A Kína elnevezés az egykori Mennyei vagy Középső Birodalom külföldnek szóló neve, ők szívesebben beszélnek ez utóbbiról, nevezik országukat „Csung-kuo” néven, hajdani hitük szerint ugyanis ez volt a világ közepe.
Ma Kína 9 560 779 km2 alapterületű, 1072,22 millió lakosú (1989) állam, területileg a világ harmadik, lakosságát tekintve a legnagyobb országa. A Föld minden ötödik lakója kínai, az ország 35 szélességi és 61 hosszúsági fokot, 4 időzónát fog át.
Földrajzilag több nagy tájék, Tibet, a Tarim-medence, Dzsungária, az Észak-Kínai-Magasföld, Északkelet-Kína – Mandzsúria –, a Hoang-hó alföldje és Dél-Kína alkotják. Tibet a világ legmagasabban fekvő és legnagyobb fennsíkja, magas peremhegységei miatt nagyon száraz, elég kietlen vidék. A Tarim-medence Közép-Ázsia legnagyobb süllyedékterülete, sivatagos vidék. Hajdan keleti kapuján – a Jümen-hágón – haladt át a Selyem-út. A Lop-Nor tó „titkát”, romvárosainak rejtélyeit a XX. század utolsó nagy földrajzi felfedezéseiként SVEN
HEDIN és SIR STEIN AURÉL kutatták fel. Dzsungária egy óriási medence, átjárói az ókortól fontos utak a szibériai sztyeppe és Kína belső területei között. Főként kisebbségi népek lakják, de hatalmas stratégiai jelentősége – ásványkincsei, autóútja, a Lunghai-vasút – miatt erőtel-jesen kínaisítják. Az Észak-Kínai-Magasföld hatalmas sztyepp, a hajdani Belső-Mongólia, jelentőségét ásványkincsei és erdői adják. Északkelet-Kína – más néven Mandzsúria a Föld egyik genetikai központja – innen terjedt el a szójabab –, de ipara is jelentős. Észak-Kína, vagy a Hoang-hó alföldje – szintén genetikai központ – óriási, a földtörténet során leszakadt és feltöltődött medence, nagy városai Peking, Hangcsou, Tiencsin. Termékeny talaja és ásványi kincsei miatt ősidők óta az ország központja. Végül Dél-Kínában él az ország lakos-ságának mintegy fele, Vuhan, Nanking, Sangháj, Kanton, Hongkong, a partjai előtt elterülő, oly sok vitát kiváltó Tajván szigete más nevükkel is jelzik, Kína milyen fontos tájegysége ez.
Kína mondai története a Kr. e. III. évezredben, PAO HI – FU HI – császárral kezdődik, aki kultúrhérosz. Utódai SEN NUNG, HUNG TI, JAO, SUN és utánuk még 22 dinasztia.
Valójában Kr. e. 1776-1122 között a Hoang-ho alföldjén létrejön, majd fennmarad az első kínai állam, a SANG és a JIN dinasztia vezetésével. Általánossá válik az írás.
Kr. e. 1122. A Mu melletti csatában VEN-VANG, a csou törzsek élén legyőzi az utolsó JIN uralkodó hadseregét, és megalapítja a CSOU államot. Ez a Kr. e. VIII. századig marad fenn.
A Kr. e. VIII-III. századot a helyi kényurak anarchiája jellemezte.
Kr. e. 246-ban CSENG vaskézzel egyesíti és újjászervezi az országot. 221-ben CSIN SIN
HUANG-TI néven császárrá koronáztatja magát. Alatta fejezik be a Kr. e. 358-ban megkezdett, több, mint 4 000 kilométer hosszú Nagy Fal építését. Kr. e. 209-ben, egy évvel halála után zajlik a LIU PAN vezette parasztfelkelés, amely elkergeti utódát.
Kr. e. 206 – Kr. u. 9. A korai vagy nyugati HAN dinasztia kora. LIU PAN KAO-TIU néven megkoronáztatja magát, dinasztiát alapít és helyreállítja a birodalmat. Kína – főleg Vu-ti alatt (Kr. e. 140-87) – sikeresen terjeszkedik, egyebek mellett a hsziung-nuk, a fehér hunok rovására.
Kr. u. 9. VANG-MANG hatalomátvétele és reformjai. Kr. u. 18-25, a „Vörös szemöldö-kűek” felkelése.
25-220. A késői – keleti – HAN-dinasztia uralkodása, közben 184-ben zajlik a „sárga-turbánosok” felkelése. 220-ban megbuktatják a HAN-birodalom utolsó császárát HSZIEN-TI-t.
A birodalom három részre, Vej, Vu és Su államaira szakad. Vej hadvezére, SZE-MA-JEN
elfoglalja Su államot és megalapítja a nyugati CSIN-dinasztiát, aztán 280-ban elfoglalja Vu-t is és újra egyesíti Kínát. Halála (290) után a trónutódlás viszályait kihasználva a nomádok megdöntik a dinasztia uralmát északon, amely a Jang-ce déli partjára menekülve felveszi a
keleti CSIN-dinasztia nevet. A hsziung-nuk és más nomád törzsek a IV. században saját államokat hoznak létre – a 16 állam kora – de Dél-Kínát nem tudják meghódítani.
Az V-VI. században egymást váltják a dinasztiák, 439-ig a belső-mongóliai hszien-pej törzsek topa ága leigázza és egyesíti egész Észak-Kínát, az Északi Vej államban, amely sikerrel ellenáll a betörő – valószínű avar – zsuan-zsuanoknak.
895-ben JANG-CSIEN hadvezér megalapítja a SZUJ-dinasztiát, császárrá kiáltatja ki magát VEN-TI néven 581-ben és elfoglalja Dél-Kínát, újra megteremtve a birodalom egységét.
Az állam felvirágzik, de a dinasztia a császár adópolitikája miatt 618-ban megbukik. Egyik hadvezére, JI-JÜAN lesz a császár – a TANG-dinasztia megalapítója –, amely 907-ig uralkodik.
Az utolsó TANG-császár bukás után öt dinasztia követi egymást.
960-tól kezdődik a SZUNG-dinasztia uralma. A már korábban a nomád kitajoktól fenyegetett Kína északi peremén létrejövő kitaj államnak – Liao –, valamint a nyugati határo-kon mozgolódó tangutoknak a SZUNG-kormány jelentős adót fizet. A nagy államháztartási kiadások miatt több parasztlázadás is gyengíti a dinasztia hatalmát, amely nem tud ellenállni a Mandzsuriából behatoló dzsürcsiknek. A Délre menekülő KAO-CUNG létrehozza a Déli SZUNG dinasztiát, de az ellenségeskedés a dzsürcsikkel azok 1205 évi vereségéig folytatódnak.
1211-ben DZSINGISZ kán mongol birodalma megkezdi a terjeszkedést Kína felé. A mongolok 1215-ben elfoglalják Pekinget. 1250-re Tibetet is meghódítják és hadjáratot szerveznek Hátsó India elfoglalására.
1260-ban KUBILAJ kán birodalmának központját Kínába teszi át, JÜAN néven dinasztiát alapít és 1279-re befejezi egész Kína meghódítását. Dinasztiája 1368-ig uralkodik. A „vörös turbánosok” felkelése, CSU JÜAN-CSANG győzelmei buktatják meg a mongolok uralmát. A volt buddhista szerzetesből lett hadvezér császárrá kiáltatja ki magát TAJ-CU néven és a MING -dinasztia alapítója lesz. Alatta és utódai alatt Kína erősen központosított abszolút monarchia, fejlett gazdasággal.
1582-ben NURHACSI újjászervezi a dzsürcsiket, 1616-ban kánná kiáltják ki és hadai eredményesek északon, meg Kína északkeleti tartományaiban. Fia 1636-ban császárrá kiál-tatja ki magát, dinasztiájának a CSING nevet adja, a dzsürcsi elnevezést pedig mandzsura változtatja. A MING császárok hatalmát az udvartartás maga gyengíti, a dinasztia több paraszt-felkelés után, 1644-ben megbukik, az utolsó MING-uralkodó – CSU-JU-CSIEN – öngyilkos lesz.
1644 májusában a mandzsuk bevonulnak Pekingbe. A parasztlázadásokat leverik. A dinasztia 1912-ig marad hatalmon.
Több mandzsu ellenes – bukott – felkelés (1735, 1722, 1738, 1786, 1793/96, 1813).
Elzárkózás a nagyhatalmak kereskedelmi-behatolási kísérletei elől.
1839/42, az első ópiumháború az angolokkal. Kína kénytelen öt kikötőt megnyitni az angol hajók előtt. 1844-ben hasonló engedményeket kell adjon az USA-nak, Franciaországnak, Belgiumnak, Svédországnak, be kell engedje az orosz kereskedőket. Nő az idegengyűlölet.
1850/64 között zajlik a kimondottan idegenellenes tajping-lázadás.
1856/57 között a nagyhatalmak leverik a felkelést, Kínától új kedvezményeket kénysze-rítenek ki.
1856/58. A II. ópiumháború.
1860. A III. ópiumháború.
1866. Az utolsó tajpingek felszámolása.
1868/70 tiencsini franciaellenes felkelés. Kína félgyarmati országgá változik.
1873. Mandzsuellenes felkelés Jünanban. Új kedvezmények a nagyhatalmaknak, Kína le kell mondjon hátsó-indiai birtokairól és meg kell, hogy nyissa Koreát.
1894/95. Japán-kínai háború, Korea független lesz, Mandzsúria Kínáé marad.
1899. Idegenellenes felkelés, német csapatok 56 nap után leverik.
1911 november 1. JÜAN SI-KAJ mozgalmának polgári forradalma győz, az utolsó kínai császárt lemondatják.
1919-1931. A forradalmi anarchia kora, Kína szinte szétesik.
1931. szeptember 18. Japán háborút indít Mandzsúriáért.
1932. március. Japán támogatással Mandzsúriában névleg független császárság jön létre. Kínában MAO CE-TUNG és a Kínai Kommunista Párt vezetésével, orosz logisztikával és Komintern-tanácsadókkal japánellenes front jön létre, amelybe 1936 decemberében a CSANG -KAI-SEK tábornok vezette nem-kommunista nemzeti erők is belépnek.
1945. Japán háborús vereségével polgárháború kezdődik a kommunisták és a csangkajse-kista erők között, ami 1949 áprilisában Nanking – a nemzeti erők kormányának székhelye – el-foglalásával végződik, a csangkajsekista erők Tajvan szigetére menekülnek, amerikai védelembe.
1950 októberétől Kína nyíltan részt vesz a koreai háborúban.
1951 májusában a kínaiak bevonulnak Tibetbe.
1959 áprilisában Kína-ellenes felkelést ver le a kínai néphadsereg Tibetben.
1966. Megalakulnak az első MAO-osztagok, kitör a „kultúrforradalom”.
1975. Meghal CSANG-KAJ-SEK.
1976. Meghal MAO-CE-TUNG. A „kultúrforradalom” intézkedéseit érvénytelenítik. A legfelső szintű felelősöket felelősségre vonják.
1979. Rövid háború Vietnammal, a közös határ miatt.
1985. Lefékezik a MAO halála után kezdeményezett reformokat.
1988. Újabb zavargások Tibetben, a területet lezárják a külföldiek elől.
1989. Reformpárti diáktüntetés a pekingi Tienanmen téren. Fegyveres leverése több ezer áldozatot követel.
1997 nyarától Hongkong Kína fennhatósága alá kerül.
2000. A tajvani elnökválasztás előtt Kína megfenyegeti az önállóságra törekvő sziget-országot.
A szakirodalom figyelmeztet arra, hogy a kínai vallásosság, a hagyományos világnézet más, mint az európai, már csak azért is, mert a kínai gondolkodók általában nem törekedtek az európaihoz hasonló koherens, mindenféle jelenség magyarázatát adó rendszerek megalko-tására, másfelől pedig, azért Kr. e. a II. évezred közepe óta a kínai műveltség írásbeli, s ennek a hatalmas anyagnak – benne a vallástörténet számára sokat mondó tények leírásával – a nagy része még feltáratlan, a sinológia alig jutott túl a legfontosabb forrásanyag közlésén, elsődleges interpretációján, a kínai, saját kutatások eredményei pedig belterjesek és ideológiai megfontolásokból nem mindig objektívek.
Emiatt az amúgy szakszerű, módszeres és rendszeres régészeti ásatások anyaga is első-sorban tényként vehető figyelembe, a Kína-kutatás – egyelőre – európai-amerikai belepillant-hatóság híján legfeljebb tudomásul veszi a tényeket, párhuzamokat von és – sok kérdésben – feltevésekre támaszkodik.
Az ősi kínai, népi vallásos gondolkodást a XIX. század vége – J. J. M. DE GROOT
(1854-1921) munkássága óta univerzizmusnak nevezik, értve alatta azt a gondolkodás-és életmódot, amely szerint ég, föld és ember egymással belső kölcsönhatásban van és mindhármat egyetemes törvény szabályozza, a makro- és mikrokozmosz minden eleme egymással harmonizál és kozmikus, etikai és rituális teljes egységben van egymással.
Az égnek öt erőszaktevője van Aki megpillantja őket, kivirágzik.
Az öt erőszaktevő az énben van Aki működteti őket az égben, Kezébe kapja a világmindenséget, És a természet az énből fog megszületni.
Ég és föld rablói a természetnek, A természet rablója az embernek, Az ember rablója a természetnek, Ha a három rabló jó viszonyban van, Akkor a három hatalom békességben van [...]
Ha megfelelő az idő, úgy rendbe jön a test, Ha a gépezet kellőképpen mozog,
Akkor a változások elnyugszanak.
[...]
Az előretörő ősokról c. munka nyomán idézi Heinrich von Glasenapp Az öt világvallás c. könyvében, 143 o.
Az univerzizmust a világvallások közé számítják, körülbelül 200 millió híve van, elsősorban Kelet-Ázsiában, de például Nyugat-Európában is mintegy 30 000 követője él, a két Amerikában pedig 200 000 ember vallja magát e vallás hívőjének.
A legrégibb, már követhető kínai vallási képzetek az ősnépek megismert sokistenhívő és dualista elképzelései. Az ember életének minden mozzanatát átszövik az istenek – sen – és a démonok – kwei – cselekedetei, befolyásolják azt jó vagy rossz irányba, segítik vagy akadá-lyozzák . A gonosz szellemek ragadozó állat képében való megjelenése viszont hajdani totemisztikus elképzelések meglétére utal.
Az ősök kultusza szintén fontos helyet kapott a korai vallási képzetek között. Elkép-zeléseik szerint ugyanis a halottak ahelyett, hogy egy távoli túlvilágba távozzanak egyszer s mindenkorra, régi lakóházuk közelében maradnak és követik, illetve befolyásolják utódaik sorát. Épp ezért aztán, a halál után előbb szertartás keretei között vissza kellett hívni az eltávozottat, majd egy, a házban elhelyezett emléktáblán – emberemlékezetnyi periódus idejéig – tájékoztatni illett a család életének minden igazán fontos eseményéről és termé-szetesen áldozatokat kellett neki bemutatni. Ha nem, különösen az erőszakos halált haltak, az öngyilkosok vagy a kivégzettek démon alakjában kísérteni kezdtek, s védekezést csak különleges amulettek, védelmező táblák, lárma, avagy falak építése nyújtott ellenük.
Rendszerbe valószínű, hogy Kr. e. 1122 után, a CSOU dinasztia uralkodása alatt foglal-ták először az univerzizmus tanításait, s a VI. század körül írfoglal-ták le a tanításokat. Ezeknek megfelelően a világmindenségben minden összefügg és egyensúlyban van egymással, s a Jang és Jin egymással harmóniában levő őselveire vezethető vissza. A Jang – ami az istenek világának legáltalánosabb kifejezője –, egyebek között a száraz, a világos, a meleg tevékeny, hímnemű őselve, a Jin – amely a démonok világának legáltalánosabb kifejezője –, egyebek mellett a nedves, a sötét, a hideg passzív, nőelvű princípiuma. A két erő ellentétes egymással és kiegészíti egymást, párt alkotnak, s így minden dolog kettéosztható.
A Jang és Jin együtt alkotja a taót – kínai: út –, fölérendelt elvet. A makro- és mikrokoz-mosz harmóniáját az teszi lehetővé, hogy a makrovilág nagy jelenségei párhuzamosak az emberi élettel. Látszólag a zoroaszteriánushoz hasonló dualizmussal van dolgunk. Ám a zoroaszteriánus felfogásban az alapelvek kölcsönösen kizárták egymás, a kínai felfogásban viszont kölcsönösen kiegészítik, illetve felváltják egymás Jang és Jin kapcsolatát a Taj’-ci ábra szemlélteti:
A földistennő Jin, az ősatya a Jang megtestesítője. Az égi világ központja a mozdulat-lan(nak látszó) Sarkcsillag, SANG-TI, a Magasság Ura a Sarkcsillagon levő bíborpalotában lakó főisten, a Si-king néhány utalása antropomorf istenre enged következtetni, de tulajdonképpen maga a Világrend. A földi hatalom is SANG-TIN múlik, aki még a rosszul uralkodó császárt és dinasztiát is megfoszthatja hatalmától, a címet az arra érdemesnek adva.
Mikor SANG-TI-T azonosítják az éggel – tien – neve is kiegészül, HU-ANG-TIEN SANG-TI
lesz – Fenséges Ég, Mennyei Uralkodó – és még 1913-ban is mutattak be tiszteletére áldozatot a Tien-tanon, a pekingi Égkerekség Oltárán.
A Magasság Ura lakóhelye az öt palotára osztott égbolt „középső palotája”, aminek földi megfelelője a földön a kínai állam, – régi nevein a mennyei rendet tükröző Középső Birodalom/Mennyei Birodalom – és ahogy Sang-ti palotája körül kering a három vazallus csillag, úgy veszik körül a császárt a vazallus fejedelmek. A császár címe már a CSOU -dinasztia óta PEI-SANG-TI, a Sarkcsillag társa, másutt PEI-TIEN, az Ég Társa, egyszerre vezetője és alanya – a fáraókhoz hasonló módon – az állami kultusznak. Gyakorlatilag – ma úgy mondanánk – ezzel megvalósul a politikai, és az adminisztratív vezetés, az ideologikum és a bürokratikum maradéktalan egysége, az ország, illetve „világ” jóléte függ attól, hogy az ég mutatta úton haladó császár vezesse az országot – már előbb utaltunk arra, hogy az égbeliek akár a dinasztiát is kicserélhetik és mi ez, ha nem garancia ez a császár hatalmának korlátozására, a vezető rétegből kialakuló bürokráciának a tehetetlenségi erő révén való állandósulása mellett a hatalom okkult erők révén való biztosítására, s a dinasztiák – elég gyakori – változásának álracionalista okokkal, de okokkal való megmagyarázási – és legiti-málási – kísérlete? A korai kínai szent irodalom pragmatikus, szinte főfeladatának tekinti, hogy a császárt és a vezetőket a megfelelő államvezetést lehetővé tevő erkölcsi alapelvekkel vértezze fel, amelyek úgymond mind a világrend összhangját fejezik ki.
Az univerzizmus szerint a világmindenségnek két szférája van, az ég, ami jang-, tehát férfias jellegű, s a föld, ami jin-, azaz női jellemzőkkel bír. Ők hozzák létre az évszakokat és a szerves világot, amely hatásukra továbbszaporodik. Az ég légnemű, állandó mozgásban van, kék színű, gömb alakú, a föld test, nyugalomban van, sárga mint a Hoang-ho-mente lösz-talaja, négyzetes formájú, tenger veszi körül. Mindkettőnek közös tengelye van, e körül forognak, a tengely a Sarkcsillagon keresztülhaladva érinti Kínát, ami ezért a világ közepe, csung-kuo. Egy más felosztás szerint van ég, van a szellemek világa és létezik az emberek világa. Egyes vallástörténészek szerint mezopotámiai eredetű az a kínai nézet, amely szerint a tér öt régióra oszlik, egy középsőre és a négy világtáj szerinti négy másikra, amelyeket az – akkor ismert – öt bolygó határoz meg.
A felfogás istenei mindenekelőtt kozmikus hatalma földi funkciókkal, a házat, a kaput, az utakat, a tűzhelyet, a családot védik. Különböző rendűek és rangúak, mindegyiküknek csak a földi hierarchikus megfelelője mutathat be áldozatot. SANG-TINEK, illetve az ég társainak – ezek a nap, a hold, a bolygók, a csillagok, a fellegek, az eső, a szél, a mennydörgés –, illetve a Földanyának, a termőföld, a gabona isteneinek, úgyszintén az öt szent hegy, a négy tenger, a négy nagy folyam táblái előtt csak a császár mutathatott be áldozatot, a selyemhernyó-tenyésztés istennőjének csak a császárnő, SEN-NUNGNAK, a földművelés oltalmazójának pedig csak a tartományfőnökök. Állami kultusza volt TAI-SZUI-SZINGNEK, aki a Jupiter bolygót személyesítette meg, WEN-CSANGNAK, az irodalom istenének, CSENG-HUANG-SENNEK, a városfalak istenének, KUAN-TI hadistennek. A két utóbbi történelmi személyiség volt,
másokkal együtt az éppen uralkodó császár, mint főpap nevezte ki városvédő istennek, illetve hadistennek. A nép a helyi isteneknek áldozott.
A hat tiszteletreméltó az ég és a föld, valamint a négy égtáj volt. A hét régens a nap és a hold, valamint az öt akkor ismert bolygó, amelyek mindegyike egy-egy őselemnek – fa, tűz, föld, fém, víz – felelt meg. A hegyek szellemei a négy égtájat és a föld középpontját jelképező öt hegyen uralkodtak. A négy folyamisten – közöttük HO-PO, a Sárga folyam, a Hoang-ho istene – viszont a birodalmat öntöző négy nagy folyamnak felelt meg. A háznak öt védő-szelleme volt, közülük az ajtó és a tűzhely istenei emelkedtek ki.
A fentebb említett kozmikus világrendnek megfelelően az egyén életútja – a zsen-tao – összhangban kell, hogy legyen az ég útjával – tien-tao. És, hogy ez nem a CSOU-korszak fejleménye, azt azokból a társadalmi kapcsolatokra vonatkozó szabályokból tudjuk, amelyek a hagyomány szerint a HSZIA-korszakból (Kr. e. 2201-1766) maradtak fenn, s előírják a kötelező gyermeki szeretet, alattvalói alázat, férfi és nő kötelező, kölcsönös tiszteleten (!) alapuló kapcsolata, az idősebb kötelező tisztelete, a barátok egymáshoz való kötelező hűsége parancsolatait.
Ötfajta vallási szertartás van: szerencsés előjelekért végzett szertartások, amelyekhez az ősök szellemeinek bemutatott áldozatok is társulnak, temetési szertartások, lakodalmi és ünnepi szertartások, a vendégbarátság – és a diplomácia – szertartásai, katonai, hadi sikerekért folyamodó szertartások.
Ünnepeik közül fontos az Újév-ünnep, ekkor éjfélkor áldozatot mutatnak be az ősök-nek, fontos az ún. Lampion-ünnep, a fények ünnepe, a Sárkánycsónak-ünnep, regatta, sárkány-formára díszített csónakokkal, de számtalan regionális és helyi ünnep van.
A kínai luniszoláris naptár a Kr. e. VI. században jött létre, a kínai csillagászok ekkor állapítják meg, hogy a holdhónap 29 43/81 nap. Számításaik pontosabbak, mint más ókori csillagászoké, de emiatt bonyolultabbak is, a 19 éves ciklusban 12 egyenként 354/355 napos közönséges és 7, egyenként 383/384 napos szökőév követte, s nem hónapokat, hanem periódusokat számoltak, amelyek holdújulástól holdtöltéig és holdtöltétől holdújulásig tartottak. Volt egy hatvanéves ciklus is, amely Kr. e. 2637-ben, a mitikus Huang-ti császár trónra lépésével kezdődött – jelenleg 1984 óta a 78. ciklus tart –, ebből nálunk felé az állat-szimbolika ismertebb.
Az univerzizmus tanításait a KUNG-CE (551-479) összegyűjtötte Vu-csing – Öt könyv – néven ismert gyűjtemények tartalmazzák. Ezek: a Ji-csing – a Változások könyve – körül-belül Kr. e. 1050–256 között keletkezett és nem égették el a konfuciánus művekkel együtt SI
-HUAN-TI idejében, Kr. e. 213-ban. A Su-csing – az Írások könyve – krónikaszövegeket és az uralkodók beszédeit, az utódoknak szánt tanításaikat tartalmazó, mitikus és valódi esemény-eket leíró munka, a JIN, HSZIA-, CSANG- és CSOU-dinasztiák korából, a Kr. e. 2357-627 közötti időkből. A Si-csing – modern fordításában a Si-king, a Dalok Könyve – 305, nagyjából a Kr. e. VIII-VI. századokban keletkezett vers, áldozati ének, himnusz, a kötet beosztása szerint népdalok, műdalok és áldozati dalok – feng, ja és szung – gyűjteménye. A csi – vagy Li-ki, a Szertartások Feljegyzései – a Kr. e. III.-I. század alkotása szertartáskönyv, és a naptár-ról, a zenéről, az állami erkölcsről szóló tanulmányok gyűjteménye. A Csun-Csiu – a Tavasz és Ősz krónikája – szintén az állami erkölcsről szól, a Kr. e. 722-481 közötti időkről.
A kozmikus, földi és emberi összhangját – emlékszünk – a Tao biztosítja. Ez egyetem-leges, változatlan és örökkévaló törvény, amely az égitestek pályájára éppúgy érvényes, mint
A kozmikus, földi és emberi összhangját – emlékszünk – a Tao biztosítja. Ez egyetem-leges, változatlan és örökkévaló törvény, amely az égitestek pályájára éppúgy érvényes, mint