Bevezetés

A homogén keresztény kultúra megjelenésének korában és az érett középkorban, az Egyház és az állam teljes összefonódásának idején lelkiismereti- és vallásszabadságról aligha beszélhetünk.

Azonban abban a történelmi helyzetben és a társadalmi szerkezet ismert, feudális átalakulását is figyelembe véve sem a tolerancia szónak, sem pedig a vallásszabadság kifejezésnek nem szabad keresnünk a mai értelemben vett jelentését. A lelkiismereti- és vallásszabadság fogalmaink mai használatukban és jelentésükben alapvetően újkori eredetűek. Jóllehet a tolerancia latin kifejezés,

81 Vö. CESARIAI EUSEBIUS, Vita Contanini, III, 17. Nem sokkal később Eusebius Konstantin császár szájába adja a mondatot, mely szerint Isten püspököket rendelt, hogy az egyház belső ügyeit intézzék. Ő saját magát azonban szintén püspöknek tatja tekintélyében, mely püspöki feladat az egyház külső dolgaira vonatkozik. (vö. IV, 24)

82 Vö. Uo III, 15.

83 Vö. RAHNER, Abendländische, 74.

43

mai jelentését a XVI. századi vallásháborúk idején nyerte el. Nézetem szerint nem volna helytálló az alkotmányok és emberi jogok korában megszületett vallásszabadság kifejezés tartalmának elvárása a középkori, homogén társadalomtól. Már Szent Ágoston is elfogadta a hatalom támogatását a vallás megvédése érdekében, életének későbbi korszakában. A középkori intolerancia gyökerei valahol itt lelhetők fel, a konstantini gyámkodás előnyeinek elfogadásában.

Az ókori egyházi gondolkodás még teljesen különálló valóságnak tekintette az egyházi és a világi hatalmat. Az Egyház és az állam két önálló hatalom volt, melyeknek más a természete.

Szent Ágoston gondolatai mögött még meghúzódik az Egyház ilyen önállósága. Ezt Geláziusz pápa (492-496) így fogalmazta meg Anastasius császárnak: „Két hatalom van, melyek ezt a világot irányítják: a püspökök megszentelt tekintélye és a császári hatalom.”⁸⁴ Még akkor is, ha Konstantin után a két hatalom összefonódott, az alapvető különbségük (dualizmus) a gyakorlatban és a hagyományban egyaránt vitathatatlan maradt.

Amikor a barbárok betörésével a nyugati birodalom lehanyatlott, akkor a különböző barbár népek között az egyetlen integráló erő az Egyház maradt, amit a meroving és karoling uralkodók fel is ismertek. A kialakuló nyugati világ eszmeiségét és kultúráját csaknem teljesen a keresztény hit inspirálta. A kereszténység a VIII. századtól így sajátos társadalmi és társadalomformáló erővé vált. A nyugati államok politikai rendje a hit egységén nyugodott (christianitas). Az antik császárok keresztény birodalmával ellentétben a népvándorlás zűrzavaros évei utáni nyugati birodalmat teljes egészében az egyházi szellem inspirálta. A középkori állam – folytatva a régi „két város”

teológiát – így önmagát Isten városának tekintette, melynek őrzője a római pápa.⁸⁵ A feudális Európában megszülető királyságok és fejedelemségek is szakrális jelleget öltöttek. Ezt nagyon jól mutatja a királlyá kenés középkorban kialakult rendszere. A királlyá kenés szertartása nagyon közel állt a püspökké szenteléshez, és könnyen rokonítható volt azzal. A felkenés szentségi természete sem volt abban a korban egyértelmű. Szerzők sokasága sorolta a királlyá kenést a szentségek közé a Trentói Zsinat (1545-1563) előtt.⁸⁶ A papi és a királyi hatalom nagyon közel kerültek egymáshoz, összefonódtak, és néha harcoltak a társadalom felett gyakorolt hatalomért. A kereszténység (christianitas) fogalom fokozatosan már nem a keresztény vallást jelentette csupán,

84 Vö. „Duo quippe sunt, imperator Auguste, quibus principaliter mundus hic regitu: auctoritas sacra pontificum, et regalis potestas. In quibus tanto gravius est pondus sacerdotum, quanto etiam pro ipsis regibus.” In GELASIUS,I., Epsitola VIII, ad Anastasium Imperatorem, in PL LIX, 42.

85 Vö. LECLERC, Die Religionsfreiheit, 570.

Vö., ahogy Einhard mondta: „Delectabatur et libris sancti Augustini, praecipueque his qui de civitate Dei praetitulati sunt.” EINHARDUS,Vita Caroli Magni, 24.

86 Vö. EICHMANN,E., Königs- und Bischofsweihe, Verlag der Bayerischen Akademie der Wissenschaften, München 1928.

44

hanem a keresztény társadalmat.⁸⁷ Ezt Szentviktori Hugó a laikusokkal kapcsolatban úgy magyarázta, hogy ők Krisztus bal oldalán találhatóak, ahol az evilági dolgokkal vannak elfoglalva, míg azok, akik a lelki dolgoknak szentelik magukat, úgymond Krisztus jobb oldalát alkotják.

Mindkét oldalnak megvan a maga hierarchiája: ezek az egyházi és a világi hierarchia, de ezek a kereszténységben egységben vannak.⁸⁸ Hiszen – ahogy Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153) magyarázta – ez a két hierarchia Krisztusban egyesül, aki egyszerre király és pap is egyben.⁸⁹ Freisingi Ottó (1114-1158) püspök, a középkori történetíró 1145-ben egy egyetemes krónikát írt.

Amikor művében a keresztény ókor végéhez ért, megjegyezte, hogy már nem beszélhetünk két városról úgy, ahogy Szent Ágoston tette. A cristianitas korszakában már csak egyetlen város van, melyet felölel az Egyház.⁹⁰ Az ókori pogány birodalom volt az evilág városa, de elérkezett Isten Városa, amely felülmúlta a régit, és felölelte magába ezt a világot is.

A középkori társadalomban, amely vallási tekintetben osztatlanul keresztény volt és bölcseleti, társadalmi kérdésekben keresztény alapokon nyugodott, szinte magától értetődő volt a vallási intolerancia. A fenti tisztázás ellenére meg kell vallanunk azt is, hogy az érett középkor Egyháza nagy változáson ment át a korábbi hagyományokhoz képest. Bármennyire is elfogadta az Egyház a császárok előnyös támogatását, a teológiában mindig az a nézet volt döntő ezer éven keresztül, hogy az eretnekeket nem szabad kiirtani, hanem meg kell győzni az igazságról. A XII. században kialakuló egyházi inkvizíció ezzel a nézettel alapvetően szakított. A középkori kereszténység is, hasonlóan az ókorihoz, nagyon sokat küzdött az eretnekekkel, azonban ehhez a küzdelemhez széleskörű társadalmi és uralkodói támogatást nyert.

Az Egyház és a birodalom tehát egy valóságot alkotnak a hatalomról szóló középkori elméletben, mely valóságnak az egyházi és a világi hatalom csak különböző módozatai, aspektusai.

Az Egyház és a birodalom egy és ugyanaz. Ez az elmélet egyedülálló volt a középkorban. Sem a keresztény ókorban, sem az újkorban nem találjuk meg. Némiképpen hasonló ez a hozzáállás az ószövetségi teokráciához. VII. Gergely pápa (1073-1085) korától fogva pedig ez a hatalom egyre inkább centralizálódott, hiszen a lelki hatalmat tartották az egyetlen eszköznek, amely megóv a szakadástól és az eretnekségtől. „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség.” (Ef 4,5) – tanította Szent

87 Vö. „Nec dici debet, ut inter principes nostros de una gente vel de uno regno, ad aliam gentem vel ad alium regnum quisque refugiat, sed potius in uno regno, sicut Christianos decet, et in unitate Ecclesiae matris consistant…

Una regnum, una Christi columba, videlivet Sacta Ecclesia, unius Christianitatis lege, regni unius et unius Ecclesiae, quamquam per plures regni principes et ecclesiarum praesules gubernacula moderentur.” REIMS-I HINKMÁR., De divortio Lotharii, inter. XII, q. I., in PL CXXV, 699, 746-747.

88 SZENTVIKTORI HUGÓ, De Sacramentis, II, 1., in PL CLXXVI, 416.

89 CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT, Epistola 244, 1., 3., in PL CLXXXII, 440-442.

90 OTTO FRISINGENSIS, Chronica sive Historia de duabus civitatibus, V., PERTZ (Hrsg.) Hannover 1867, 218.

45

Pál. A nyugati kereszténység jogi, hierarchikus, és szentségtani egysége ezért olyan fontos: az a lényeget érinti és azt erővel meg kell óvni.