Bevezetés
A beszédprodukciós folyamatok nagyobb része rejtetten működik, nem férhetünk hozzájuk közvetlenül, csak a kimenet, az elhangzó beszéd elemezhető. A megakadásjelenségek gyűjtése és vizsgálata a pszicholingvisztikai kutatások egyik fontos területe, mivel ezek a diszharmonikus jelenségek információt szolgáltatnak a mögöttes kognitív működésekről. „A spontán beszéd hibaelemzésének hátterében az a feltevés áll, hogy egy folyamat zavarai ugyanazon mechanizmusok eredményeképpen jönnek létre, mint a hibátlan folyamatokéi” (Gósy 2005: 73).
A jelen tanulmányban arra a kérdésre keressük a választ, hogy a társalgási és az interjúhelyzetben másképpen működnek-e a beszédtervezési és/vagy -kivitelezési folyamatok. A kétféle szituációban megjelenő megakadásjelenségek, mennyiségük, típusaik és arányaik adatokat szolgáltathatnak arról, hogy ezen folyamatok eltérései mutatnak-e a szituációtípushoz köthető jellegzetességeket.
Korábbi vizsgálatok igazolták, hogy a (kvázi)monologikus és a dialogikus spontán beszéd jellegzetes (többségükben statisztikailag igazolható) eltéréseket mutat a temporális és a dallamszerkezet tekintetében. Jelentősen különbözik például a szünetek időtartama, a kitöltött szünetek mennyisége, az artikulációs és a beszédtempó (Markó 2006). Mindezek alapján hipotézisünk szerint vannak különbségek a beszéd kivitelezésében a kvázimonologikus interjúhelyzet és a társalgás között, különösen az önellenőrzési folyamatok működése terén.
Kísérleti személyek, anyag és módszer
Adatközlőink 21 éves egyetemi hallgatók voltak: két nő és két férfi, akik a köznyelvi standardot beszélik. Kisszámú adatközlővel dolgoztunk, ezért úgy választottuk ki őket, hogy jól reprezentáljanak egy-egy jellegzetes beszélői attitűdöt: van közöttük bőbeszédűbb és szűkszavúbb; ugyanígy gyors beszédű és normál beszédtempójú is.
A kísérleti személyekkel egy hosszabb dialogikus, illetve személyenként egy rövidebb kvázimonologikus (interjú) spontánbeszéd-felvételt rögzítettünk. Az interjúhelyzetben nyári élményeikről beszéltek, a társalgás témáit maguk választották meg, illetőleg spontán alakultak. Egyik feladatnál sem adtunk meg időhatárokat, az adatközlők addig beszéltek, amíg ők maguk jónak látták. A kvázimonologikus narratívák időtartama 4’39” és 8’07” között szóródott, összidőtartamuk 24’48” volt. A
197
társalgás egésze kb. 1 óra 53 perc, a személyenkénti összes beszédidők 12’01”-től 36’01”-ig terjedtek.
A társalgást egy professzionális rádióstúdiónak használt csendesített szobában vet-tük fel, térmikrofonnal, és közvetlenül számítógépre rögzítetvet-tük digitális formában. A monologikus szövegek felvétele ugyancsak csendesített szobában zajlott, ehhez Sony MZ–R900 típusú minidisc-hangfelvevőt használtunk. A mintavétel monóban, 22 050 Hz-en és 16 biten történt.
A megakadásjelenségeken kvantitatív és kvalitatív vizsgálatot végeztünk – az annotálást és a méréseket a Praat szoftverrel végeztük el. A megakadásjelenségek osztályozásának kialakításához túlnyomórészt Gósy 2002-es és 2004-es tanulmányaira támaszkodtunk. Ezek alapján a megakadásoknak funkcionális szempontból két nagy csoportját szokás elkülöníteni: a beszélő bizonytalanságából adódó jelenségeket és a téves kivitelezés jelenségeit. Az előbbibe tartozik a néma szünet, a kitöltött szünet (hezitálás), a nyújtás, az újraindítás, az ismétlés és a töltelékszó; az utóbbiba a grammatikai hiba, a kontamináció, a téves szótalálás, a „nyelvem hegyén van”
jelenség, a változtatás, a perszeveráció, az anticipáció, a metatézis, az egyszerű nyelvbotlás; illetőleg vannak többféleképpen osztályozható jelenségek.
Mivel a szünet funkciói és lehetséges időtartama jelentős mértékben különbözik a társalgásban és a kvázimonologikus helyzetben (vö. Markó 2005), ezért a néma szünetet csak akkor osztályoztuk megakadásjelenségként, ha az ún. szünet a szóban kategóriába tartozott. A kitöltött szünetek esetében is tekintettel voltunk a funkcióra: ha a hezitálás valószínűsíthetően azt a célt szolgálta, hogy a beszélő magánál tartsa vele a szót, nem vettük figyelembe megakadásjelenségként. A saját kategorizációnkban a meghatározás bizonytalansága miatt nem szerepel a töltelékszó. Továbbá: a társalgásban csak azokat a jelenségeket vettük számba megakadásként, amelyeknek a létrejöttét nem a beszédpartnerek jelenléte/beszéde/nonverbális kommunikációja motiválta (például ha az újraindítást a beszédpartner közbeszólása indokolta).
Ugyanakkor tanulságos voltuk miatt ezekről az esetekről is szót ejtünk az elemzésben.
Eredmények
A megakadásjelenségek számát és relatív gyakoriságát mutatja az 1. táblázat (a társalgásra vonatkozó adatok a hallgatásokat, nevetéseket, egyéb elemezhetetlen részeket nem számítva értendők). Látható, hogy adott időtartamra vetítve a kvázimonologikus interjúkban jelennek meg gyakrabban megakadások. Érdemes azonban azt is megvizsgálni – mivel a megakadások a kutatások szerint beszélőspecifikusan alakulnak, vö. pl. Horváth 2007 –, hogy adatközlőnként milyen gyakoriak ezek a jelenségek a két részkorpuszban. A 2. táblázat megmutatja, hogy bár tendenciaszerűen a társalgásban ritkábbak a megakadásjelenségek, van olyan férfi beszélő, aki éppen ebben a helyzetben produkált több megakadást.
1. táblázat. A megakadásjelenségek száma és gyakorisága
198
Beszédhelyzet Időtartam A megakadások száma gyakorisága
Társalgás ~95 perc 587 db ~6 db/perc
Interjú ~25 perc 230 db ~9 db/perc
2. táblázat. A megakadások gyakorisága adatközlőnként (N = női, F = férfi beszélő)
Beszédhelyzet Adatközlők
N1 N2 F1 F2
Társalgás 5 db/perc 9 db/perc 5,5 db/perc 4 db/perc Interjú 10 db/perc 14 db/perc 8,5 db/perc 2 db/perc
A kétféle beszédhelyzetben megjelenő megakadásjelenség-típusok arányai eltérően alakulnak – bizonyos típusok az interjúhelyzetben fordulnak elő nagyobb számban, de vannak olyanok is, amelyek a társalgásban gyakoribbak. Az 1. ábra a bizonytalanságból adódó megakadások arányait hasonlítja össze a két szituációban.
1. ábra. A bizonytalanságból adódó megakadásjelenségek gyakorisága a két beszédhelyzetben (az adott helyzetben megjelent összes megakadást tekintve 100%-nak)
Megvizsgáltuk, hogy az eltérések közül melyek tekinthetők tendenciaszerűeknek, azaz melyek azok, amelyek minden beszélőnél hasonlóan alakulnak. A hezitálás, az ismétlés és az újraindítás jelentős különbségei helyzetfüggők minden beszélőnél. Ez alapján úgy tűnik, hogy a hezitálás nem elfogadott időnyerési stratégia a társalgásban
199
(az interjúkban mintegy 4-szer gyakoribb), míg ebben a helyzetben az újraindítás és az ismétlés eszközével jelentősen (1,6 és 2,8-szor) gyakrabban éltek az adatközlők.
2. ábra. A hiba típusú megakadásjelenségek gyakorisága a két beszédhelyzetben (az adott helyzetben megjelent összes megakadást tekintve 100%-nak)
A hiba típusú megakadásjelenségek (2. ábra) közül a téves szótalálás, a változtatás és az anticipáció szituációs meghatározottsága tekinthető tendenciaszerűnek – ezek előfordulása a társalgásban 2,5–5,3-szer gyakoribb, mint az interjúhelyzetben.
Az eredmények alakulása látszólag ellentmond a hipotézisünknek, miközben számszerűen beigazolódott, hogy a társalgás arányosan kevesebb megakadásjelenséget tartalmaz, mint a kvázimonologikus interjúhelyzet. A jelentős eltérést mutató kategóriák esetében érdemes megvizsgálni, milyen beszédtervezési stratégiák húzódhatnak meg a háttérben, és ezek milyen más beszédsajátosságokkal függnek össze.
A Bevezetésben említett korábbi kutatás (Markó 2005, ugyanezen a beszédkorpuszon) kimutatta, hogy statisztikailag szignifikáns eltérés van a különböző (monologikus és dialogikus) beszédhelyzetek között a beszélők szünethasználatát (mind a szünetarányokat, mind a néma szünetek hosszát) és az artikulációs tempóját tekintve. A társalgásban a szünetek jóval tervezettebben valósulnak meg, kisebb részét teszik ki a teljes beszédidőnek, és átlagosan rövidebbek (az időtartamuk terjedelme, azaz a minimum- és maximumértékek távolsága is jóval kisebb) minden beszélő esetében. Ugyancsak jelentősen (átlagosan mintegy 10%-kal) csökken a társalgásban az artikulációs tempó.
Mindez arra utal, hogy a beszélők több aktív beszédpartner jelenléte esetén olyan stratégiát alkalmaznak, amely lehetővé teszi, hogy a rendelkezésre álló időt minél jobban kihasználják, miközben minimalizálják azt a lehetőséget, hogy átvegyék tőlük a
200
szót, mielőtt a mondandójuk végére érnek. Valószínűsíthető, hogy a temporális szerkezet említett különbségei mellett erre a stratégiára vezethetők vissza a megakadásjelenség-típusokban megfigyelt tendenciaszerű eltérések is. A hezitálás alacsony száma, illetőleg az önellenőrzésre, a téves utak feloldására és az újratervezésre szolgáló típusok (újraindítás, ismétlés, téves szótalálás, változtatás) megnövekedett aránya a társalgásban arra utal, hogy a beszélők úgy tudják a leghatékonyabban maguknál tartani a beszélés jogát, ha folyamatosan beszélnek.
Vagyis azt is kimondják, amit egy monologikus helyzetben nem kellene kimondaniuk, (néma vagy kitöltött) szünetet tartva még belső beszéd (internal speech – vö. Levelt 1989) formájában ellenőrizhetnék, újratervezhetnék a közlést. A dialogikus helyzetben így több tervezési lépés is felszínre kerülhet. Elképzelhető, hogy a gyorsabb artikulációs tempó és az anticipációs jelenségek gyakoribbá válása között is összefüggés van: a beszélő minél hatékonyabban kíván élni a beszédidővel, ezért a kognitív folyamatok és ezzel együtt maga az artikuláció is gyorsabbá válik, ami később megjelenendő elemek korábbi felbukkanását idézi elő a beszédben.
Azokat a megakadásjelenségeket külön is megvizsgáltuk, amelyek létrejöttében bizonyíthatóan a beszédpartnerek jelenléte volt a motivációs tényező. Összesen 44 db ilyen fordult elő, ez a szám az összes társalgásbeli megakadás 7%-ának felel meg. Ezek közül 29 volt ismétlés, 9 újraindítás, 3 téves szótalálás, 2 szünet a szóban és 1 változtatás. A motivációs tényezők között találtunk egyszerre beszélést, nevetést, más nonverbális jelzéseket stb. Mivel tervezési szempontból a téves szótalálások a legérdekesebbek, ezeket az alábbiakban részletesen is elemezzük.
Az első példában egy korábban a társalgás folyamán többször elhangzott szó (könyvtáros) „ragad be” N2 alábbi közlésében (a szó legutóbbi előfordulása óta több mint 6,3 másodperc telt el): De volt olyan képesítése, hogy kö matek.
Az alábbi szomszédsági párban F1 közlésében 1,5 másodperc után bukkan fel N2 mondatának utolsó szava.
N2: …tehát nem nem kell nagyon nagy tudás.
F1: De úgy, hogy érteni. Tehát nem tu nem lehet mindent érteni.
A harmadik példa egyszerre elhangzó mondatok közötti hatást mutat, vagyis F1 beszélő a saját megszólalása közben feldolgozza N2 közlését, és a köz(öt)t szónak a percepciós folyamat révén történő aktiválódása idézi elő a produkcióban való megjelenését 368 ms elteltével. (A szögletes zárójelek az egy időben elhangzó közlésrészleteket jelölik.)
N2: Hát [többek közt]
F1: Igen. [Tamás csinálta] egy évek között egy éven át…
Ezek a példák a felszíni megjelenés alapján téves szótalálások, ha az adatközlők beszédét külön-külön, egymással párhuzamos monológokként vizsgáljuk. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük a többi beszélő jelenlétét, a percepciós folyamat aktív