A Közel-Kelet a Földközi-tenger keleti partvidékétől, az úgynevezett levantei partvidék-től keletre és északra levő, a Libanon hegységpartvidék-től, illetve az anatóliai magasföldpartvidék-től, az Örmény Tauruson keresztül a Zagroszig elterülő vidék. Az emberiség fejlődése szempontjából kulcsfontosságú ez a régió, amennyiben innen származik számos házasított állat és növény vad őse, ez a földművelő emberiség egyik „génbankja”.
A Kr. e. VI. évezred kezdetén Észak-Mezopotámia neolitikus, földművelő-állattenyész-tő településein megfigyelheföldművelő-állattenyész-tő, hogy többhelyiséges, központi termékraktárak épülnek (pl.
Jarim Tepe, a mai Irakban), ami újraelosztó gazdaság meglétére, központi irányításra utal. A lakosság fokozatosan megszállja Dél-Mezopotámia sivatagos területeit, az iraki Csoga Mami településen öntözőcsatornák nyomait fedezték fel a régészek.
A IV. évezred vége felé, az ún. Uruk-Warka korszakban a településhálózat sűrűsödni kezd, mind több területet vesznek művelés alá, megjelenik a két- és négykerekű, állatoktól vont szekér, a kőszerszámok helyett réz-, majd bronzeszközöket kezdenek használni az emberek, elterjed az állatoktól vont eke. Megnő a jobb fekvésű települések lélekszáma, városokká alakulnak, egyesek, a jelentősebbek kiemelkednek, politikai központokká, város-államokká alakulnak, kultikus központjaik, a templomok a termékek újraelosztásának központjai is. A termékek adminisztrálásához írást használnak a templomok szolgái, a papok, akik megtervezik, kiosztják a munkát és elosztják a termést. Megszületik a központosított állam.
Valószínű, hogy a dél-mezopotámiai, fokozatosan benépesülő termékeny síkságon kialakuló népességre rátelepedik egy, az iráni hegyvidék felől érkező, a térségben nyelvileg és etnikailag rokontalan nép, a sumér/sumer/szumir.
Az Ur városa közelében, Kr. e. 3300-3100 között azonosított El Obeid kultúra még inkább helyi jellegű. Jellemzői: a földművelésre való áttérés, a fém majdnem maradéktalan alkalmazása, új edényformák elterjedése.
Kr. e. 3100-2900 között az ún. uruki kultúra embere már sumér, kifejezetten föld-művelő-állattenyésztő, Uruk – későbbi szóval élve – mezőváros, felépítik az első lépcsős templomokat, a IV/a korszakban megjelenik egy kb. 1 500 jelet tartalmazó képírás alakjában az ún. ósumér írás előzménye.
Kr. e. 2900-2600 között virágzik a Dzsemdet-Naszri kultúra. Kelet- és Dél Mezopotá-mia maradéktalanul benépesül. Öntözéses mezőgazdaságot és istállózó állattartást művelnek, használni kezdik a fazekaskorongot általánosan termelni kezdik a búzát. A terményfölösleg lehetővé teszi a város és a falu elkülönülését. A Perzsa öböl északi partvidéke körüli, mintegy 150 km. széles sávban létrejön Eridu, Girszu, Kis, Nippur, Umma, Ur, Uruk, Suruppak.
Elmélyülnek a társadalmi különbségek, vannak adósrabszolgák, hadifogoly-rabszolgák és él a patriarchális rabszolgaság formája is. A városállam vezetője a lugal (hadvezér), akinek funkciója később egybefonódik az ene/enszi (páteszi, a gazdasági és kultikus vezér) funk-ciójával, az öntözés szervezője, vezetője a nubanda, a raktárak felügyelői a duggurok, az adót a maskimok, adószedők hajtják be, a gal-ukok a katonaság vezetői. Ugyanakkor érdemes arra felfigyelünk, hogy valamennyi város önálló – Sumér nem alakul birodalommá –, illetve, hogy a kezdeti családi földművelés az öntözéses gazdálkodás fokozott bérmunkás-igénye miatt fokozatosan jelleget vált, a kistulajdon templomgazdaságokba koncentrálódik – lásd adósrabszolgaság –, elvi tulajdonosa általában a város istensége lesz, a földet kevésszámú szabad kistermelő-bérmunkás és annál több rabszolga műveli meg.
Kr. e. 2600-2500 között Kis városa a leghatalmasabb a sumér városállamok közül. A Kr. e. 2100 körül valószínű Urukban keletkezett Kis-i királylista, az I. Kis-i dinasztia
ural-kodóinak nevét megörökítő jegyzék 22 király nevét tartalmazza. Hat név sumér eredetű, 12 király neve sémi – azaz protoakkád –, négy ismeretlen nyelvből származik. Van a nevek között mitikus király, mint ETANA, van történetinek tekinthető személy, mint EN-ME-BARAGE
-SZI és fia AGGA, akit GILGAMES kell, hogy elkergessen Uruk falai alól.
A század végére, Kr. e. 2500 tájára a város hatalma csökken, csak hírneve marad fenn a
‘Kis uralkodója’ tiszteleti címben, a valóban leghatalmasabb város a tengerparti Ur lesz.
Kr. e. 2500-2370 között Lagas városa a vezető hatalom.
Kr. e. 2370 körül LUGAL-ZAGGI-SZI, Umma királya előbb Lagast, aztán Uruk és Ur városát, majd egész Mezopotámiát és a mai Szíriát is meghódítja és egységes kisállamot hoz létre a meghódított hat városból és a hozzájuk tartozó mezőgazdasági körzetekből.
Kr. e. 2360-2310 között a fokozatosan mind határozottabb politikai-katonai erőként jelentkező, a sémi-hámi nyelvcsalád északkeleti csoportjához tartozó akkádok valószínű, hogy Kis városában jutnak először politikai hatalomhoz. I. SARRU-KÍNU Lagason túl meghódít a térségben minden meghódíthatót, egyesíti LUGAL-ZAGGI-SZI sumér államát saját akkád terü-leteivel, létrehozva az első igazi közel-keleti birodalmat. Utódai – fia, RIMUS, majd unokája, NARAM-SZÍN – háborúk és újabb hódítások révén ideig-óráig fenntartják a birodalmat, de a Zagrosz felől betörő harcias, nomád állattenyésztő qutú törzsek.
Kr. e. 2230 körül szétzúzzák azt. A qutuk mintegy 100 évig tartó uralmát UTU-HEGAL URUKI uralkodó számolja fel. Ő Kr. e. 2076 körül győzi le a qutukat, de alig 7 éves uralkodás után Ur helytartója, UR-NAMMU elűzi trónjáról, s megalapítja északon a III. Ur-i dinasztia néven ismert uralkodóházat. Alatta és utódai alatt a sumér városok ismét felvirágzanak. Délen ugyanakkor Lagas több várost magábafoglaló állama játszik főszerepet, a Kr. e. 2144-2124 között uralkodó Gudea alatt szintén másodvirágzásukat élik a térség települései.
Megerősödnek az addig nem igazán fontosaknak, nagypolitikai tényezőknek tartott északi városállamok, Babilon, Assur, Esnunna, Mári.
Kr. e. 2007-ben Mári és Elám szövetsége legyőzi IBBI-SZÍNt Ur királyát, a III. dinasztia utolsó uralkodóját.
Kr. e. 1894-1595 között a térségben az az I. babiloni dinasztia gyűjtőnéven ismert amurú – amorita – származású uralkodócsalád van hatalmon, amely SZUMUABUMTÓL (Kr. e.
1894-81 között uralkodott) származik. Legismertebb tagja a törvényhozó hatodik uralkodó, HAMMURÁPI, aki egy kis, a névadó város körüli alig nyolcvan kilométeres körbe beférő városállamból nagyhatalmat teremtett.
Kr. e. 1750 körül a hegyvidéki kassziták népe Mezopotámiára zúdul, államuk körülbelül 150 év alatt szétzúzza az óbabiloni birodalmat.
Kr. e. 1595-ben a hettiták feldúlják Babilont. Ez a harcias, a vasat ismerő és használó indoeurópai népcsoport a Kaukázus felől jut Anatóliának a Halys (Kizil Irmak) folyótól közrefogott térségébe, Óbirodalmuk, a Kr. e. XVII. században, Újbirodalmuk a Kr. e. XIV-XIII. században virágzott. Fővárosuk Hattusas (ma Boghazköy, Törökország). Gyors „villám-háborús”, a mai Aleppotól Babilonig terjedő hódítások után az utódlási belharcok miatt időlegesen legyengült állam a Kr. e. XIV. században újra felvirágzik, Egyiptomot fenyegeti és csak Asszíria megerősödése, majd a „tengeri népek” támadása sepri el a XII. században a térség többi kisállamával együtt.
A mai Szíria északi részén indoiráni vezetőréteg irányítása alatt álló hurri népesség létrehozza Mittanni államot, amely Kr. e. 1750-1350 között Asszíriát is uralja. Észak Mezopotámiában a hurri-uratui törzsek Kr. e. 1300-900 között erős kisállamot alakítanak ki Urartu néven, amely északon fokozatosan a Van tótól északkeletre, az Araxesig, a mai örmény határig terjeszti ki határát, délen Mezopotámiát fenyegeti, kétszáz év alatt regionális nagyhatalom lesz, ám II. SARRU-KINU Kr. e. 714-ben végleg megtöri az erejét, így a Kr. e. VI.
században könnyű zsákmánya lesz a médeknek, illetve a szkítáknak.
A Folyamköz északkeleti, a Tigris középső szakasza mentén már a Kr. e. II. évezred végén erős államot hoznak létre az északi akkád tájszólást, az asszírt beszélő folyamközi népek. Ennek központja Assur városa.
Kr. e. 1830 táján Asszíria meghódítja Észak-Babilont, de az ideig-óráig megerősödött Mittani egy időre elfoglalja és Asszíria csak a Kr. e. XIV. században szabadul fel uralma alól.
Ekkor viszont időlegesen kiterjesztheti uralmát Babilonra, Észak-Szíriában mintegy 30 000 foglyot ejt. Az arameus népvándorlás támadásai felmorzsolják katonai erejét, ám a jól szervezett katonaállam a X. században magához tér, s minden lehetősége megvan ahhoz, hogy a térség vezető állama legyen. Babilont lerombolják az arámiak, Egyiptomot éppen a líbiai uralkodók „uralják”, a térségbe beszivárgó indoeurópai népek – frígek, médek, perzsák – még gyengék, jelentéktelenek hozzájuk képest.
Kr. e. 911-ben II. ADAD-NIRÁRI alatt kezdődik a központi hatalom megerősödése.
Unokája, II. ASSUR-NÁSZIR-APLI katonai reformokkal tovább tökéletesíti a nagyapjától örökölt hadsereget. Utóda III. SULMÁNU-ASARÍDU, aki Kr. e. 858-824 között uralkodik megtámadja, de nem tudja meghódítani Urartut, amely egy Asszíria ellenes szövetség vezérállama lesz.
A Kr. e. 754-727 között uralkodott III. TUKULI-APAL-ESARRA nagy hódítóként és állam-szervezőként, az Újasszír Birodalom megteremtőjeként írja be nevét a térség történetébe.
Kr. e. 721-705 között II. SARRU-KINU, az első SZARGONIDA uralkodik. Alatta Elám és Egyiptom összefog Urartuval és a meghódított területek belső ellenállását szítva próbálják a katonaállam hatalmát megtörni. Kr. e. 710-re minden ellenségét legyőzi és Kr. e. 708-ban, két évnyi ostrom után bevonul Babilonba.
Utóda a nem elsőszülött (!) SZÍN-AHHÉ-ERIBA (704-681).
Fia, a Kr. e. 680-669 között uralkodott ASSUR-AH-IDDINA próbálja jóvátenni apja tetteit – elrendeli például Babilon újjáépítését, s bár a lázadó Szidón uralkodóját kivégezteti, alapjában véve asszír királyhoz képest békés politikát folytat.
Utóda fia, ASSUR-BÁN-APLI (Kr. e. 668-627) győztesen befejezi az egyiptomi hadjáratot, de mintegy másfél évtized uralkodás után csak háború árán tudja leverni saját testvére, SAMAS-SUM-UKIN babiloni alkirály lázadását, s az őt támogató elámiakat.
Kr. e. 627-ben a perzsa öböl északi térségének kormányzója, a kaldeus NABÚ-APAL
-USZUR áll az Asszíria-ellenes felkelés élére. Egy évvel később már Babilon ura és az Újbabilo-niai Birodalom első uralkodója, a Tizenegyedik dinasztia megalapítója. Az összeomlást ezzel sem tudja megakadályozni, ugyanis a térség új katonai hatalmassága UMMAKISTÁR/KÜARXÉSZ
méd király háborút indít Asszíria ellen, Kr. e. 614 telén Ninive ellen indul, de egy hirtelen fordulattal a főváros helyett a kultusz székhelyét Assurt ostromolja meg, elfoglalja azt és a lerombolt falak tövében szövetséget köt NABÚ-APAL-USZURRAL. Kr. e. 612-ben közösen megostromolják és elfoglalják Ninivét, majd Nimrudot, a katonai központot.
A Kr. e. 539-ben hatalomra kerülő NABÚ-NAID és a tíz évig helyette, régensként uralkodott fia, BÉL-SÁR-USZUR nem tudnak ellenállni II. (NAGY) KÜROSZNAK, a dávidi jóslat beigazolódik (Dán 5, 1-30) a Kr. e. 539 őszi ostrom végén KÜROSZ bevonulhat Babilonba.
A Földközi-tenger és a Jordán közötti hegyes-dombos vidék helyi sémi, amurú nyelvű neve Kánaán, névadói, a kánaniták a Kr. e. IV. évezredben telepednek le a térségben. Később hurrik is lakják és a Kr. e. II. évezredtől szintén sémita nomád filiszteus, amorita és habiru törzsek is felbukkannak a térségben. Ennek megfelelően a terméketlenebb hegyvidéken nomád-félnomád törzsek laknak, a kereskedelmi útvonalak találkozásainál pedig települések, jobbára fallal körülvett városállamok alakulnak ki. Ilyeneket, több, mint 60 települést a Kr. e.
XVI-XV. századtól találunk, állandó harcban a nomádokkal, ritkán egyesítve erőiket, az egyiptomi Újbirodalom (Kr. e. XVI. század közepe) kialakulása után pedig a nagyhatalom alávetettségében.
Még a Kr. e. XV. század végétől Mezopotámia felől elkezdődik a habiru törzsek – ÁBRAHÁM földműves hagyományú népe – nagyobb mértékű beszivárgása a térségbe. A XVIII. dinasztia meggyengülése okozta egyiptomi belpolitikai válság következtében – ennek egyik megnyilvánulása volt az ehnatoni reform – Kánaán fölött megszűnik az egyiptomi uralom, s mivel a már többször emlegetett ismeretlen etnikumú „tengeri népek” győznek a hettiták és Ugarit fölött, a „cseppfolyós” nemzetközi helyzetet kihasználva a XII. század végén Egyiptom felől rokon etnikumú és nyelvű izraeli törzsek telepednek le Kánaánban (MÓZES pásztornépe, EFRÁJIM és MANASSE törzsei). A helyi lakosság elleni harcokban kiemelkedő hadvezérekből lesznek a bírák, a Kr. e. XII. századra kialakul a 12 törzs végleges megtelepedési rendje. A Kr. e. XI. században SAUL megalapítja Izrael királyságát, Kr. e. 1010 körül DÁVID létrehozza Júda királyságát, aztán legyőzi SAUL fiát és egyesíti a két államot.
Elfoglalja a kánaánitáktól Jeruzsálemet és az ország fővárosává teszi. Egyiptomi mintára szervezi meg az országot.
Kr. e. 970-930 között SALAMON uralkodik, és a királyság virágkorát éli. Halála után az ország kettészakad. Északon az izraeli királyságban JEROBOÁM uralkodik, ő majd utódai egyiptomi, majd asszír függőségben uralkodnak Kr. e. 722-ig, amikor HOSEÁS megtagadja az adófizetést, II. SARRU-KINU három éves ostrom után elfoglalja Szamariát és mintegy 30 000 lakóját deportálja, helyükbe arámi és babiloni telepeseket költöztetve.
Kr. e. 926-586 között Júda önálló állam. Szinte túléli az asszír világbirodalom bukását, amikor CEDEKIÁS alatt Egyiptom oldalán avatkozik be az eseményekbe. NABÚ-KUDURRI
-USZUR rövid úton elfoglalja, s Kr. e. 586-ban a lakosság mintegy ötödét Babilonba deportálja.
Az 52 évig tartó babiloni fogságnak II. KÜROSZ győzelme vet véget.
Kr. e. 168-ban zajlik a MAKKABEUS-felkelés, MAKKABEUS JÚDÁS és családja a HASMO
-NEUSOK újjászervezik Júdát, amely csak Kr. e. 63-ban kerül Róma fennhatósága alá és Kr. u.
6-ban válik római provinciává.
Kr. u. 66-70 között folyik a „zsidó háború”, 132–135 között a Bar-Kochba felkelés.
Mindkettő eredménytelen, a zsidó állam függetlenségét nem sikerül visszaszerezni.
Már említettük, hogy a Kr. e. II. évezred elején megjelennek a térségben az indoeurópai törzsek. Az Iráni Fennsík és főképp a mai Khuzisztán, illetve Beludzsisztán területén a mezolitikum végén sötétebb bőrszínű ősnépek laknak, őket valamikor a III. évezred végén szorítják ki az elámiak, kassziták, lulubeusok és qutik. Sumér és Akkád a III. Uri dinasztia idején kezdi uralni Elamot, amely Kr. e. 1300 táján önállósul, ám 645-ben ASSUR-BÁN-APLI
elfoglalja és elpusztítja a fővárost, Szuzát.
A Kr. e. IX. században asszír források először említik a madai és parszua törzseket. A médek az Iráni Fennsík keleti síkságait és a Zagrosz hegységet lakják, a Káspi-tengertől délre, a perzsák pedig a mai Farsz, az asszír Parsu állam területén telepednek le, ahonnan kiszorítják a korábbi lakosságot, az elámita törzseket.
A lovasnomád kimmerek és a szkíták a VII. század asszír uralkodóinak dolgát nehezítik meg.
Kr. e. 700 táján AKHAMEINÉSZ/HAKHÁMANIS létrehozza a korai perzsa kisállamot.
Kr. e. 625-653 között KÜAXARESZ/HVAHSATRA megalapítja a méd birodalmat, katonai reformjai révén erős hadsereget teremt – fegyvernemek szerint csoportosítja a gyalogságot, erős lovasságot szervez és ennek önálló taktikai feladatokat ad stb. – de az időközben ketté-szakadt Perzsia I. KAMBÜSZÉSZ alatt egyesül és elég erős ahhoz, hogy az utód, II. (NAGY) KÜROSZ háborúval egyesítse uralma alatt Perzsiát s apósa, ASZTÜAGÉSZ/ISTUVEGU méd államát. Az új államban egyenjogú a méd és a perzsa nemesség, a főváros Ekbatana lesz, szinte egyenlő távolságra Szuzától és Babilontól, Média keleti csücskében.
Kr. e. 559-529 között II. KÜROSZ elfoglalja Lüdiát, Kappadókiát és Arméniát, Kr. e.
598-ban Babilont veszi be, meghódoltatja a tengerpart már görög városait és Keleten eléri a Szir-Darja/Jaxartész vonalát. Mikor a szkíták elleni hadjáratban életét veszti (Kr. e. 530), fia,
a babiloni kormányzó kerül a trónra II. KAMBÜSZÉSZ és öccse, BARDIJA kerülnek trónra, társuralkodókként. KAMBÜSZÉSZ megöleti öccsét, Kr. e. 529-26 között meghódítja Egyiptomot, sikertelen etiópiai hadjárata közben lázadás tör ki ellene, amelyet lever ugyan a katonaság, de a nagykirály – valószínű, hogy idegrohamában – öngyilkos lesz. A hadsereg támogatásával egy, a királyi család, az AKHAMEINIDÁK oldalágából származó fiatal hadvezér kerül hatalomra I DAREJOSZ/DARIJAHAVUS néven (uralkodott Kr. e. 522-486 között). A tartományi kormányzók egy csoportja nem akarja elismerni királyának, Perzsiában agy szélhámos ál-BARDIJAKÉNT
lép föl ellene, Babilonban egy másik szélhámos NABU-NAID fiaként el is foglalja a várost, a perzsa csapatok csak decemberben foglalják vissza híveitől a várost. Ám Kr. e. 520-ra legyőzi a belső ellenállást – a behisztuni felirat részletezi a levert felkeléseket –, kivégezteti Egyiptom önkényeskedő helytartóját, eredményes hadjáratot indít nyugaton Macedónia és Thrácia, keleten Pandzsáb ellen. Háborút veszít a szkíták (Kr. e. 514-513) és a görögök (Kr. e. 492-490) ellen. A vereség felkeléseket robbant ki Babilonban, Egyiptomban és Núbiában, a rendet I. XERXÉSZ (Kr. e. 486-465) állítja helyre. A Kr. e. 480. évi görög-perzsa háború részgyőzel-mek ellenére a szalamiszi csatában elszenvedett tengeri vereséggel végződik, Perzsia lemond Európa meghódításáról.
Az utódok alatt a Perzsa Birodalom hanyatlik, Perzsia utolsó uralkodója III. DAREJOSZ
(Kr. e. 335-331), akit a makedón NAGY SÁNDOR taszít le trónjáról.
Áttekintve futólag a térség történetét, röviden azt is át kell tekintenünk, milyen etniku-mú, milyen nyelvű népek azok, amelyek az Ókor történetének ebben a jelentős szakaszában a Közel-Keletet benépesítették.
A sumérok embertanilag az úgynevezett „egyenes orrú európaiak” csoportjába tartoz-nak, nem sémita, nem örmény és nem dravida típusúak. Nyelvük a térségben rokontalan.
Az akkádok sémi nép, nyelvük a sémi-hámi nyelvcsoport északkeleti csoportjához tartozik, a Folyamköz északi részén asszír, a délion babiloni tájszólásban. Ez az irodalmi vál-tozat is. Hasonlóképpen sémi, nyelvileg a sémi nyelvek keleti és nyugati ága között áll Ugarit és Ebla népének nyelve. A kánaáni és arámi nyelvek – a nyelvemlékek nélkül, csak említé-sekben fennmaradt amorita nyelvvel együtt – szintén sémi és a sémi-hámi nyelvcsalád nyugati ága északi alcsoportjához tartoznak. Az ókánaáni nyelv emlékei Tell-el Amarnából kerültek elő és ide tartozik a gublai nyelv is. A föníciai nyelv emlékei Levante ókori városai ásatásain talált feliratokról ismert, nyelvjárási és regionális, majd történeti változata a Karthágóban beszélt pun. A moábita is kánaáni nyelv, átmenet a föníciai és a héber között. A héber nyelv legkorábbi emlékei óhéber, vagy másképp biblikus héber nyelven íródtak. A babiloni fogság után a Palesztinába visszatért zsidók arámi nyelven beszélnek, később a görög lesz az első keresztények írásbeliségének nyelve. Az egymást közvető rabbinemze-dékek dolgozzák ki a rabbinisztikus, vagy talmudi héber nyelvet, a cionista mozgalom pedig újhéberként, korszerűsített formában teszi ismét beszélt nyelvvé a századforduló után ezt a sémi nyelvet.
Az arámi vagy arám nyelvnek az Eufrátesztől nyugatra beszélt formáit nyugati óarámi, egyiptomi és biblikus arámi változataiban használták. Palesztinában megkülönböztették a zsidó, szamaritánus és a melkita keresztény arámi változatokat, az arab sivatagban élt nabateus nép arámul író arab és nyelvük a palmyrai nyelvvel együtt a Palesztinában beszélt arámihoz állt közel. A Libanon hegység három falujában ma is az arám nyelv nyugati nyelvjárását beszélik a nyugati újarámi nyelv formájában.
A keleti óarám nyelvet a Kaukázusban és az Indus völgyén is használták, a feliratok írásmódja pedig olyan – egészen más jellegű-nyelvű szövegek rögzítésére szolgált, mint a pehlevi, a szogd, vagy az ujgur. A legfontosabb arámi nyelvváltozatok egyike a Perzsa Birodalomban használt birodalmi arám, Edessza lakóinak arámi nyelvéből lett az irodalmi jelentőségű szír nyelv, jakobita és nesztoriánus változataival. Harran városában beszélték a harrani nyelvet. A Babiloni Talmud nyelve a Kr. u. IV-VI. század arámi nyelvét őrzi, ennek
derivátuma a keresztény mandeusok nyelve, végül Kurdisztánban máig negyedmillió beszé-lője van a keleti újarámi nyelvnek. Ezt a nyelvet beszélik a Kaukázusban és több orosz nagyvárosban élő ajszor kolóniák is, amelyeknek első képviselői 1827-28-ban, az orosz-perzsa háború idején kerültek Oroszországba.
A sémi-hámi nyelvek másik ága az egyiptomi. Ennek ó-, közép- és új-birodalmi változata a megfelelő birodalmi korokhoz kapcsolódik, a kopt, vagy új-egyiptomi nyelv viszont a Kr. u. III. század keresztény írásbeliségéhez kötődik, a démotikus korszak egyiptomi köznyelve. Mára az arab kiszorította, boihari nyelvjárása csak a kopt keresztény egyházi szertartások nyelveként él.
A hatalmas indoeurópai nyelvcsaládnak 12 önálló ágát különíti el ma a nyelvtudo-mány. Ezek: indoiráni, hettita, tokhár, örmény, trák-fríg, görög, albán, illír itáliai, kelta, germán, balti szláv. Kialakulásuk helye valószínűleg Európa, egy keskeny közép-európai sáv, ahol szétválásuk, majd szétvándorlásuk a Kr. e. III. évezred közepéig már megindult.
Bennünket itt és most mindenekelőtt három nagyobb csoportjuk érdekel. A hettita/neszili az ún. anatóliai nyelvcsoport már kihalt, hajdan legjelentősebb nyelve, a hozzá közelálló szerkezetű luwi nyelv, akárcsak a pala, vagy a hieroglifikus hettita.
Az indo-iráni nyelvcsoport első térségbeli képviselői a Mittani megteremtésében a hurrik népével együtt résztvevő árják. Nyelvükből, akárcsak a kimmerek és a szkíták nyelvé-ből is csak tulajdonnevek maradtak ránk, azok is más nyelvű átírásban. Az óperzsa a perzsa birodalom arisztokráciájának a nyelve volt a birodalom létrejöttekor s annak fénykorában. Az
Az indo-iráni nyelvcsoport első térségbeli képviselői a Mittani megteremtésében a hurrik népével együtt résztvevő árják. Nyelvükből, akárcsak a kimmerek és a szkíták nyelvé-ből is csak tulajdonnevek maradtak ránk, azok is más nyelvű átírásban. Az óperzsa a perzsa birodalom arisztokráciájának a nyelve volt a birodalom létrejöttekor s annak fénykorában. Az