sóVárGás KöNY Ve című r eGéNYe
“A relação entre uma cantiga de amigo do século xIII e o início da Menina e Moça tem alguma afinidade com a que se pode ver entre esta obra (principalmente esta parte) e o Marinheiro de Fernando Pessoa… Não sendo embora esse o único conteúdo do seu poema, é como se Fer-nando Pessoa tivesse escrito uma interpretação da obra de Bernardim, verbalizando toda a com-plexidade da meditação, não presente mas já implicada nela. Daí também, a correspondência possível entre os esoterismos de ambas as obras.”
Teresa Amado1 Ahogy az idén 750 éve született Dom Dinistől, a portugálok trubadúrkirályától tudjuk, a provanszálok igen jó verselők, de csak tavasszal énekelnek2, bezzeg a portugálok minden évszakban készek a dalolásra és a szenvedésre, ezért ők az igaziak, a valódi szerelmesek. És azt még nem is említette a jó király, hogy a portugáloknak van egy olyan műfajuk, amelyet nem a provanszál példaképek-től vettek át: ez pedig a cantiga de amigo. (Magyarra barátdalként is fordították már3, de a női dal talán kevésbé félreérthető. Nekem a „barátdalról” elsősorban a szerzetesek jutnak eszembe.)
1 Bernardim Ribeiro: Menina e Moça ou Saudades (magyarul: Sóvárgás könyve) 1984-es kiadása elő-szavában, p. 39.
2 “Proençaes soen mui ben trobar e dizen eles que é con amor;
mais os que troban no tempo da frol
e non en outro” El-Rei D. Dinis, CV 127, CBN 489
3 Barátdalok és szerelmes énekek, szerk.: Bánki Éva, Íbisz, Budapest, 1999.
193
In: La joie des cours. Red: Krisztina Horváth, Budapest, 2012. ELTE Eötvös Kiadó. /Tálentum 9./ 193–202.
Mivel olyasmiről akartam írni Szabics tanár úr születésnapi kötetébe, ami-nek a középkorhoz, a lírához és az ő szellemiségéhez is van köze, úgy éreztem, jó választás lesz Bernardim Ribeiro (kb. 1482–1536) A sóvárgás könyve című, 16. századi regényét4 összevetni a cantiga de amigo műfajával. Az itt következő cikk a disszertációm egy részfejezetének átdolgozott és kibővített változata.
A regény ugyan fordításomban olvasható magyarul5, de nem számít az iga-zán ismert műnek luzitanista körökön kívül, ezért mindenképp indokolt rövid bemutatása, vagyis annak a sokrétű rejtélynek, amit ez a szöveg jelent és főleg jelenthet, rövid érzékeltetése.
A Sóvárgás könyvét a szakirodalom a szentimentális regény vagy novela ama-toria (szerelmes regény) műfajába sorolja, rokona Boccaccio Fiammettájának, és olyan spanyolországi regényeknek, mint Juan de Flores6 és Diego de San Pedro7 művei. Három szerelmi történet részleges elmesélésére kerül sor a könyv-ben, a mesélő szerepét először egy fiatal lány (menina)8, majd egy idősebb asszony (dona dos tempos antigos, a régi idők asszonya) veszi át, a bevezetés a menina monológjából kettejük dialógusába torkollik, majd a dona elbeszéléseiben foly-tatódik. A mű befejezetlen, de ez a tulajdonsága lehet szándékolt, mivel már a bevezetésben történik rá utalás, hogy amit a menina elkezd, azt sosem tudja befejezni:: „Isto me pôs em dúvida de começar a escrever as coisas que vi e ouvi.
Mas depois, cuidando comigo, disse que eu arrecear de não acabar de escrever o que vi não era causa para o deixar de fazer, pois não havia de escrever para nin-guém senão para mim só, ante quem coisas não acabadas não havia de ser novo.”9, és az érzelmekhez kapcsolódó dolgokat csak rendezetlenül lehet elbeszélni: „Das tristezas não se pode contar nada ordenadamente, porque desordenadamente acontecem elas.”10
Számos kutató hívja fel a figyelmet a cantiga-hagyományra a regény kap-csán, az utalások azonban igen homályosak és bizonytalanok. Elsőként António José Saraiva említi (Ensaio sobre a poesia de Bernardim Ribeiro ill. História da
4 Eredeti „címei”: Menina e Moça, Livro de Saudades vagy Saudades, első nyomtatott kiadás: Ferrara, 1556.
5 Bernardim Ribeiro: A sóvárgás könyve (Lány és lélek), Palimpszeszt, Budapest, 2004.
6 Például a Grisel és Mirabella, amelyről cikket is írtam: Emberevő udvarhölgyek Juan de Flores “Grisel y Mirabella” c. regényéről, in: Kalligram, Pozsony, 2004. február.
7 Arnalte y Lucenda illetve Cárcel de Amor.
8 A szereplő-elbeszélő meninaként (lányként) való emlegetése persze félrevezető, mert az elbeszélés kezdetén a nőalak már nem volt lány valószínűleg, de a szakirodalomban így szoktak rá utalni.
9 Idem, p. 56.
10 Ribeiro, Bernardim, Menina e Moça ou Saudades, Introdução e fixação do texto de Hélder Macedo, Publicações Dom Quixote, Lisboa, p. 1990.
194
l a d á n y i - t u r ó c z y c s i l l a
Literatura Portuguesa11), a mottóban idézett Teresa Amado szerint pedig szinte elkerülhetetlen, hogy a női narrátort választó Bernardim a lírai prózát válassza, és ezzel a női dal hagyományát elevenítse fel: „A opção da fala feminina liga-se, por outro lado, inevitavelmente, a uma outra forma poética, a cantiga de amigo.
Também como nesta, a feminilidade é da fala, do sentimento e da atitude, e todo o monólogo da Menina até à chegada da Dona se pode ler como uma longa e lindíssima cantiga de amigo em que os dados tradicionais fossem explicadas, suje-itos a uma outra exigência de análise.”12 Nyilvánvaló a párhuzam, ha csak a női hang alkalmazását, a két nő, egy fiatal, szerelmes lány és egy idősebb, tapasztalt asszony, ráadásul anya – a dona említi elveszett fiát – dialógusát nézzük. A pro-lógust nem csupán a női beszéd, érzékenység és attitűd miatt olvashatjuk cantiga de amigóként: a bernardimi próza13 maga is versszerű (verssorokra osztható), a szcenário, a találkozás ikonográfiai megjelenítése pedig szintén a középkori líra női verseire és egyszersmind a reneszánsz bukolika világára emlékeztet.
Elengedhetetlen néhány gondolattal kitérni a cantiga de amigo sajátos hagyo-mányára ahhoz, hogy annak a való alkalmazását megindokolhassuk. Máig bizonytalan, pontosan honnan ered ez a műfaj, mi köze van az arab-héber iro-dalomban szereplő khardzsákhoz, mennyiben népi eredetű, s vajon rejtőzik-e mögötte egy valóban feminin orális hagyomány. A szóbeli költészetről magá-tól értetődően nincsenek írásos emlékeink, hiszen abban a pillanatban, hogy lejegyzésre kerül, megszűnik szóbeli, állandóan változó és alakítható lenni, amit azonban az orális hagyományról általában tudunk, az erre a lírára is igaz lehet.
A középkori galego-portugál költészet amigo-ága mindenesetre, annak ellenére, hogy szerzői között csak férfiak vannak, olyan stílust, hangnemet és retorikát alkalmaz, amely a művészi mimézis csodálatos lehetőségeinek nagyszerű pél-dája.
Akár a férfi költészet teremti meg a pszeudo-női lírát, akár az orális női hagyományból fakad14, igen korán kialakul egyfajta kánon, amely szerint bizo-nyos műfajok, témák, stílusok, különféle művészi eszközök a feminin jelzőt kapják. A női lírában fontos szerepet játszik pl. a paralelizmus, a szinte mono-ton visszatérés – egyes szavak, kifejezések tekintetében csakúgy, mint témák
11 „Principia o romance de Bernardim pelo monólogo de uma «Menina e Moça» (dir-se-ia o desenvolvi-mento, em prosa rítmica, de uma cantiga de amigo) …” A. J. Saraiva – Ó. Lopes, História da Literatura Portuguesa, p. 234.
12 Idem, p. 37–38.
13 “… este trecho tem relação com as cantigas de amigo medievais, não só no processo de criação do sujeito do discurso, Menina, mas também na linguagem que usa.” A Menina e Moça 1984-es kiadása jegyzetében, p. 77.
14 „Quando esta lírica feminina primitiva toma a forma escrita e entra no reportório dos poetas, dá-se então o fenómeno literário que assinala o nascimento da literatura portuguesa”: Feliciano Ramos, His-tória da Literatura Portuguesa Desde o século XII aos meados do século XX, 1963, p. 33.
a kö z é p k or i c a n t i g a d e a m i g o
195
szempontjából: nagy részük a szerelem különböző szakaszait írja le, legtöbbször a szerelmi vágy és bánat, a csalódás, a tanácstalanság érzékletes megéneklésére kerül sor. A nőies, vagy imitációs líra mindezeket a jellemzőket megőrzi, de egy-szersmind tovább is fejleszti.
A világirodalom néhány műfaja éppen ebbe az imitációs körbe tartozik:
legfontosabbak ezek közül az okszitán trubadúrlíra oldalhajtásaiként született középkori lírai dalok, és a galego-portugál cantiga de amigo műfaja mellett emlí-tést érdemel a középfelnémet Frauenlied is. Természetesen fölvetődik a kérdés, hogy az egyébként provanszál trubadúrdalokat15 utánzó, cantiga de amorokat is alkotó spanyol és portugál szerzők miért éreztek késztetést arra, hogy női han-gon a másik nem érzelmeit és saját maguktól, férfiaktól elszenvedett sérelmeit akarják megénekelni. Mivel erről a kérdésről a galego-portugál líra kutatói meg-lepően keveset írtak, egy, a Frauenlied hasonló problematikáját feszegető német véleményt idézek:
„Dabei ist es zu bedenken, daß die Liebes- und Trennungsklagen häufig von einem Gegensatz zwischen Ich und Gesellschaft, zwischen dem Wunsch nach
<freier> Liebe und den Normen der gesellschaftlichen Moral, welche Verwirkli-chung dieses Wunsches entgegenstehen, bestimmt ist. In einigen Frauenliedern finden sich außerdem Indizen dafür, daß die Gattung dazu dienen konnte, die Attraktivität des Mannes, und seine Unabhängigkeit in der Liebe poetisch zu ver-klären sowie gleichzeitig entsprechende Wünsche der Frau abzuwehren. So schei-tert die Frau mit ihrem Verlangen nach <freier> Liebe nicht nur an den Normen der Gesellschaft, sondern auch an der Untreue des Mannes”. 16
„Andererseits besteht die Möglichkeit, daß die Männer, welche Frauenlieder verfaßt haben, eigene Wünsche (oder Ängste) auf Frauenfiguren projiziert haben, denn auch schon sonst in der Literatur des Mittelalters erschienen Frauen häufig symbolhaft für Aspekte von psychologischen, philosophischen, moralischen und literarischen Problemen, welche die Männer bewegt haben. An einigen Beispie-len konnte jedenfalls gezeigt werden, daß die Gattung des Frauenliedes als Mittel dichterischer Selbstdarstellung funktionalisiert worden ist.”17
A különböző, fent említett feltevések közül esetünkben a legérdekesebb az utolsó helyen említett magyarázat, a költői önábrázolás (dichterische Selbst-darstellung), amellyel kapcsolatba hozható a Bernardim költészetében fontos szerepet jásztó fogalom, az én meghasadása, kettéválása (desdobramento do eu).
15 Újra és újra kétségbe vonják, hogy a trobairitzek költeményeit valóban ők írták-e vagy azok is férfiak szerepjátékaiként születtek, de még ha nem is azok, az egyébként nevesített asszonyok írták volna, akik neve alatt fennmaradtak, nem alkotnak külön műfajt, és nem különböznek formailag a trubadúrdaloktól, tehát említésük ebben a kontextusban inkább félrevezető lenne.
16 Ingrid Kasten, Frauenlieder des Mittelalters, Stuttgart, 1990, p. 22.
17 Ibidem.
196
l a d á n y i - t u r ó c z y c s i l l a
Ez a jelenség már Bernardim Ribeirónak az ún. Resende-gyűjteményben18 sze-replő verseiben is megfigyelhető (Antre mim mesmo e mim – Önmagam s magam között), de még teljesebb kifejezéshez jut a II. eklogában. Erre utalnak a regény-ben megnyilvánuló narrációs eszközök is: a szerző (Bernardim) írja azt a köny-vet, amelyet az írás közben, szemünk előtt „születő” leány is ír, és az egymás után következő szavakban az a női alteregó is létrejön, aki a fikción belüli férfi alteregó (a leány elveszett kedvese – Bimarder) számára jegyzi fel a történeteket.
A cantiga de amigo mint értelmezési lehetőséget António José Saraiva és Teresa Amado mellett egy francia kutató, Anne-Marie Quint-Abrial19 is meg-említi, mégpedig az amigo szó jelentésére fókuszálva. Korábban a regény befeje-zetlensége, sőt, zavarossága melletti egyik érv az volt, hogy a Régi idők asszonya két barát történetét ígérte a meninának, de végül a második barát nem jelenik meg a cselekményben. Quint-Abrial véleménye szerint az amigo fogalma pon-tosan a cantiga-irodalom szerint értelmezendő, a Régi idők asszonya története tehát Bimarderről és Avalorról szól, akik nem egymás barátai, hanem a szerel-mes amigo (kedves) kategóriába tartoznak: „ … ils seraient de toute façon le deux amis annoncés, sans doute possible.”20 Feltételezi, hogy a 16. században ismerték a barátdal műfaját, noha közvetlen bizonyítékunk nincs rá. Gil Vicente, a híres portugál színműíró műveiben találhatóak olyan női strófa-betétek, amelyek, noha spanyol nyelvűek, legalább azt nyilvánvalóvá teszik, hogy hasonló dalok igen is közkézen, közszájon forogtak21. Volt portugáliai témavezetőm, José Carlos Miranda ezzel ellenkező véleményt képvisel, szerinte a cantiga-költé-szet teljesen ismeretlen volt a Resende-féle gyűjtemény szerzői, tehát Bernardim Ribeiro számára is. Álláspontját azzal indokolja, hogy amikor régiesen akar-nak fogalmazni, mindig csupán Fernão Lopes nyelvezetéhez nyúlakar-nak vissza, és soha nem a cantigákéhoz. Véleményem szerint azonban a cantiga de amigo orális továbbélése elegendő ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsünk a bernardimi mű és a középkori női strófa között, a szóbeli hagyomány pedig a Gil Vicente-rész-letek alapján kielégítően bizonyított. Csak, hogy érzékeltessük ennek a szóbeli hagyománynak a továbbélését, az Észak-Afrikában máig előforduló, a ladino nyelvet még ismerő szefárd közösségek dalai között is jócskán akad példa a can-tiga de amigókra megszólalásig hasonlító strófákra.22 Mivel Gil Vicente előbb említett művében éppen egy zsidó vagyis converso, azaz kényszer hatására áttért
18 Cancioneiro geral de Garcia Resende, 1517.
19 Reflexions sur quelques ambiguïtes de la Menina e Moça de Bernardim Ribeiro, 1987.
20 Quint-Abrial, Reflexions sur quelques ambiguïtes…, p. 494.
21 Lásd: Női hang a szefárd irodalomban című cikkemet (Szombat, sat-sat), amelyben közlöm is a Tragicomédia de Lusitânia című darab (1532) női strófáját magyar fordításban.
22 Ladino női strófák eredetiben és fordításomban: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/14_
szam/11.htm#08
a kö z é p k or i c a n t i g a d e a m i g o
197
újkeresztény (cristão-novo) családból származó lány szájába adta a női strófát, felmerül annak a gyanúja, hogy ez a műfaj igen erős gyökerekkel rendelke-zett a zsidó-converso közösségben. Ez pedig a Sóvárgás könyve szempontjából, melyet Hélder Macedo okkult jelentéssel bíró, a szétszóratásban élő converso közösséghez szóló műnek tart23, különös jelentőséggel bírhat.
A Sóvárgás könyve női vershez való hasonlatosságát két alapvető szempont alapján kívánom alátámasztani. Egyrészt a cantigákban megszólaló lányalakot körülvevő motívumokat vizsgáltam, másrészt a szövegek, a versek és a regény felépítését vetettem össze.
Maria do Rosário Ferreira Águas Doces – Águas Salgadas című könyvében a cantiga-corpus víz-motívumait vizsgálva a cantiga de amigo esetében két alap-vető szcenáriót különböztet meg, mégpedig a vizek jellege alapján: az egyik típus a tengerhez, a másik a forráshoz, folyóhoz kapcsolódik.24 Mind a két meg-oldással találkozunk a Sóvárgás könyvében: a regény elején az édesvizű folyó partján látunk egy fiatal lányt, a meninát (elsődleges narrátornő), a végén pedig a tengerparton egy szintén ifjú nőt, Diana volt papnőjét: akár a cantigák ének-lői, ezek a lányok is szerelmi bánattól szenvednek. Míg azonban az első esetben az ikonográfia és a későbbi dialógus valóban a hagyományos cantiga de amigó-nak, a regény előzetes cselekményéhez nem logikusan kapcsolódó végső epizód inkább egy pastorelának felel meg, hiszen a „barátdalban” maga az amigo min-dig távol van és párbeszéd csupán egy másik asszonnyal (legtöbbször anyával) lehetséges, az utóbbiban pedig a dialógus a pásztorlány és a lovag között ala-kul ki. A prológus ikonográfiája további elemeiben is a középkori pszeudo-női műfajra emlékeztet, a regény végén található történetben azonban a pastorela csupán felületes párhuzamként jöhet szóba, hiszen a lovag semmiféle érdeklő-dést nem tanúsít a kiszolgáltatott állapotban lévő leány iránt – abban azonban, amit a lány mesél el korábbi lovagjával való találkozásáról és szerelembe esésé-ről, éppen a pastorela szexuális tartalmat sem nélkülöző műfaját ismerhetjük fel.
Az egész regényt tekintve a cantiga de amigo-örökség részeként értelmezhető a folyóparton időző fiatal lány archetipikus helyzetéhez kötődő képzet, amely
23 Ennek külön könyvet szentelt: O Significado Oculto da Menina e Moça de Bernardim Ribeiro, Edi-tores Moraes, 1977.
24 „Ai ondas que eu viu veer, se mi saberdes dizer
porque tarda meu amigo sen mi?
Ao rio perguntei por meu amigo aquele que há tanto é partido, e por quem morro, ai
In: Aubrey F. G. Bell, A Origem das „Cantigas Encadeadas” (Cossantes), 1932, p. 30.
198
l a d á n y i - t u r ó c z y c s i l l a
Maria do Rosário Ferreira és Pierre Gallais szerint feltétlenül valamiféle mitikus asszony, jó vagy rossz tündér alakját idézi fel. A jó és rossz erők szétválasztása szintén ikonográfiai szinten történik: egy fa vagy madár jelenléte egyértelműen a „jó” erőihez való tartozás jele: „… para anular a ambiguidade associada à fada e assegurar a supremacia do Bem, é necessária a presença de um elemento inequi-vocamente positivo, geralmente uma árvore ou uma ave.”25 Az amiga mágikus világhoz való tartozásáról korábban is szó esett a cantiga-irodalmat feldolgozó tanulmányokban, elsősorban éppen a spirituális jelentésekre oly érzékeny, fen-tebb már említett Hélder Macedót idézhetjük:
„A rapariga transforma-se, assim, num símbolo ou num significante mítico real dentro desta sociedade. O que talvez… ajude a explicar um pouco o estranho arti-fício que está na base de todas as cantigas de amigo: serem escritas por homens, numa sociedade controlada por homens, mas do ponto de vista da mulher, e mui-tas vezes em voz feminina.”26
A Sóvárgás könyvében a jó tündér (fada) képzetét keltő minden feltétel adott: fiatal lány a folyóparton, egy kőrisfa árnyékában, felette csalogány éne-kel, a lánynak nincs neve, minden, amit magáról elmond túlságosan általános és homályos, sztereotipikusnak mondható, a titkolózás nem csupán a másik nővel folytatott dialógusban, hanem már az amigo számára írt vallomásszerű feljegyzésben is nyilvánvaló. Ilyesfajta titkolózással pedig a portugál középkori prózában is találkozunk, leghíresebb példája a Dama Pé de Cabra, a hölgy, aki nem egy folyóparton, hanem egy szikla tetején áll, mikor egy nemesúr rátalál (és azonnal beleszeret).27 A regény esetében mindkét elem, a víz és a kő(szikla) is jelen van az elbeszélő, egyértelműen a negatív erők jelképeként, a pozitív víz ellenségeként értelmezi: „ … aquele penedo estava ali anojando aquela água que queria ir seu caminho …” (Menina e Moça, p. 60.) A lánynak a jó erőkhöz való tartozása tehát a kő mint „diabolikus” jelkép elleni reakciójából is kiolvasható.
25 Águas Doces, Águas Salgadas, 1999. p. 99. Maga a szerző ezt a megállapítását Pierre Gallaistől veszi át (La Fée à la Fontaine et à l’Arbre, Rodopi, Amsterdam, 1992, p. 131.)
26 Stephen Reckert e Helder Macedo, Do Cancioneiro de Amigo, 1976, p. 60.
27 „ … ouuyo cantar muyta alta voz huuma molher em çima de huuma pena: e el foy pera lá e vioa seer muy fernosa e muy bem vistida, e namorousse logo della muy fortemente e preguntoulhe quem era:
e ella lhe disse que era huuma molher de muito alta linhagem …” Portugaliae Monumenta Historica, Scriptores, p. 258. A kecskelábú asszony egyértelműen démonikus figura, erre nem csupán kecskelába és azon követelése utal, hogy szerelmese soha ne vessen keresztet, hanem a szikla is, amin áll, és az identitását illető titkolózás: csupán annyit árul el magáról, hogy nemesi vérből származik. (A diabo-likus itt nem az abszolút Gonoszhoz való tartozást jelenti, inkább a középkorra jelelmzően a pogány hitvilág és az ördögi szféra összemosását, hiszen a kecskelábú asszony a történet során nem bizonyul gonosznak.) A szöveg fordításomban megjelent a következő kötetben: A keresztény démonológia kis-tükre – Pandaemonium, Budapest, szerk.: Magyar László András, Kairosz-Palimpszeszt, 2003.
a kö z é p k or i c a n t i g a d e a m i g o
199