A jelenkor büntetőjogában nem vitatott, hogy a csalás és a hamisítás egy-mástól különböznek, és hogy elsősorban a jogi tárgy alapján választandók el egymástól, amelyet a külön fejezetbe helyezés is mutat. Hatályos büntető törvénykönyvünk a hamisítást, pontosabban a külön néven nevezett hamisítá-si cselekményeket a közbizalom elleni bűncselekmények csoportjába sorolja (Btk. XXXIII. fejezet), míg a csalás esetében ma már nem kétséges, hogy a védelemben részesített értékek a vagyoni jogosultságok, így (speciális típu-saival együtt) a Btk. XXXVI. fejezetében, a vagyon elleni bűncselekmények között szerepel.
Büntetőjogunk történetében azonban ez nem volt mindig ilyen egyértelmű, és bár az első magyar büntető törvénykönyv látszólag hasonló megoldást tar-talmazott – hiszen külön fejezetekben szabályozta a csalást (XXXI.) és a hami-sítást (XXXII., továbbá XXXIII. és XXXIV.)1 –, a kodifikátor magyarázatából azonban kitűnik, hogy mindegyiket a vagyon elleni bűncselekmények körébe sorolta.2 Ez az osztályozás eltér a fent említett mai állásponttól, miközben
* Delacasse Krisztina PhD, adjunktus, Pécsi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék.
1 Hamisítás alatt már akkor sem csupán az okirathamisítás (391. §) volt értendő, hanem ide-tartoztak a hamis orvosi és községi bizonyítványok (408–411. §), valamint a bélyeghamisítás is (412–413. §). Külön fejezet (XXXV.) szólt a csalárd és vétkes bukásról.
2 Folytatása a büntető törvénykönyv indokolásának. In Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett Országgyülés Képviselőházának irományai, IX. kötet, Budapest, 1876. Schlesinger és Wohlauer (továbbiakban: Btk. indokolás), 304. p., Csemegi a vagyon elleni bűncselekményeken belül négy kategóriát különböztetett meg. Először: más vagyonának jogellenes elvétele (lopás, rablás, zsaro-lás), másodszor: a jogosan elvett idegen vagyon jogellenes megtartása, illetve azzal való jogellenes rendelkezés (sikkasztás, zártörés és hűtlen kezelés, jogtalan elsajátítás, orgazdaság, bűnpártolás), harmadszor: a tulajdonos saját vagyonának átadására ravaszsággal rávétetik (csalás, okirathamisítás,
88 delacassekrisztina
gyökeresen szakít a korábbi jellemző vélekedéssel, amely inkább a publica fides sérelmét látta mindkettőben. Csemegi Károly maga a kodifikáció során a vagyon elleni bűncselekményeket tartotta a legtöbb ellentmondást és kételyt tartalmazó területnek,3 és tisztában volt azzal, hogy e megoldása vitára ad okot.
Jelezte is, hogy a tervezetnek e fejezeteivel szemben előre tudja az ellenve-téseket, amelyeket azonban a részletes indokolás cáfolni fog,4 és leszögezte, hogy némely bűncselekmények csak a másikkal való hasonlatosságuk miatt, célszerűségi szempontból kerültek azonos kategóriába.5 Kifejezetten kiemelte e körben a hamisítást, és sietett rögzíteni, hogy ez ténylegesen nem tartozik ide. Azonban „a hol a czélszerüség a logica szoros methodicájától eltérést ta-nácsolt, mint a hamis közokiratoknál, melyek tulajdonképen nem is képeznek vagyon elleni büntettet: ott nem haboztunk a czélszerüség követelményét a szigorú logicai következetesség fölé helyezni”.6 Pedig a kiegyezést követő kodifikáció idején már a hazai szakirodalom is elfogadta, hogy a csalástól el-különített hamisítás fogalma azokra a csalárd tettekre vonatkoztatható, amelyek a közbizalmat veszélyesen megsértik.7
Ahogyan ebből is látszik, a törvény elfogadását megelőző időszakban a kü-lönbségtételt csalás és hamisítás között vita övezte, és mivel sokáig az sem volt nyilvánvaló, hogy pontosan miben tapintható ki e két bűncselekmény egymástól való elválasztásának lényege, úgy a tényállások precíz megfogal-mazásának egyes részletein túl ebben is dűlőre kellett jutni. Érdemes tehát az 1878. évi V. tc. megszületése körüli időszakban felvetődő ezzel kapcsolatos gondolatokat – azok eredetére is figyelemmel – összefoglalni. Levezetésében vagy magyarázatában ugyanis nem csupán Csemegi, hanem több más szerző is utalt külföldi példákra, a korszakban megszületett törvénykönyvekre, illet-ve a német jogtudomány egyes eredményeire, ezért a háttér ilyen szempontú megvilágítása sem maradhat el. E rövid terjedelem keretei között természe-tesen nincs mód közvetlen hatások kutatására és kimutatására, pusztán annak a felvillantására, hogy e konkrét kérdéskörben egyes megnyilvánulások meny-nyiben hivatkoztak külföldi joganyagra és művekre, továbbá, hogy vajon milyen okoknál fogva alakult ez így.
orvosi és községi bizonyítványok hamis kiállítása, bélyeghamisítás, csalárd és vétkes bukás) és vé-gül: más vagyonának jogellenes megsemmisítése vagy megrongálása (rongálás). csemegi Károly:
A vagyon elleni büntettek és vétségek (A m. btkv. javaslatának 26–37. fejezetei). Magyar Igaz-ságügy, 1876. VI. sz. 216–217. p.
3 csemegi 1876, 203. p.
4 csemegi 1876, 216. p.
5 csemegi 1876, 217. p.
6 csemegi 1876, 216. p. Ezt az érvelést a belga Btk. példájával támasztotta alá.
7 scHnierer Aladár: A csalásról és hamisításról. Jogtudományi Közlöny, 1868. 17., 18., 19. sz.
146–147. p.
acsalásésahamisításelhatáRolásinehézségénekelőzményei… 89 A büntetőjoggal kapcsolatos hazai tudományos vizsgálódásokat illetően Csemegi véleménye nem volt éppen hízelgő. A kodifikáció nehézségét töb-bek között abban látta, hogy a vonatkozó jogi szakirodalmunk csekély, híján van az egyes területeket részletesen tárgyaló monografikus munkáknak. Mivel pedig megítélése szerint a büntetőjoggal való foglalkozás nem kellőképpen elmélyült, ezért az egyes ellentmondásos eszméknek nem volt alkalmuk le-tisztulni, s így a tudományos közélet számos vitás kérdésben nem tudott kö-zös nevezőre jutni. Mindez tehát általában véve is jelentősen megnehezítette hazánkban a büntetőtörvény megalkotásának folyamatát, ami így mindössze néhány jeles tankönyvre és az 1843. évi javaslatra tudott támaszkodni; s míg előbbiek jellegüknél fogva nem vállalkozhattak egy-egy kérdés mélyebb elem-zésére, utóbbinak a szakirodalmi feldolgozottságát hiányolta.8
A hamisítás és a csalás korábban sem voltak teljesen ismeretlenek jogunk-ban, csak éppen olykor más elnevezések alatt lehetett őket megtalálni, továbbá nem volt feltétlenül egyértelmű meghatározásuk és elhatárolásuk. A kérdés Európa-szerte is csak a 19. században jutott nyugvópontra, Magyarországon ráadásul erőteljesen összefüggött a terminológiai problémával is, hiszen a la-tin jogi szaknyelv jobbára a stellionatus és a falsum vagy crimen falsi szavakat ismerte és használta a fenti értelmekben, de ezek direkt megfeleltetése a csa-lásnak, illetve hamisításnak túlzott leegyszerűsítés. Mindemellett a tradicionális magyar jogban további deliktumok is rendelkeztek olyan elemekkel, amelyek-nek lényege a valóság szándékos elferdítése általi vagyongyarapodás volt (pl.
álorcásság, vértagadás).9
A német nyelvterület jogászainak szintén hasonló dilemmával kellett meg-küzdeniük, sőt az erre vonatkozó tant a büntetőjog legnehezebb anyagának jelentették ki. Pauler Tivadar idézi Carl Friedrich Häberlin megállapítását, miszerint „keine Materie des Strafrechts ist so schwierig als die Lehre vom Betruge und von der Fälschung”.10 A „keveredés” alapja az, hogy a római
8 csemegi 1876, 214–215. p.
9 A magyarországi előzményekkel itt nem kívánok foglalkozni, ezeket részben már korábbi tanulmányaimban kifejtettem. Ld. korsósné delacasse Krisztina: A stellionatus meghatározásá-hoz, különös tekintettel a 18. századi magyar büntetőjogi irodalomra, Jogtörténeti Szemle, 2014.
1. sz. 38–43. p., A csalás törvényi tényállásának és jogi tárgyának változása a magyar büntetőjog történetében. In gosztonyi Gergely – réVész T. Mihály (szerk.): Jogtörténeti parerga II: Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére. Budapest, 2018, ELTE Eötvös Kiadó, 153–158. p., A csalás törvényi szabályozásának alakulása a XIX. századi büntetőjogi kodifikáció előtt. A XVIII. század végének két kodifikációs kísérlete Magyarországon. Acta Universitatis Sze-gediensis: Forvm: Acta Juridica et Politica, 2019. 1. sz. 99–111. p.
10 pauler Tivadar: Büntetőjogtan. II. kötet. Pest, 1865, Pfeifer Ferdinánd, 241. p. (Az idézett mű: Carl Friedrich HäBerlin: Grundsätze des Criminalrechts, nach den neuen deutschen gesetz-büchern, Leipzig, 1849.)
90 delacassekrisztina
jogra visszavezethető latin terminusok – ahogyan ez más esetben is gyakran előfordult – egészen eltérő tartalmat nyertek a középkori jogban.
A német büntetőjog-történet a 19. századig nem tett éles különbséget a csa-lás és a hamisítás között, egymástól való elválasztásuk egészen az 1871. évi Strafgesetzbuch elkészültéig vitatott maradt.11 Ahogyan hazánkban is jellemző volt, a korábbi német jog is számos olyan különféle deliktumot ismert, amelyek fogalmilag a később egyértelműsödő csalásdefiníció alá estek volna.12 Németül szintén tovább bonyolította a kérdést a szóhasználat, ti. a falsum – Fälschung (illetve a későbbi stellionatus – Betrug) párhuzam hasonlóképpen alakult, mint a magyarban.13 A 16–19. századi német jogtudomány ún. Fälschungsde-likte alatt a római jogi falsum absztrakt fogalmából kiindulva a crimina falsi eseteit a közbizalom védelmét szolgáló zárt, ám átfogó deliktumcsoportként határozta meg, és a csalás (stellionatus) mint minősített eset szintén e körbe tartozott.14 Csak a későbbi szerzők szakítottak azzal az elképzeléssel, amely – főképpen a kommentátorok tanaiból kiindulva – a falsumnak egy minden fölé rendelt általános, összefoglaló fogalmát konstruálta meg.15 Ennek esszenciális gondolati magvát a valóság elferdítése alkotta, amelyet minden, e csoportba sorolt bűncselekménynél azonosnak tekintettek, így legfőképpen ez jellemezte a stellionatust is.16 Mindemellett megjelent az a nézet, hogy a falsum egyúttal a vagyon károsítását is okozza. A ius commune világában tehát csalás és hamisí-tás egy homályosan meghatározott deliktummá olvadt össze, amely alá számos olyan szándékosan elkövetett tettet soroltak, amelyek az igazság elferdítésével valósultak meg, és ennek következtében más vagyonának sérelmével is járhat-tak. A tan középpontjában egyértelműen a falsum állt, így az uralkodó teória a stellionatus vizsgálatát kicsit el is hanyagolta. Azzal, hogy pl. a Constitutio
11 Ekkehard kauFmann: Betrug. In erler, Adalbert – kauFmann, Ekkehard: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte 5. Lieferung. Berlin, 1971, Erich Schmidt Verlag, 398. p., Hupe, Erich: Fälschungsdelikte. In erler, Adalbert – kauFmann, Ekkehard: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte 5. Lieferung. Berlin, 1971, Erich Schmidt Verlag, 1060. p.
12 kauFmann 1971, 398. p.
13 scHnierer Aladár: A csalásról és hamisításról. (Vége.) Jogtudományi Közlöny, 1868. 19. sz.
145–146. p.
14 Hupe 1971, 1064–1065. p., Btk. indokolás 302. p.
15 Hupe 1971, 1060. p., 1064. p.
16 Hupe 1971, 1064. p., Btk. indokolás 302. p. Magyarországon is jelen volt az a felfogás, hogy akár a stellionatusról, akár a falsumról legyen is szó, elsősorban az igazság szenved sérelmet.
Az erre vonatkozó nézetek nálunk is belesimultak tehát az Európában akkor uralkodó felfogásba, ami nem csoda, ha azt vesszük figyelembe, hogy a 18. századi büntetőjogunkra és pl. Bodóra ki-mondottan erős hatást gyakorolt az alsó-ausztriai jog, jelesül a Ferdinandea átvétele. Bodo, Matt-hias: Jurisprudentia criminalis secundum praxim et constitutiones Hungaricas. Posonii, 1751, 300., 314. p.; Huszty, Stephanus: Jurisprudentia practica seu commentarius novus in jus Hungaricum.
Budae, 1745, 120. p.; angyal Pál: A csalás. A magyar büntetőjog kézikönyve 16. Budapest, 1939, Attila-Nyomda Részvénytársaság, 33. p. Ez az elem még az 1795-ös büntető javaslatban is domi-náns maradt. Részletesebben lásd korsósné delacasse 2019, 108. p.
acsalásésahamisításelhatáRolásinehézségénekelőzményei… 91
Criminalis Carolina idevágó rendelkezései is e doktrinát tükrözték vissza (ama különbséggel, hogy az absztrakciót a jogalkotásban a kazuisztika váltotta fel), s végső soron Carpzov és Leyser is az előbbi fogalmi keretek között maradt, a stellionatust a falsum esetei közé soroló elmélet évszázadokra meghatározta a német jogi gondolkodást, s e megmerevedő nézettel együtt a csalás dogma-tikai kérdése hosszú időn át lekerült a napirendről.17 A stellionatus fogalma – a fentiek miatt is – sokáig bizonytalan volt, és a meghatározására törekvők gyakran nem léptek túl példálózó felsorolásokon, vagy olyan nagyon általános meghatározásokon, mint Odofredusé: azok követik el, akik gonoszul nem azt cselekszik, mint amit mondanak.18 A fejlődés e szakaszában a stellionatus egy olyan, csalárdságot feltételező szubszidiárius tényállásként írható le, amelynek az elkövetés különös ravaszságán túl nincsenek éles határvonalai. Ez a későb-biekben szinte analogikus módon mindenféle alávalóságra alkalmazhatóvá vált, amikor tudniillik egy magatartást a másokat kijátszó, megtévesztő jellegéből fakadóan büntetendőnek véltek, de nem volt besorolható egy bűncselekmény alá sem.19 Mindez azért következhetett be, mert a falsum alkalmazási körét is olyannyira kitágították, hogy valójában ahhoz tartozott már minden olyan tett, amelyeket a későbbiekben vagy ma a csaláshoz sorolnának. Így a 17–18.
századra a kettő egyazon deliktummá olvadt össze, amely széles körét fogta egybe mindazoknak a cselekményeknek, amelyeket az igazság elferdítésével, sőt a valóság kifejezetten gonosz kiforgatásával visznek véghez.20 A falsum-fogalom ilyen mérvű kiszélesedését utóbb természetesen úgy ítélték meg, hogy az teljességgel eltért a római jog eredeti szellemétől, és annak a „buzgó, de gyakran nem szerencsés” törekvésnek volt köszönhető, hogy a római jogi intézményeket a középkori viszonyokra alkalmazzák.21
Csak a 19. században jutott el újra addig a német jogtudomány, hogy szakítson a közönséges jognak az e deliktumokat egybefoglaló felfogásával, és a kettőt ismét megkísérelje egymástól elválasztani. A változás elindítójaként általában Feuerbachot említik, mint aki már másféle módon gondolkodott
17 Hupe 1971, 1065. p., scHnierer 1868/19. 146. p.
18 Hans Peter glöckner: Stellionatus. In erler, Adalbert – kauFmann, Ekkehard: Handwörter-buch zur deutschen Rechtsgeschichte 32. Lieferung. Berlin, 1990, Erich Schmidt Verlag, 1953. p.
19 Például stellionatus miatt ítélték el azokat, akik rokonukat az akasztófáról titkon levágták, vagy Lipcsében azt a parasztot, akinek beteg szolgálólánya egy szomszédos falu népét pestissel.
Schaffsteinre és Carpzovra hivatkozva: glöckner 1990, 1953–1954. p. Egyesek a hamis eskü általi gazdagodást is a stellionatus körébe sorolták, ld. köBler, Gerhard: Zielwörterbuch integrativer europäischer Rechtsgeschichte, 6. Aufl. 2014, http://koeblergerhard.de/Zielwoerterbuch6.htm
20 glöckner 1990, 1954. p.
21 scHnierer Aladár: A csalásról és hamisításról. (Folyt.) Jogtudományi Közlöny, 1868. 18. sz.
137. p., scHnierer 1868/19., 145. p.
92 delacassekrisztina
e cselekményekről.22 A csalásnak a falsum köréből való kiemelése valóban a 19. század szakirodalmának köszönhető, amelyben – immár újabb dogmatikai alapokon – sokszor inkább a jogösszehasonlítás és kevéssé a történeti meg-fontolás adta a kiindulási pontot. A német előzmények helyett tehát a francia és az angol jog megoldásai szolgáltak előképül annak érdekében, hogy egyik oldalról a közbizalom sérelme, míg másik részről a vagyon elleni jelleg előtérbe helyezésével történjék meg a szétválasztás, tudniillik a német jogtól eltérően Angliában, Franciaországban, Olaszországban mindvégig megvolt a különböz-tetés a csalás és a hamisítás között. 23
Ennek az elméleti alapnak, majd átrendeződésnek többek szerint volt ha-zánkban is érezhető következménye.24 Bizonyára nem véletlen az sem, hogy számos hazai szerzőnél úgy jelent meg a csalás definiálása, valamint a csalás és hamisítás egymástól való elhatárolása, mint a büntetőjog különös részé-nek legvitásabb kérdése, a legkomolyabb büntetőjogi dogmatikai probléma,
„melyre vonatkozólag a theoria legtevékenyebb az uj és uj elvi szempontok felállításában, s az eddigiek hibáinak kimuta[tá]sában”,25 véleményüket pe-dig esetenként német jogászok hasonló megállapításával támasztották alá.26 Az 1878. évi V. törvénycikk javaslatának indokolása is rögtön a csalás határai-nak kijelölésekor, még a hazai előzmények bemutatását megelőzően német szerzőket idéz.27
Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy Magyarországon „[...] csak a
»falsum«-ot ismerték és később Feuerbach nyomán nálunk is különbséget tettek hamisítás és csalás között, mely két fogalmat tudósaink összezavarták”.28 Csemegi törvényjavaslatának indokolása is élesen kritizálta, hogy hazánkban egészen az 1843. évi javaslatig nem sikerült megragadni a két cselekmény közti elvi különbséget, még az 1827. évi országgyűlési bizottság munkája során, „a tudomány azon, már sokkal előrehaladottabb időszakában sem”.29 E tervezet tudniillik a falsum alatt tárgyalt egészen különböző jogi tárgyakat sértő cse-lekményeket, s az egybefoglalás alapja továbbra is a valóság elferdítése volt.
22 Btk. indokolás 302. p., gruBer Lajos: Csalás. In márkus Dezső (szerk.): Magyar Jogi Lexi-kon, II. kötet, Budapest, 1899, 747. p.
23 glöckner 1990, 1954–1955. p., scHnierer 1868/18., 137. p., 1868/19., 146. p., Btk. indo-kolás 303. p.
24 Btk. indokolás 301–302. p.
25 csemegi 1876, 213. p.
26 scHnierer Aladár: A csalásról és hamisításról. Jogtudományi Közlöny, 1868. 17. sz. 129. p., angyal 1939, 7. p., pauler 1865, 241. p., csemegi 1876, 213. p.
27 Mittermaiert, majd Eschernek a csalásról és hamisításról szóló monográfiáját. Btk. indokolás 299–300. p.
28 gruBer 1899, 747. p. Másutt: „[A] németek hamarább felismervén a hamisítás és a csalás külön természetét: a falsumot két részre osztották; a mi a magyar törvények szerint, melyek a ké-sőbbi időkben sem ismerték a csalást, lehetlen lévén [...]” Btk. indokolás 302. p.
29 Btk. indokolás 302. p.
acsalásésahamisításelhatáRolásinehézségénekelőzményei… 93
„Nem törvényhozóink, s nem iróink hibája, hogy e viszás állapot fejlődött: a viszonyokban melyek kizárólag a német forrásokra utaltak – rejlik megfejtése a tévedéseknek.” – írta az indokolás. Dicsérte viszont az 1843. évi javaslatot, mert az – noha a csalásra vonatkozó némely újabb tételt még nem tartal-mazott – végre szakított a korábbi, hibás felfogással, és helyes elvi alapokra helyezte a két cselekmény elválasztását: a csalás definícióját nem tágította ki szükségtelenül, hanem körét kizárólag a vagyon elleni cselekményekre korlá-tozta, ezzel jogi tárgyát tisztázta. Az indokolás így folytatódott: „hisszük, hogy öszhangzásban vagyunk azon eredményekkel, melyeket az azóta lefolyt 30 év alatt a tudósok és törvényhozók elmélkedésének, s megfigyelésének – a ho-mályból kibontani sikerült.”30
A büntetőjogi irodalomba is beépültek a külföldi példák, de ez nem minden szerzőnél vezetett azonos eredményre. Az újabb kodifikációs folyamat kü-szöbén megjelenő tankönyvében Pauler Tivadar a magyar jog addig fennálló állapotából indult ki, ám érzékelhető, hogy ismerte az európai tendenciákat, amikor rögzítette: „Az újabb törvényhozások a hamisítás és csalás bűntetteit jobbadán elkülönítik.”31 Nála azonban ennek ellenére nem valósult meg kifor-rottan a szétválasztás, hiszen osztályozása szerint a tág értelemben vett ún.
„csalási bűntettek” (crimina falsi in sensu lato) közé tartoztak mindazon csele-kedetek, amelyek az igazságnak szándékos és jogsértő meghamisításában állnak, így ez alatt tárgyalta a csalás (stellionatus) és a hamisítás bűntettét (crimen falsi in specie) is, megjegyzésével pedig, miszerint a hamisítások rendszerint a csalás eszközéül szolgálnak, még inkább összemosta őket.32 Ezzel szemben Schnierer Aladár a Jogtudományi Közlönyben 1868-ban folytatásokban közölt cikkében számos német szerző érveit egyetértőleg vagy azokat cáfolva sorakoztatta fel, egy lehetséges jogalkotási irányt is felvázolva. Részletesen kifejtette, hogyan vezethető le és miből fakad a csalás és hamisítás problematikája, és amellett
„az újabb törvényhozásban” észlelhető törekvés mellett tette le a voksát, amely a csalástól mint vagyon elleni bűncselekménytől a megsértett társadalmi érdek alapján különítette el a közbizalom súlyos sérelmével járó hamisítást.
A külföldi törvényhozási eredmények és az újabb szakirodalom ismerete átformálta tehát a témáról való gondolkodást, még akkor is, ha a Csemegi-kódex végül a hamisításnak a vagyon elleni bűncselekmények körébe sorolása által az elhatárolás alapkérdésében egyet visszalépett, és végül eltért a számos ponton mintának tekintett 1871-es német Btk. megoldásától.33 Nem feledhető tény, hogy a kontinensen a jogtudománynak a jogalkotásra gyakorolt hatása
30 Btk. indokolás 303. p.
31 pauler 241. p.
32 pauler 240. p., 249. p.
33 csemegi 1876, 223. p.
94 delacassekrisztina
létező és vizsgálható következmény, és hogy előbbinek leíró szerepén túl a jogot alakító funkciója is volt.34 Különösen igaz ez azokban a korszakokban, amelyekben a hiányzó tételes jogi vagy olykor bizonytalan szokásjogi normák kiegészítésre szoruló „réseket” hagytak. A kodifikációs munkálatok során pe-dig, olyan szakemberek közreműködése nyomán, akik a tudomány művelői is, sokszor az éppen (esetenként a nemzetközi szakirodalomban) uralkodó nézetek alakítják a létrehozandó jogot. Köztudott, hogy a magyar büntető-jog 19. századi szerzői és kodifikátorai kiválóan ismerték az európai mintákat és megoldásokat, emellett az is kimutatható, hogy egyes dogmatikai kérdések tárgyalására és vizsgálatára erőteljesen rányomta a bélyegét a német jogtudo-mány, amelynek szakítania kellett a kommentátorok tevékenységétől induló, a ius commune rendszere és felfogása által determinált gondolkodásmóddal.
A fent vázoltakból kitűnik, hogy a csalás és a hamisítás elhatárolásának elméleti dilemmája pedig – több korabeli szerző álláspontja szerint is – szintén éppen ebben gyökerezett.
34 P. szaBó Béla: A glosszátorok tanainak uralma az itáliai jogszolgáltatás felett a 13–15. század-ban. Jogelméleti Szemle, 2007. 2. sz. http://hdl.handle.net/2437/5039