Célszerű lesz az egyes elemeket a fönti három alpont szerint haladva vizsgálni.
a) A jól elemezhető jelzős szerkezetek alaptagjai s egyben az alakváltozatok kiinduló elemei a következők: kehely, pohár; tál, tányér; medence. Az első kettő az egyházi nyelvnek is bevett kifejezése az eucharisztiával kapcsolatban. A tál és a tányér kapcsán figyelmet érdemel a két szó teljesen eltérő kora és eredete a magyarban (a tál ugor kori iráni jövevény, a tányér az olaszból származik), valamint az a tény, hogy az utóbbi a szövegekben leggyakrabban az aranytányér összetett szóban jelentkezik, tehát különleges, szimbolikus tárgyra utal. Ezzel függhet össze az is, hogy igen gyakran (az esetek kétharmadában) nem a szoká-sos -ba/-be, hanem a -ra/-re ragot kapja; ez mintegy felidézi a felmutatás gesz-tusát is. A szokatlan jelzős kapcsolatok közül az ólomtányér és a kolontárnyér nagy valószínűséggel az aranytányér-ból keletkezhetett, szövegromlással. A cin-tányér ennél bonyolultabb eset. Hajlanék egy olyan értelmezésre, mely aranyszín tányér-ból indul ki; hasonló szerkezetekre számos analógiát kínál a népköltészet (vö. a regösének csodaszínű szarvas kifejezését).
A medence és változatai sok meglepetést tartogatnak. Legbiztosabb kiin-dulópont az etimológia: a medence szláv jövevényszó; ómagyar kori adatainak jelentése így összegezhető: ’tálszerű edény mosdásra, mosogatásra stb.’.13 (Ehhez kapcsolódik egy adatközlő tűnődése és találó megjegyzése az aranymelence kapcsán: ’szép tiszta tekenő’, lásd fent.) A régi magyar adatok sorában többször is megjelenik a rézmedence, a szláv megfelelők jelentésében pedig ez az elem gyakran benne is van, mivel ott a szó eredeti jelentése ez volt: ’rézből készült tárgy’. A melence már a 16. századtól adatolható alakváltozat; mai nyelvjárásaink is ismerik. Létrejöttében az ugyancsak szláv eredetű szelence hatásával számol a szakirodalom. A debence, döbönce (vö. keresztdebence, rézdöbönce) formák keletkezésében a hangátvetés emelhető ki; emellett könnyen lehetséges, hogy a bödön szó nyelvjárási változatai (döbön, deben) is belejátszottak alakulásába.
Felmerül egy jelentéstani kérdés: a keresztdebence vajon nem lehet ’keresztelőkút (medence)’ is?
b) A homályossá vált kifejezések kapcsán legfontosabb azt hangsúlyozni, hogy az imákat az asszonyok általában másoktól tanulták, legtöbben gyerek-korukban nagyanyjuktól, dédanyjuktól, azok pedig saját őseiktől. („Ős régi Hagyományos családi imádság!” – ezzel a címmel küld valaki levélben egy szö-veget, ki is fejtve a hagyomány mintegy kétszáz éves történetét, vö. 278. Nem lehetünk elég hálásak a gyűjtőnek, hogy mindezekre a körülményekre
rendsze-13 Vö. Benkő Loránd főszerk., A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–III. Budapest, Akadémiai Kiadó, IV. Mutató, 1984, 1967–1976.
k or o m pay k l á r a
182
resen rákérdezett!) Márpedig a szöveghagyományban a szövegromlással is szá-molni kell, s az imákhoz fűződő tisztelet ezeket különösen megrögzítette. „Így tanultam a nagyanyámtól, így mondom én is” – ez a szemlélet érvényesül az ismeretlen jelentésű szavak kapcsán.
Erdélyi Zsuzsanna sokszorosan rámutat arra, hogy a homályos alakok hát-terében végső soron a Grál keresendő. Ez a középkori latin gradalis szóra megy vissza, mely „széles, lapos, tányér alakú edényt jelent”.14 A Robert historique ezt a közszót 1010-ből adatolja, s jelentését így adja meg: ’plat large et creux’. Jelzi tulajdonnévi használatát is: „Graal a repris le sens du latin médiéval puis le mot s’est spécialisé au sens de «plat de la Cène» (v. 1200; nom propre)”.15 A magyar szóalakok közül a gárdijom, gárdilom áll legközelebb a latin etimonhoz;
a rokon mássalhangzóval kezdődő formák (kárium, hórium) ebből keletkez-hettek. A magánhangzós kezdetű alakok még inkább eltávolodtak az eredetitől;
ezek nemegyszer egymásnak közeli változatai. A glólia idetartozása kérdéses;
a glória bizonyára hatott rá. Megjegyzendő, hogy Erdélyi Zsuzsanna bevezető tanulmányában további formák egész sora jelenik meg: gárgyaom, kárdzsaom, dárium, kárium, gárgyium, gvárgyián, árgyium, árgyélom, gázium, gézium, gália, nárion, aristom, órion, órium, orittom, glorittom, óliliom, áleliom, bézáriom,
„de változott Egyiptommá, Jeruzsálemmé is az értelmet kereső gondolkodás eredményeként”.16 A 265. ima jegyzetében még a következő formákat találjuk:
Grál-vár, Gárdijom-Gárgyilom-Gádalom-, sőt Kárdzsaom-Dárium-Árgyélom-vár. Számomra a legfeltűnőbb az, aminek éppen nincs közvetlen latin vagy ófrancia előzménye: a szóvég. A következetesen visszatérő ium, iom, om (az egyetlen stabil elem!) magyarázatot kíván. Úgy gondolom, közvetett latin hatás állhat ennek hátterében, mégpedig a hasonló végű régi latin jövevényszavak révén, vö. áfium, evangélium, kollégium, pádimentum, skófium, testamentum stb. El tudok képzelni egy korai *Gradalium alakot, amelyből (esetleg *Garda-lium-on keresztül) eljuthatunk az adatokban megjelenő Gárdiom-féle változa-tokig.
c) A jól azonosítható szavak egy része kétségtelenül más fogalomkörbe tar-tozik (vö. fehér gyolcs, selyemkendő). Más részük kapcsán azonban itt is fel-merülhet a szövegromlás lehetősége. A háló, a liliom és az ólom alakilag olyan közel áll az előző sorhoz (s jelentéstanilag olyan távol az adott tárgytól), hogy ezzel az eshetőséggel számolni érdemes. Ez esetben népetimológiás alakula-tokról lehet szó. Ugyanakkor rendszerint többféle irány is elképzelhető. A háló illeszkedik a tenger képéhez (a vércseppek felszedése kapcsán persze váratlanul),
14 Vö. Erdélyi Zsuzsanna, i. m. 163.
15 Le Robert, Dictionnaire historique de la langue française, sous la direction de Alain Rey, Paris, 1999.
16 Vö. Erdélyi Zsuzsanna, i. m. 38.
„ h é t c s öp p v ér e elc s öp p en t, a r a n y tá l b a felv e t t ék ”
183
a „liliomba takarja” kép pedig egy új értelem felé vezet. Feltevésekre vagyunk utalva, de Erdélyi Zsuzsanna értelmezései biztos érzékkel kalauzolnak egy olyan irányba, amely a részletelemzések során is igazolódik.
KITEKINTÉS
A nyelvészeti vizsgálat természetesen csak az első, megkerülhetetlen lépés. Ez után következnek a távlatosabb kérdések, amelyeket itt csak jelezni tudunk.
Mikor, milyen kulturális hatás keretében, milyen közvetítéssel kerülhetett be ez az elem a magyar néphagyományba?
A középkori magyar művelődés kapcsán többféle irodalmi hatás már figye-lemben részesült: tudunk a Roland-ének, a Trisztán-regény, a Trója-regény és a Nagy Sándor-regény nyomairól, részben az Árpád-kori magyar névanyag, rész-ben (a két utóbbi művel összefüggésrész-ben) a későbbi délszláv szövegek tanúsága alapján.17 Azt is tudjuk, hogy – szórványosabban – az Arthur-mondakör nevei is előfordulnak. Van például egy nevezetes névhármas, ahol Trisztán mellett e mondakör két hőse is megjelenik: 1234-ben a Buzád nemben három testvér viseli a Tristianus, Lanceret és Yven nevet. E azonban egyedi eset: bizonyára a csa-lád német származásával függ össze, s a művek német adaptációinak hatására vall.18 A 13. század második feléből még két Lanceret és egy Iven nevű személyt ismerünk.19 Kurcz Ágnes anyagában három Arth(e)us és egy Weniwer jelenik meg (az utóbbi német névkörnyezetben); a szerző szerint ez utóbbi a Guinevra változatának is felfogható. Mindkét név esetében a 13. század első két évtize-dére tehető az első névadás kora.20 Az Anjou-kor első feléből Slíz Mariann két
17 Vö. Hadrovics László, Az ómagyar Trója-regény nyomai a délszláv irodalomban. Budapest, Akadé-miai Kiadó, 1955, Uő, A délszláv Nagy Sándor-regény és középkori irodalmunk. In: MTA I. Osztály Közleményei 15: 235–293, 1960; Korompay Klára, Középkori neveink és a Roland-ének. Budapest, Aka-démiai Kiadó, 1978, Uő, Onomastique littéraire: le Roman de Tristan et la Hongrie médiévale. In:
A Herman Ottó Múzeum évkönyve 46: 564–577, Miskolc, 2007, Uő, Középkori kultúra és irodalmi ere-detű névadás: a Trisztán-regény nevei a középkori Magyarországon. In: Bölcsei Andrea és N. Császi Ildikó szerk., Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. Balatonszárszó, 2007.
június 22–24. Budapest, A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai I. 2008. 387–393; Kurcz Ágnes, Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Buda-pest, Akadémiai Kiadó, 1988. 243–252, 307–314.
18 Vö. Pais Dezső, Magyar Nyelv 1932: 323–324, Kurcz, i. m. 248, Korompay 2007, i. m. 569, 573–574, 2008, i. m. 390, 392–393.
19 Vö. Kurcz, i. m. 308, 311, 313, Korompay 2007, i. m. 574. Kurcz jelez még egy-egy Enid, Amfolis és Mabel adatot is, i. m. 308
20 Vö. Kurcz Ágnes, i. m. 248, 307, 308.
k or o m pay k l á r a
184
Artheus, egy Lancret és egy Amfolys nevű személyt talált.21 Ismét megerősödhet tehát az a meggyőződésünk, hogy az irodalmi eredetű névadás kutatása olyan hatásokra világíthat rá, melyeknek gyakran egyedüli tükrözője a névanyag.
A Grál-motívum magyarországi nyomai annyiban egész különlegesek, hogy itt a közszót – vagy inkább a szimbolikus tárgy nevét – is megőrizte (elhomá-lyosult formában) egy sajátos, máig élő szöveghagyomány: az archaikus népi imádságok világa. Ezen belül különösen érdekes mozzanat az, hogy az udvari kultúrának egy keresztény jelképpé vált eleméről van szó – ez azonban olyan imákban maradt fenn, amelyek kívül esnek az egyház gyakorlatán. Ilyen módon egymástól távoli területek között kell hidat építeni.
Mindez megerősíti és új fényben láttatja Erdélyi Zsuzsanna summázatát a szóbeli és írásbeli kultúrák kapcsolatáról, kölcsönhatásáról: „Magyarországon a szóbeliség őrizte meg a késő középkor nemzeti nyelvű vallási költészetéből azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség is.”22 A Grál-jelkép útja azt sugallja, hogy ez a megállapítás az irodalmi hagyomány különösen szövevényes területeit vizsgálva is új meg új értelemmel telik meg.
21 Vö. Slíz Mariann, Névadás és történelem: Az Anjou-kor I. felének személynevei. PhD disszertáció.
Budapest, ELTE, 2010. 128.
22 I. m. 776.
„ h é t c s öp p v ér e elc s öp p en t, a r a n y tá l b a felv e t t ék ”
185