Korrajz

Amikor 1878-ban a bíborosok konklávéra gyűltek össze, egyáltalán nem tudhatták, hogy azt biztonságban meg lehet Rómában tartani. Az olasz állam azonban garantálta a pápaválasztás függetlenségét. IX. Piusz pápa Bilio bíborost szerette volna maga után látni a pápai székben, hiszen az ő politikáját követte. Úgy tűnik azonban, hogy a bíborosok egy más irányt szerettek volna követni az Egyházban. Az államok által adott vétók is egy másik irány jelöltek ki a konklávé számára. Pecci bíborost választották pápának. Konzervatív bíboros volt, de amolyan mérsékelt, vagy haladó konzervatív. Mindig is támogatta a Syllabus-t.³³⁵

Vincenzo Gioacchino Pecci bíboros akkoriban Perugia érseke volt. Egy kis egyházmegyét vezetett, annak ellenére, hogy ez a született latium-i nemes már 33 éves korában Belgium pápai követe volt. A megszülető új, liberális alapokon létrejövő Belgiumban Pecci nézetei még keménynek számítottak. A király protestáns volt, és a katolikus pártot ilyen helyzetben kellett megerősítenie a liberális párttal szemben. Maga a belga király kérte 1846-an a visszahívását, miután a Leuven-i Katolikus Egyetem jogaival kapcsolatban vele szemben foglalt állást.

A perugia-i egyházmegye püspökeként csak az 1870-es években győzte le az olasz állammal szembeni ellenszenvét és kezdte el a kiegyezés lehetőségeit keresni. Ez az idő arra szolgált, hogy kiforrjanak benne az Egyház, a modern kultúra és az állam kapcsolatára vonatkozó nézetei.

Beutazta Európa legfejletteb államait, és ezek a tapsztalatok csak erősítették benne, hogy át kell hidalni az Egyház és a modern világ között tapasztalható szakadékot.

1853-ban már bíboros volt. Ekkoriban Rómába szeretett volna menni, de Antonelli nem engedte Róma közelébe a fiatal érsek-püspököt. Csak Antonelli halála után, 1877-ben nevezte ki IX. Piusz kamarás bíborosnak. Éppen ebben a helyzetben, félreállítva, Antonelli politikájának árnyékában, de éleslátó olasz bíborosként értette meg egyre jobban a helyzetet, amely az olasz állam és az Egyház között kialakult. A Pápai Állam olasz elfoglalásakor igyekezett semleges maradni. Pásztoreveleiben már Perugia püspökeként a modern technika és tudomány vívmányaival, valamint államfilozófiai kérdésekkel is foglalkozott. Belgiumi évei óta sokat formálódtak nézetei. A püspökként megélt helyzet távolabbi perspektívát is adott neki: első pápai körlevelében (Inscrutabili Dei consilio) az Egyház és a modern kultúra összehangolását tűzte ki

335 Vö. CHADWICK,A History, 277.

124

pápaságának céjául. Szakított elődje megegyezést elutasító politikájával. 25 évig uralkodott, és rendkívül termékeny írónak bizonyult: 85 enciklikájában egy katolikus ember életének minden területéről igyekezett írni. A pápák közül eddig ő írta a legtöbb enciklikát.

Úgy koronázták pápává, mint egy királyt, ezeket a szavakat ismételve a feje felett: te leszel minden király, herceg és uralkodó királya és a Megváltó földi helytartója. A szertartást a Sixtus-i Kápolnában tartották, és az első pápai áldását befelé, a Szent Péter Székesegyház belseje felé nézve adta. Ez a magatartása később írásaiban is megjelenik, amikor majd nem tud düllőre jutni az új Olasz Állammal.

1879-ben bíborossá nevezte ki John Henry Newman-t, felsimerve megtérésének őszinte motívumait. Newman személye és írásai IX. Piusz pápasága alatt nem kaphattak nagy nyilvánosságot, a pápa elhatárolódott azoktól.

Fiatalon szenvedélye volt a középkori irodalom, főleg Aquinói Szent Tamás és Dante.

Tanulmányai során kiváló latinistának bizonyult. Egy évvel a pápaválasztása után kiadta az Aeterni Patris enciklikát, amely a szenttamási filozófiai módszer megújítását és felelevenítését tűzte ki az Egyház céljául.

Komolyan érdeklődött az egyházi régészet után is. Pápaként is megmutatkozott a tudományok iránti érdeklődése. 1883-ban megnyitotta a Vatikáni Levéltárat a történészek és kutatók előtt. Megreformálta a naptárat, majd még a XIX. század utolsó éveiben megnyitotta a Vatikáni Csillagvizsgálót: csillagászokat hívott a Vatikánba és lehetőséget adott csillagászatot tanulni.

Jól ismerte az egyházi és az olasz történelmet. A középkorban mindig III. Incére tekintett, aki alatt az Egyház ereje a tetőpontjára érkezett. Azon dolgozott, hogy az ő korában is minél inkább megvalósítsa az Egyház befolyását. Politikai, filozófiai és a társadalomról alkotott nézeteiben igyekezett megismerni és megérteni a legújabb elméleteket.³³⁶

Az olasz kormányzattal nem tudott megegyezni. A Pápai Állam és az azt folyamatosan nyomás alatt tartó Olasz Állam helyzete egyre feszültebb lett. Elődje kemény szavait használta az olaszokkal szemben, és élete végéig mindent megtett, hogy a Pápai Államot visszaállítsa.

Megpróbált a római kérdésből nemzetközi kérdést csinálni azzal, hogy egyre jobb kapcsolatokat alakított ki a római kormányzat külső ellenségeivel. Ahogy az majd a franciáknak írt Notre consolation levélből is ki fog derülni, számára a római kérdés elvi kérdés volt. Nem arról volt szó, hogy az új olasz állam legitim, vagy illegitim módon jött létre. Hiszen maga vallja a fent említett

336 Vö. CHADWICK,A History, 278-281.

125

levélben, hogy egy politikai átmenet gyakran a törvényes rend illegitim megdöntése lehet (mint Franciaországban is), de ha az alkotmányos rend helyreáll, akkor az állampolgároknak kötelessége ezt a rendet elfogadni. Nem is arról van szó, hogy nem értett volna egyet a köztársasági államformával. Politikai tárgyú írásaiban (főleg Graves de communi enciklika, 1901.) látni fogjuk, hogy elfogadta a demokráciát. A római kérdésre egyszerűen az Egyház szuverenitásának a kérdéseként tekinett. Azzal, hogy a pápa a Vatikán foglya, az Egyház korlátozva van a szuverenitásában és a vallás szabadsága nem valósul meg.

Németországgal a Kulturkampf idején erősítette meg a kapcsolatait. Olyannyira, hogy sikerült megállítannia a Bismarck által vezetett folyamatot. 1871-től folyamatosan állami ellenőrzés alá vették az egyházi iskolákat. Először a tanító rendeket, majd az összes többi szerzetesrendet is feloszlatták, kivéve a betegápolókat. Végül a papok közül már csak az vállalhatott egyházi hivatalt, aki az állam által elismert egyetemen tanulta a teológiát. Az állami törvényeknek ellenszegülő egyházi embereket, papokat és püspököket nem egyszer letartóztatták, vagy internálták. Leó pápa megválasztásakor ünnepélyes levélben köszöntötte Vilmos császárt, majd több hasonló gesztust is tett a német uralkodó felé. A német állammal való kapcsolat végül olyan jól alakult, hogy egy területi vita kapcsán, mely a Karolina szigeteknél a németek és a spanyolok között jött létre, Bismarck a pápát kérte fel döntőbírónak. 1887-re sikerült elérnie, hogy mind Németországban, mind Svájcban az Egyházat korlátozó törvényeket eltöröljék.

Franciaországi egyházpolitikája nem volt sikeres. A francia katolikusok ugyanis számos kisebb táborra oszlottak és a belső ellentétekkel nem tudtak megküzdeni. 1871-ben III. Napóleon császár a német-francia háborúban bekövetkezett francia vereség (Sedan) miatt megbukott és egy rövid, átmeneti kommün után létrejött a harmadik francia köztársaság. A konzervatívok és a katolikusok a régi rend hívei voltak. A legtöbben közülük a régi rend restaurációját várták.

Az 1887-es kormányzat egyházügyi minisztere, Jules Ferry egy szabadgondolkodó volt. Már eddig is komoly gondot okozott, hogy Dupanloup, akkor már Orleans püpsökeként nem vett részt és élesen tiltakozott a Voltaire tiszteletére rendezett ünnepségek miatt. Ferry idején 500 konventben több, mint 20.000. szerzetes tanított állami engedély nélkül. Ferry először a jezsuitákat oszlatta fel. Az 1880-as években a francia parlament még számos egyházellenes törvényt hozott. 1884-ben visszaállítoták a polgári válás intézményét, és a francia Pantheont ismét reszakralizált hellyé tették. A pápa azonban nem emelte fel a szavát: a megegyezés embere akart maradni.

126

Az eközben megjelent Immortale Dei kimondta, hogy az államnak szabad tolerálnia más vallásokat, ha ezzel egy még nagyobb rosszat el tud kerülni. A Libertas praestantissimum enciklikában a pápa úgy foglalt állást, hogy a szólás szabadságát el kell fogadnunk, de az államnak igenis joga van korlátoznia azt. Rövidesen azt is kijelentette, hogy Franciaországot nem szabad azért kárhoztatni, mert köztársaság lett. Ezeket az állításait a régi ultramontán katolikusok nem tudták elfogadni. A katolikusok Franciaországot csak, mint monarchiát tudták elképzelni. 1892-ben a párizsi nuncius jelentette a pápának, hogy a francia katolikusok egy része esetleg hajlandó volna megegyezni a köztársasággal. Akkor, februárban a pápa meg is írta francia nyelven az Au milieu des sollicitudes enciklikáját, melyben a francia katolikusoktól a köztársasági gondolat elfogadását kérte. A körlevél személyes elemeket is tartalmazott: például a pápa Franciaország iránt érzett személyes szimpátiájáról is beszámolt, és a század francia politikai változásainak is egy rövid áttekintését adta. A császárság, királyság, alkotmányos monarchia, vagy a köztársaság mind-mind lehetnek legitim államformák, érvelt a pápa, még akkor is, ha a hatalomra jutásuk körül kialakult anarchia a hatalomátvételt csak illegitim módon tette lehetővé. Ez a vélemény már egészen más, mint hatvan évvel korábban XVI. Gergely pápa megnyilatkozása volt a lengyel forradalommal kapcsolatban. Franciaország most antiklerikális volt, és több ponton vonatkozott rá a Syllabus. De Leó pápa nem ezeket hangsúlyozta a körlevélben. A katolikus elvek érvényesítése azoknak a katolikusoknak a dolga lesz – vélte – akik majd részt vesznek a politikai életben. A pápa a konzervatív és a mérsékelten republikánus katolikusok megbékélését kérte. A francia konzervatívok, mint ahogy egyébként igaz volt ez a német, vagy a belgiumi katolikusokra is, egyáltalán nem nézték jó szemmel, hogy a pápa kívülről meghatározza, hogy nekik a belpolitikában milyen irányt kell követniük. Végül, részebna katolikusok közötti széthúzások eredményeként is a választásokon nagy előnnyel nyert a radikálisan liberális oldal, és a katolikus erők jelentős kisebbségbe kerültek. 1901-ben kemény egyházellenes törvényeket hoztak.

Belgiumban a katolikusok nagy politikai befolyásra tettek szert, és az alkotmány megszületését is befolyásolták. Leó pápa uralkodása alatt az Egyház világegyházzá vált. 248 püspökséget, 48 apostoli vikariátust hozott létre, köztük sokat Távol-Keleten. Kiváló kapcsolatot épített ki az Egyesült Államokkal és a dél-amerikai országokkal is. Nagy-Britanniával és Oroszországgal is javult az Apostoli Szék kapcsolata. Politikai sikereiben kiemelkedő érdeme volt államtitkárainak:

Jacobininek és Rampolla del Tindaronak.