A hitújításra adott politikai válaszok

A reformáció és a vallásháborúk következményeként számtalan történelmi eseményt és megoldási kísérletet hozhatnánk fel példaképpen. Ezekből a leglényegesebbeket soroljuk csak fel, amennyire e munka méretei ennek teret engednek, és a célunk szempontjából ezek szükségesnek tűnnek.

4.1. Luther Márton (1483-1546)

Luther mozgalmának a vallásszabadság számára kedvező talajként kellett volna szolgálnia.

Hiszen a mozgalom alapja a lelkiismeret szava volt. Éppen ez volt az, amely a katolikus búcsúkban visszaélést látott. Az egyházi közösséggel szemben az üdvösség szempontjából a hitet és a személyes meggyőződést helyezte előtérbe. Luther a De captivitate Babylonica ecclesiae praeludium (1520) című, a Római Egyházat gyalázó művében azért kiáltott, hogy ne legyenek az Egyházban többé törvények, hanem mindenki a szabad döntése alapján fogadja el a hitet.¹³³ Az igazi evangéliumi szabadság, melyet lelkiismereti szabadságnak is nevezett, amely megszabadítja a lelkünket a szokásoktól és az elvárásoktól, nem úgy, hogy azokat feltétlenül elveti, hanem úgy, hogy nem engedi, hogy azok kényszerítsenek bennünket.¹³⁴ Tévedés volna azonban azt állítani, hogy Luther a mai fogalmunkkal megegyező fogalmat használt volna, amikor a lelkiismereti szabadságról beszélt. Hiszen a lélek szabadsága végett meg akart szabadulni a társadalmi elvárásoktól, de a lelkiismeretet szigorúan hozzákötötte Isten Szavához, amely olyan norma, amely meghatározza a lelkiismeretet.¹³⁵ Luther számára a lelkiismeret szabadsága azt jelentette, hogy nincs más, ami szabályozza azt, mint Isten Igéje. Az 1520. június 15-én kiadott Exsurge Domine bullában X. Leó pápa Luther tévedései között sorolta fel azt az állítást, hogy „az eretnekeket megégetni a lélek akarata ellen van”.¹³⁶ Luther erre ismét azzal válaszolt, hogy a lelket nem lehet kényszeríteni, csak Isten Igéje által. A hitet Egyház és szokások nélkül akarta tisztán megélni, ezért elvetette a szentségeket, és elszakadt Rómától. Azonban abszolút tekintélyként tette meg az előbbiek helyett a Bibliát, amelyet a prédikációval, vagyis a meggyőzéssel lehet átadni másoknak. Minden kényszert, vagy állami támogatást megvetett a vallás tekintetében. A lelkiismeret szavát azonban úgy korlátozta, hogy az Írás szaván túl a lelkiismeret nem mehetett.

133 Vö. De captivitate Babylonica ecclesiae praeludium, Weimarer Ausgabe vol. 6, 537.

134 Vö. De votis monasticis, Weimarer Ausgabe vol. 8, 606.

135 Vö. De servo arbitrio, Weimarer Ausgabe vol. 18, 624.

136 DH 1483.

59 4.2. Német-Római Birodalom

A reformáció után a német fejedelmek hamar rájöttek arra, hogy a vallási megosztottság komolyan veszélyezteti államaik egységét. Az 1555-ös birodalmi országgyűlésen az úgynevezett Augsburgi Vallásbéke¹³⁷ a protestáns és katolikus hercegek és fejedelmek közötti megállapodásként jött létre. Célja egyben az is volt, hogy a vallási vitát a dogmatikus igazságok melletti vagy elleni állásfoglalás nélkül, pusztán a politika eszközeive és az állam békéjét megteremtve oldja meg.

A Német Birodalom nem volt egységes, szemben például Angliával, vagy Franciaországgal, hanem sok kis állam és fejedelemség alkotta. Ez a széttagoltság a vallási türelem megvalósításának területén is különbségeket hozott például a francia megoldásokhoz képest, ahogyan azt alább látni fogjuk. V. Károly 1555-ben egy liberális modellt szeretett volna keresztül vinni, melyben minden fejedelemnek a saját államában az alattvalóiknak teljes szabadságot kellett volna hagynia, hogy azok a katolikus, vagy az evangélikus vallást válasszák. Ez a javaslat azt is megengedte volna, hogy ha valaki egy katolikus államban élt, attól még a lutheri vallást kövesse. Ezt a javaslatot végül a fejedelmek elvetették. Ezzel a saját hatalmukat és regionális autonómiájukat is erősítették a császárral szemben. Így a vallásszabadság a szuverén fejedelmektől és hercegektől függött, de az egyének számára a Vallásbéke ezt nem tette lehetővé.

Az augsburgi béke alapján az egyes alattvalók és jobbágyok a két bevett vallás, a katolikus és az evangélikus vallás közül választhatnak. Ha valaki nem akarta azt a vallást követni, amelyet hitvallásban a földesura élt, akkor el kellett vándorolnia egy másik államba, egy olyan úrhoz, akinek a hitvallása megegyezett az övével, anélkül, hogy a jogai és a javai csorbultak volna. Egy állam azonban mindig csak egy vallást ismerhetett el.¹³⁸ Ezt az elvet negyven évvel később az evangélikus egyházjogász Joseph Stephani a következő elhíresült módon fogalmazta meg: „Cuius regio eius et religio”.¹³⁹ A megoldás kiindulásként szolgált ezután Franciaországban, Hollandiában, a svájci kantonokban, sőt a protestáns Angliában is. Az uralkodóknak kellett a vallást meghatározniuk, és meggyőződésük szerint meg is változtathatták azt. Ez az elv nagyban épített a

137 A teljes szövegét lásd DRUFFEL,A.,BRANDI,K., Briefe und Akten zur Geschichte des 16. Jahrhunderts, Bd. IV., Hrg. Bei der königlichen Akademie der Wissenschaft, München 1896, 722-744.

138 IX. Károly francia király (1560-74) mondta az 1560-61-es rendi országgyűlésen elhangzott beszédében: Az állam egysége biztosítja minden fejedelem számára a politikai egységet az ő idejében. Bizonyos, folytatta, hogy az állam békéje akkor biztosított, ha egy királya, egy törvénye és egy vallása van. Vö. VERMEERSCH, Die Toleranz, 168.

IX. Károly törekedett arra, hogy a katolikusokat és a hugenottákat kibékítse egymással, ennek jeléül még a lányát is a protestáns tábor vezetőjéhez, Navarrai Henrikhez adta feleségül. A lakodalmat Medici Katalin, az anyakirálynő az úgynevezett „Szent Bertalan ájszakai” vérengzésre használta fel, amikor legyilkoltatta a Párizsban élő protestánsokat. Vö. ADRIÁNYI, Egyháztörténet, 295.

139 „Ideo hodie religionem regioni cohaerere dici potest, ut cujus sit regio, hoc est ducatus, principatus, territorium seu jus territorii, ejus etiam sit religio, hoc est jus episcopaleseu jurisdictio spiritualis” STEPHANI,J., Institutiones Juris Canonici, Frankfurter Ausgabe 1612, I., c.7., n.52.

60

fejedelmek szuverenitására. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a fejedelmi államok így talán még elviselhetetlenebben valósították meg a vallási intoleranciát, mint a szakadás előtt, hiszen a vallás egységére a tartomány és állam egységéhez és békéjéhez szükség volt. Az Augsburgi Vallásbéke minezzel együtt a harminc éves háború (1618-48) végéig élhető rendet teremtett a Birodalomban.

4.3. Franciaország

A lelkiismereti szabadság problémája, az igaz hit és a téves lelkiismeret problémaköre előtérbe került a reformáció megszilárdulása kapcsán. A lelkiismeret szabadságának a fogalmát Luther korlátozta. Tanítása szerint a Szentírásban található Isten Szava és azon túl az embernek nem szabad a saját jó lelkiismeretére hivatkoznia. Ennek ellenére például a franciáknál ebben az időben szokás volt a lelkiismeretre hivatkozni. Az 1560-61-es francia rendi országgyűlésen Jaques Bienassis, Bois-Aurby apátja azt mondta, hogy a vallás és lelkiismeret dolgában a hatalmat és az erőszakot alkalmazni nem megengedhető, mert a lelkiismeret olyan, mint egy kéz, amelyet minél inkább szorítanak, annál inkább ellenáll, és ezen a téren csak az értelem és a helyes meggyőzés eszközeit szabad alkalmazni. Nem sokkal korábban, 1652-ben, a francia király kancellárja, Michel de L’Hospital egy nyilatkozatában a következőt intézte a kléruskonferenciához: „A lelkiismeret természete olyan, hogy azt nem lehet kényszeríteni, csak tanítani. A hit maga, amelyet kényszerítenek, nem hit többé.” Továbbá, hogy „nem arra kell rájönnünk, hogy melyik az igaz vallás, hanem, hogy hogyan tudunk egymás mellett élni.”¹⁴⁰ Ezek a megállapítások elsősorban a protestánsok javára hangzottak el Franciaországban, ahol zajlott a vallásháború, és a hugenottáknak nem engedtek szabad vallásgyakorlást. Bois-Aurby apátja azt is megjegyezte, hogy ezek a megoldások csupán átmenetiek, addig, amíg egy következő zsinat vissza nem állítja a hit egységét.

1562-ben IX. Károly francia király kiadta a türelmi rendeletét¹⁴¹, melyben leszögezte, hogy a vallási és a politikai egység két külön dolog, és nem szabad összefonódniuk. Hangsúlyozta, hogy ez nem a dogmatikai kérdések megoldása, hanem a társadalmi kérdésekre adott válasz kíván lenni.

Ennek értelmében, aki ki van közösítve, az nem veszíti el az állampolgárságát. Az állam épségére ügyelni kell – tette hozzá – mert annak a természete hasonló a család természetéhez. És ha egy családban különböző vallású emberek vannak, akkor az konfliktusokat szülhet, éppen így az

140 Vö. BÖCKENFÖRDE,E.-W., Religionsfreiheit als Aufgabe der Christen, in Stimmen der Zeit, 176 (1965) 202.

141 Ezután ki is robbant a katolikusok és a hugenották között a több mint harminc évig zajló úgynevezett hugenotta háború (1562-98), melyet majd a Nantes-i Ediktum zárt le.

61

államban is. Ezért fontos, hogy az állam az egyházi közösségtől különböző és elkülönülő alakulat legyen.

Az 1598-bam megjelent Nantes-i Ediktum¹⁴² a vallásszabadság terén éppúgy a földesúrra bízta a döntést, mint az Augsburgi Vallásbéke, de ez a rendelet az államérdeket a vallási ügyek fölé emelte és azt is megengedte, hogy egy államban két felekezet (katolikus és evangélikus) egyszerre működjék. Míg a német Vallásbéke a territorializmus alapján épült fel, és a lokális fejedelmek érdekeit szolgálta, addig a francia modell központosított volt. IX. Károly axiómája a következő volt: „egy vallás, egy törvény, egy király”. Vagyis egy államvallás volt, a katolikus, és a vallásgyakorlás kérdéseit a király törvénye szabta meg. Ez volt a kor legtoleránsabb rendelete, melyből kimutatható, hogy a franciák politikai célja az volt, hogy az államérdek egyre kevésbé legyen a vallási kérdésektől befolyásolva. Az Ediktum Franciaországban lelkiismereti szabadságot írt elő. Ehhez akár a téves lelkiismeretnek is joga volt. Az Ediktum törekedett arra, hogy az egyházi és az állami célok között különbséget tegyen. A különböző felekezetű franciák egyformán állampolgárok maradhattak.

4.4. Lengyelország

Lengyelország ezekben az években a nyugatról üldözött protestánsok és a számtalan kis szekta menedékhelyévé vált. II. Zsigmond Ágost király (1548-72) nem engedélyezte ezek üldözését, és ezzel egy egyedülálló toleranciát valósított meg Lengyelországban. A király azon a véleményen volt, hogy jobb mindenkivel szemben türelmet gyakorolni, ha egyszer elnyomni úgysem tudunk mindenkit. Ha a sok különböző vallási felekezet szembesül a saját különbségeikkel, úgyis lerombolják majd egymást. Legnagyobb részben igaza is lett:

Lengyelországban soha nem volt vallásüldözés, mégis megmaradt homogén katolikus országnak.

Az 1572. év elején meghalt az utolsó Jagelló uralkodó, Zsigmond Ágost. Az interregnum idején alakult meg a lengyel nemesekből az úgynevezett Varsói Konföderáció, amelynek az volt a feladata, hogy a király nélküli időben az ország integritását megőrizze. A Konföderáció foglalkozott a vallási türelem kérdésével is. Elutasított mindent, ami az országban zavart

142 Kidója IV. Henrik, aki IX. Károly lányát vette feleségül és protestáns volt, de belátta a katolikus többséget, és a kormányzás érdekében maga is katolizált.

Az ediktum minden településen visszaállította a katolikus miséket, és kimondta, hogy a katolikusok tulajdonát vissza kell szolgáltatni. A rendelet szabályozta az úgynevezett reformált vallás gyakorlásának szabályait: a hugenották bárhol letelepedhettek, és gyakorolhatták vallásukat. A reformátusok számára engedélyezték a templomok építését és a saját temetők létrehozását. Tilossá vált a katolikus vallásra való kényszerített áttérés, a vallási okokból bebörtönzötteket és gályarabokat szabadon kellett bocsátani. A hugenották kötelesek voltak betartani a katolikus házassági törvényeket, katolikus ünnepnapokon nem dolgozhattak, és tizedet kellett fizetniük a katolikus egyháznak;

tilos volt politikai gyűléseket tartaniuk.

Vö. GARRISSON,J., Bancal, imparfait, exceptionnel: l’Édit de Nantes, in Réforme 23 (1985) 11-14.

62

kelthetne, így az „in causa religionis christianae” keletkezett konfliktusokat is. A Valois Henrikel folytatott nemesi tárgyalások alkalmával a vallási türelem igényét is megfogalmazták a nemesek, de aztán választott királyként Henrik a vallási türelemről szóló rendeletet nem erősítette meg. A Konföderáció törekvése a vallási türelem tekintetében mégis meghatározó maradt.¹⁴³

Báthory István, mint lengyel király (1576-86) is ebben a szellemben tevékenykedett. Híres mondása, hogy ő a nép és nem a lelkiismeret királya. Isten ugyanis három dolgot nem adott meg az embereknek: a semmiből valamit teremteni, a jövőt ismerni és a lelkiismeret felett uralkodni.

1581-ben adta ki Pskow-i Ediktumot¹⁴⁴ Vilniusban kitört zavargások okán, melyben leszögezte, hogy őszinte vágya volna az, hogy koronája területén mindenki az egyetlen katolikus hitet kövesse, de az utóbbi időkben megjelenő új eretnekségek ezt nem teszik lehetővé. A botrányok ugyanis arra tanítanak, hogy a hitre senkit nem lehet kényszeríteni. Másik híres mondása volt, hogy ennek ellenére odaadná a fél életét azért, hogy országában mindenki visszatérjen a katolikus hitre, és életének a másik felét, pedig arra használná, hogy örüljön ennek a megtérésnek. Kiváló kapcsolatokat ápolt a Szentszékkel, és uralkodása alatt megindult Lengyelországban a katolikus megújulás. Katolikus maradt, de el tudott vonatkoztatani a saját meggyőződésétől, mint ahogy elődei is tették, így a Lengyel Királyság és a Litván Nagyhercegség területén megvalósult a teljes vallásszabadság. III. Zsigmond (1587-1632) uralkodása alatt egyre inkább növekedett a katolikus hegemónia, és ezzel együtt a protestánsok közötti belső szakadások a közösségek gyors hanyatlásához vezettek. Lengyelország így homogén katolikus ország maradt úgy, hogy közben a vallás- és kultusszabadságot mindig tiszteletben tartotta.¹⁴⁵

Lengyelország és Franciaország ebben az időszakban (az utóbbi 1598-1685-ig, amíg a Nantes-i EdNantes-iktum érvényben volt) a vallások egymás mellett élésének példáNantes-i és a megvalósított vallásNantes-i tolerancia otthonai voltak.