A Jogtörténeti Értekezések ötven számának téma- és metodikai gazdagsága jól jelzi ennek a fél évszázadnak domináns változásait.
Joggal teheti, hiszen a jogtörténet mint diszciplína, egyben módszer-tanilag megalapozott, kategóriákban megjelenített, rendszerbe foglalt és tér, idő összefüggéseket kifejező tudomány. A jogtörténet-tudo-mány az általános jogtudojogtörténet-tudo-mány része, mégpedig a jogbölcselettel párhuzamos szemléletet hordoz. Ezeket a törvényszerűségeket fel-használják a szakjogtudományok is, ugyanakkor a jogdogmatika eredményeivel gazdagítják a jogtörténetet.
1. Ha a jogtudomány a jognak keletkezését a jog fejlődésének menetéből, ennek a fejlődésmenetnek az okaiból a reá gyakorolt befolyásokból, a fejlő-dés fázisaiból akarja megismerni és így akar behatolni a fejlőfejlő-dés ismeretéből az egyes jogi tételek értelmébe, akkor a jogtudomány történeti jogtudománnyá, jogtörténetté válik. A jogtörténet művelésével tulajdonképpen a jelenleg is fennálló praktikus jognak történeti alapját akarjuk megismertetni, vagyis azt, hogy hogyan fejlődtek a jogszabályok arra a színvonalra, amelyen jelenleg áll-nak. Miként a történeti fejlődést, amelynek a jog csak lényeges alkotórésze, általában nemzeti alapon ismerhetjük meg, úgy a jog fejlődését is csak nemzeti alapon tárgyalhatjuk.
A jogtudomány és a jogtörténet viszonyát a metodikai korreláción keresz-tül fentebb szemléltető kiváló jogtörténész-professzor, a 20. századi „magyar jogtörténet-tudományi triász” doyenje, Eckhart Ferenc, a komparisztikának különös jelentőséget tulajdonítva hangsúlyozza a hazai és a külföldi jogrend-szerek, intézmények kölcsönös áthatásait.
„A magyar jogtörténet kutatásában két tanulság szembeötlő. Az egyik az, hogy a történelem folyamán elszigetelt kultúrák és elszigetelt jogi fejlődés nincsen. A magyar jogfejlődés éppen annyira nem elszigetelt jelenség, mint a magyar kultúra. A jogtörténet mindenképpen átvisz a jog összehasonlításának a terére. Az összehasonlító módszer képes megmutatni a magyar jogi élet igazi forrásait, az idegen elemek integrálódási mértékét, s azt is, hogy mi a magyar
* Máthé Gábor CSc, professor emeritus, NKE Államtudományi és Közigazgatási Kar, Magyar Állam- és Jogtörténeti Intézet, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék. MTA–ELTE Jogtörténeti Kutatócsoport (ELKH).
ajogtöRténetRől 185 jog életében az egyéni. A másik tanulság, amelyet a külföldi fejlődésnek a ma-gyar fejlődésre gyakorolt hatásából meríthetünk, még fontosabb az elsőnél, mert nemzeti. A magyarság ugyanis mint a műveltség egyéb területén, a jog világában is teljesen átalakította azt, amit külföldről kölcsönzött, azt a nemzeti jellegnek és gondolkodásnak megfelelően átformálta és sajátos magyar nemzeti jogot teremtett belőle, amelyben nagyon sok olyan önálló alkotás van, ame-lyekre bármilyen nagy nyugati nemzet büszke lehetne.”1
2. Az Abendländer jogtörténet-tudománya által ismert zónaelméletek egyér-telművé tették az európai régió és térség különböző fejlettségű területeinek kölcsönhatását. Ezek a diffúz folyamatok egy állandó változást indukáltak, amelynek nyertese Nyugat-Európa; s amely az Occidens részeként a limes vo-nalát is magában foglaló és ezáltal már akkor a közép-európai csírákat megtes-tesítő formákat hordozta. Világosabban: a nyugat-európai fejlődésben a Nyugat az állandó változásra való reagálásával és a társadalom elemeinek integrálásával biztosította azt, hogy ezeket a társas viszonyokat nem maga alá gyűrte, hanem integrálta, míg a kelet-európai térségben ez az integráció mindvégig egy álla-mosítási folyamatot jelentett. E fejlődési fokozatban a 15. századig nagyjából párhuzamosan futnak a trendek, ám ez a kelet-európai térség a 16–17. szá-zadban megtorpan, hogy majd a 17. századi fejlődésben egy sajátos váltással megkezdje az utolérést.
A jogtörténet komparatív művelése tehát nélkülözhetetlen, de ez jelenti a tudománytörténet lényegi funkcióját is, mivel a kölcsönhatások szavatolják az európai Rechtskultur és a jogi értékek konstans elemeinek továbbélését, melynek átmentésével avagy meghaladásával kell és lehet a Zeitgeschichte korszakát, államát és jogát újrafogalmazni.2
A jogtörténeti kutatások néhány kiragadott eredménye feltétlenül kínálko-zik az előzőek igazolására. Azaz példálódzva szemügyre vesszük a magyar jog fejlődésének azokat az etapjait, amelyek teljes egészében adekvátak az európai
1 Magyar alkotmány és jogtörténet. Eckhart Ferenc egyetemi tanár előadásai. Budapest, é. n.
1–3. p. Lásd még degré Alajos: Magyar jogtörténetírás. A magyar jogtörténetírás keletkezése és fejlődése a dualizmus korában, Magyar jogtörténetírás a Horthy-korban. In mezey Barna (szerk.): Degré Alajos: Válogatott jogtörténeti tanulmányok. Budapest, 2004, Osiris, 11–61. p.
2 maiHoFer, Werner: Europäisches Rechtsdenken heute. In Horn, Norbert – luig, Klaus – söllner, Alfred – coing, Helmut (Hrsg.): Europäisches Rechtsdenken in Geschichte und Gegen-wart. Festschrift für Helmut Coing zum 70. Geburtstag. München, 1982, C. H. Beck, 579–595. p.
Vö. jameson, Fredric: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Durham, 1991, Duke University Press, 9–13. p. „A posztmodern elmélet, mint a történetiség elvesztése, a puszta árucikké válás folyamatának fogyasztása... A posztmodernizmus elmélete, kísérlet: igyek-szik kórképet készíteni a korról, eszközök nélkül, ráadásul olyan helyzetben, amikor abban sem vagyunk biztosak, hogy léteznek még olyan koherens dolgok, mint a »kor« vagy a Zeitgeist, vagy a »rendszer« vagy a »jelenlegi helyzet«.”
186 mátHégáBor
fejlődéssel. Helmut Coing az európai jogi kultúrát az európai kultúrkör meg-határozó részének tekinti és ennek első eleme az ún. ius commune korszaka, amely a consvetudóval, a kánonjoggal, a tartományi jogokkal és a városi jogfej-lődéssel egy egyértelmű, 15. századig tartó fejlődési trendet mutat. Ez az idő-szak, amikor megszületnek a jogkönyveink, s a különböző tradíciók és a tételes törvényhozási elemek egy sajátos hazai jogfejlődéshez vezetnek. Ez a magyar jognak meghatározó időszaka.
A következő etap a humanizmus, amely a 16. századot, a jog évszázadának tekintett periódust alapozza meg, ahol is a birodalmi törvényhozás mellett megjelenik a tudományos irodalom, a responzumokkal és a ius commune ma-gyarázatával. Így a ius commune felértékelődik, s az általános jogi elemeket tartalmazva a szubszidiárius jog szerepét is kezdi betölteni. Ez már az usus modernus pandektarum időszaka, amely lényegében a kodifikációs korszakot készíti elő, mégpedig egy új áramlattal: a természetjoggal, amely az impe-rio rationalisból fakadóan, minden mérték meghaladójává az embert teszi.
Az ember a szerződéses szabadságával, a tulajdon szentségével és méltósá-gával megteremti azt a gondolkodást, ami az észjog értelmi eredményét, a kodifikációt világra segíti. Ez a kodifikáció az igazságszolgáltatást, az anyagi és az eljárásjogokat hordozza, majd az 1848-as forradalmakkal a konstitúciót, az alkotmányos folyamatokkal egyetemben integrálja.
Lényegében rögzíthető, hogy ez a kodifikáció a jogtudományi irányzatoknak különböző formáit hívja életre, így az egzegetikát, majd ennek kiteljesedésével a rendszerező történeti tudományt, a módszert, a történeti jogi iskola óriásával, Savigny-val, aki az észjogtól ugyan elfordul, de az ókori minták újrateremté-sével és a népszellem formulázásával a pandektisztikát alapozza meg. A pan-dektisztika máig ható, a 19–20. században pedig a modern magánjogtudomány nélkülözhetetlen elemévé fejlődik ki.3
A civiljogi intézmények nyitása az alkotmány felé, a közjog felé áttransz-formálódik, és az állam jogi személyiségének tételével, a fiscuselmélettel, a közigazgatási szerződéssel, a közigazgatási tulajdon formáival már a közjog és a magánjog párhuzamos együttélését teremti meg.
3. A jogfejlődés vázolt szakaszaiban az utóbb említett periódus fontos érték-, de egyben problémahordozó is. A magánjogi dogmatikától kölcsönzött téte-lek, törvényszerűségek behatolása a közjogba részint történetfüggő kérdés,
3 coing, Helmut: Rechtsentwicklung und Wirtschaftsentwicklung im 19. Jahrhundert als Frage-stellung für die Rechtsgeschichte. In sauermann, Heinz – mestmäcker, Ernst-Joachim (Hrasg.):
Wirtschaftsordnung und Staatsverfassung. Festschrift für Franz Böhm zum 80. Geburtstag. Tü-bingen, 1975, J. C. B. Mohr, 101–117. p. Lásd még Brauneder, Wilhelm: Közép-Európa újabb magánjogtörténete Ausztria példáján (1900-ig) – Neuere Privatrechtsgeschichte Mitteleuropas am Beispiel Österreich (bis 1990). Budapest, Eötvös József Kiadó,1995
ajogtöRténetRől 187 másrészt pedig jelenkori alkotmányjogi problematika, különösen az állam gazdasági hatalma, a gazdasági alkotmányosság szempontjából.
A történetfüggő relációt tekintve az egyetemes európai jogi kultúra szem-pontjából kiemelt szerepe van a recepciónak. Franz Wieacker, a német jog-tudomány pápája szerint a ius commune egy kultúrtörténeti folyamat, és ez térségenként eltérő időben, de a kölcsönhatás által mindenütt egyértelmű-en lejátszódó jelegyértelmű-enség, a jog művelésének tudománnyá válásával. Ez pedig az egyetemi oktatásban a bolognai kultúrától kezdve a különböző egyetemi tra-díciókon keresztül széleskörűen fellelhető. S hogy ennek a recepciónak – a mai történet- és jogtörténet-tudomány által igazoltan – van létjogosultsága a ma-gyar jogfejlődésben, azt egyértelműen bizonyítja a 16–18. századi peregrinatio academica juridica, azaz a nyugat-európai egyetemeket járt magyar ifjak sorsa, akik a ius commune tekintetében: Páduában, a humanista jogi oktatási reláció-ban; Strasbourgban, az usus modernus pandektarum szellemiségét; Leidenben és a természetjogi oktatás alapelemeit elsajátítandó Halléban és Bécsben vég-zik tanulmányaikat. Ők azok, akik hazajönnek, és a sajátos magyar gyakorlati jogászképzésben: a patvarista, jurista formákban, majd a kancellárián, a köz-ponti kormányszervekben és nagyon figyelemreméltóan a városi jogalakításban meghatározó szerepet játszanak azzal, hogy különböző stallumokat töltenek be, bizonyítva, hogy a Werbőczy-féle magánjog mellett az európai jogfejlődés hivatkozott tendenciái általuk mindenkor érvényre jutnak.4
4. A nagy váltást: a 12–13. század közös európai jogi tradíciójának meghaladá-sát a nemzeti kodifikációk és a nemzetállamok létrehozása a 18–19. században megakasztja. És ezzel rendkívüli új dolog kezdődik a jogi elvek és a jogi érté-kek relációjában, hiszen a francia forradalom szüli azt a két évszázadot, amely létrehozza és kiteljesíti az európai kultúrkör legmaradandóbb alkotását, a hata-lommegosztás intézményrendszerét. Ez az intézményrendszer mintaértékként közvetíti – a jogfejlődés törvényszerű kölcsönhatásai útján a német államböl-cselet eredményét a „Gewissheit der gesetzmassigen Freiheit” ideát, a Rechtss-taat eszméjét. Ez a történelmi kompromisszum, amely 1848-ban a frankfurti Paulskirchében látványosan köttetett, kimondva, hogy a legfőbb alkotmányos hatalom a parlament, ami lényegében a népszuverenitás eszméjének egy sajá-tos felfogása. S ennek a parlamentnek a törvényeit pedig köteles a mindenkori kormányzat végrehajtani. A Paulskirche-motívum 1848–1849-ben nálunk is megtalálható a saját nemzetállami függetlenségi eszmék deklarálásában.
4 Bónis György: Középkori jogunk elemei – Római jog, Kánonjog, Szokásjog. Budapest, 1972, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Vö. a német magánjogtörténeti enciklopédiával: Wieacker, Franz: Privatrechtsgeschichte der Neuzeit. Göttingen, 1996; Lásd a középkori jogművészet fel-dolgozást sellert, Wolfgang: Recht und Gerechtigkeit in der Kunst. Göttingen, 1993.
188 mátHégáBor
A jogtörténettel mint társadalomtudományi iránytűvel bejárt fejlődéstörté-neti összefoglalónk zárásaként fontosnak tartjuk még azt hangsúlyozni, hogy a magyar államfejlődésben 1848 és 1867 sajátos mérföldkövek azért, mert két évtizedet várni kellett arra, hogy az összeurópai gondolat, az öreg Európa, a szentszövetségi Európa felbomlásával a politikai-hatalmi viszonyok konszo-lidálódjanak, és a nyugat-európai nemzetállamok kialakulásával megköttessék az alku, s csak ezt követően lehetett szó a magyar kiegyezésről. Tehát ez a faj-ta nemzetközi és nemzeti korreláció magyarázza közjogi intézményeinknek a sajátosságát, de jelenti egyben azt is, hogy a 19. század végére a jogállami intézményrendszer anatómiája kiteljesül, már ami Nyugat-Európa valamennyi államát és intézményét jellemzi. A legislativa és az executiva mellett önállósul a bírói hatalom, s kiépül a contra legem működő közigazgatás bírói kontrollja.
Ez pedig egyértelművé teszi számunkra, hogy a 19. század végére az 1896-os magyar közigazgatási bíróság – mint a jogállam netovábbját jelentő intézmény megszületésével – a magyar jogállam intézményrendszere lényegében teljesen adekvát az európai fejlődéssel.5
5. Áttekintésünk vélhetően igazolta az eckharti tételt, miszerint nincs nemzeti jog nemzetközi, külföldi jog nélkül, mivel a különféle jogok alkotóelemei egy-másra hatnak, szimbiózisban léteznek, majd a konstans összetevők jogi értékké nemesednek, amelyeknek megtartása, továbbvitele követelmény a jelenkori jogfejlődés mikéntjére. A történelem és a jelen közötti közvetítés pedig különö-sen felértékelődik a jogi hermeneutika szempontjából. Közismert, hogy a jogi hermeneutika központi helye a jogalkalmazásban van: a tényállás és a jogi nor-ma közötti szükségképpeni feszültség kibontásában. A jogszabály és a jogeset mindenkor belső ellentmondásokkal terhes, problematikus kapcsolata, az ún.
jogalkalmazás nyilvánvalóvá teszi, hogy egyfelől itt is a múlt és a jelen közötti közvetítésről, tehát a hermeneutika elengedhetetlen mozzanatát jelentő appli-kációról van szó, másfelől, hogy ez az applikáció dogmatikai, normatív jellegű, azaz az adott esetre szólóan jogilag érvényes. Nos, a dogmatikai és a történelmi értelmezés eltérésének jellegéből fakadó dilemmát H. G. Gadamer nagyon szellemesen a jogalkalmazó és a jogtörténész hermeneutikus tevékenysé-gének egybevetésével végzi el.6 Ennek lényege az, hogy a jogtörténésznek
5 mátHé Gábor (szerk.): A magyar jog múltja, európai jogharmonizáció, jogunk modernizálása.
Tudományos konferencia a Millecentenárium alkalmából a Parlament kongresszusi termében. Bu-dapest, 1996, Magyar Jogász Egylet, 14–15. p.; Újabban lásd még mátHé Gábor: Közép-Európa újkori születése. A magyar közjog elemi forrásai 16–20. század. Geburt Mitteleuropas in der Neu-zeit. Elementare Quellen des ungarischen Staatsrechts vom 16. bis 20. Jahrhundert. (Jogtörténeti Értekezések 51.) Budapest, 2021, Gondolat. (megjelenés alatt)
6 gadamer, Hans Georg: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest, 1984, Gondolat, 219. p. Lásd még Wieacker, Franz: Zur Methodik der Rechtsgeschichte. In
ajogtöRténetRől 189 ugyanúgy közvetítenie kell „az eredeti alkalmazás és a törvény jelenlegi alkal-mazása között, ahogyan azt a bíró, a jogalkalmazó teszi.” Az utóbbi a törvény értelmét az adott eset felől vizsgálja, míg a jogtörténész azáltal akarja meg-határozni a törvény értelmét, hogy konstruktívan megmutatja a törvény teljes alkalmazási területét. „Mindketten a múlt és a jelen között közvetítenek, tehát a jogtörténész és a jogász hermeneutikai szituációja annyiban azonos, hogy minden szöveggel szemben egy közvetlen értelemelvárásban élünk. A történe-ti tárgy közvetlen megközelítése, mely objektíve feltárná annak helyi értékét, nem lehetséges. A jogtörténésznek ugyanazt a reflexiót kell végrehajtania, mint amely a jogászt is vezeti” – summázta álláspontját Gadamer. A szakiro-dalom nem osztozott egységesen ebben a felfogásban. A magyar jogelmélet kimagasló eredményességű képviselője, Peschka Vilmos professzor tagadja a jogalkalmazó és a jogtörténész egy szintre helyezését, állítva, hogy az az ál-talánosítás, amelyből eltűnnek a lényeges különbségek: értelmetlen. Hiszen a gadameri modellben közömbös, hogy a jogtörténész olyan jogot vizsgál-e, amely még a vizsgálat idején is hatályban van, vagy pedig olyat, amely már régen nem érvényes. A vizsgálódás két szemlélete ugyanis abban különbözik, hogy a jogalkalmazó adott esetre szóló értékeléssel bír, míg a jogtörténésznél erről nem lehet szó. A modern hermeneutikának a nóvuma ugyanakkor abban áll – szemben Savigny jogértelmezés-elméletével –, hogy a szöveget, a jogi nor-mát nem a múltnak, a hagyomány szerzőjének, vagy a jogszabály alkotójának az aspektusából vizsgálja, hanem a jelen, a megértő és az alkalmazó nézőpont-jából. Az a szemlélet, amely a megértés kiindulási pontjává a jelent teszi meg, s a jogszabályt, a szöveget a megértő szituációjának aspektusából értelmezi, mozgásba hozza a múltat, a hagyományt, mert ilyeténképpen a múlt a minden-kori jelen nézőpontjából változik – fogalmaz már elfogadóan a hermeneutika analízisében Peschka7. Még kifejezőbb, s egyben a jogtörténeti újkori kihívás megfogalmazása igen találó Hauser Arnoldnál: „A múlt önmagában véve érte-lem és alak nélküli; jelentése és körvonala csak valamely sajátos jelent illetően lesz. Ez az oka, hogy minden jelennek más-más múltja van.”8 A mindenkori helyzet változásával így a múlt képe is állandóan változik. Dermesztő egyben Nietzsche értékelése a jelen visszaható erejéről: „Beláthatatlan, mi mindenből lesz még történelem. A múlt lényegében talán még történelem. A múlt lénye-gében talán még feltáratlan. Még temérdek visszaható erőre van szükség.”9
strasser, Rudolf – scHWimann, Michael – Hoyer, Hans (Hrsg.): Festschrift Fritz Schwind 65.
Geburtstag – Rechtsgeschichte, Rechtsvergleichung, Rechtspolitik. Wien, 1978, Manz, 361–364. p.
7 pescHka Vilmos: Appendix. A jog sajátosságához. (Jog és tudomány 1.) Budapest, 1992, Köz-gazdasági és Jogi Könyvkiadó – MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, 141–145. p.
8 Hauser Arnold: A művészettörténet filozófiája. Budapest, 1978, Gondolat, 202. p.
9 nietzscHe, Friedrich: Fröchliche Wissenschaft. Historia abscondita. (idézi Hauser 1978.
204. p.)
190 mátHégáBor
6. Valóban kísért az orwelli formula: „nehéz a múltat előre látni.” Manapság ugyanis a társadalom egyre differenciálódó szervezetei, közöttük a nagy töme-geket átfogó szakmai érdekcsoportok képesek az állami tevékenység egészének befolyásolására. Egyre általánosabb az a vélemény, hogy a legfontosabb álla-mi döntések tartalmának meghatározása átcsúszik a pártokhoz, a befolyásoló csoportokhoz. Ez már a költségvetés és a hitelpolitika szemszögéből a szuve-renitásra is áll. Azaz az állami célokat, a törvényhozás programját, a törvények tartalmát nem az alkotmányban kijelölt illetékes szervek (a parlament és a kor-mány), hanem a pártok és az érdekcsoportok határozzák meg.
A változás azért is szembetűnő, mert ez a klasszikus jogállam kritériumrend-szerét kezdte ki. A westminsteri modell fokozatosan erodálódik. A 19. század-ban, az alkotmányos monarchiák viszonyai között a törvény mintegy a végre-hajtó hatalom korlátja volt, és viszonylag nagy mozgási szabadságot engedett a végrehajtó hatalom számára.10 Napjainkban egészen más a helyzet. Általáno-san elfogadottá vált, hogy a parlamentáris demokráciákban a törvény a végre-hajtó hatalmat korlátozó normából fokozatosan az egész állami tevékenységet meghatározó eszközzé fejlődött.11
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a kialakult „értékválságos” helyzetben a jog-történészeknek mi a szerepe? Ha a tananyagírás szintjén nem is olyan mérték-ben történik, de állandósulnak a kezdeményezések, konferencia és kerekasztal műhelyekben az alkotmány- és közigazgatástörténet, magán- és büntetőjog-történet, továbbá az eljárásjogok „egységesítésére”. Ezek például a Schriften zur Europäischen Rechts- und Verfassungsgeschichte sorozatban már egy-szerre követhetők.
A projektleírások elvárt eredményeket kívánnak, s nem okvetlenül az in-duktív módszereket preferálják. Az egyik kötet zárszavában Manfred Zuleeg professzor már megelőlegezi az Európai Közösség jogrendjének új minőségét, mely részben involválja a nemzeti jogot. „Über nationalen Rechtsordnungen wölbt sich nunmehr eine europäische Rechtsordnung, die Anspruch auf Vor-rang vor nationalem Recht jeder Art und Form erhebt. Ein solches Phänomen ist es wert zum Gegenstand eingehender Forschung zu werden. Damit ist es aber noch nicht getan. Es geht weiterhin darum aus den Wurzeln der nationa-len Rechtsordnungen gemeinsame Grundanschauungen für die supranationa-le Rechtsordnung zu ermitteln.”12
10 koVács István: Magyar alkotmányjog I. Szeged, 1990, JATE Press, 90–97. p.
11 scHäFFer, Heinz (Hrsg.): Theorie der Rechtssetzung. Wien, 1988, Manz, 158. p.
12 scHulze, Reiner (Hrsg.): Europäische Rechts- und Verfassungsgeschichte. Ergebnisse und Perspektiven der Forschung. Berlin, 1991, Duncker & Humblot, 249–250. p.
ajogtöRténetRől 191 7. A jogtörténész, aki évszázadok változásai sorának végigkísérésére képes, s ti-zenöt évszázad alkotmányos próbálkozásaira vissza tud tekinteni, megdöbben, hogy mennyi és milyen változatos politikai rendszerek születtek, illetve tűntek el az idők forgatagában. R. C. van Caenegem genti professzor, a brit akadé-mia levelező tagja, a nyugati alkotmányjogról írott klasszikus monográfiájában, a többi között az új harmadik Európa kísérlet igazi dilemmájáról értekezik.
A Rechtsstaat-Verfassungsstaat milyen formációvá történő alakítását tekinti a jelenkor nagy államelméleti projektjének. Caenegem a tudós eleganciájával fogalmazza meg a fejlődés ellentmondásaiból fakadó kérdéseit, kétkedését.
„Mivé lett a nagy terv és az a történelmi jövőkép, amely szerint az emberi szellem a dialektikus fejlődési szakaszok egymásra következése révén jut ér-vényre? Vajon lehetséges, kívánatos és egyáltalán szabad-e a mai posztmodern és illúziótlan világunkan valamilyen értelmet vagy mintát felkutatni a nyugati alkotmánytörténetben?”13
Tudjuk, hogy a kétely kérdő megfogalmazása csak a nagyon felkészült ku-tatók sajátja. Az eredmény csupán a projektfeladatok kimunkálásából követ-kezhet. Ehhez ad az európai jogtörténet-tudomány meghatározó képviselője, a Bécsi egyetem Jogi Fakultásának évtizedeken át tanszékvezető professzora, több európai Tudományos Akadémia tagja, maradandó életművével választ.
Közel ezeroldalas monográfiája – Elemente europäischer Rechtskultur – a
Közel ezeroldalas monográfiája – Elemente europäischer Rechtskultur – a