Bár időben túllépjük a történelem előtti kor megszabta határokat, a vallástörténeti fejlődés jobb megértéséhez vázolnunk kell olyan történéseket, amelyek már a társadalom fejlődésének egy későbbi szakaszát jellemzik.
A Folyamközben – és távolabb, addig nem elemzett térségekben, a Nílus, az Indus, a Sárga és a Gyöngy folyam árterületein – az érintett korszak vége táján kialakulnak a történe-lem legkorábbi városias, írással rendelkező társadalmai. Az ok: ezeken a földművelésre alkal-mas, két folyamtól azonos régióba parancsolt, illetve egy folyamtól összekapcsolt, összefüggő területeken törvényszerű a politikai integráció annál magasabb szintje, mint amilyent az Iráni Fennsík, az Anatóliai magasföld, a Kaukázus előhegyeinek folyóvölgyektől tagolt vidéke követel meg.
A Folyamköz árterületeinek első lakói az Ubaid műveltség hordozói, – nevüket az Ur városa melletti Tell-el-Ubaid településen felfedezett lelőhelyről kapták – akik az ötödik évezred második felében fordulnak először elő az Eufrátesz völgyében. A hegyvidéki, illetve a szíriai térség lakóihoz hasonló körülmények között élő neolitikus népesség kezdetben falvakban él, túlégetett, ez után matt feketésre, vagy vörösesre festett, mértani, ritkábban állat-motívumos díszítésű kerámiáját kézzel, majd lassan forgó korongon készült talpgyűrűre építve alakítja. Később, mint azt a Tepe Gaura, Tell Sahrein (ősi nevén Eridu), valamint Ur korai rétegeiben folytatott ásatások bizonyítják, városias életmód alakult ki és ez sok minden-ben, így a kerámiaművességben is tükröződik.
Hogy ennek mi az oka, lehet vitatkozni. Tény, hogy a VI. évezred elején a Folyamköz északi részén létrejövő települések változatos mezőgazdasági termelést folytatnak, termelik a legtöbb ma ismert gabonaféle elődjét, ismernek többféle hüvelyest, az ipari növények közül termesztik a lent, a ház körül tartják a ma is ismert fontosabb háziállatokat. A településeken mindenütt megtalálható a közösségi, többosztatú raktárépület. Ez a készletfelhalmozást, a megtermelt javak újraelosztását, az ezt lehetővé tevő szervezeti formák kiépülését, valamiféle központosított irányítás meglétét bizonyítja.
Mivel délen az elsivatagosodás nyilvánvaló, az öntözéses földművelés megjelenése is magától értetődő. Az iraki Tell-esz-Szawwan hatodik évezredi lelőhelyén kultúrnövényként azonosított négy árpafajta egyike, a közönséges árpa ezen a vidéken csak öntözéses művelés-sel termeszthető. A szintén iraki Csoga Mami lelőhelyen az öntözőcsatornákat is megtalálták a régészek. Ennek a földművelési újításnak köszönhetően Dél-Mezopotámiában kialakul az Ubaid-kultúra (Kr. e. 5000-3750).
Csak közbevetve jegyezzük meg, hogy Szawwanban a különösen nagyméretű épületek padlószintje alatt számos sírt találtak s a sírokból kikerült több száz csiszolt kőtárgy és kultikus alabástromedény mellett jó néhány nőszobor – termékenység-jelkép? – volt.
Északon, a Tell-Halaf lelőhelyről elnevezett Halaf-műveltség (Kr. e. 5500-4300) falvai mások mint a korábbiak. A vert agyag falak mellett megjelenik az agyagtéglás építkezés, a konglomerátum-település helyett megjelenik az utcás falu majd város, a lakóházak mellett kör alaprajzú, 5-10 méter átmérőjű közösségi épületeket – templomokat? – építenek, előttük négyszögletes előtérrel.
A déli öntözéses kultúrák első korszaka, az Ubaid I. vagy Eridu fázis még jóformán magára a névadó településre korlátozódik. A kultúra szellemi vonatkozású leletei közül talán a legfontosabbak éppen a templommaradványok, a város legalsó rétegeiben egész sor négyzet alaprajzú, oltárokkal ellátott szobát találtak. Abu Sahrainban ubaidi korszakokból tizenhárom templomot tártak fel. Közülük a legkorábbi helyreállítható – a XVI. szintről származó – épület nagyjából négyzet alakú, két falkezdeménnyel, középen áldozóhellyel, a hátsó falon
oltár-fülkével és oltárral, az egyik sarok mellett ajtóval. A VIII. szinten már a téglalap alaprajzú, előszobából, cellából és hátsó helyiségből álló, két oldalt kis szobák sorától szegélyezett templom a jellemző, ugyanilyent találtak a régészek Tepe Gaurában, illetve a már történel-minek számító warkai ásatások korai szintjein. Különben ez természetes, az ubaidi kerámia legfejlettebb formái már együtt léteznek azzal az anatóliai meghatározottságú kerámiával, ami Warka, a sumér civilizáció Uruk városa ásatásain került elő, és ami már gyors keréken formázott, iparostól készített. Korai szakaszait Warka (Éanna) XIV-IX, kezdeti írásos idő-szakát Warka (Éanna) VIII-III jelöléssel azonosítja a régészet. Ez a korszak, de főként az utána következő időszak, az első igazi városok születésének kora ebben a térségben már történelminek számít.
Annál is inkább, mert már a késői Ubaid-korban Eridu területe tízhektárnyi, legalább 4000 ember lakja, s ha nincs is feltétlen bizonyíték – sírlelet – a társadalmi tagozódásra, ekkora tömegnek már kell, hogy legyenek vezetői. A templomok száma és a későbbi fejle-mények alapján gyanítani lehet, hogy a társadalmat a templomok – illetve ezek „szolgái”, a papok – irányították, akik már írják nyilvántartásaikat. A mezőgazdaság, mint a gazdaság alapja átadja helyét a kereskedelemnek, az égetett tégla, mint építőanyag, a rézfeldolgozás, a gyorsan forgó, lábbal hajtott fazekaskorong elődjén készült kerámia, a vitorlás dereglye olyan technológiai felsőbbrendűséget eredményez, hogy a térségben sűrű településhálózat keletke-zik. Igaz, ez egyelőre falusias jellegű, jóformán csak a névadó település nevezhető városnak.
Előreszaladva némiképp a vallástörténet tényeinek bemutatásával, hadd említsük itt meg, hogy a Tell-Brak-i – ez a település a mai Szíriában, az Eufrátesz Hábur nevű mellék-folyója forrása közelében van –, Kr. e. 3500-3000 között már több ízben felújított, a Szem Temploma néven ismert épület negyedik korszakában ennek falait rézből készült szemek díszítették, az épület romjai között talált megszámlálhatatlan apró idolúm egy vagy két felnőttet, vagy felnőttet és gyereket ábrázolt, akik legfeltűnőbb tulajdonságuk hatalmasra nyi-tott, eltúlozva ábrázolt, óriási szemük volt. Az oltár fennmaradt kőmozaikja, márványlapjai, aranyberakása, a templomban talált több ezer, az indiai harappai kultúra térségéből származó gyöngy mindmáig racionálisan értelmezhetetlen.
Az anatóliai és az iráni fennsíkon, a Levanteig elterjedő vidéken a területek földrajzi adottságai miatt nem jöhetett létre központosított, erős állam, ennek ellenére, már a korai bronzkorban, kb. Kr. e. 3000-2000 között Trója I-II., Kültepe (a hajdani Kades), Alaća Hüyük VII. leletei bizonyítják a térség neolitikumi népessége és a korai hettita civilizáció szerves összefüggését. A kultikus képzeteket illetőleg a bika és a kos kultuszát Ćatal Hüyük előtti időkre lehet visszavezetni, a hettita istenjelképek – a bika- és fejszeábrázolások – pedig a halafi műveltségre mutatnak vissza. Kr. e. 1950 után a kadesi korai bronzkori erődítmény már asszír kereskedők támaszpontja, a több, mint 50 hektáron elterülő város egyik külvárosa és az asszíriai kapcsolat Anatóliát is bevonja az írással, tehát történelmi világ körébe.
A mai szír térség tengerparthoz közeli, az egykori Ugarit helyén feküdt óriásfalu Mezopotámia „uraságoktól levetett” szokásait és tárgyi emlékeit örökölte, illetve éltette tovább. A libanoni Büblosz VI. évezredi eredetű településének korai rétegeiből agyag- és kavics fej-idolumok, a lakások padlója alá temetett halottak csontjai kerültek elő. A halott-kultusz fejlődését későbbi, a IV. évezredből datálható nagy, óriásurnás temető jelzi. Ez azt jelenti, hogy a mai Szíria területén, illetve Libanonban élt népesség nagyjából Mezopotá-miával egyformán éli meg a késői őstörténeti időket. A palesztin térség a VIII-VII. évezred kulturális vezető szerepe után viszont eljelentéktelenedik. A kerámia csak az V. évezredben jut el ide, a mai szíriai vidékekről származó hatásra, és csak Kr. e. mintegy 2000 táján kerül a térségbe az írásbeliség mezopotámiai alakja, tehát érkezik el a dokumentálható történelem ideje.
Északon, az Iráni fennsík és peremterületei első politikai egysége Elám királyság volt, az Eufrátesz alsó folyása és a Zagrosz-hegység közötti vidéken, Szúza központtal. Az itt
élők közvetlen mezopotámiai hatás alatt voltak, ezt bizonyítja az, hogy a Szúza A-D jelölésű kultúrák emberei a már elemzett neolitikus társadalmak gyakorlatának megfelelően festették edényeiket, a Szúza II. réteg embere már ismerte a fazekaskorongot, s az akkádok, majd Ur fennhatósága, ezt a területet is bekapcsolták az írásbeliség világába. De érdemes egy pillanatra megállnunk az iráni térség lelőhelyeinél. A Tepe-Jahja központú hatalmas lelőhely-együttes mintegy hét évezredet fog át, és egyik legkorábbi lelete kis, egyszerű nő-idolum. Sóri Szohta-Tepe homokos-sós agyagjában sirSTEIN Aurél (1862-1943) – az ékezet nem tévedés, a XX. század egyik legnagyobb utazója és felfedezője magyar volt –, több ezer kiváló megtartású sírt fedezett föl. Szúzai lelet az az – oltárrészletként értelmezhető – a legnagyobb felület törvényének megfelelően faragott –, oroszlánfejű nőt ábrázoló szobortorzó. Varázslót ábrázolhat az a zergeszarvas, szőrös bőrbe burkolózó emberalak, aki egy szteatit pecsét-nyomón látható.
Európában a neolitikus életforma mintegy 3 000 év alatt jutott el a Balkántól az Északi tengerig, miközben korántsem leszármazottja, inkább első fokú unokatestvére annak. Tény, hogy a Balkánon keresztül közvetlen anatóliai és Dél-Nyugat-Ázsiából érkező hatások érvényesültek, a Földközi-tengeren keresztül egész Britanniáig és a Balti tengerig érezhető az égei világ közvetítésével terjedő neolitikus hatás, végül, de nem utolsó sorban a pontusi sztyeppék szabad utat biztosítottak a kaukázusi térségek, sőt a türkméniai peremterület neolitikus kultúrája kisugárzásának Kelet-, Közép- és Északeurópa felé.
Már részben elemeztük ennek alakulását, most talán állapítsuk meg, hogy a tovább-lépésre az égei szigetvilág, a kisázsiai eredetű neolitikus népességtől lakott Kréta, illetve a kontinens kora-hellászi, szintén kisázsiai eredetű lakói adják meg a jelet, a kora-minószi I. kultúra ázsiai, a II-III. fázis egyiptomi hatás alatt ugyan, de az ún. közép-minószi korban már eredeti úton. Persze ez az eredetiség általánosabb jegyeiben a már ismert folyamat sajátos, dél-európai változata, hiszen itt is elválik egymástól a földműves és az iparos, elő-állítják a bronzot, az edények már korongon készülnek, a megnövekedett lakosság városia-sodik, rétegződik, a hatalom centralizálódik, megjelenik a lineáris A írás. Igaz, ekkor már a késői minószi kor I-II időszakát (Kr. e. 1580-1400) jelzi a kronológia, és Mükéne hatalmának erősödése, a késő-minoszi III. szakasz e civilizáció végóráinak számít.
A kultikus képzetek tekintetében a minószi civilizáció mindenekelőtt a halottkultusz szempontjából hoz lényeges változást. A kora-mínoszi I. műveltség népei természetes barlan-gokba temetkeznek. A kora-mínoszi II. kor embereinek hatalmas, akár 13 m. átmérőt is elérő, kör alaprajzú, földfelszínre épített sírépítményei kőből készülnek, építőanyagukat habarcs nem tartja össze. Egy sírépítményben több egymást követő nemzedék földi maradványa is helyet kap. Ugyanez a szokás, az épített, vagy sziklába vájt sírkamrákba való kollektív temetés a szárazföld kora-hellászi népességére, mi több a távolabbi területek lakosságára is jellemző, a barlangokba temetkezéssel együtt és úgy tűnik, hogy eredeti európai sajátosság.
Nyugat-Európába körülbelül a Kr. e. VI-V évezredre jutottak el a neolitikus vívmányok, ekkorra váltak általánossá, ez idő tájt lettek állattenyésztőkké is az addig főként vadászó – halászó-gyűjtögető mezolitikus csoportok. Ennek biztos jele a temetők kialakulása. Egy vándorló embercsoport akkor és ott búcsúzik halottjától, ahol éppen tartózkodik, a hullát vagy elföldeli vagy sem – lásd a jelenlegi természeti népek gyakorlatát az állványra kitett, mada-raktól eltakarított halottakkal kapcsolatban, amelyeknek legfeljebb csontjait földelik el –, a sírmezők megjelenése tehát a letelepedés jele.
Körülbelül Kr. e. 4700 táján kezdődik az a gyakorlat, hogy az élők halottaik sírjai fölé hatalmas köveket állítsanak. Északnyugat Írországban, a Knocknarea félszigeten van Carrow-more – kelta szóval ‘a sok kő földje’ –, a világ legrégebbi megalitikus temetője, amelyben, ma is áll mintegy 40, hamvasztásos sírok fölé emelt dolmen, folyosós sír és kőkör.
A mai Franciaországban, Saint Nazaire-ben ekkortájt folyosós sírokba temették a közösség halottjait. A halottak teteme mellé – ezek nem hamvasztásos temetkezések voltak – sírmellékletül szerszámokat, ékszereket tettek. Barnenez, Kercado és Bretagne folyosós illetve kamrás sírjai Kr. e. 4800-4500 között keletkeztek.
Az európai megalitikus emlékek zöme a Kr. e. IV. évezredben épült. Közös jellemző-jük, hogy mint nevük is mutatja óriásiak, emberfölöttiek, sőt, a néphit szerint éppenséggel óriások – a mai néphit szerint földöntúliak, űrlények – építették őket.
A valóságban a neolitikum érett szakaszába jutó népesség fejlődésének már sikeres,
„bejáratott” szakaszába jutva demográfiai robbanást él át, és kirajzik. Neolitikus kultúráját természetesen viszi magával, amelyet az átvevő népességek – akiket békésebb-háborúsabb eszközökkel hatalma alá hajt – átvesznek, úgy, hogy fizikailag az ő életminőségük is javul, amit tudati szinten az átvett termelési gyakorlathoz kötődő kultuszoknak a réginél hatásosabb voltának tulajdonítanak. Az új istenek erősebbek mint a régiek, a totemtisztelet, a termékeny-ségkultusz helyébe a kultúrhéroszok, az Első Tanítók lépnek, akik a neolitikum emberének logikája szerint nemritkán egyben a legfőbb princípium, az életet adó Nap megtestesítői. Most ezt egybevetve azzal, amit korábban a Nap kapcsolatról írtunk, már nem meglepő a férfi-központú, apajogú társadalmak ezidőtáji kialakulása és elterjedése, mint ahogy a hatékony ima-hatékony gazdaság látszata mint előtétel, kialakít egyfajta öngerjesztést: az újabb siker az istenek hatékonyabb segítségéhez van kötve, ez feltételezi a rítus mind tökéletesebb végre-hajtását, a mindinkább az isteni erőhöz méltó kultuszhelyet. Ezt ez idő tájt leginkább külsőségek fejezik ki: nagy isten, nagy kultuszhely. És a társadalom képes erre. Hogy kortárs – bár nem európai – példával éljünk: a már említett Aku-aku tanúsága szerint igenis lehet-séges csak emberi erővel, korszerű emelő- és rakodógépek használata nélkül felállítani megalitikus óriásszobrokat. Az más kérdés, hogy a folyamat pártíz, pár száz évig tart, ami alatt túléli önmagát és az is más lapra tartozik, hogy új meg új korok embere – bizonyos szellemi fejlettségi szint eléréséig újra meg újra a nagyságban vélik megtalálni az istenekhez való fordulás legméltóbb kifejődését.
A folyamat oldalirányú, de nem jelentéktelen következménye a kultusz szolgálójának, a papságnak a már más vonatkozásban említett rétegződése a kultuszok tulajdonképpeni szolgáira, a világi értelmiségi feladatokat ellátó papokra, illetve – mint azt majd látni fogjuk, a reformátorokra, prófétákra, hivatásos forradalmárokra. Esetünkben, a neolitikum nagykő-kultúrái korában a csillagászati ismeretek robbanásszerű fejlődésének vagyunk a tanúi.
Hogy a tárgyaltak világosabbak legyenek: Európában a megalitikus kultúrák eredetileg főképp a peremvidékeken jöttek létre: a folyamat a Kr. e. IV. évezredben kezdődik Bretagne-ban, egy ezredév leforgása alatt jut el az ír szigetre és Nagybritanniába, újabb ezredévig még él az Ibériai félszigeten, hogy aztán Északeurópában fulladjon ki, miközben – egy újszülött-nek minden vicc új –, a Kr. e. III-II. fordulója táján a Peloponészoszra benyomuló indo-európai akhájok viszonylag rövid időre ismét visszahozzák a nagykőépítkezés szokását, majd a Kr. e. I. században a szintén indoeurópai dákok nagykőépítésű váraikból szálljanak szembe a rómaiakkal és kőkör legyen a főtemplomuk Sarmisegetuza Regiában.
A „klasszikus” európai megalitikus építkezés arculatai régiók szerint különböznek egymástól. Közülük egyesek olyan egykori települések közelében vannak, amelyek fejlett földműves társadalmak kultikus központjai voltak. Ezek az építmények, a menhirek, kőoszlo-pok –, dolmenek – kőasztalok – és cromlechek – kőkörök –, a henge-k – árokkal övezett, szertartási rendeltetésű kőkörök –, a hosszú sírdombok illetve kamrás sírok egyenként és együttvéve cáfolják, hogy a neolitikum európai embere „primitív” lett volna. Locmariaquer-ben a Le Grand Menhir eredetileg 21 méter magas volt, 350 tonna súlyú és Bretagne belsejéből szállították úgymond „ősemberek” a Morbihan-öböl közelébe. A wiltshirei Avebury házai henge-típusú építmény közepén vannak, az árok és a külső kőkör átmérője több, mint 400 méter, a kőkör hajdan több, mint 100 sziklatömbje egyenként 30-40 tonna volt.
A nagy körön belül két, egyenként száz méter átmérőjű kisebb kőkör található, déli oldaláról két kilométeres kősor vezet Európa legnagyobb őskori mesterséges dombja, a 40 méter magas, 160 méter átmérőjű Silbury Hillhez. Ugyanennek a kultikus együttesnek a része volt Windmill Hill, illetve a West Kennet-i hosszú sírdomb.
Európa egyik leghíresebb megalitikus emléke a wiltshirei Stonehenge. Valamikor Kr. e.
3300 táján kezdték építeni, megásva a körsáncot és emellett az áldozati – úgynevezett Aubrey-gödröket. Félezer évvel később keletkezett a belső, úgynevezett Kékkő-kör. A főkört Kr. e. 1800 táján, tehát a bronzkor végén emelték s a kőkör fennállásának egész időtartama alatt a napkultusz, a nyári napforduló temploma volt.
A kősétányok – menhírsorok –, Le Ménec, Kermario és Kerlescan nagy együttesei – mintegy 3000 kőszál körülbelül 4 kilométeres sora. Az utóbbi helyen 13, nagyjából 100 méteres menhir-sor van, nem beszélve a kapcsolódó oltárok, kőkörök és sírok együtteséről.
A Carnac-i megalitikus sírok, de főként az Ile de Gavrinis-i sír – a folyosós sírok legszebben díszített képviselői. Jelentősek az írországi folyosós sírok is. Az itt felfedezett Newgrange, Európa egyik, legkiemelkedőbb megalitikus építménye, olyan folyosós sír, amely körülbelül Kr. e. 3200 körül készült, s amely nem elsősorban sírkamra volt, hanem a téli napforduló temploma. Ezt bizonyítja, hogy kevés embercsontra leltek az építményben, találtak viszont a sírkamra fölött gondosan megtervezett szűk alagutat és a sírkamrába vezető rejtett tetőnyílást, amely a december 21-i felkelő nap első sugarai bebocsátására. Amúgy az építmény átmérője 79-85 méter, kívülről 97 darab, egyenként 3 méteres kövekből álló kör határolja, a kamráig vezető folyosó 19 méter hosszú, 40 monolit kőlapból áll, amelyek közül 15 kőlap úgynevezett ortosztát, vésett mintákkal díszített.
A megalitikus sírok építésének gyakorlata korántsem valamiféle esztelen import, még kevésbé valamifajta törzsfőnöki hatalmaskodás eredménye. Látni fogjuk, hogy a hamis köz-tudattal ellentétben még az egyiptomi piramisokat se rabszolgamunkások építeni odahurcolt tömege emelte magasba – ezt a dicsőséget meghagyták a Nép Háza bukaresti építőinek, 2500 évvel az utolsó történelmi fáraó bukása és kétezer évvel Krisztus születése után –, a megalitikus építmények emelése mindig egy-egy, a körülmények kedvező alakulása folytán, a korábbi körülményekhez képest hirtelen nagyon jó életfeltételek közé került népesség sajátja volt, akik így, egy hipertrofizált kultusz rendkívüli erőfeszítéseit vállalva adtak hálát mindenekelőtt a Napnak, minden élet forrásának. A kultusz sajátja a kiváló empiriás asztronómiai ismeretek megléte – s az ettől meghatározott, kultikus magyarázattal indokolt gazdasági gyakorlat előírásainak szigorú betartása – volt. Íme, miként rekonstruálja ezt Colin RENFREW: a kis, nemegyszer nagyobb közösség a rendelkezésére álló földterület legalkal-masabb pontján szimbolikus – vagy valódi, kultikus áldozatok maradványait rejtő sírt, esetleg napszentélyt épít, és ezt „lakja” körül vetésforgó-szerűen, évente továbbköltözve – kultikusan, a Nap járásától meghatározott időpontban egy parcellával. Ő két, Skócia partjai közelében fekvő kis sziget életét, gazdaságát vizsgálta, ez alapján vonta le következtetéseit, miután megállapította, hogy a mindkét sziget legterméketlenebb területein épített megalitikus sírok hozzávetőlegesen egyenlő nagyságú, az egyes szigeteken élő mintegy 60-70 családtól megművelhető parcellákra osztják a szigeteket. Ez a viszonylag békés megalitikus műveltség azonos éghajlati övezetben, a Golf áramlat térségében terjedt el, természetes úton, szétköl-tözés révén, szűkös gazdasági potenciálú vidéken – szemben a Balkán és Kelet-Közép-Európa hordalékterületekre alapozódó, bő termést hozó, nagy, szét nem költöző óriásfalvakban élő neolitikus közösségeivel – ez magyarázza lassú és viszonylag szűk körben való elterjedését.
A megalitikus emlékek népességének egyes vallásos képzeteire már utaltunk. Most legyünk valamivel részletesebb. Az magától értetődik, hogy megalitikus emlékek mindegyike valamiképpen összefügg a kultusszal. Legnyilvánvalóbb ez a sírok esetében.
A hosszú sírdombok közösségi temetkezési helyek, akár többtíz méter hosszú dombok, amelyek belsejébe vagy elsődlegesen, vagy másodlagosan – csak a csontokat temetve – földelik el a holtakat.
A kamrás sírok szintén közösségi temetkezési helyek, a gyakran természetes dombba vájt földalatti folyosó – vagy folyosók – oldalát, tetejét kőlapokból építik – ritkábban erre hordják a dombot –, s a folyosók kamrákhoz vezetnek. A barnenezi sírdombban (Bretagne, Franciaország) 11 kamra van. Aveburyban a sírkamrát egy hosszú sírdomb rövidebbik oldalán helyezték el Newgrangeban a folyosó egy kereszt alakban kialakított sírkamrához vezet.
A menhirek egyértelműen emlékkövek, kérdés, hogy a menhir-sorok, a kősétányok
A menhirek egyértelműen emlékkövek, kérdés, hogy a menhir-sorok, a kősétányok