton módon, csak tele legyen vélük a házam, pincétől a padlásig.”6 A két idézett megállapítás az elmúlt erkölcsiségéhez való ragaszko-dás igyekezetéről, illetve ugyanennek az erkölcsnek a semmibevételéről tanús-kodik. Pármeno végül a Celestina által kilátásba helyezett vagyon miatt enged a csábításnak.
Itt vagyunk két korszak határán. A szerző a párbeszédes formát választja, mert ebben akadálytalanul hangot adhat az ellentétes véleményeknek. Az elő-adhatatlanul hosszú dráma, a lassan alakuló, és ezért valójában regénybe illő szereplők minden műfaji besorolást kétségessé tesznek. A szerelmi jelenetnek és a szolgáknak a fal túlsó oldalán folytatott, őket kigúnyoló beszélgetésének egyidejű színrevitele eleve torzító lenne. A „valóság” kezelése, az ellentétes írói megközelítés csak a regényszerű feldolgozásban kerülheti el, hogy az olvasó-ban érvénytelenítse Calisto és Melibea érzelmeit. Az ellentétes lelkiállapotok:
a hiteles szerelem, és az azt kétségbevonó irónia egyaránt meggyőző marad, igaz a mély, magával ragadó érzelem, és a világ ebben való kételkedése is. Egy átala-kulóban levő társadalom szuggerálta szemléletet jelenít meg a mű, a – színházi előadásban terhesnek minősíthető – hosszú párbeszédek vagy monológok ennek kellő kifejtését szolgálják, magyarázzák.
A kettősség ezekben is jelen van: a hangnem alkalmazkodik a beszélőhöz:
Calisto szenvedélye az udvari irodalmat utánozza, de ezt a nyelvezetet hamar elhagyja, ha szolgáihoz szól. Celestina figyelmezteti Semproniót, beszéljen
„röviden és velősen”7, mert sejti, hogy üzletről lesz szó, de ő maga nagyon is terjengősre vált, amikor Pármenót akarja bevonni Calisto eredményes megko-pasztásába. Szófordulatai közönségesek, ha már nyíltan beszélhet. A hangnem tehát idomul a beszélő társadalmi státusához, de el is térhet ettől, és alapvetően meghatározza a beszélő érdeke. A szerző saját véleményét érzékelteti velünk, mikor indokolatlanul széles körű műveltségre valló megjegyzéseket ad alacsony társadalmi helyzetű személyek szájába. Sempronio Salamonról,
Arisztotelész-5 Celestina, p. 60.
6 Celestina, p. 60.
7 Celestina, p. 44.
k u l i n k ata l i n
188
ről, Senecáról beszél Calistónak, de ilyen hivatkozások nem fordulnak elő, ha Celestinához, vagy vele egyenrangúakhoz szól. Calisto is abbahagyja magas-röptű elmélkedéseit, ha szolgáját sürgeti, hogy engedje be Celestinát („ …hall-gass, te akasztófáravaló, hisz az asszonynéném az …”)8. A szinte fárasztó felso-rolások nem öncélúak, függenek a beszélő meggyőzési szándékától. Celestina mesterségbeli tudását hivatott felfedni a bájitalhoz szükséges sokféle anyag, akár csak a számos alvilági, pokoli hatalom megidézése. Természetesen egyre gazdagabban bontakozik ki a szereplők szavaiból jellemük, egyéniségük, elvá-rásaik, félelmeik.
A beszélő szavait az érdek irányítja és ennyiben jellemzi őt, az őt hallgatót és mindkettőjük társadalmi helyzetét. Minden bölcselkedés – úgy érezzük – a középkori művekből maradt túlzott és felesleges szószaporítás, nem szükséges a másik meggyőzéséhez. A gazdájukhoz hű vagy a még hű szolgák esetében egy már letűnőben lévő, és egyre kevésbé érvényesnek tartott keresztény erkölcsiség emlegetése egy korábban tanult, de már divatjamúlt magatartásról tanúskodik.
Vagy éppen ámításra szolgál, mert bizonyára becsületes az, aki ilyeneket gondol.
Celestina és Melibea találkozásánál ilyen a gazdagokról való fejtegetés. („Gaz-dag csupán az, ki békességben él teremtőjével… Aligha találsz oly gaz(„Gaz-dagot, ki ne vallaná be neked, hogy bizony jobban élne közepes jólétben, vagy akár tisz-tes szegénységben… Valójában több az olyan gazdag, aki fölött a vagyona az úr”9 […] „Mit mondott a Megváltó a pokolbéli kísértő Sátánnak? Hogy nem-csak kenyérrel él az ember.”10) Celestina nem akarja Melibeát szegénységre és keresztény életformára buzdítani. Az író célozza meg, túl a pénzsóvár kerítőnőn, azt az egész társadalmat, amely vagy már nem hisz az általa hirdetett morál-ban, vagy éppen úton van afelé, hogy elveszítse a belé vetett hitét. A mű nem csak egy szerelmes párról és az őket szolgáló, segítő, becsapó szereplőkről szóló, szórakoztató komédia – hiszen az idézett részek az eredeti, rövidebb változat negyedik jelenetében találhatóak –, hanem a szövegbe ügyesen belecsempészett utalások révén a korszak rendkívüli éleslátásról tanúskodó kritikája is. Talán a hozzáadott jelenetekkel bővült változat címe: a Tragikomédia már e kritikából levont következtetés hangja. (Ez azonos szerző mellett szólna, bár e megjegyzé-sünk természetesen híján van filológiai bizonyítékoknak.)
Az első jelenetben Calisto Melibeához intézett magasröptű vallomását egé-szen más ízű beszéde követte, amikor már szolgáihoz szólt. E kettősségnek felelt meg Celestina reménykedő értékelő, majd reményét vesztetten megítélő hang-neme is. A negyedik jelenetben Melibea beszél kétféleképpen, azaz az előkelő
8 Celestina, p. 45.
9 Celestina, p. 100.
10 Celestina, p. 102.
189
a c e l e s t i n a é s a z át m e n e t k or a
pár és az alacsonyrendű szereplők egyaránt felhagynak emelkedett szavaikkal és váltanak közönségesre, ha úgy hozza érdekük, haragjuk vagy kíváncsiságuk.
Kimondható hát, hogy a Celestina mind szerkezetileg, mind az alakok jellem-zésében, mind nyelvi formálásában a korban és még az elkövetkező században is teljesen szokatlan módon mellőzi az emberek közötti társadalmi megkülön-böztetést.
A hangnem széles skáláját tanúsítja a műveltségi elemeknek a népi köz-mondásokig terjedő alkalmazása. Az ember mindig ugyanaz – állítja ezzel is a szerző. Rojas feltehetően zsidó származású volt, az áttért zsidó közösség tagja.
Az áttérés biztosította, hogy Spanyolországban maradhatott. A zsidók hátrányos megkülönböztetése indíthatta arra, hogy ne lásson különbséget ember és ember között. Celestina azzal dicséri Pármeno anyját, hogy „Nem tett ő különbséget keresztény, mór és zsidó között, ő egyformán felkereste mindegyiknek a sírját.”
Már elismeréssel kezdenénk gondolni rá, de így folytatja: „Akit nappal kinézett magának, azt éjjel kiásta.” Lassan azt is megtudjuk, miért tette. „Mikorra én egy akasztott embernek lerángattam a cipőjét, addigra ő már hét fogát tördelte ki…”11 (Így szedegette össze a varázslásához szükséges eszközöket.) A mórok és zsidók keresztényekkel egyenlő helyzetére tett kijelentés keserű iróniába tor-kollik. Az igazságszolgáltatás boszorkány volta miatt ítélte el Pármeno anyját, de a pap azzal vigasztalta, hogy „boldogok az igazságért szenvedők, mert övék a mennyeknek országa.”12 A gúny egyaránt éri a papot és a szentírás szavait, az anya sorsa pedig megérteti Pármenóval, hogy nincs úgysem helye a tisztességes emberek között. Celestina mesterien forgatja a szót – bár minden szereplő érde-kei szerint érvel, hízeleg, kér vagy panaszkodik – kétség sem férhet hozzá, hogy ő a sokszólamú koncert karmestere, rajta keresztül szól leginkább a szerző, akit egyébként sem érdekel, kihez illenek az ókor nagyjait, hőseit, mitikus alakjait tanúként hívó eszmefuttatások. Elsődleges célja nem a valószínű, a valószerű ábrázolása, hanem a világról kialakított képe hű tolmácsolása. Illúziótlan, mély-séges tapasztalat árad a szereplőknek tulajdonított, de lényegében belőle táp-lálkozó megnyilatkozásokból. Mennyi elmormolt és ártatlan kérdéssé alakított kijelentés! Mennyi óvatosság a Szent Inkvizíció veszedelmekkel teli világában!
Celestina az életével játszik, amikor megkörnyékezi egy tisztes polgár leányát.
De a haszon mégiscsak előbbre való! Pénz és szex mozgat mindenkit, össze is függ a kettő, mert a pénz megvásárolja az élvezetet, Calistónak Melibeát, Semp-roniónak Eliciát, Pármenónak Areúsát, Celestinának a mindennapi kenyeret, és korántsem szűkös boradagját. A „mozgat” szó itt konkrét értelemben is igaz.
Sempronio Celestináért megy, Celestina vele megy Calistóhoz, majd Melibeához,
11 Celestina, p. 154.
12 Celestina, p. 157.
k u l i n k ata l i n
190
és ismét vissza Calistóhoz, Pármenót viszi Areúsához; ez a jövés-menés végig megmarad. Sempronio és Pármeno Celestinához mennek, kivégzésük után Eli-cia Areusához, majd mindketten Centurióhoz, stb. Különösen érdekes, hogy fontos beszélgetések útközben zajlanak, a csaknem megoldhatatlan színrevitel újabb jeleként. Ezen a film sem segítene, a mozgást ugyan bemutatná, de a mozi nem viselné el a hosszan tartó beszédeket. A szerző mondandója nem zárható egyetlen műfaj kereteibe sem. (A beillesztett dalok, versek a regényszerűségnek is ellentmondanak.)
A szerző lerántja a leplet a szívtelen úrnőkről csakúgy, mint az uraikat eláruló szolgákról, a Celestina szolgálatait igénybe vevő papokról, illetve Calisto fel-háborodásáról, hogy a bíró parancsot mert adni szolgái kivégzésére, holott az apjának köszönheti az állását. Mindezt célratörő szereplői nemes szólamaiba burkolja, vagy éppen a szolgák egymás között szabadon kifejtett véleményeire bízza. A kifogásokat olykor tréfává enyhíti egy-egy zseniális nyelvi fordulat.
(„Tisztára olyan vagy mint a kocsmacégér, mely fogadóba tessékeli a vendéget, ám maga odakint marad a szabad ég alatt.”13) Máskor beismeri, hogy egy szol-gához más beszéd illene, mint egy úrhoz. („Hagyd már e cirkalmas beszédet, nem alkalmatos nyelv ez minekünk.”14) Tudatában van tehát, hogy nem tartotta magát az alsó néposztályhoz tartozó szereplői szokásos beszédfordulataihoz, sőt olyan klasszikus hivatkozásokat adott a szájukba, amelyekről azoknak fogalma sem lehetett. A fennkölt nyelvezet éppoly szabadon vándorol a különböző ran-gúak között, mint a letagadhatatlanul közönséges: a ruhát bontogató szerelmes lovag hölgyének tiltakozására nem köntörfalaz: „…aki csirkét akar enni, előbb meg kell, hogy kopassza”15. Nincs különbség, akár a pénzvágy, akár a szexuális vágy űzi őket, Rojas minősítése szerint minden ember egyforma. A szeretkező szerelmesek emelkedett szavait Melibea nemi vágyra gerjedt szolgálólánya ellen-pontozza: „Engem majd szétrepeszt a vágy, ő (Melibea) meg a szemérmest játsz-sza, hogy jobban kérleljék.”16 A csodás kerti jelenetet egy pillanat alatt felváltja a kendőzetlen testiség. Tristán utasítása visszautalja Calistót a puszta anyagi-ságba: „Szedd össze, Sosia, ama kiloccsant agyvelőt a kövekről, és tedd vissza boldogult gazdánk fejébe.”17 Íme, ennyi az emberi lélek és szellem, csak haszon-talan matéria.
Sempronio és Pármeno a rendőrök elől menekülve kiugranak az ablakon, egyiküknek ugyancsak kiloccsan az agyveleje, de a másik is már csaknem halott, mikor lefejezik őket Celestina meggyilkolásáért. A zuhanás okozza
13 Celestina, p. 178.
14 Celestina, p. 185.
15 Celestina, p. 331.
16 Celestina, p. 331.
17 Celestina, p. 337.
191
a c e l e s t i n a é s a z át m e n e t k or a
mindegyikük halálát, mintegy az erkölcsi elbukás metaforájaként. Calisto gyá-vaságát kompenzálva siet Tristanék segítségére, de nem hős lesz, csak óvatlan lépése áldozata. Rosszul sikerült menekülés, valóságos félrelépés, egyik sem emberhez méltó döntés eredménye, egyedül a toronyból leugró Melibea vállalja tudatosan a halálát. Nem vitás, ő is elbukott, ennyiben indokolt, hogy ő is zuhan, hiszen megsértette társadalma, kasztja normáit, de mélységes érzelmeit igazoló halála e normák felé emelik. Szimbolikusan a magasból, házuk tornyából beszél apjával, és onnan veti le magát. Apja Pleberio szerint anyja Meliba holttestét öleli, nincs szó kiloccsant agyvelőről. Melibea méltósága nem sérül.
A szereplők általában az emberi hitványságot példázzák. A szegények, mert csak így remélhetnek kiutat nyomorukból, az olyan gazdagokban pedig, mint Calisto, nincs valódi együttérzés: csak hírnevüket féltik, vagy mint Alisa, a tár-sasági szokásokat fontosabbnak tartják annál, hogy lányuk szabadon választ-hasson neki tetsző férjet. Pleberio ennél sokkal nyitottabb szemléletű, ez abban is megmutatkozik, hogy nem ítéli el „erkölcstelen” leányát, szeretetének nincse-nek korlátai. Ilyen apára nem lelünk majd az Aranyszázad drámai remekeiben.
Melibea szembenéz magával, felsorolja, mi minden következett abból, hogy engedett érzéseinek. „Én öltöztettem e mai napon gyászba … a város nemes-ségének javát (ez még érthető egy patrícius apa lányától), énmiattam maradt fedél és gazda nélkül sok derék cseléd, én vettem ki a kenyeret sok éhezőnek szájából, én ragadtam ki az alamizsnát a koldusoknak, és a szegénységük miatt pironkodóknak kezéből…”18 Ilyen mérvű következmények nem valószínűek, amint hogy – mai szóval, élve – ilyen szociális érzékenység sem. Gyanítható, hogy ismét egyszer a szerző adta szereplőjének, Melibeának a szájába a maga gondolatát. De ha így volt is, mégis csak Melibea lelki nemességét emelte vele piedesztálra.
(Alig merem kimondani, mennyi a hasonlóság a most átélhetőkkel: pénz és szex, érzéki élvezeteken belül növekvő figyelem a rafinált ételek, a konyhaművé-szet iránt, pusztuló morális értékek, hajléktalanság, munkanélküliség, a gazda-gok önzése, a növekvő bajokkal szembeni közönye, a nincstelenek között elbur-jánzó bűnözés, a szó mint a különböző rétegek legsikeresebb fegyvere a vágyott dolgok megszerzésére, a kapcsolati korrupció.)
Röviden összefoglalva: szerep, hely és út mind torzul a társadalmi, gazdasági változások határán, senki sem igazi gazda, vagy igazi szolga, nincs hely, ami igazi otthon lenne, és a rosszul választott cél – bár folytonos mozgással tanúsít-ják az út fontosságát – végül halálba vezet.
18 Celestina, p. 343.
k u l i n k ata l i n
192