Mezopotámia, Egyiptom és Kis-Ázsia találkozási pontja több egyszerű földrajzi kategóriánál. A föníciai tengerpart – és a hozzá viszonylag közeli Egyiptom, Ciprus, Kréta, a ma görög és török szigetvilág – az ókortól kezdve hajósparadicsom, hiszen gyakorlatilag szinte kockázatmentesen lehet a part mentén iránytű nélkül hajózni. A szárazföld, amely Elő-Ázsia nyugati peremvidékétől az Eufráteszig, az Anatóliát határoló hegyektől a Negev siva-tagjáig terjed, az ókori Kelet óriási fordítókorongja, földműves-, állattenyésztő-, kézműves-, kereskedő-kultúrák találkozási térsége. Persze nagyobb területű, politikailag jelentős államok létrejöttéhez nem voltak meg a feltételek ebben a térségben, például hiányzott a nagyobb számú lakosság eltartásához – és összetartásához szükséges termőföld, ám a hajózható tenger, a kereskedelem, a viszonylag korán kialakuló és fejlett kézművesség, az árutermelés, a pénzgazdálkodásra való áttérés megannyi tényezője a levantei partvidéken és a parttól bennebb is kialakuló városállam-kultúrának, amelynek hatásai Mári, Kargamis, illetve a mai Jordánia déli települései voltak.
Őslakói ismeretlen etnikumúak, bár a térségben bizonyíthatóan a Kr. e. VI. évezredtől kezdve megtelepedett az ember, főképp a síkvidéken, neolitikus falvakban. A felbomló ősközösségi viszonyok között a legéletképesebb települések városállamokká fejlődtek, a hozzájuk tartozó falvakban földet műveltek, állatot tenyésztettek, a városlakók inkább kézműiparosok és kereskedők voltak.
A korai, független időszak után már a Kr. e. III. évezred végén felfigyelt rájuk Egyiptom, amely meghódítja őket, a későbbi szír térség kiskirályai hatalmukat – különben a valóságnak magfelelően – nem az istenektől, hanem a fáraóktól eredeztetik.
2500 körül a terület északi részén megjelentek a sémita föníciaiak, a Biblia kananeu-sai/kananitái (1Móz 9, 18.22;10,6.15-18), az uralmuk alatt levő terület déli végvidékei sokáig más nép, a héberek/habiruk (1Móz 14,13) szállásterületéül is szolgált.
Türosz, (ma Szúr, Libanon) volt a legdélibb föníciai város. Az ókorban jól védhető kis szigetként állt ellen mindenfajta ostromnak. Az más lapra tartozik, hogy az erőviszonyokat figyelembe véve kb. Kr. e. másfél ezer évvel Egyiptom fennhatósága alá került, de ez nem volt túlságosan a város lakói akaratának ellenére és nem vált kárukra. A Kr. e. I. évezred elején, I.HIRÁM király idején vezető szerepe volt a föníciai települések között, például önálló politikai tényezőként kezelték a szomszédos Izrael királyai. Türosz volt az anyavárosa az észak-afrikai és dél-ibériai telepeknek, köztük Karthágónak. A város az asszírok meg-megismétlődő csapásait is bírta erővel, csak Kr. e. 573-ban tudták elfoglalni II.NABU-KUDURI
-USZUR hadai. A következő, sikeres hódító NAGY SÁNDOR volt, ő 7 hónapig ostromolta a szigetet.
A ma ugyancsak libanoni kikötőváros, Szaida, akkor Ziduna, később Szidón a Kr. e. X.
századig volt Türoszt megelőzve a föníciai tengeri kereskedelem „vezérhajója”. Egyiptom ellenőrzése alatt ugyan, de önálló politikai szereplőként ellenállt a ‘tengeri népek’ majd az asszírok ezredforduló előtti támadásainak és ha az újasszír korszakban adót is fizetett a hódítóknak, a Kr. e. V. század tájékán már ismét gazdasági hatalom, a görög kereskedő-városokkal vetélkedik, a perzsák elleni felkelésében (Kr. e. 354-350) pedig szinte félszázezer lakosa pusztul el.
Az ókori Gubla, a mai libanoni Dzsebail ismerősebb Büblosz, a Bibliánknak nevet adó város nevén. Az újkőkor óta emberi település, két virágkort is megért, a Kr. e. III. és II. évez-redben, ez utóbbit Egyiptom hódoltságában. Az I. évezred fordulóját önálló városállamként érte meg, utána az újasszír birodalom adófizetője, annak bukásáig.
Legészakabbra, immár a mostani Szíria területén a mai Rasz Samra helyén emelkedett Ugarit kikötővárosa, amely a neolitikumtól kezdve volt a térség vezető, meghatározó települése. Virágkorát Kr. e. 1500 körül élte, gazdasági nagyhatalom, kultúrközpont volt.
Hanyatlása a hettita hódoltság idejében kezdődött, majd Kr. e. 1200 táján a ‘tengeri népek’
támadása 1929-ig tartó álomra kényszerítette, akkor kezdték francia régészek feltárni.
A mai Szíria területén a már említett Mári (ma Tell Hariri) a legfontosabb város.
Kétszeri (Kr. e. III. és II. évezredben) virágzása után, Kr. e. 1760 táján HAMMURAPI csapatai csináltak belőle romhalmazt, és szintén egy katonának, egyCABANE nevű francia hadnagynak köszönheti a feltámadását, ő küldte ugyanis a Louvre-ba az első jelentést 1933-ban egy, a hajdani Mári területén kiásott szobortorzóról, amely elindította André PARROT ásatásait.
Karkemis – a mai Dzserablusz – a karavánutak találkozási pontján épült, előbb amorita királyok, később a hettiták, az egyiptomiak és Mittanni – egy Észak-Szíriában, a Habur folyó felső folyása mentén létrejött, Kr. e. 1530-1350 között Asszíriát is uraló állam – uralma alatt.
A Kr. e. 1400-as évek után a hettiták uralják, a déli alkirály székvárosa lesz, végül Kr. e. 717-ben az asszírok zsákmánya lesz.
Haleb, a mai Aleppo neolitikus időkre tekinthet vissza, a legkorábbi írott adat a városról Mári 25 000 agyagtáblára rúgó levéltárából került elő, s a Kr. e. XVIII. században kelt. Ekkor Haleb Jamhad állam székvárosa volt, amelynek főistenét, ADAD viharistent egész Észak-Mezopotámiában tisztelték.
A várostól alig 60 kilométerre, Tell Mardih helyén 1955-ben fedezték fel az ókori Eblát és csak 1964 óta tárják föl módszeresen a félszáz hektáros, a neolitikumtól lakott települést.
Önállóságát az akkádok számolták fel, fénykora – másodvirágzása? – HAMMURAPI koráig tart, ekkortól kezdve jelentéktelen kistelepülésként vegetál a római hódításig.
Dél felé haladva Alalah (Tell Açana dombja alatt) tartományszékhely volt Jamhad államban. Előbb I.MURSILIS hettitái dúlják fel Kr. e. 1650 körül, aztán Mittani, majd megint a hettiták, uralják, véglegesen a ‘tengeri népek’ rombolják földig.
Még délebbre a napjainkban feltárt Ebla (Tell Mardih) és Timaski, ma a szír főváros, Damaszkusz tekint vissza ezredéves városállami múltra. Története az előző városokéhoz hasonlít: a neolitikumban már létező települések városállamokká növekednek, Egyiptom, majd a térség többi nagyhatalma próbálja több-kevesebb sikerrel uralni, hogy aztán asszír, babilóniai, perzsa, majd makedón uralom, alatt érjen véget számára a Róma előtti ókor.
Tekintsük röviden át a térség fontosabb történelmi eseményeit. Őslakosai hurriták, akik mellett a Kr. e. III. évezredtől kezdve sémita eredetű amorita törzsek is lakják a térséget.
Gubla, Türosz, Szidón, Ugarit jelentős kikötők.
Kr. e. 2000-1800 között: Büblosz a térség egyiptomi befolyás alatt levő legfontosabb kikötővárosa.
Kr. e. 1600-1300: hettita, hükszosz, majd egyiptomi újbirodalmi befolyásolás. Szidón hatalmának megnövekedése, a kisebb városok fokozatos megerősödése.
Kr. e. 1200 körül: a ‘tengeri népek’ elpusztítják Szidónt és Ugaritot.
Kr. e. 1100-800 között: Türosz hegemóniája, a föníciai gyarmatok kialakulása. Szidón Fönícia kultikus központja lesz.
Kr. e. 969-936: I.HIRÁM egységes államba egyesíti a partvidék kikötővárosait.
Kr. e. 814: Karthágó alapítása.
Kr. e. 950-800: Timaski felemelkedése.
Kr. e. 800-625: a föníciai városokat meghódítják az asszírok.
Kr. e. 586-539: az újbabiloni birodalom veszi át az asszírok helyét.
Kr. e. 539-332: a perzsa hódoltság kora.
Kr. e. 332: NAGY SÁNDOR elfoglalja Föníciát, júliusban félévi ostrom után elesik Türosz.
Mint azt már megszokhattuk, forrásaink régészetiek s írottak, az írottak között vannak saját és más népektől maradt emlékek.
A térség egyszerre mutat általában a sémi vallásokra jellemző közös jegyeket és szinte városonként, de legalábbis etnikumonként eltérő jellemzőket.
A „sémi vallások” gyűjtőfogalom. Közibük tartoznak a már megismert folyamközi vallások közül egyesek, az akkád, az asszír, a babilóniai, aztán az arámi, a mandeus, a szír és az izraelita, a kánaániak, azaz a föníciai, a pún/karthágói, az ugarita és a moabita, valamint az arab, pontosabban a palmyrai és a nabateus.
Több kultúra egymás mellett élése és ezekből egy helyi alapokra épülő, az egymással érintkező kultúrák elemeit magába olvasztó sajátos műveltség létrehozatala – ez a kánaáni-föníciai térség legnagyobb művelődési-vallási megvalósítása.
Sokszor korántsem árnyalatnyi különbségek választják el a térség időszakonként jócskán eltérő kultikus gyakorlatának maradványait egymástól. Mi ebben a részben a jellemzőbb, közös vonásokat igyekszünk kiemelni.
Így érdemes figyelni a Rasz Samrában 1929 óta folyó ásatások során felfedezett templomra, amelynek szobrokkal körülvett oltárához soklépcsős feljáró vezetett és amelynek
‘raktárából’ áldozati ajándékul adott bronzfegyverek kerültek elő, közöttük azok a baltafejek, amelyeken az első föníciai nyelven írt, ékírással megörökített feliratokat megtalálták. Ugyan-itt, a városon kívül fedezték fel az ‘idegenek temetőjét’. A falazott sírkamrás temetőben talált sírok mellékletei szerint itt a helyihez képest más, a Szigetvilágból és Ciprusról származó idegeneket temettek el, a temetés módja és a sírmellékletek rituális temetkezésre utalnak.
Ezt bizonyítják a bübloszi királysírok is. A föld alatt épített sírkamrákban elhelyezett, az uralkodói kőkoporsókban talált leletek a halottak gondos eltemetésére, a sírmellékletek gazdagsága pedig ezeknek az amurú nevű, ugyanakkor egyiptomi főhivatalnoki méltóságokat – is – viselő királyocskák településének módosságáról árulkodnak. Vallásos meggyőződésük-ről kevésbé.
A föníciaiak a térség városainak nagy és eredeti építői. Az Eblában kiásott, Kr. e. 2000 körül épített, úgymond második palota – a fellegvári első palotaegyüttes mintegy 300 évvel korábban épült – talán mintaképül szolgált SALAMON király jeruzsálemi templomához. Büblosz felvirágzását sokban a faexportnak köszönhette – ottani kereskedők voltak a környékbeli államokban, Egyiptomban, a Folyamközben nagyon keresett nemes, építőanyagként, gyanta és olaj kitermeléséhez jól hasznosítható cédrus közvetítői. A város eredeti főtemplomát a betörő amurúk elpusztítják ugyan, de Kr. e. 2000 körül, az új főtemplomban már egyiptomi módra obeliszkek állnak az istenek tiszteletére – egyiket az egyiptomi főistennek, RÉ-nek szentelik –, fedetlen főszentélyében azonban helyi istennek állítanak hatalmas kőszálat, s oltárok, medencék, a templom fala mellett elásott, több, mint ezer fogadalmi ajándék, kis-plasztika, dísz- és valódi fegyver, cserépfigura tanúskodik a kultusz mélységéről.
A templomokat és oltárokat általában magaslatokra építik, a nem csupán templomokban elhelyezett oltárok áldozat bemutatására szolgáltak. A gezeri kánaánita templom kőoltárára ovális nyílást faragtak áldozási céllal, az oltár körüli ásott csatorna pedig a vér elvezetésére szolgált.
Amikor a föníciai telepesváros, Karthágó túlnőtte anyaországát, a kánaáni-föníciai hagyományokból és afrikai elemekből megszületett a pún vallás, amelynek keretei között – a kultusznak szánt fejezetrészben szó lesz róla – tűzáldozatot is bemutattak, a BAÁL-HAMMÓN
isten szobra előtti tüzes gödörbe dobott – rendszerint előkelő származású – gyermekeket elevenen elégették.
Aleppóban, a hajdani Jamjhad kisállam egykori fővárosában – ma zsúfolásig beépített libanoni kereskedővárosban – csak a véletlen, ha felszínre hoz valami újat mondó lelet ám a régi Alalah – a mai beépítetlen Tell Haçana domb – annál többet mond a kánaáni-föníciai világról, annak szellemi-anyagi valóságáról. Mári bukása, a térség „középállamainak” hanyat-lása HAMMURAPI birodalmának rovására, a Kr. e. II. évezred elején, a XVIII. század viszonyai között felértékelte a szárazföldi kereskedelmi út mentén fekvő Alalah városállam – törpeállam
– és a várost helytartójának uralma alatt tartó kisállam, Jamhjad jelentőségét, épp ezért az uralkodói palotához „ragasztott” templom talán a vidék templomainak egyik alaptípusát testesíti meg. A zárt homlokzatú templom szentélyébe a bejáratra merőleges tengelyű előtéren keresztül lehet bejutni, a majdnem négyzet alakú – 950 × 1150 cm. méretű – terem bejáratával szemben nagyméretű, kemény kőből, faragott oltár van, falai mellett padládákban őrizték a templom tulajdonát.
Amely korántsem lehetett szegényes, legalábbis a kultikus vonatkozású régészeti leletek mindenütt a térségben ezt mutatják.
Eblában az uralkodói palota nagytermében ásták ki azt a kőből faragott istenszobrot, amely a nyugati sémi kultuszokra jellemzően vázlatos kidolgozású, durván faragott, semati-kus vonásokkal, de ugyaninnen kerültek elő azok a gondosan megmunkált, mitológiai jelene-teket ábrázoló domborműves kőlapok, amelyek egy nagy vízmedence burkolatát képezték.
Másutt is kerültek elő hasonlók, oltár előtt ülő asszonyokat, bika és oroszlán – jelképes? – harcát, összefonódó férfiakat, áldozati állatokat ábrázoló ortosztátok.
Az Eblában előkerült kis szobrok III. évezredi példányai sumér hatást árulnak el, a II. és I. évezrediek előbb folyamközi, majd egyiptomi hatásról tanúskodnak. Nem csoda, hiszen a térség a szomszédos birodalmak átjáróháza és a sokat tapasztalt kereskedők városai fenn-maradhatnak ugyan ezek árnyékában, de csak lazább meggyőződés vállalása esetén.
Ugarit leletei azt bizonyítják, hogy a kor politikai és szellemi nagyhatalmainak szél-árnyékában mégis kialakítható valamiféle, a saját meggyőződést az azoktól átvettekkel ötvöző, mindenkinek megfelelő – vagy a nagyhatalmi eszméket nem zavaró – felfogás. Az a II. évezred elejéről származó sztélé – emlékkő – amelyet BAAL tiszteletére állítottak, az isten egyiptomi uralkodó módjára, a legnagyobb felület törvényének megfelelő pózban ábrázolt, kezében buzogánnyal, egyiptomi viseletben, ám a szobrász nem veszi igazán figyelembe az egyiptomi ábrázolási gyakorlatot, és BAAL fején olyan – folyamközi mintájú – szarvkoronát visel, igaz kevesebb szarvval – amilyen az akkád SAMAS istennek jár. Kezében nyíló virágban kezdődő, lándzsahegyben végződő villámot fog – BAAL az ég és föld ura, így kettős természe-tű, pusztít és teremt, ezt fejezi ki a attribútumként kezében fogott villám – tőre pedig olyan, amilyent Bübloszban ástak ki a régészek. A valószínű kultikus tárgyként, vagy dísz-fegyverként használt eszköz nyelén egyiptomi és folyamközi eredetű motívumok keverednek, elkeskenyedő hüvelye pedig a rendelkezésre álló felületnek, vagy valamilyen történetnek megfelelő sorrendben szamaras embert, antilopot, oroszlánt, majmot, kutyát, halat ábrázol. A tőrt kincslelet részeként találták, kultikus tárgy voltára engednek következtetni a mellette talált, két-két ‘szemmel’ áttört arany díszbárdok is, rajtuk GILGAMES és ENKIDU alakjával.
Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Fönícia a cédruserdő és HUWAWA országa a Folyamköz mitológiájában.
Alalah kultikus életéről a templom romjai közül előkerült leletek tanúskodnak, a domborművek, amelyeken férfi- és nőalakokat, áldozati állatokat lehet látni, a bikaábrázolás több épületszobrászati elemen is felbukkan. A Kr. e. XV. századi hettita pusztítás után épült
‘kis palota’ leletei önállóbb, eredetibb, helyibb tendenciákra utalnak.
A legtöbb és legsokatmondóbb lelet Ugarit területéről került elő. Jól látszik rajtuk az
„egyensúly-politika”. Híres ilyen értelemben az a dobozfedél, amelyen ATTART istennő – INNIN-ISTÁR föníciai megfelelője – tartotta lombos ágat – az életfát – két oldalról két ágaskodó kecske legeli. A derékig meztelen istennő arcát és lábát oldalról, testét szemből lehet látni, az egyiptomi ábrázolási módnak megfelelően. Az érzéki ábrázolási mód nincs ellentétben a helyi kánonokkal, a termékenység-istennőt általában anyaszült meztelenül, aktként szokás ábrázolni.
Minden esetre az ugariti emlékeken tartalmi szempontból a mezopotámiai befolyás uralkodik.
Mint a fejezet elején jeleztük, a kánaáni-föníciai térség írott emlékei között vannak más népektől származó és saját emlékek.
A más népektől származó írásbeli adatok az idők folyamán egyiptomi, sumér, akkád, babiloni, asszír, hettita, krétai, görög, héber, római és egyéb forrásokból származnak. Ne feledjük, hogy Kánaán és Fönícia kereskedői mindenütt ott voltak az ókor folyamán, ahol kereskedni lehetett, korántsem örvendtek mindig közszeretetnek, de észre is vették, szóvá is tették, fel is jegyezték mindenütt a jelenlétüket.
A saját emlékek egy része sémi nyelven, de ékírással íródott. Ilyen Ebla vagy Ugarit levéltárának zöme. A Kr. e. első évezred elején már föníciai nyelven és sajátos, eredeti betűkkel íródnak a bübloszi, türoszi, halabi, alalahi agyagtáblák szövegei.
TACITUS az Annalesben azt írja, hogy „A föníciaiak tengerjáró nép voltak, tőlük hozták az írást Görögországba, s így jutottak a hírhez, mintha ők volnának a feltalálói annak, amit csupán átvettek” – mármint az egyiptomiak találmányának, mert szerinte ők találták föl az írást.
Szó mi szó, van ebben némi igazság, mert az 1905 évi, a Sinai-hegyen levő Serebit el Hadim-i HATHOR-templom romjait és az egyiptomi rézbányák maradványait megkutató angol, PETRIE vezette expedíció a templomban nem egyiptomi – és nem egyiptomi hieroglifákkal feliratozott – szobrokat talált, majd az egyik tárnából is előkerült 8 darab ismeretlen írású feliratos kő. Honfitársa, GARDINER, majd Hubert GRIMME szerint ez az általuk ó-sinainak nevezett írás lett volna a föníciai írásbeliség előzménye, az írás fejlődésének útja pedig a következő: hieroglifák → sinai írás → ó-semita írás → északi semita írás → föníciai írás → görög írás. Egy más felfogás szerint a krétai, úgynevezett lineáris A-írás, nem hieroglifikus szótagírásként eredeztetné a föníciait. Egy harmadik vélemény szerint az Ugaritban, mintegy 1400 táján az ékírásból kialakult körülbelül 30 jel lett volna a föníciai ábécé alapja, s van, aki a Bübloszban megalkotott nagyjából 120 szótagjelet, az úgynevezett proto-bübloszi írást érzi a föníciai írásjelek ősének. A vita még lezáratlan, az minden esetre kétségtelen, hogy máig az ó-semita feliratok számítanak a legrégebbi, tisztán betűírásos dokumentumoknak. A legrégibb észak-semita írásnak, a föníciainak a betűit vették át és alakították nyelvük sajátosságaihoz, látták el a magánhangzókat is visszaadó jelekkel a görögök. A sémita nyelvek írásaiban máig nem jelölik a magánhangzókat, egy segédpont-rendszer könnyíti meg az olvasó dolgát. De erről máskor. Most és itt szögezzük le, hogy a kánaáni-föníciai városok agyagtáblákra vésett levéltárai mind fontos és pontos forrásai az egykori szellemi életnek, ezen belül a vallásos gondolkodásnak. Itt különösen az ugariti levéltár forrásértékét hangsúlyoznánk, a helyi vallásokra vonatkozó információk mellett például az ószövetség Zsoltárok könyvében szereplő versek jelentős része ugariti költemé-nyek átvétele, majdnem fordítása...
A térség istenvilágról föníciai szóló közvetlen források zöme mindenek előtt Ugarit ékírásos tábláin felfedezett, nyugati sémi nyelvű irodalmi értékű mitológiai szöveg, amelyeket későbbi, Kr. e. az I. évezredből származó föníciai nyelvű, bübloszi és türoszi szövegek pon-tosítanak, végül PHILÓn Bübliosznak (645-141) Cesareai EUSEBIUS (270-338) közvetítésével ránk maradt, eredetileg SANKHUNIATHÓNTÓL, (valószínű írói álnév), származó információi. A szír térség hagyományai LUKIÁNOSZ (LUCIANUS, Kr. u. 120-?) A szíriai istennő című munkájában maradtak fenn.
A kánaániták eredeti hitvilágában a termékenység erőit tisztelik, de nem emberhez hasonló alakban, hanem a termékenységet fizikailag megtestesítő tárgyak, (gabona kalásza, ciprusfa, egyáltalán, zöld fa, bika-, phallosz- stb.) tisztelete. Ez később – valószínűleg idegen hatásra esőistenek (BAAL, HADAD, ANAT, ASTART) alakjaiba olvad bele. A földet ÉLeknek nevezett isteni lények lakják, akik hegycsúcsokon, sziklákban, forrásokban, kutakban, bizo-nyos – fétis-jellegű – tárgyakban, a sírok fölé helyezett kőlapokban, kőtömbökben tartózkod-nak. ÉLek lakják a valamilyen okból kiemelkedő jelentőségű helyeket is, mint amilyen a szövetségkötések, eskü-tételek színhelye, törzsi vezetők sírja.
A termékenység később is megmarad a kánaáni-föníciai vallás központi kérdésének s ezen ne csodálkozzunk, hiszen a terület legnagyobb részén, földrajzilag a szír táblán, amelyet valósággal kettévág az Eufrátesz, ma is csak az öntözéses mezőgazdaság él meg, az ókor óta termékennyé tett medencékben. A karsztos fennsíkon nincs víz, az terméketlen. A romok egy kb. 70 km. széles sávban követik az egykor öntözött területeket. Az esőt hozó istenek a kánaáni-föníciai vallás Panteonjának az előterében vannak.
ÉL/IL,ugariti, majd kánaáni-föníciai főisten, az Ég megtestesítője, Ugaritbancsaládjával együtt DÓR ÉL (ÉL, az isten családja), ATIRAT férje, ANAT apja. A termékenység fölött is rendelkező, szelíd, jóságos, bölcs, türelmes a kánaáni-föníciai hagyományban ritka, vidám isten. Könnyen befolyásolható. Mikor BAÁL a főhatalomra tör, JAMM segítségével próbál ellenállni, JAMM legyőzése után elismeri vereségüket és palotát épít BAÁLnak. Ő maga és isteni családja a libanoni Afqá-forrás lakója, szálláshelye „a hegy, két folyó forrása, két mély víz partja”.
Felesége ATIRAT/ASTART/ASZTARTÉ/ASTÓRET/ASTARÓT/ATTARATTE a mezopotámiai ASIRTU, az Ószövetségben ASTÓRET néven szidják (Bír 2,11-23; 1Sám 7,3-4; 1Kir4 11,4-8), a görögök majd ASZTRONOEként fogják tisztelni. Az istenként imádott zöld fa emberi meg-testesítője, termékenység- és háborúisten. Istárnak felel meg. Másik, tengerparti neve RUBAT
ATIRAT JAM, vagyis A Tengereken Járó Úrnő, Jamm felesége. Az Állatok úrnője is, általában kecskék, más állatok között, könnyű ruhában, meztelen kebellel szokták ábrázolni. Férjétől külön él, szeszélyes hisztérika, késői mítoszai – ezeket a Biblia is tükrözi – BAÁL társaként mutatják be (1Kir 18, 19-40;). Az egyiptomi mítoszokban RÉ lánya volt, a héber hitvilágban ASTÓRET néven az északi tartományokban tisztelték, majd kárhoztatták, pl. Bír 2 11-23, amíg JÓSIÁS király fel nem dúlatta kultuszhelyeit és a tiszteletére állított oltárokat (2Kir 23, 13-14).
ATIRAT JAM, vagyis A Tengereken Járó Úrnő, Jamm felesége. Az Állatok úrnője is, általában kecskék, más állatok között, könnyű ruhában, meztelen kebellel szokták ábrázolni. Férjétől külön él, szeszélyes hisztérika, késői mítoszai – ezeket a Biblia is tükrözi – BAÁL társaként mutatják be (1Kir 18, 19-40;). Az egyiptomi mítoszokban RÉ lánya volt, a héber hitvilágban ASTÓRET néven az északi tartományokban tisztelték, majd kárhoztatták, pl. Bír 2 11-23, amíg JÓSIÁS király fel nem dúlatta kultuszhelyeit és a tiszteletére állított oltárokat (2Kir 23, 13-14).