Az európai tolerancia – előzmények

Európában a reformáció és az azt követő vallásháborúk a tolerancia megszületését sürgették.

Ennek a jelei az Augsburi Vallásbéke (1555), a Varsói Konföderáció (1573), vagy a Nantes-i Ediktum (1598), amelyek szabad vallásgyakorlást engedtek mindenkinek, aki az államhoz lojális, de a hármincéves háborút lezáró Vesztfáliai Béke (1648) is, amely a vallási kérdéseket a személyes lelkiismeret hatáskörébe utalta, precedenst teremtve ezzel. Az angliai toleranciahatározatok (1689,

287 TOCQUEVILLE,A., de., Az amerikai demokrácia, (1835/40), (ford. ÁDÁM P.) Európa Kiadó, Budapest 1993, 412.

288 Vö. LUDASSY M., Isten és a szabadság, Tocqueville és a liberális katolicizmus, in FÜLÖP E.,OCSKAY GY.,POGONYI SZ., (szerk.) Szabadság és/vagy egyenlőség, Tocqueville tanulmányok, Politikai Filozófia Közhasznú Alapítvány, Pilismarót 2006, 16.

289 TOCQUEVILLE,Az amerikai demokrácia, 416.

290 TOCQUEVILLE,Az amerikai demokrácia, 420.

291 Vö. TOCQUEVILLE,Az amerikai demokrácia, 423.

103

1714) az államvalláson kívül minden vallás számára teret engedtek, jóllehet ez a katolikusokra csak 1829-től vonatkozott.

Teljeskörű társadalmi változást a felvilágosodás hatására megjelenő törvények hoztak. 1794-ben a Nagy Frigyes által kiadott porosz Allgemeines Landrecht megtiltott mindenféle kényszert a vallást és a kultuszt illetően.

Amikor II. József császár az Osztrák Császárság számára türelmi rendeletet adott ki (1781/81), akkor azzal az volt a célja, hogy a soknemzetiségű és –vallásfelekezetű államát egységesítse és abban belső rendet teremtsen. Az államnak semlegesnek kell lennie, hogy azt a folytonosan jelentkező vallási viták ne hátráltassák. A vallási döntést ezért az egyéni szférába akarta visszaszorítani (Privatisierung des Glaubens). A modern államot az állam előtti értékrendektől függetleníteni akarta. Ugyanakkor széleskörben befolyása alá vonta a ius circa sacra valamennyi területét, központosított államának kialakításában Nagy Frigyest követte. Centralista rendeletei nem engedték meg azt sem, hogy elfogadja a magyar, a cseh, vagy a lombard kormányzást.

Racionalista volt, aki az Egyházat abszolutizmusa alá rendelte, és jellemző volt rá éppen a nemzeti érdekek miatt az episzkopalizmus. Törekvései számunkra nem előremutatók, annyiban azonban fontosak, hogy a racionalista és természetjogi elvek első megvalósítási kísérletei között voltak ezek. (Egyébként egyik példaképe Grotius volt.)

Immanuel Kant alapvetése a szabad akarati cselekvés autonómiájáról, amely az erkölcsös cselekedet legmagasabb alapelve, előkészítette a modern szabadságértelmezést. A francia forradalom egyházellenes eszméi azonban az európai fejlődést meglehetősen ambivalens utakra terelték. Rousseau a monoteista kereszénységet alapvetően szétválaszthatatlannak tartotta az intoleranciától. A társadalmi szerződésében nem rögzítette a tolerancia határait és egyáltalán nem is engedte meg azt. Voltaire többször határozottan felszólalt az egyházi intolerancia ellen, amit az ancien regime idejétmúlt sajátosságának tartott. A francia forradalom tehát az állam hatáskörét hangsúlyozta a vallási dolgokban is, de a vallás szabadságának a kérdéseit egyházgyűlölete miatt nem dolgozta ki.²⁹²

A II. Vatikáni Zsinat előtti katolikus tanítás megértéséhez a francia forradalomig kell visszamennünk. Franciaországban a konstantini egyházszervezés hatására az Egyház és az állam különös kapcsolatban voltak egymással. Az egyházi vezetők egyben állami hivatalokat is viseltek, és az egyházközségek rendszere pontosan illeszkedett a forradalom előtti Franciaország állami felépítésébe. Nem egyszer a királyi rendeletek végrehajtása, az élelmiszer segélyek kiosztása, vagy állami törvények szankcionálása is a meglévő egyházi hivatalrendszer feladata volt, melyet

292 Vö. SIEBENROCK, Theologischer Kommentar, 145.

104

hagyományosan az állam adott neki.²⁹³ Az államegyházi modellt tovább erősítette a kialakult gallikanizmus, amely a nemzeti egyház önállóságát Rómával szemben is meg akarta mutatni, így szoros kapcsolatokat épített ki az állammal. Ezt tükrözik az úgynevezett gallikán cikkelyek is, melyeket XIV. Lajos szavaztatott meg egy, a klérus részvételével tartott általános gyűlésen.

(1681.10.01.-1682.06.29.) A megszavazott cikkelyeket minden egyetemi tanárnak el kellett fogadnia. A cikkelyek első pontja kimondta, hogy Péternek és utódainak hatalma a lelki dolgok feletti, nem pedig az állami és evilági dolgok feletti hatalom, a királyok és fejedelmek tehát evilági dolgokban isteni rendelés alapján semmilyen egyházi hatalomnak nincsenek alávetve. VIII.

Sándor pápa rendeletben (1691.01.31.) tiltakozott a cikkelyek ellen, mire az azoktól való elállást XIV. Lajos megengedte. Később az 1786-os pistoiai, helyi zsinat mégis átvette a cikkelyeket, amikor azokat VI. Piusz pápa az Auctorem fidei konstitúciójában ismét elítélte. ²⁹⁴

A francia forradalom az Egyházra, mint a régi rend részére nagy ütést mért, de ez alkalmat adott arra is, hogy a Katolikus Egyház újjáéledjen és újjáépüljön a francia állam új államformáiban is. Erre az újraszerveződésre XIII. Leó pápa későbbi, francia nyelvű írásai (Au milieu des sollicitudes enciklika, Notre consolation levél, 1892) külön is odafigyeltek. A forradalom eszméi nem a katolikus tanítással, hanem a régi renddel álltak szemben.²⁹⁵ A Katolikus Egyház azonban szervesen a régi rend része volt, hiszen, mint láttuk egybefonódott annak intézményrendszerével.

1789. augusztus 26-án fogadta el az Alkotmányozó Nemzetgyűlés az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát (La Déclaration des droits de l'Homme et du citoyen), a forradalom egyik alapvető dokumentumaként. Kidolgozását nagyban befolyásolta La Fayette, aki az amerikai függetlenségi háborúban is részt vett. Ez a nyilatkozat az alapvető szabadságjogok között a vallásszabadságot is kihirdette (X. cikely), „feltéve, hogy… e nézetek megnyilvánulása a törvényes rendet nem sérti.”

Ezt a nyilatkozatot a középső papság is elfogadta. Komoly konfliktust az 1790. júliusában megszületett A papság világi alkotmánya (Constitution civile de Clerge) váltott ki, melyet az állam aláíratott a papokkal. Ez nem volt más, mint az Egyház államosítása és az egyházi birtokok köztulajdonba vétele. Az egyházi ügyeket teljesen új előfeltételekkel próbálta befolyásolni az újászerveződő állam: minden állami hivatalnoknak, így minden klerikusnak is esküt kellett tennie a francia alkotmányra. Aki az esküt nem tette le, az ellen az állam antiklerikális terrort indított el. Ez számunkra azért fontos, mert VI. Piusz pápa ebben a helyzetben elutasította a francia püspökszenteléseket, és elvetette a francia emberi jogi nyilatkozatot is. Ez érthető is, hiszen az új egyházi alkotmány törekedett a francia Egyházat elszakítani Rómától a francia államnak rendelve

293 Vö. TOCQUEVILLE,A., de., A régi rend és a forradalom, (1856), Atlantisz Kiadó, Budapest 1994, 63-90.

294 Vö. DH 2281-2285.

295 Vö. TOCQUEVILLE, A régi rend, 47-51.

105

alá azt. Megszüntetett püspökségeket, korlátozott püspöki joghatóságokat és egyes egyházi hivatalok betöltését teljesen a politikai joghatóságra ruházta.

1792. szeptemberében új hivatalos kultuszt és új időszámítást vezettek be Franciaországban, 1797-ben a forradalmi csapatok megszállták az Egyházi Államot, a pápát pedig fogságba vetették.

A pápa a fogságban lelte halálát, de következetes magatartása nagy szimpátiát váltott ki szerte a világban. 1801-ban Napóleon ugyan megkötötte az Egyházi Állammal az első konkordátumot, de hamarosan ő is megszállta a Vatikánt. Az események ilyen jellegű felgyorsulása megerősítette az elidegenedést és az elutasítást a francia alkotmánnyal és az emberi jogi nyilatkozattal szemben, jóllehet az Egyház kezdetben nem volt ellene ezeknek. A forradalmi folyamatok is hozzájárultak a római katolikus ellenpozíció kialakulásához. Az Egyház ezután védekező álláspontot vett fel és jórészt ellenállt a társadalmi változásoknak. Ezt a kontrapozíciót csak elősegítette a kialakuló ultramontanizmus, amely nagyjából a Katolikus Egyházban formálódó antiliberális tendencia volt:

a római pápa iránti feltétlen tekintélyelvet, a trienti szellemiség felerősítését és az állam és Egyház szétválasztását hangsúlyozta.

A vallásszabadság jogát, mint polgári jogot elsőként VI. Piusz pápa említette meg 1791-ben a Quod aliquantum²⁹⁶ kezdetű brévéjében (1791.03.10.). Ebben a levelében a „vallászabadság” és a

„gondolat szabadsága” kifejezéseket is használta. A vallásszabadságot egy irtózatos dolognak és képzelgésnek nevezte. Elítélte a francia emberi jogi nyilatkozatot és annak azt a törekvését, hogy a gondolat teljes szabadságát tette a nemzet alapjává, és ezzel együtt megsemmisítette a katolikus vallást és a királynak való engedelmességet. A gondolat, a beszéd és az írás, valamint a sajtó szabadsága rendetlen képzelgések csupán. Nem lehet, hogy valaki ezeket az abszolút szabadságjogokat élvezze akár a vallási dolgokkal szemben is. Ez egy ellenőrizhetetlen szabadság, amely éppen ezért szemben áll a Teremtő akaratával. Ahhoz, hogy az ember a világ igazi törvényeit megértse, az értelmét használva keresnie kell a Teremtő akaratát, és Neki kell engedelmeskednie.