Mielőtt a továbbiakban a mezolitikum és az újkőkorszak emberének fizikai és szellemi életét kezdenénk vizsgálni, tisztázzunk néhány fogalmat.
A vadászó paleolitikumi ember hasonlósági mágikus cselekedeteiben megfigyelhető néhány, a mágikus eljárásokra általában jellemző vonás: közös bennük az, hogy különféle cselekvések, mozgások stb. segítségével befolyásolni próbálják a természetet, az állatokat, az élő embereket s a már nem élő lények szellemeit, mágikus eszközökkel igyekeznek szabadul-ni betegségeiktől, vélt, vagy valós ellenségeiktől, ez kell, hogy erőt adjon fegyvereiknek – alkalom adtán nekik maguknak is –, ugyanakkor minden közösségnek megvannak a csak rá jellemző, csak tőle gyakorolt szertartásai, amelyek tartásának helye, ideje, módja törzsi titok –, olvassuk el ezzel kapcsolatosan bár azt, amit Thor HEYERDAHL ír a Húsvét szigetek amúgy megkeresztelkedett lakóinak aku-akuikkal kapcsolatos cselekedeteiről. És ebben csak a családi mágikus cselekedeteket írja le megértéssel és némi humorral, csak érintőlegesen, a szobrok felállítása kapcsán szól a kollektív mágikus szertartásról, ami egyszerre feltétele a közös vállalkozás sikerének, s jelképe a közösséghez való tartozásnak a közösség létének, állandóságának.
A vadásztársadalom legfontosabb élményei, félelmei, érdekei az állatvilághoz kapcso-lódtak, emiatt az állatoknak alapvető szerep jut mágikus szertartásaikban. Drachenloch és a többi medvebarlang szemléletes példa ehhez, de még jobban ahhoz, ahogy egy emberi közösség szoros kapcsolatot talál önmaga és vadászterületének legnagyobb, legerősebb állata között.
A természeti népek embere azonosságot lát önmaga és a környező világ tárgyai, élőlényei között. Neki a kő is eleven lehet, ennek a hitnek a maradványa a földműves „pár-beszéde” az ekéjét kicsorbító kővel, a kisgyerek dialógusa az őt elbotlasztó székkel, ugyancsak ennek a hitnek a továbbélése teszi lehetővé a természetközelben élő ember
„beszélgetését” fűvel, fával, madárral, felugró nyúllal. Az erős, ügyes állattal való kapcsolat ugyanakkor felemelő élmény, jó dolog erősnek lenni, mint a medve, a párduc, olyan szemmel rendelkezni, mint a karvaly, a turul, gyorsnak lenni, mint a szarvas. Mivel a paleolitikum emberének fogalma sincs az ember eredetéről, ugyanakkor annál jobb véleménye van önmaga és törzsi társai erejéről, éles szeméről, fürgeségéről, természetes mechanizmuson alapszik az a törekvése, hogy törzsét és önmagát a köztiszteletben álló és rettegett állattól származtassa.
Elvégre az emberek közötti egyetlen világos kapcsolat a vérségi, rokoni, másféle kapcsolat nincs is, miért lenne másféle kapcsolat az ember létét biztosító – vagy azt fenyegető – élőlény és az ember között, mint a rokoni-szülői-csoportosi viszony?!
A totem szó az észak-amerikai algonkin indiánok nyelvéből származik, abban az ototeman szó azt jelenti „ő (férfi-, vagy nő-) rokonom”, ma a szó átvitt értelemben az ‘ős’
megnevezésére szolgál. A totemizmus itt és ebben az őstörténeti korszakban elsősorban állatőstől, ritkábban növénytől vagy tárgytól való közvetlen leszármazás hiedelmét jelenti, tulajdonképpen az őstársadalom emberei közötti rokoni kapcsolatok kivetítése azokra az állatokra, növényekre, tárgyakra, amelyektől a közösség élete függ. A szakiro-dalom szerint az állattotemek inkább a vadásztársadalmakra, ritkás növényzetű térségekre jellemzők, a tropikus, buja növényzetű földrajzi térségekben inkább növényi totemek talál-hatók. Mint vallásos képzet, a totemizmus már az őstársadalom fejlődésének korai szaka-szában megjelenik – a medvekultusz első nyomát mint mondtuk, körülbelül 80 000 évvel ezelőttről lehet kimutatni – és fejlettebb, későbbi, ‘továbbélő’ formáiban szinte minden népnél kimutatható a fejlődés adott szakaszában. Csak emlékeztetünk: az etruszkok, majd a rómaiak farkasa, a római sas, a finnugor népek medvéje, a magyar turul, csodaszarvas stb. megannyi egykori totemállat.
A totemállatot – egyszerűsítsük erre a képletet – és szféráját különleges, szakrális, mági-kus állandó tilalmak – tabuk – védik. Magát a totemállatot elejteni, megsebesíteni, elfogyasz-tani, eladni általában tilos. Ha mégis el kell ejteni, mágikus szertartás szükséges a tilalom alól való feloldáshoz. Sokszor magát az állatot is tilos megnevezni, lásd pl. hogy a finnugor népek medvekultuszában a medvét bóknévvel – Nagy, Öreg stb., kell megnevezni –, hogy nyelvünk-ben a ‘canis lupus’ neve máig ‘farkas’, ami szintén bóknévnek tekinthető, hogy a ‘medve’
megnevezés a szláv ‘medvegy’, ‘mézevő’ név átvétele, maga az eredeti finn-ugor név elfelej-tődött, eltűnt. Tilos az endogámia, tehát az azonos totemhez tartozó, „közös ősű” személyek házassága, tilos a totemállatot képviselő varázsló bántalmazása, helyenként akár érintése is, a közösséghez való tartozást különleges, csak a totemállat közösségére jellemző beavatási szertartás szentesíti, amelyre általában a serdülőkor táján kerül sor.
A John LONGtól kortárs természeti népeknél megfigyelt, később másoktól is leírt tote-mizmus egyéb jellemzőket is hordoz, ilyen az a hiedelem, hogy a totemállat népéhez tartozó személy a halál után egyesül mitikus állatősével, hogy a totemállat húsából elfogyasztott évenkénti szertartásos közös lakoma – az intichuma – egyben egyesülés a totemállattal, ezek azonban valószínű, hogy későbbi fejlődés eredményei. Ugyanakkor a totemizmus számos eleme került be későbbi valódi vallásokba.
Valódi vallásokat írtunk, hát a totemizmus nem vallás? Nem, ugyanis a totemállat-ban a törzs tagjai összetartozásuk zálogát – később jelképét – önmaguk megtestesülését látják, azonosnak érzik vele magukat. A totemállatra való hivatkozással érvényes tabukat lehet elrendelni, de ezek nem egy, az emberi sorsok fölött uralkodó idegen, kívülálló hatalom, az istenség parancsai. Az más kérdés, hogy a tabuk képzeletbeli, hamis kapcsolatok alapján születnek, miközben reális, köznapi kérdéseket szabályoznak. Ilyen értelemben a totemizmus minden, az ősi hitvilághoz tartozó más hiedelemmel együtt, vallási hiedelem.
Az ősi hiedelmek tanulmányozásakor a totemhez fogható jelentőségű kulcsszó a fétis. A portugál ‘fetico’ – mágia, varázslat értelmű –, mások szerint a szintén portugál ‘feiticio’ – csinált, mesterséges jelentésű – szóból származó fetisizmus kifejezés olyan természetes vagy mesterséges tárgyak, fétisek tiszteletét jelenti, amelyek a természeti népek emberének hite szerint rejtélyes, titokzatos hatóerővel, manával rendelkeznek.
Ez is új fogalom, előbb tehát szóljunk pár mondatot a manáról. Az őstársadalom embere úgy érezte, hogy körülötte a természetben, a társadalomban, az őt körülvevő, számára bonyolult világban titokzatos, az emberi akarattól független, személytelen erők hatnak. Ezt ez erőt a R. CODRINGTON misszionáriustól, a jelenség, hiedelem felfedezőjétől vizsgált melanéz törzsek nyelvén manának nevezték. Később észak-amerikai indián tör-zseknél is felismerték Az irokézeknél orenda volt a neve. Más-más néven (wakan – dakota, wakanda – sziú, coen – athapaszkán, pokunt – sosón stb.) egyéb indián törzseknél – és nemcsak azoknál – szintén megvan.
Manája – csodálatos ereje, hatalma, képessége – van mindenekelőtt – még CODRINGTON
megfigyelései szerint – a törzs kiemelkedő tagjainak, a varázslónak, a törzsfőnöknek, a külö-nös képességekkel bíró törzsi tagoknak, de manája van bizonyos használati vagy különleges természeti és mesterséges tárgyaknak, élőlényeknek, gesztusoknak, cselekedeteknek. Ez nem öröktől való és örökkévaló, titokzatos úton, ilyen eszközökkel megszerezhető, befolyásolható, de el is veszthető. Leggyakrabban azonban még holta után is tapad viselőjéhez, erőt ad az utódoknak, átöröklődik azokra.
Most térjünk vissza a fetisizmushoz. Létét Ch. DE BROSSE abbé fedezte a XVIII. század belső-afrikai törzseinek valóságában, akik egyszerre tisztelték a konkrét tárgyat és annak manáját. Egyéni és közösségi fétisek egész sorát érezte a természeti társadalomban élő ember sorsát befolyásoló tényezőnek, olyannak, amely manája révén egyszerre ura tisztelőjének, de attól uralt is, hiszen a nem hatékony fétis helyett hatékonyabbat választhat gazdája. Ám hadd ne menjünk bele a fétishit apró részleteibe, itt csak azt jegyezzük még meg, hogy a fejlődés
elemzett szakaszában a fétis tisztelete összeolvadhat a totemállat vagy a halottkultusz elemei-vel, adott esetben észak-amerikai indián kultúrák állatalakra emlékeztető, ilyen faragványok-kal díszített faoszlopáról nehéz eldönteni, hogy fétisek vagy totemoszlopok.
Itt kell bővebben szólnunk a halottkultuszról, hiszen a halott már régen emberfölötti erő hordozójaként tisztelt. Mindenekelőtt, az, hogy a leszármazási, vérségi kapcsolat ősök és utódok között nyilvánvalóvá válik, egyértelművé teszi, hogy az utódok minden sikere valamilyen módon az ősöknek is köszönhető.
Mai ember számára ez természetes, a felhalmozott társadalmi tapasztalat magától értető-dő módon az utódok hozománya. A paleolitikum embere számára ez a halottak kultuszának egyik forrása: a halott manája átruházódik az utódokra.
A halottakkal kapcsolatos másik érzelem a rettegés. Természetes és magától értetődő ez akkor és abban a társadalomban, amelyben nincs ésszerű magyarázata a járványnak, a vér-mérgezésnek, megannyi halállal járó egészségügyi katasztrófának. Az egészséges ember fél at-tól, hogy kapcsolatba kerülve a halottal, „ráragad” a halál. Nem a betegség, hanem az elmúlás.
Ekkor kezd kialakulni az élő ember lelkétől különböző minőségű, a halott szelleme-ként felfogott képzet. A lelket anyagi, rendszerint a vérrel vagy a kilélegzett levegővel azonos valaminek képzelik el, amely a vérkeringés, a lélegzet megszűnésekor megsemmisül, de ez utóbbi legalábbis elhagyja a testet. A szellem valami egészen más, szintén anyagi léte-ző, madár, kísértet, ködlény, hazajáró lélek, amely jóságos, vagy ártó túlvilági lényként befolyásolja az élők sorsát.
Ezzel egy időben alakul ki a túlvilág képzete. A túlvilág lehet az örök boldogság, a földi létnél különb lét világa és lehet sivár, kietlen vegetálás színhelye, vagy lehet mindkettő – később, az emberek közötti különbségek hangsúlyozódásával. Ez időben azonban a túlvilág még mindenki számára egyforma, a halottak sorsával együtt, lásd a korai nagy rabszolgatartó társadalmak túlvilág-eszméit.
Mindez együttvéve okozza azt a kettősséget, ami a halottak földi maradványai iránt mutatkozik: a halott testének megtartására és teljes elpusztítására egyaránt találunk példát. Az első felfogás képviselői előbb a korhasztásban, majd a csontok szertartásos megőrzésében találják meg a lehetőséget az ősök kultuszára. Később majd ugyanők fogják bebalzsamozni jeles halottaikat, vagy építenek monumentális sírépítményeket a holttesteik fölé. A másik felfogás, az égetés hívei máglyára teszik halottaikat. Az más kérdés, hogy már a következő időszakban legalább domb, ha nem építmény kerül a hamvak fölé is.
A mana igazi hordozója azonban mindenkor az élő ember, közülük is az, aki látható jelét hordja rendkívüliségének, más mint a többi ember, vagy többet tud társainál.
Az első kategóriába tartoznak legalábbis a majdnem kortárs természeti népek között szerzett tapasztalatok szerint a labilis idegrendszerű, ideg- és elmebajokra hajlamos, vagy ilyenekben szenvedő egyének. Az epileptikus, skizofrén, mániás-depressziós beteg törzsi tagok viselkedése könnyen felfogható a rejtélyes erő hatásának és innen csak egy lépés a varázsló funkciójának kisajátítása, különösen ha – mint az gyakran előfordul – a sérült, vagy sérülékeny idegrendszerhez különös magatartásbeli megnyilvánulások és adott esetben, józan pillanatokban karizmatikus, vagy annak tűnő szellemi megnyilvánulások társulnak.
A mana testi jelek viselésében is megnyilvánulhat. Karl MAY Kleki Petrája – ő WINNETOU az indiánok közé tudásáért befogadott fehér nevelője volt – nemcsak a mesélőkedv szülötte, a ‘fehér tanító’ alakját a kortárs utazók néprajzi feljegyzései alapján mintázta az író.
Ha a testi hiba kellő pszichikai adottságokkal társult, a mana képzete magától adódott még a későbbi idők emberénél is, lásd példáulMAKEDÓN FÜLÖP, vagy TIMUR LENK sántaságát és karizmáját.
Végül, de nem utolsó sorban a rendkívüli szellemi képesség, a másokét meghaladó tudás, kézügyesség szintén mana, hordozója kiemelkedik mások közül, legfeljebb nem külön-leges erő, hanem különkülön-leges ismeretek birtokosaként. Ő az, aki tudja, hogyan kell használni a
gyógyfüveket, trepanációs, koponyalékelési műtéteket végez szilánkeszközökkel, bambusz-töredékekkel, maláriát gyógyít a kínafa kérgének főzetével, persze nem a modern természet-gyógyászat művelőjeként, hanem ‘felső sugallatra’, még akkor is, ha legbelül racionális okokat kapiskál.
Ma élő természeti népeknél varázsló és javasember, sámán és orvos a két minőség neve, „fekete varázsló” a felsőbb hatalmakkal közvetlen kapcsolatban levő, ártó személy,
„fehér varázsló” a gyógyító, a felsőbb hatalmakkal csak az emberek hasznára kapcsolatot teremtő, áldó társa.
A kétféle varázsló egy személyben is megfér, de ma a néprajz elkülöníti őket. Az első megtestesítője a sámán – a tunguz saman, shaman, megszállott szóból –, aki természetes, önhipnózissal létrehozott vagy mesterséges, hallucinogén anyaggal kiváltott transzban kommunikál – hívei érdekében és nevében – a szellemekkel.
Ez az eredetileg az észak-szibériai, urál-altáji népeknél felfedezett hit, sámánizmusnak mai fogalmaink rendszerében azt a vallásos gyakorlatot nevezzük, amely azon alapszik, hogy a sámánnak különleges, természetfölötti ereje van, ennek révén kapcsolatot teremt a túlvilággal, érzéken túli ismeretei segítségével megnyeri a jó szellemek támogatását, távol tartja a rossz szellemeket, önkívületi állapotban – érzése szerint – a lelke időle-gesen az égbe, a túlvilágra jut és ott rendkívüli kultikus jellegű és gyógyító képességeket szerez. Mint kiderült, a sámánizmus gyakran előfordult az őstörténeti vallások között, ma megvan a kortárs Európa kivételével mindenütt, a többi kontinens számos természeti népénél.
A ma élő mintegy 12 millió sámánista hívő közül kb. 11 millió a két Korea, a többi Mongólia, Oroszország szibériai része, Törökország és Tibet lakója.
A „fehér varázslót”, a javasembert afrikai és amerikai természeti népeknél figyelték meg. Ők napjainkban már inkább a mana birtoklásának a látszatát igyekeznek megőrizni, miközben tudtában vannak annak, hogy gyógyító sikereiket egészségügyi tapasztalataiknak, a gyógyfüvek ismeretének, újabban a valódi gyógyszerek használatának köszönhetik.
Mielőtt a kérdéskört lezárnánk, állapítsuk meg, hogy a gyógyító ember, a varázsló mágikus szertartásokkal igyekszik befolyásolni maga körül a világot, a mágikus szertartásokat mintegy biztos, bevált eszközként vetve be a maga körül tapasztalt világ kiszámíthatatlan tényeivel szemben.
A görög mageia – varázslás – szóból származó mágia olyan bonyolult eljárásrend-szer neve, amely azon a hiedelmen alapszik, hogy adott cselekvések végzése, szimbó-lumok, jelek alkalmazása révén befolyásolható a természeti és természetfölötti világ.
Korábban, az előző fejezetben már említettük azt a gondolati mechanizmust, amely a mágiát működteti és azt is, hogy már a középső paleolitikum emberénél megfigyelhető szimpatetikus cselekedetek, vadászmágia, termékenységi mágia formájában.
Itt és most kiszélesedik a mágia használati köre, a varázsló majd minden cselekedete mágikus cselekedet: az ellenséget megrontja, a beteget meggyógyítja bonyolult, összetett szertartásai, e szertartások látványosság-elemei, sokszor csak érdekes, meghökkentő, máskor az egyszerű embert megrémítő kellékei révén. Ugyanakkor épp a varázslók találkoznak leg-korábban azzal a tapasztalattal, hogy adott esetben, hétköznapi dolgokban – lásd betegség, vadász-sikertelenség stb. – a legbonyolultabb mágikus eljárás is eredménytelen, az ember egyszerűen képtelen megvalósítani akaratát, valami emberfeletti hatalom ellenszegül annak. A megoldás emberi és nagyon egyszerű: a mágikus cselekvést az ellenszegülő hatalomhoz kell címezni, hogy az mintegy „belegyezzen” a kívánt cselekvés megvalósulásba. Ami azt jelenti, hogy az eddigi természeti céloktól indokolt, és azokra irányuló egységes cselekvés – vadászat és vadászmágia – egysége megbomlik, a vadászat „földi”, profán tény, a vadászat megsegítése érdekében az emberfeletti hatalomhoz való fordulás viszont kultikus, „szent” cselekedet lesz.
A MEZOLITIKUM ÉS A NEOLITIKUM EMBERÉNEK