Elosztóhálózat

Az elosztóhálózat szerepe, hogy a nagyfeszültségű átviteli hálózatról szétossza, eljuttassa a fogyasztókhoz a villamos energiát, legnagyobb részben kisfeszültségű

hálózaton, kisebb részben közép- és magasfeszültségű vonalakon keresztül. A feszültségszintek közötti váltásra szolgáló transzformátor alállomások és egyéb berendezések szintén ide tartoznak. A fogyasztók többsége az elosztóhálózathoz csatlakozik, bár nagyobb fogyasztók (jellemzően gyárak, ipari üzemek) csatlakozhatnak közvetlenül a magasabb feszültségi szintű átviteli hálózathoz is.

Az elosztóhálózat a közelmúltig hagyományosan a területileg illetékes közüzemi szolgáltatók kezelésében volt. Ezeket a szolgáltató cégeket az állam a privatizáció során tőkeerős, külföldi szakmai befektetők számára értékesítette. A közüzemi szolgáltatói és elosztási engedélyek elkülönítése, egyidejűleg a tevékenységek (cégen belüli) számviteli szétválasztása 2003 folyamán történt meg. A szétválasztás következő lépése a 2007-ben történt jogi szétválasztás volt, amikor a hálózati tevékenységeket a többi – piaci alapon végezhető – tevékenységtől jogi és szervezeti értelemben is elválasztották. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az közüzemi szolgáltatók tulajdonosai cégcsoporton belül külön jogi egységbe helyezték a hálózati tulajdont és az annak kezelését végző munkaerő-állományt. Így ma az elosztásért hat ún. elosztói engedélyes (DSO, Distribution System Operator) felel, amelyek vertikálisan integrált vállalatcsoportok tagjaként külföldi – német és francia – energetikai vállalatok tulajdonában állnak.

2.6 A

Ebben a pontban áttekintem, hogy az iparági beruházások milyen főbb kategóriákat takarnak a gyakorlatban. Az energiaiparban többnyire igen nagy volumenű beruházások szükségesek, amelyek rendszerint igen hosszú távra szólnak. Ez az állítás éppúgy igaz a hálózatra, mint a termelésre. Maga a szolgáltatás – jelen értelmezésben: kereskedelem – a felsoroltakhoz képest nagyságrendileg kisebb beruházási igénnyel bír, amely nem is igazán iparág-specifikus. Ezért a továbbiakban csak a hálózati beruházásokkal foglalkozom.

A beruházások előkészítése és értékelése az elmélet szerint minden esetben megtérülési számítások készítésével történik. A megtérülési számítások alapja

rendszerint a diszkontált Cash Flow (pénzáram) számítás. Ehhez szükséges egyfelől a beruházásból származó pénzáramok minél pontosabb becslése, másfelől a diszkontáláshoz használt ráta megfelelő megállapítása. Ugyanakkor a pénzügyi és elméleti alapelvek következményeinek abszolutizálása a gyakorlati vállalati működésre vonatkozóan félrevezető lehet. Bár a szakirodalom szerint a beruházások értékelésének alapköve a megtérülés számítás, tapasztalataim szerint a való életben a tervezett beruházások értékelésekor és az azokról való döntésnél ez csupán egy a szempontok közül. A projektek egy részéről nem maga a szervezet dönt, hanem a vállalatcsoport elvárásai és a szabályozás változásai indukálják azt: ilyenek lehetnek az iparági előírások leképezése az informatikai rendszerekben, egyes technológiák lecserélése, munkabiztonsági elvárások miatt elvégzendő fejlesztések, vagy az okos mérők bevezetése. A minőségbiztosítás miatt szükséges, továbbá a szabályozás által kötelezően előírt fejlesztések szintén lekötik a beruházási keretek egy jelentős részét.

A klasszikus beruházás-értékelési módszerek csupán a fennmaradó, a keret kisebb részét kitevő projektek esetében érvényesíthetőek. Ráadásul a számításokat – ha egyáltalán készülnek – sok esetben nem közgazdászok, pénzügyesek készítik, hanem a szakterületi szakértők. Fontos látni, hogy éppen ezek a nem kötelező, mondhatni az előírt minimumhoz képest „plusz” megtérülő projektek azok, amelyek kedvezőtlen gazdasági környezet és elbizonytalanító gazdaság-politikai lépések esetén elsőként kerülnek törlésre.

Az alaphálózatba (átviteli- és elosztóhálózat) való beruházások főbb kategóriái megítélésem szerint:

 A szigorúan vett hálózat fejlesztése, új hálózati elemek, kapcsolatok, vonalak kiépítésével, meglévő vonalak felhasításával (ez új transzformátor alállomás kiépítését igényli). Én ide sorolom, de képezhetne akár külön kategóriát is az új mérési módok bevezetése. Erre jó példával szolgálnak az „intelligens” hálózatok, az okos mérés kiépítését célzó erőfeszítések.

 A meglévő hálózat fenntartása, folyamatos megújítása, ami a hálózat minőségének, ezen keresztül pedig a szolgáltatás minőség fenntartásának kritikus

eleme. Itt igen fontos megkülönböztetni és pontosan elválasztani a karbantartási tevékenységeket a felújítási és fejlesztési tevékenységtől: az előbbi az OPEX (működési költségek), míg az utóbbi a CAPEX (fejlesztési, beruházási költségek) része.

 A határkeresztező kapacitások fejlesztése. Ezen beruházások különlegessége, hogy külön irányítási egységeket képező hálózatokat kapcsolnak össze, így a fejlesztés kérdései, az azokról való döntés, de sokszor a finanszírozás is szélesebb kört érint közvetlenül, mint a hálózaton belüli fejlesztések. Legkevesebb a két hálózatot irányító TSO szoros együttműködése szükséges ezen esetekben. A regionális hatások miatt azonban az Unió is kiemelt fontosságot tulajdonít ezeknek a beruházásoknak. Az ilyen projektek finanszírozása is eltérő lehet az alaphálózati fejlesztésekétől: az engedélyesek nem feltétlenül képesek a normál működés során keletkező belső forrásból fedezni azt. Így ezeket sok esetben pályázatokon és elkülönített projekt-szervezeteken keresztül finanszírozzák.

Jellemző a kontinentális infrastruktúrát érintő projektek közösségi hatáskörbe való fokozatos beemelése, bizonyos határkörök elvonása a tagállami szintről.

 A fogyasztói csatlakoztatáshoz szükséges beruházások. A piaci modell előírja a szolgáltatási kötelezettséget a hálózati engedélyesek számára, ez a beruházásoknak az a területe, ahol a hálózatot üzemeltető vállalkozás csekély döntési autonómiával bír. Voltaképp az egyetlen mozgástér a szükséges beruházások lassítása, késleltetése lehet, ám ez az adott szabályozási keretek között nyilvánvalóan korlátos lehetőség. Ugyanakkor nyilván nem véletlen, hogy a szabályozás külön nevesített forrást is biztosít ezen fejlesztésekhez: ez korábban hálózatfejlesztési hozzájárulás, ma csatlakozási díj néven szerepel. A díj megfizetése az egyetlen szükséges feltétele annak, hogy a hálózati engedélyes köteles legyen kiépíteni a fogyasztó hálózatba való bekapcsolásához szükséges hálózatot.

Ahogyan a szabályozás jellemzőinek összefoglalásakor már említettem, az uniós – és így a magyar – hálózati szabályozás egyik sarokköve a hálózathoz és a hálózati

szolgáltatáshoz nyújtott diszkrimináció-mentes hozzáférés garantálása, vagyis a Third-Party Access (TPA).

Tudományos kutatások (például REKK, 2009 és Vince, 2009) is alátámasztották, hogy az erősebb szétválasztási szabályok ösztönzőleg hatnak az infrastrukturális beruházásokra. E tekintetben a legjobbnak a tulajdonosi szétválasztás bizonyult.

Ekkor ugyanis „a létesítmény üzemeltetője a maximális kihasználtságban érdekelt, így a harmadik feles hozzáférés előírása nem jelent további korlátozó vagy akadályozó tényezőt egy új beruházás megvalósítása előtt” (REKK, 2009, 70.o). Bár a megállapítást a szerzők a gáztárolók kapcsán tették, nem tartom kétségesnek, hogy ugyanezen hatások érvényesülnek a villamosenergia-ipari infrastruktúra kapcsán is.

2.7 Ö

A villamosenergia-ipar jellemzői tehát röviden:

 Kis számú, egyenként nagy piaci részesedéssel rendelkező vállalatok jelenléte. A termék, a villamos energia fizikai tulajdonságai következtében a piac szereplői között folyamatos, valós idejű együttműködés szükséges a szolgáltatás zavartalan működéséhez.

 Az iparági tevékenységek közül erősen beruházás-intenzív a termelés és dolgozat témáját képező átvitel és elosztás.

 A magas tőkeigény mellett jellemzően hosszú távú beruházási döntésekre van szükség. Emiatt az adekvát szabályozó-eszközök alkalmazása és a kiszámíthatóság különösen fontos.

 A beruházás-intenzív piacokra belépő sok esetben komoly korlátokkal szembesül: mind a magas tőke-igény, mind az adminisztratív szabályozási környezet miatt.

 A hálózati tevékenység monopolisztikus jellegű, mivel párhuzamos kapacitásokat (hálózatot) kiépíteni nem gazdaságos. A termelés tőke-intenzív, viszont lehetséges a verseny. A kereskedelemben a szabályozás és annak reformjai következtében egyre kevesebb adminisztratív korlát érvényesül, természetesnek tekinthető (például magas fix költség-arány) korlátok nem jellemzőek.

 Erőteljes, ám sok szempontból kiszámíthatatlan szabályozás érvényesül, ráadásul az állami és ezzel a szabályozói felfogás is többször változott a vizsgált időszak, kevesebb, mint két évtized alatt.