Koncesszió és árverés

A koncesszió és árverés alkalmazása szintén alapvető szabályozási eszköz.

Koncesszió alkalmazásakor a szabályozó a természetes monopóliumot lényegében kiárusítja egy pályázat során. A monopoljáradékot koncessziós díj formájában vonja el a szolgáltatótól. Alkalmazása problematikus azonban abból a szempontból, hogy a koncessziós díjjal az állam lényegében adót helyettesít, holott „a koncesszió hatékonysági problémát okoz, mert az adózás az elvonásnak hatékonyabb formája, mint a monopoljellegű árak. Fennmaradnak továbbá a monopóliumnak a magas költségekkel és árakkal, az optimálisnál kisebb piaccal és a társadalom szűkös erőforrásainak allokációs problémáival összefüggő káros hatásai” (Kiss, 2009, 8. o.) Az árverés elmélete eredetileg a szabályozás elméletétől függetlenül alakult ki. A két területet Demsetz (1968) kapcsolta össze a ’60-as évek végén, majd az elmélet 1990-es években teljesedett ki. Kiss (2009) szerint a témakör szorosan kapcsolódik a monopolpiacokról a versenypiacokra való átmenethez, mivel az árverés versenyelemeket vezetett be a monopol-piacokra, amennyiben az állami koncesszió odaítélését egy verseny-folyamatba helyezi.

Az árverés megjelenése a villamosenergia-piacon jellemző például a jelentős piaci erővel bíró vállalkozások esetében: a szabályozó nem egy esetben nyilvános árverési kötelezettséget állapít meg a szolgáltató számára. A hálózat tekintetében ilyen például a szűkös határkeresztező kapacitások aukción való allokálása.

2.3.3.4 Ársapka

Az ársapka már egyértelműen az ösztönző szabályozás eszköze. Az ársapka felső korlát a szolgáltató szabályozott árának változásán: az árszínvonal éves százalékos változásának a szabályozó által megengedett maximális mértéke (Kiss, 2009). Az ársapka végigkísérte a monopóliumból a versenybe való átmenetet: eredetileg a monopóliumokra vonatkoztatva vezették be, a tökéletlen piaci verseny időszakában pedig jelentős mértékű piaci erővel bíró szolgáltatókra alkalmazzák. Ársapkát nem minden szabályozott szolgáltatóra indokolt és szükséges alkalmazni, csupán azokra, amelyek jelentősen torzíthatják a versenyt.

Az ársapka alkalmazása mögött meghúzódó elvi megfontolás szerint a kiinduló időpontban a szabályozott szolgáltató számviteli nyeresége normális, vagyis tőkemegtérülése egyezik a tőkeköltséggel. Azaz a kiinduló állapotban az árbevétel megegyezik az úgynevezett közgazdasági költségekkel, amelyek az üzemeltetési és pénzügyi költségeken kívül magukban foglalják a számviteli nyereség egy részét, az úgynevezett normálprofitot is. A cél ennek az állapotnak a fenntartása a továbbiakban. Ehhez az szükséges, hogy a szolgáltatások arányos árváltozása egyenlő legyen az inputár és a teljes termelékenység arányos változásának a különbségével.

A szabályozási folyamat a korábbi módszerektől eltérően a szabályozó és a jelentős piaci erővel bíró szolgáltató közötti tárgyaláson alapul. A tárgyalások eredményeképpen alakul ki egy elfogadott ársapka formula, amely egy szabályozási ciklusra vonatkozik, majd a ciklus végén újratárgyalásra kerül. A ciklus folyamán a szabályozó utólagosan ellenőrzi, hogy a szabályozott vállalat betartotta-e az előírtakat. Túllépés esetén a szankció lehet egyszeri árszínvonal-módosítás és ezzel a túllépés korrekciója, másfelől büntetés is.

Az ársapka alkalmazásának előnyeiként Fiáth és társai (2010) említik, hogy az erős költségcsökkentési ösztönzés miatt feltehetőleg meg is valósul a legtöbb csökkentés, továbbá nem érvényesülhet Averch-Johnson hatás, mert csak az indokolt beruházásokat ismerik el az ármeghatározáskor. Emellett a csupán 3-5 évente végrehajtott tételes ellenőrzés miatt kisebb hivatali apparátust igényel. Hátránya azonban, hogy a szabályozott továbbra is minél magasabb költséget igyekezik elismertetni, illetve a monopólium törekedhet bevétel-maximalizálásra a mennyiség növelésén keresztül, ami az energia-hatékonysági törekvések ellenében hat.

Továbbá bizonyos esetekben minőségrontásra ösztönözheti a szolgáltatót. Ezért rendszerint a minőséget is szabályozzák (ár–minőség sapka, price-quality cap).

Elve, hogy a minőségrontáshoz negatív árat, azaz büntetést rendelnek a negatív externáliák internalizálása céljából. A negatív externália itt a fogyasztó kompenzálatlan kára a szolgáltatás valamely minőségi mutatóinak romlása révén.

Ezzel kapcsolatban is számos elméleti és gyakorlati probléma merült fel, így például a büntetés nem azokat kártalanítja, akik a negatív externáliákat elszenvedték.

További negatívum lehet a kontraszelekciós hatás, amit a szabályozottakra specifikusan meghatározott költség-hatékonysági tényezővel lehet kezelni.

Az ársapka közkedvelt és széleskörűen alkalmazott eszköz, többek között a magyar energiapiac mai árszabályozásának is alapvető részét képezi. A jelenlegi szabályozás az elosztás tekintetében minőségi szempontokat is figyelembe vesz, vagyis ár-minőség sapkát alkalmaz. A villamosenergia-iparban többnyire ex ante ársapka kerül meghatározása, ahol az inflációs tényező az MNB előretekintő éves fogyasztói árindexe, az egyedi árakat tarifális úton alakítják ki és rendeletileg határozzák meg, Laspeyres típusú árindex alkalmazásával. Sugár (2011) kifejti, hogy ez a választás problematikus, mivel a fogyasztói árindex tartalma eltér a cégek költségeitől, ám mivel más indexre nincs hivatalos előrejelzés, a visszatekintő termelési index alkalmazása pedig csökkenő inflációs környezetben felülbecsülné az áremelkedést, jobb híján ez a gyakorlat alakult ki.

2.3.3.5 Bevételsapka

A bevételsapka az ársapkához hasonló megoldás, de az egyes tarifák helyett az összes bevételt maximalizálja. Ekkor az árakat oly módon alakítják ki, hogy azokból a meghatározott bevételt realizálja a vállalkozás. Ekkor az ársapkával ellentétben a bevételek növelésével nyilvánvalóan nem lehet nyereséget növelni, emiatt csökken a szolgáltatási színvonal emelésére és az új termékek kifejlesztésére való ösztönzés, de a monopolista nem érdekelt a fogyasztás növelésében sem (Fiáth és társai, 2010).

Fontos látni, hogy ez a megoldás torzított árjelzésekhez vezet, hiszen csökkenő kereslet esetén az árak emelkednek, míg növekvő kereslet esetén csökkennek. A szerzők szerint alkalmazása különösen akkor indokolt, ha a kereslet csökkenő, arra a szabályozottnak nincs lényegi befolyása, továbbá a fix költségek nagy arányt képviselnek az összes költségen belül. Ekkor ugyanis az ársapka nem feltétlenül biztosítja az indokolt költségek megtérülését sem.

2.3.3.6 Benchmarking

Bár természetes monopólium esetében verseny definíció szerint nem létezhet, bizonyos értelemben mégis szimulálható a verseny hatása az azonos szolgáltatást nyújtó, hasonló vállalatok működésének és teljesítményének összehasonlításával. A szakirodalom a módszer előnyének tartja a szolgáltató és a szabályozó közötti információs aszimmetria csökkentését, valamint a szabályozás költségének mérséklését, hiszen az eljárás képes kiváltani a szabályozott cégeknél elvégzendő tételes költségvizsgálatot (Schleifer, 1985, Pápai és társai, 2013). A szerzők kiemelik ugyanakkor az egyes vállalkozások működési hasonlóságának, illetve a vállalatok közötti indokolt eltéréseknek megfelelő kiigazítások fontosságát. Ezek gyakorlati felmérése és pontos megállapítása az alkalmazás egyik központi problémája.