Próbáljuk megfogalmazni a neolitikus körülmények között bekövetkezett fontosabb változások tudati következményeit:
Mindenekelőtt alapvetésében változik meg az ember és környezete kapcsolatának érzékelése. Míg a paleolitikum és a mezolitikum embere az állandó változás, a kiszámít-hatatlanság élményével küszködött egész életében – a vad élettere beláthatatlan, de leg-alábbis nagy terület, szokásai legfeljebb bizonyos fokig számíthatók ki, a zsákmányolás sikere, emiatt sokszor a nemzetség, néha a törzs léte jobbára véletleneken múlik –, a neoliti-kum földművese mindenekelőtt a szabályszerűség élményével találja magát szembe: a tél után tavasz jön, eső után kisüt a nap, az elvetett mag kikel és ha a növény megmarad, akkor termést hoz. A szabályszerűség túlmutat a mindennapokon: a Nap feljön, delel és le-nyugszik, a Hold előbb sarló, aztán megtelik, majd megint elfogy, hogy ismét sarlóként jelenjen meg az égbolton, a csillagok feljönnek adott helyen és másutt tűnnek el, égi megjele-nésük és eltűmegjele-nésük földi jelenségekkel állítható párhuzamba, esőfelhők megjelenésével, folyók áradásával, forró, hideg vagy mérsékelt időszak beköszöntésével. A szabályszerűség tehát kozmikus törvény, hordozói megismerhetetlenek, titokzatosak, örökkévalók, hiszen ki tud belelátni a Nap, a Hold, a csillagok járása szabályaiba, ki tudja ennek minden következ-ményét kiszámítani?!
Szintén kozmikus élmény a termékenység. Maga az anyaság is csodálatos és meg-magyarázhatatlan – egyes természeti népek még a múlt században se fedezték fel az oksági kapcsolatot a közösülés fizikai ténye és a megtermékenyülés, a magzat létrejötte között –, de még csodálatosabb, hogy a föld titokzatos, örök anyaként viselkedik: befogadja a magot, életre kelti, felneveli, termőre fordítja, és miután az ember a kalászt „elpusztítja”, annak megmarad az „életereje”, a földbe jutva képes ismét feltámadni, a föld „jóvoltából” új életet eredményezni.
Ebből más is következik: élet és halál kozmikus összefüggésének a felfedezése. Az élet a születés – növekedés – érettség – öregség – pusztulás végtelen lánca, a mag példája a feltámadás ígérete, amelyet meg kell, hogy előzzön a földben, az „alvilágban” eltöltött időszak.
Aztán van még valami: igaz ugyan, hogy ez nem kozmikus élmény. A neolitikum embere rájön, hogy a család, a szélesebb rokonsági közösség sem elegendő az új körül-mények között adódó közösségi feladatok elvégzéséhez. A paleolitikum és a mezolitikum vadászai viszonylag kis létszámú, a csoportházasság következtében kizárólag rokoni kapcso-latoktól összetartott törzsi közösségekben éltek. Ezek elég kicsik voltak ahhoz, hogy élelem-hiányos időszakokat is átvészeljenek, az egyszerre sok táplálékot adó nagytestű állatokat ugyanakkor már el tudták ejteni. Most, a neolitikum körülményei között egyfelől a földmű-velés-állattenyésztés körülményei következtében megszűnik az „egyszer hopp, máskor kopp”
életmód – a szóhasználat tréfás, maga az életmód kemény, mert mikor van a vadásztörzsnek élelme, mikor nincs, magas az általános- és gyermekhalandóság, alacsony az átlagéletkor és a népszaporulati ráta –, a föld művelőjének, az állattenyésztőnek állandóan van élelmiszer-tartaléka, kevesebb gyerek hal meg, valamivel nagyobb az életben maradás esélye, más-részt a családi-törzsi kapcsolatok mellett újfajta – nem vérségi – kapcsolatok is kialakul-nak, s ezek a közösségi földek megművelése, a termés tárolása és szétosztása, a közös vagyon és a település (!) védelme, a közösségen belül szakosított termelési feladatok – pásztorkodás, szerszámkészítés, védekezés stb. – során előtérbe kerülnek a kizárólag vérségi kapcsolatok rovására, létrehozva a faluközösségi rendszert.
Ami még valamit eredményez: ha korábban a törzsön belül annak legtekintélyesebb tagja – „ősanyja”, később „ősapja”, pátriárkája volt a vitathatatlan vezető, most előtérbe kerül a mana birtoklása – az átlagosnál magasabb szociális intelligencia, a harcos-erények, a szellemi-fizikai többlet –, és a nagyobb hatalom már az őstársadalomban is előnyökkel járt, megkezdődik a hierarchizálódás a közösségen belül, kiemelkednek az első vezetők.
A neolitikum körülményei ennek megfelelően alakítják ki a vallásos képzetek új rend-szerét: a vadásznépek totemje és fétise helyébe az új élményeket megtestesítő képzetek kerül-nek. A termékenység, a szaporodás ősképe a Föld, a magot befogadó, azt felnevelő közeg, de azt már az ősnépek is tudták – legfeljebb a mechanizmust nem értették –, hogy a szaporodás-hoz megtermékenyülőre és megtermékenyítőre, nőstényre és hímre, anyára és apára egyaránt szükség van, így korántsem véletlen, hogy a már a mezolitikumban megjelent, az állati és emberi szaporaságot befolyásoló termékenységistennő, majd – már a neolitikumban – Földanya mellett ez utóbbi korban megjelenik a Nap mint ősatya, később Napisten is. Ő a periodicitás, a szabályszerűség megtestesítője, ugyanakkor megtermékenyítő melege a termé-kenységgel kapcsolatos képzeteket is befolyásolja.
Ez arra utal, hogy kettejük kapcsolatát a földi – fokozatosan kialakuló és kizárólagossá váló – párkapcsolatok mintájára képzelik el. Ugyanakkor az örökkévaló szülőknek születő, meghaló és feltámadó – vagy holtuk után továbbélő – utódjuk van – ami a gabona isteni tulaj-donságokkal való ellátására enged következtetni. Az, hogy ilyen istenképzetek a fokozatosan terjedő neolitikus vívmányokat alkalmazó térség majd minden embercsoportjánál kimutat-hatók, közös eredetre enged következtetni.
A földműves-népesség új képzetei természetesen nem szorították ki a korábbi vallásos képzeteket egy napról más napra, sőt ellenkezőleg, azok nem kis része – a korábbi életmód elemeivel együtt – beépült az új körülmények között kialakuló szokások rendjébe. A néprajz E. B. TYLOR óta survival – továbbélés – néven emlegeti a régi elképzelések új körülmények között, megváltozott tartalommal való fennmaradását.
Több, különféle, korábban a vadásztársadalom körülményei között létezett, vallá-sosnak tekinthető képzet a neolitikum körülményei között is fennmarad, természetesen átalakulva. Mivel a vadászat a neolitikumban mellékes szerepet kap az állattenyésztéshez, a domesztikáláshoz képest, a totemizmus átalakul. Egyfelől állat és ember viszonya evilágivá válik. A mitikus állatős helyét olyan emberős veszi át, aki valami módon racionális kapcsolatba kerül a törzs életét korábban irracionálisan meghatározó állattal. Ez viszont – a hozzá fűződő történet alapján – mintegy jelképévé – és védelmezőjévé – válik adott em-bernek, s révén az embercsoportnak. Példaként álljon itt saját totemisztikus mondáink esete.
Emese álma, bár áttételesen, de még korai totemisztikus ősmonda. A turul álombeli látomás-ként teherbe ejti az ősanyát. A Gesta Hungarorum csodaszarvas-mondája már egy földmű-velő-pásztorkodó, a nagyállattartásra szakosodott emberközösség totemisztikus története, Hunor és Magor az állattal kapcsolatba kerülve, annak köszönhetik áttelepedésüket, házasságukat, a két testvérnép kialakulását.
Másfelől az állatistenek imádása – a thériolátria – átalakul állatalakban is meg-jelenő ember alakú istenek tiszteletévé, azaz thériomorfizmussá. Erről itt csak annyit, hogy az amúgy antropomorf – ember alakú – istenek lényegi tulajdonságaik következtében állat képében is megjelenhetnek: ZEUSZ, vagy BA’AL bika, HÉRA vagy HATHOR tehén alakjában, nem beszélve arról a helyzetről, ami az egyiptomi mitológia sajátja, hogy istenük emberfejű, állattestű csodalény, mint a SZFINX, vagy embertestű, állatfejű alak, mint SZEHMET, aki oroszlán, ANUBISZ, aki sakál, ÁMON, aki kos, BUBASZTISZ, aki macska, HORUSZ, aki sólyom fejét hordja embertestén.
A fétis szintén átalakul. Hogy erejét állandóan érezze tulajdonosa, talizmánná, amuletté változik. Ugyanígy, a mágikus cselekmény is megváltozik. Ha korábban a vadász-társadalmakban alkalmi, titkos, de közösségi jellegű volt, most bizonyos körülmények között
állandósul, rendszeressé válik, tagolódik közösségi – rendszerint nyilvános – és egyéni – rendszerint titkos – típusúra, végül, de nem utolsó sorban a közösségi változata bonyolódik, ünneppé válik. Például amikor a Földanya kultuszának a célja már a föld termékenységének a biztosítása, a Földanya és a Nap – másutt az Ég, az Eső, a Víz – szükségszerű kapcsolata jelképes, vagy akár valóságosan erotikus, a frissen szántott földön megvalósuló termé-kenységi szertartás révén valósul meg. Ilyen a száraz földekre vízcsorgatás, vagy pálmalevél-lengetés révén esőt varázsoló mágikus eljárás, vagy a rómaiak üszögelhárító rókakergetése is.
Mármost, lévén, hogy a földműves-társadalom eseményei nagyobb biztonsággal követ-keztek be, mint a vadásztársadalomé, a mágikus eljárások sikerének valószínűsége is nagyobb. A siker éves megismétlésüket, a bevált szertartások állandósulását eredmé-nyezte, ünnepekké, majd ünnepélyrendszerekké váltak. Ezen az utóbbin azt értjük, hogy az egyes ünnepek jelkép- és szertartásrendszere egységesült, egyik a másikkal kapcsolatba került, kialakult a földműves társadalmak jellegzetes ünnepségrendszere, a szántás, a gabona-betakarítás, más termékek betakarításának ünnepe, vagy a pásztornépek ünnepségeit, az egybetartást, az állatok épségét, az élősködők elleni védelmet, később az első kihajtást, az állatok behajtását biztosító szertartások alkalmi vagy állandó sorát.
Ezek legtöbbször jelképes cselekedetek, a hasonlósági mágia alapján működnek, a mágikus céljuk nyílt, bevallott, határozottan különböznek a személyek megbízásából a varázs-lótól – később paptól – végzett egyéni célú mágikus szertartásoktól, amelyek lehetnek óvó, védő, elhárító, vagy ártó célúak, lásd a gyógyító vagy betegítő, a fehér vagy fekete mágia különböző praktikáit.
Minden mágikus szertartás, szertartásrendszer mindig az adott helyzetnek megfelelő, állandósult, bonyolult, fizikai és verbális, saját, máskor a varázslótól végezett, egyéni vagy közösségi cselekedetek együttese, amely, ha úgy tetszik összművészeti igényű, hiszen lezajlása során zene, tánc, mágikus szövegek, ráolvasások, varázsigék fonódnak össze.
Korábban már utaltunk arra, hogy a neolitikum embere istenei, a Földistennő és Napisten –, Esőisten, Ég istene stb. – kapcsolatát már a földi – fokozatosan kialakuló és ki-zárólagossá váló – párkapcsolatok mintájára képzeli el. Ennek lehetősége az emberfeletti erők antropomorf – emberszerű – formában való elképzelésében rejlik. A neolitikum társadalma ugyanis, mint azt fentebb kifejtettük, tagolódik: ha korábban a törzsön belül annak legtekintélyesebb tagja – „ősanyja”, később pátriárkája volt a vitathatatlan vezető, most az átlagosnál magasabb szociális intelligencia, a harcos-erények, a szellemi többlet következ-tében megkezdődik a hierarchizálódás a közösségen belül, kiemelkednek a vezetők, természe-tessé válik ember ember fölötti hatalma. Ugyanígy, a korábbi, a természeti erőkhöz hason-lóan személytelen emberfeletti hatalomhoz képest arcot ölt a személyes isten. Amely természetesen emberarcú és mint láttuk, emberi természetű. S őt, az emberekhez hason-lóan nevet is viselnek, amint ez megfigyelhető már az első írásos emlékekkel rendelkező társadalmak istenvilága esetében.
Ezek a nevek néha értelmezhetetlenek – ami régiségükre, elhomályosodott jelentésükre figyelmeztet –, máskor magyarázzák az istenalakok kialakulását. GAIA egyszerre szolgál a Föld és a Földistennő nevéül, URANOSZ az Ég és az Ég istene együttes megnevezésére szolgál, akárcsak a sumér AN, vagy az ős-indoeurópai DIAUSZ – amely egyaránt benne van a szanszkrit DIAUSZ-PITA, a görög ZEUSZ, a római DIESZ-PITER,JOV-PITER, a germán ZIO/TYR, azaz ‘Ég-atya’ istennevekben. Más névtípusok az isteni tevékenységre utalnak: JAHVÉ
‘viharzó’, POSZEIDÓN a ‘Föld hitvese’, ismét más típus esetében a név egyszerűen urat – BA’AL –, a város uralkodóját – MELKART – jelent.
Az istenek egymással emberi kapcsolatban – rokonságban – vannak. A legnyilvánvalóbb rokonság a leszármazás, a testvéri és a férj-feleség-gyermek kapcsolat. ÁHURA-MAZDAnak két ikerfia van, SZPENTA-MAJNIU és AHURA MAJNIU, a jó és a rossz megtestesítői. A görög mitológiában G szüliU t, kettejük gyermeke K , aki testvérét,R t veszi
feleségül, ebből a kapcsolatból születik ZEUSZ, POSZEIDÓN és HÁDÉSZ. ZEUSZ anya nélkül hozza világra PALLASZ ATHÉNÉT, HÉRA szüli nekiARÉSZT és HÉPHAISZTOSZT, THEMISZ az anyja a három HÓRÁnak, és a három MOIRÁnak, DÉMÉTERtől van PERSZEPHONÉ, MAIÁtól HERMÉSZ, LÉTÓ az édesanyja APOLLÓNAK és ARTEMISZnek, hogy most ZEUSZ földi anyától származó gyermekeit ne említsem. OZIRISZ, IZISZ, SZÉTH és NEFTISZ ikertestvérek, GEB és NUT OZIRISZ IZISZt,SZÉTH NUTotveszi feleségül – a fáraóknál nem vétek a testvérházasság –, SZÉTH megöliOZIRISZT, IZISZ feltámasztja, s gyermeket szül neki,HORUSZt, aki felnövekedve legyőzi apja gyilkosát. Ám a példákat sorolhatnám mitológiánként. A lényeg az, hogy az istenek földi kapcsolatban vannak egymással, megszületnek, élnek és esetenként meghal-nak. Az ezekről szóló történetek a mítoszok.
Amikor a közrendűek közül kiemelkedő nemzetségi, törzsi, törzsszövetségi arisztok-rácia rátelepedik az egész törzsszövetségi szállásterületre, amikor megjelenik a munkameg-osztás, szakosodik a földművelő, az állattenyésztő és a kézműves, amikor megjelenik az áru-termelés és az árucsere, meg a kereskedő, létrejönnek az első igazi városok, majd a város-államok. Már ez előtt a kor előtt – emlékezzünk – továbbélnek a korábbi viszonyrendszer elemei, a törzsi totem funkciót váltva jelképpé és védelmezővé válik, miközben Földanya és Napisten biztosítja a mindennapit, a totemállat köré tömörülő közösség fokozatosan kiemelkedő vezetője mintegy a természetfeletti hatalom megbízásából vezeti a közren-dűeket, tartja a kapcsolatot az új istenekkel. Ám arra is emlékszünk, hogy az istenekkel való kapcsolattartás, egyáltalán az uralkodás, a tömegből való kiemelkedés a mana függvénye.
A mana megléte – legalábbis a fejlődés korai szakaszában – nem kétséges. Ám innen csak egy lépés annak elképzelése és elhitetése, hogy a mana a természetfeletti lények különle-gesen célzott adománya, hogy hordozója rendkívüli érdemei – később születése – okán jutott ehhez, s ezen az alapon utódaira is átörökítheti.
Legyünk egyértelműbbek. Ha a mezolitikum vadásztörzsének valamennyi tagja a farkas leszármazottjának tartotta magát, a neolitikus faluközösség pedig a farkasanyától felnevelt gyermekétől vezette le a közösség – alapító – tagjainak eredetét, a kiemelkedő törzsi tagok számára magától adódó volt a közrendben maradottak előtt nyilvánvaló magyarázat, a kiemelkedés a farkas nevelte hajdani gyermektől való származás manájának köszönhető, a többiek közrendűsége a másféle eredet, a csatlakozás tényétől meghatározott, a mitikus nemzetségős pedig annak köszönheti kapcsolatát a felnevelő farkassal, hogy eleve különleges származású, például valamelyik – lassan személyessé váló – természeti isten emberi lénnyel való kapcsolatából származik.
Ez a folyamat természetesen nem tudatos, egyetlen alkalommal megvalósuló – hogy úgy mondjuk, szándékos dezinformáló jellegű –, lehet, ilyen eleme nincs is, a közös-ség tagjai egyszerűen racionális, köznapi magyarázatot keresnek arra, hogy miért éppen az adott személy uralkodik közösségük fölött, ám amikor a neolitikus városok, városállamok, városállam-szövetségek, földrajzi tájegységek kezdenek államokká koagulálódni, már nehéz a tudatos elemet elvitatni a hatalom képviselőitől, hiszen nekik legitimálni kell hatalmukat, ha nem népük, akkor bár a hatalmuk alá hajtott új területek népei, vagy a hatalmukra törő vetélytársak előtt.
A folyamat típusképlete egyszerű. A közösségi – már korántsem csupán törzsi – vezető totemállata fokozatosan a közösség többi tagjainak totemállatja fölé kerekedik, ahogy a hatalom öröklődővé válik, a vezető kisajátítja magának és nemzetsége tagjainak ezt az állatot, amelynek kultusza egyben a nemzetség és annak kiemelkedő vezetője kultusza. Ez érvényes visszamenőleg is, a vezető ősei az utólagos legendák szerint szintén manahordozók, a totemállattal való különleges kapcsolatuk miatt, ami viszont a különleges, félisteni vagy isteni származás oka/következménye, lásd a fáraók önazonosítását HORUSZ napistennel, azt, hogy a japán császárok AMATERASZU napistennőtől származtatják magukat, vagy, hogy az inka uralkodócsalád MANCO CAPAC révén közvetlenül a Naptól származónak tartotta magát stb.
Ennek következménye az, hogy a hatalom a világi szférából a természetfeletti – isteni – szférába kerül, az ennek a szférának kijáró külsőségek mellett. Az uralkodót tabuk, tilalmak védelmezik – ilyen az érintési tilalom, az előtte való leborulás, a hátrafelé menet távozáskor, hogy csak ismertebbeket említsünk –, sajátos a hajviseletük – lásd a fáraónők álszakállát! –, ilyen a ruhájuk, különleges uralkodói jelvényrendszerük – gondoljunk csak a palást, korona, királyi kard/lándzsa, jogar, országalma koronázási együttesre –, különleges a háza – a királyi palota, benne a trónteremmel és egy másnak nem járó bútordarabbal, a trónnal, a temetése is különleges, holttestéről pedig kiemelkedő buzgalommal kell gondoskodni – lásd például azt a SANG-korból származó, a kínai Vu-kuan-csunban feltárt királysírt, amelynek csak a központi kamrájából 24 feláldozott ember maradványai kerültek elő, de az odavezető folyosókból őrök csontjait, a töltésekből újabb 34 férfikoponyát, a sírtól távolabbi mellékgödrökből pedig tömeges emberáldozatok áldozatait ástak ki a feltárók. A királynak egyébként – manája követ-keztében – különleges, mágikus ereje van. Kézrátétellel gyógyít, személye biztosít népének minden jót, még halálában is segíti, óvja népét, lásd a CSABA királyfi legendáját, vagy szent királyaink halál utáni csodatetteit.
Mindezek, tehát az isteni jelleg és a csodatevő erő, együtt alkotják az uralkodó kar-izmáját. Az intézmény megszilárdulása után a karizma önállósodott, maga a méltóság bizto-sította. Azonban, különösen a kezdeti időszakban, függött a valós erőnléttől, egészségi álla-pottól, hiszen a közösséget csak egészséges, jó erőben levő, ép eszű szakrális – szentséges tulaj-donságokkal rendelkező – személy vezethette. Amennyiben ereje hanyatlott, egészségi állapota romlott, észbeli képességei hanyatlottak, távoznia kellett a hatalomból. Mivel ez természetes úton – az uralkodó nyugdíjba küldése útján, a vezető szakrális jellege miatt – lehetetlen volt, az eltávolítás erőszakos úton történt, rágyújtották a palotáját, utóda párviadalban megölte, stb.
Természetesen a vezetésre való alkalmatlanságról külső jelek – nagyobb természeti csapás bekövetkezése, az uralkodó öregedése, potenciájának elvesztése, őszülése, megránco-sodása, beszédének romlása stb. – tájékoztatták a közösséget, vagy egyszerűen, már alkalmatlannak tartották egy kritikus vállalkozás elvégzésére.
Sok népnél ilyenkor hivatalból sor került a szaknyelven szakrális királygyilkos-ságnak nevezett cselekedetekre, amilyen például Álmos megölése volt: „Az ő (Árpád) atyját, Álmost, Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába”. A suméroknál a papkirály helyett a szakrális királygyilkosság napjára helyettest jelöltek ki, akit a nap végén megöltek. Más népeknél az uralkodó bizonyos időközökben – HOMÉROSZ krétai királyai például kilenc évenként – bizonyságot kellett, hogy tegyenek töretlen erejükről.
Később – különösen a keleti, abszolút hatalommal rendelkező királyok birodalmaiban – jelképes cselekmények, szertartások vették át a szakrális királygyilkosság helyét. Egyip-tomban például a III. dinasztia második fáraója, DZSÓSZER idejétől (Kr. e. 2600 körül) kerül sor 30 évenként a heb-szed – a megújulás, újjászületés – ünnepségére, mikor is a fáraó belépve a Heb-Szed templom egyik csarnokába, jelképesen meghalt, majd az Újjászületés csarnokán átszaladva újjászületett és „megfiatalodva” lépett ki az őt ünneplő tömeg elé.
Hasonló jelképes szertartások sok népnél voltak, a néprajz kutatói szerint a pünkösdi ünnep-kör király- és királyné-választásai ennek a maradványai lennének.
A folyamattal párhuzamos az istenek antropomorfizálásának, emberi, sőt uralko-dói alakkal való felruházása. Logikus a cselekedet, hiszen e világi párhuzama, az uralkodó hatalma abszolút, isteni eredetét mind maga, mind udvaroncai abszolút igazságként állítják, és ha neki különleges, hozzá méltó tisztelet jár, hogy ne járna rokonának, az embertől csak isteni cselekedetei révén érzékelt, túlvilági lényeknek.
Ennek megfelelően, a felsőbbrendű lények ember alakúak és emberi természetűek, természetesen tabuk és tilalmak korlátozzák a velük való kommunikációt, amely a beavatottak kiváltsága, szálláshelyük királyi, pompázatos, de legalábbis szakrális tilalmakkal övezett, amelyek középpontjában fétis jelképezi az istent – akár szobor, akár láng, akár meteorkő ez –,
rendszeres adó és alkalmankénti áldozat jár neki, szolgái eltartására vagyonrészt különítenek el a közösségi tulajdonból. Az álladó földi szálláshelyükön – legyen ez áldozóhely, szent sátor, templom – bemutatott áldozatokkal, szertartásokkal már nem a természet erőit próbálják az ember akaratának megfelelő cselekedetekre kényszeríteni, de igen is könyörögnek hozzá-juk, mint a földi hatalmasokhoz, hogy teljesítsék az emberek kéréseit.
Mivel ez a korszak a fokozatosan kiépülő új társadalmi intézmény, az állam megszilár-dulásának kora, ahogy az uralkodók általában kis saját államocskáik, városállamaik kizárólagos uralkodói, isteneik is e kis államocskák, városállamok saját – és általában csak saját – kizárólagos istenei. Vigyázat: ez nem jelent monoteizmust, egyistenhitet, még jóval később is PALLASZ ATHÉNÉ Athén városának főistene, ami nem zárja ki ZEUSZ és más istenek tiszteletét. Kilétükből, nevükből legfeljebb következtetni lehet arra, hogy mikor és miképp lettek közösségük főistenévé: az elvont uralkodói hatalom (BA’AL – mint ‘Úr’), esetleg természeti jelenség (JAHVÉ –‘viharzó, pusztító’) megtestesítőjeként, a közösség kialakulásával egy időben (Athén – ATHÉNÉ), a hatalom mindenkori megszerzésekor, mint Egyiptomban stb.
Fentebb az istenek szolgáiról beszéltünk. Korábban, a vadásznépek mágikus szer-tartásairól szólva nem mulasztottuk el szólni a varázsló, majd a sámán személyéről. Ha
Fentebb az istenek szolgáiról beszéltünk. Korábban, a vadásznépek mágikus szer-tartásairól szólva nem mulasztottuk el szólni a varázsló, majd a sámán személyéről. Ha