(193—284.)
1. A hadsereg hatalm ának növekedése. — Ezen időtől kezdve közel száz évig a katonák választották a császárt, s Róma korm ánya ennek következtében nagy rendetlenségben volt. Em lékezhetünk, hogy Caesar és később A ugustus is h a
talm u k at szintén katonáik által nyerték el. De m iután már elnyerték, a népnek beleegyezésével kívánták m egtartani, s békésen használták, a nélkül, hogy a katonák tám ogatására szorultak volna. A ugustus azonban még sem te tt egészen íg y ; ő Róm ában is ta rto tt magának katonákat, a praetorianus testőrséget, s láttuk, hogy volt idő, mikor ezek határoztak a császárválasztásban. De első sorban eddig mégis a senatus jelölte ki a császárt, s nem a katonaság.
A dolgok állása azonban csak addig m aradt igy, a meddig béke volt ; eddig a császár Róm ában lakott s az állam első polgári tisztviselője volt. Most a dolog m egváltozott s a császárnak hadvezérnek kellett lennie. Marcus Aurelius m ár kénytelen volt háborúban tölteni idejét, s m agát hadviselésre szánni, noha igen kedve ellen. A katonaság volt most az
Pertinax halála utáni zavarok. — Caracalla.
állam leghatalm asabb része s ok nem ak artak b árk it is ve
zérüknek elfogadni, kit a senatus küld ö tt.
2. P ertinax h alála u táni zavarok. — T ap a sztalták ezt nem sokára, m ikor a praetorianusok P ertinax ellen fellázadtak és az t m egölték (193.). E ladták az tá n a császárságot a leg
tö b b e t Ígérőnek, Didius Julianus gazdag senatornak. E zt meg a h atáro k m entén levő k a to n ák nem ak a rták tű rn i, s m ind fegyverhez nyúltak. H árom hónapi uralkodása u tá n m egölték ; árra a többi hadvezérek egym ás között háborúskodni kezdtek, m ig végre az afrikai Septim us Severus kerekedett a többiek fölé, s ő le tt császár (193—211.).
3. Septim us Severus. — Septim us Severus tisztá n csak k ato n a volt, sem Róm ával sem a senatussal nem tö rő d ö tt.
E rőszakosan u ralk o d o tt s nem kivánt egyebet, m int hogy hadseregének töltse kedvét. Uralkodása a la tt k atonái nagyobb zsoldot huztak, s több kiváltságot kaptak, s igy első helyre ju to tta k az állam ban. Ezen időig a praetorianusok mindég Italia szülöttjei v o lta k ; de Severus m inden hadsereg legjobb katonáiból válogatta őket össze, s szám ukat felemelte 5o ezerre. Róm a te h á t idegen k atonáknak volt h atalm ában ; Se
verus pedig abban a rem ényben élt, hogy a császár ezen se
regek segítségével jövőben elég erős lesz, a provinciák ve
zéreinek ellenállani. Ily módon változott meg a császárság, s le tt katonai korm ány.
4. Caracalla. — C sakham ar le h e te tt ezen változás ered
m ényét látni. Severus fia, k it csúfnevén C aracallának nevez
tek, kegyetlen zsarnok volt (2 11—2 17.). T u d ta , hogy m indent elkövethet, csak a k atonák legyenek a pártján . M egölte G eta öcscsét, ki korm ánytársa volt, praetorianusaival a provinciákat is bejárta, s így ő volt az első, ki nem csak R óm ában, de eg y e b ü tt is zsarnokoskodott. Ily m ódon A lexandriában ta r tózkodásakor m egharagudván, hogy a nép vele tréfákat üz, m eghívta a város falain kívülre, s o tt aztán m egparancsolta testőreinek, hogy öljék le, a k it csak elétalálnak. Caracalla m inden eszközt felhasznált, hogy kato n áin ak fizetésére pénzt szerezzen, s ez egy m ásik nagy baja volt a korm ányzás tij rendjének. A k ato n á k a t igen drágán kellett fizetni, s ha a
96 Római polgárjog. — Alexander Severus.
császár olyast te tt, a mi nekik nem te tsz ett, megengeszte- lésükre csak még több pénzt kellett adnia. így teh át a népet minden m ódon ad ó z ta ttá k a katonaság fizetésére.
5. A római polgárjog m egadatik minden provinciának*
— Egy jó oldala mégis volt e n n e k ; Caracalla m egadta a ró
mai polgárjogot m inden provinciának, úgy, hogy m indazok, kik Róm a uralm a a la tt álltak, egyiránt róm aiaknak nevez
h ették m agukat. Itália és a provinciák ezentúl egyenlők vol
tak, s nem volt különbség az egyik és a másik szabad em ber között. Nem valam i jó indulatból te tte ezt Caracalla, hanem csupán azért, hogy a provinciáktól ugyanazon adót huzhassar m elyet a róm ai polgár ta rto z o tt fizetni. Caracallának ezen határozata fejezte be a Caius Gracchus ideje óta lassankint haladó változást. Egym áshoz zá rta a császári birodalom ré
szeit, s egységes egészszé alkotta. A róm ai szokások már ré
gen elterjedtek a provinciák népei között, de m ostantól m in
denki nem csak gondolkozásm ódja, hanem neve szerint is ró mai volt. A nép mindenfelé róm ainak nevezte m agát, s a Rom ánia név még m ost is m utatja, m ennyire büszkék vol
tak a T ra já n tó l legyőzött dákok, hogy ok a róm ai gyarm a
tosokkal elegyülhettek és azoknak a nevét viselhetik.
6. A lexander Severus. — A m ost következő császárok neveit alig érdemes tudni. V alam ennyiöknek ugyanazon egy sorsuk v o l t ; egyiket m egölték a katonák, a m ásikat helyére emelték. C sakham ar azután lá ttá k a katonák, hogy uj csá
szárjukat ép oly kevéssé szeretik, m int a régit, s m ost ezt gyilkolták meg. A legjobb volt köztük A lexander Severus (222—235.). Egyszerűen élt Róm ában, s tőle te lhetően jól korm ányozott. A napnak bizonyos óráiban palotája m indenki szám ára nyitva állt, a ki látni k iv á n ta ; de a kapunál o tt állt egy ember, ki azt k iá lto tta : »Ne lépjen ezen szent falak közé az, ki nem érzi, hogy szive tiszta és ártatlan«. Hasz
talanul iparkodott azonban A lexander a k atonák hatalm át csökkenteni, s kihágások elkövetésében m eggátolni. Oly erő
sek voltak már, hogy tu d tá k , ha bárm it követnek is el, meg nem b ü n te th eti ő k e t ; s oly igen m egharagudtak A lexanderra, aki mégis meg ak a rta b ü ntetni, ha valami rosszat követtek
Róma ellenségei. — Rómát érő csapások. 97 el, hogy összeesküdtek ellene s m egölték a R ajna partján, ép m ikor a germ ánok ellen ak a rta őket vezetni.
7. Róma ellenségei. — K önnyű belátni, hogy az olyan k ato n ák , kik a császárokat tetszésük szerint v álto ztatták , s ak árm it büntetlenül te h ettek , az ellenség előtt nem le
h e tte k jó katonák. Mig ők azon viszálykodtak, hogy melyik vezér legyen a császár, R óm ának ellenségei a h atáro k o n m ind jobban és jobban elhatalm asodtak. A Rajna és D una m entén különböző germ án törzsek tá m ad tak a róm ai h atárra . Köz
tü k a frankok, kiktől később Francziaország, az elébbi Gallia nevét vette, és a gótok, az angolokhoz közel rokonságban levő nép. Keleten is igen hatalm as nem zet tá m a d t fel, a perzsák. K eletnek nagyon hatalm as népei voltak ezek m ár akkoriban, m ikor a róm aiak h atalm a városuk falánál nem terjedt to v á b b ; de Nagy Sándor legyőzte őket, s azóta a parthtisok uralm a alá estek. A rtaxerxes vezérük a la tt 226-ban felszabadították m agukat a parth u so k tó l s ism ét egy nagy perzsa birodalm at alkottak. L átju k teh át, hogy R óm ának lassankint igen hatalm as ellenségei fejlődtek, még pedig a leg
jobban hozzá férhető két oldalon.
8. Rómát érő csapások. — N em sokára R óm ának gyen
geségét és seregének h itványságát szom orúan le h ete tt tapasz
talni, R óm ának ép oly hatalm as ellenségek ellen k ellett m ost harczolnia, m int azok voltak, melyekkel neki régenten volt dolga ; de a m ostani katonák, kik csak zsoldjukért harczoltak, hogy békének idején m ulathassanak, igen elü tö ttek azon róm ai polgároktól, kik o tt hagyták kis jószágukat, hogy h azájuknak csatáit kivívják. A 25o-től egész 267-ig terjedő idő a la tt R óm át m inden oldalon megverték. 2 51 -ben Decius császár a gótok elleni harczban esett el, s Gallius fia évi adót fizetett nekik, hogy csak békét szerezhessen. A zután a frankok el
p u sz títo tták G alliát és H ispániát, a gótok k ifosztogatták Kis- Ázsiát és Galliát, a perzsák pedig A rm éniába csaptak be.
V alerianus császár (253—260) elm ent ugyan keletre, de a perzsák m egverték és elfogták. A zt m ondják, hogy lánczok- ban hurczolták egyik helyről a m ásikra, s hogy a perzsa király zsám olyul használta, m ikor lóra ü l t ; halála u tá n bőrét kitöm
-Creighton, Római nép tört. 7
.)S Illyr császárok. — Dioclelián.
ték s b ea k aszto tták egy perzsa tem plom ba. Ezen veszteségük még egyéb ny o m o rt is h o zo tt a birodalom ra. V alerianus fia, Gallienus (260—265.) u ralkodása a la tt sok tró nkövetelő lé p ett fel, kik m agukat császároknak neveztették. A birodalom való
ságban d arabokra s z a k a d t; m indegyik hadsereg a m aga vezé
ré t k iá lto tta ki császárnak, s a zavarok közben sem m i egy
séges korm ány nem volt lehetséges.
9. Az illy r császárok. — Végre azonban Róm a m egint csak fölülkerekedett, G allienus halála u tá n az illyr szárm a
zású C laudius k övetkezett, ki derék k ato n a volt s a gótokat visszaüzte (268—270.). U tána k ö v etk ez ett a szintén illyr Aure- lianus (2 70—275.); ez D áciát a goto k n ak engedte át, m ert látta, hogy a róm aiak ezen provincziát am úgy sem ta rth a tjá k , Ez időtől m egint a D una volt a ró m ai birodalom éjszaki határa. A urelianus ism ét egy uralkodó alá egyesitette a biro
dalm at. A róm ai birodalom még m indég hatalm as volt, ha egyesitve volt, s ha élén derék em ber állt, de erejét csak akkor m u ta th a tta ki, ha jól k o rm ányozták. A vezéreknek a császári m éltóságért való m inden harcza, a k ato n ák n ak csá
szárjuk ellen való m inden lázadása, m egannyi jó alkalm at a d o tt a barbároknak a h atárokon á ttö rn i és a provinciákat kirabolni. V alahányszor ezt m egtették, a róm aiak mindig gyengébbek és szegényebbek lettek, s kevesbbé képesek őket újra visszaüzni. N oha m ost még b irta Róm a, világos volt, hogy nem sokáig győzi m ár tovább, hacsak k o rm án y á t jobbal nem cseréli fel.
XII. F E JE Z E T .