Egyiptom lényege tulajdonképpen a Nílus mentén húzódó, Asszuántól Kairóig terjedő, körülbelül 1 000 km hosszú, 100-200 méter szélességtől 15-20 km. szélességig elterülő oázis, tulajdonképpen a folyam árterülete. A termékeny sávot a líbiai, az arab, illetve a núbiai sivatag, keleten az Etbai hegység 2 500 méterre emelkedő vonulata, majd meredek lejtője és a Vörös-tenger határolja. A líbiai sivatag déli szegélyén több nagy oázis található, ezek közül a fayumi és a Szivah-oázis a legnevezetesebbek.
A Kr. e. 4 000 körül kibontakozó Nagada kultúra kőrézkori fejlettséget mutat – ebben a korszakban már kimutatható kapcsolat van a Nílus völgye és a folyamközi – korai sumér – kultúra között.
A Gerzeh-kultúra Kr. e. 3100-2800 közötti időszaka alatt a helyi közösségekből – nomoszokból – két állam szerveződik, a mai Kairótól északra kialakuló Alsó, s az attól délre létrejövő – az előzővel állandóan hadiállapotban levő – Felső Egyiptom. Ezeket kb. Kr. e.
2900 körül egyesíti MÉNÉSZ (MIN) fáraó. A vele kezdődő korszak az I-II. dinasztiák kora. A birodalom fővárosa előbb Thin, majd Memphis.
A Kr. e. 2665-2155 közötti időszak az Óbirodalom, a III-VI. dinasztiák kora. DZSOSZER, majd SZNOFRU fáraó alatt a birodalom kiterjeszkedik, HUFU, HAFRÉ és MENKAURÉ – más, görögös nevükönKHEOPSZ,KHEFRÉN és MYKERINOS – alatt az Óbirodalom fénykorát éli.
A következő, mintegy száz év, a VII-X. dinasztiák uralkodása alatt meggyengül a fáraói hatalom, nő a helytartók ereje, s bár az állam terjeszkedik, valójában gyengül. Ugyanakkor kialakul a jellegzetes egyiptomi társadalmi rend. Ennek fontosabb jellemzői: erősen közpon-tosított birodalmi államigazgatás, államilag irányított öntözőhálózat, egységes, vagyoni alapon kivetett adó, amelyet állami hivatalnokok szednek be, egységes, a szokásjog fölé szervezett állami jogrend, országos hadsereg (naferu) létesítése. A korszak végére az állam egymástól független részekre, nomoszokra szakad.
A Kr. e. 2040-1785 közötti időszak a Középbirodalom kora, a XI-XII. dinasztiák uralkodásának ideje. Előbb északi, herakleopoliszi, aztán déli, thébai fővárossal ismét egyesül az ország, ám hódító hadjáratok kimerítik erejét. Ugyanakkor fejlődik a gazdasági élet, általános lesz a rabszolgamunkára alapozott nagybirtok, elszaporodnak a kisbirtokosok, felbomlanak a korábban erős faluközösségek. Fejlődik a városi élet, gyarapszik a kézműve-sek, kereskedők rétege. A nomoszok arisztokráciája örökös nemességgé lép elő, állandósul a konfliktus a nemesség és a hivatalnoki réteg között.
Kr. e. 1785-1554 között ismét átmeneti időszak van, amikor a XIII-XVII. dinasztiák uralkodnak.
Kr. e. 1750 után a hükszószok, egy ázsiai lovasnép – a név egy ókori értelmezés szerint pásztorkirályt jelentett volna – viszonylag békésen elfoglalja az ország északi részét, a Delta-vidéket, majd meghódoltatja a déli tartományokat is.
150 éves hódoltság után KAMESZU/KAMOSZE vezetése alatt a viszonylagos független-ségben élő Felső Egyiptomból felszabadító háború indul el, majd fia, I. AHMESZ/JAHMESZ
Kr. e. 1580 körül elfoglalja a deltabeli hükszosz fővárost és a XVIII. dinasztia megalapítójaként, az Újbirodalom első fáraójaként vonul be a történelembe.
Kr. e. 1554-1080 között virágzik az egyiptomi Újbirodalom. Ez a XVIII-XX. dinasztiák uralkodásának a kora. Első évszázada terjeszkedés, Egyiptom kiterjedése ekkor a legnagyobb, gazdasági hatalma kiterjed Nubiára, KisÁzsiára, a Folyamközre, Ciprus, Rhodosz és Kréta szigetére. Megerősödik a hivatalnoki, a fáraó nevében és helyett való kormányzás. Az országot többnyire a két országrész, Felső és Alsó Egyiptom helytartói, a tartományokat (nomoszokat) a fáraótól kinevezett kormányzók irányítják. A hadsereget zsoldosok alkotják,
akiket hivatásos katonatisztek vezetnek. A fáraó hol névleges, hol tényleges hatalma mellett az ország legnagyobb politikai-gazdasági AMON isten papsága.
Kr. e. 1377-58 között az uralkodó, IV. AMENHOTEP betiltja AMON és más istenek imádását, helyébe az egyetlen, személytelen napisten, ATON kultuszát állítja, felveszi az EHNATON nevet, új fővárost alapít Ahetaton néven a mai Amarna közelében. Halála után utóda TUTANHAMON, majdI.HOREMHEB eltörlik reformjait, visszaállítják a birodalom hagyományos rendjét, megerősítik és átszervezik a hadsereget. I. RAMSZESZ ezt tovább tökéletesíti, utódai pedig hódító hadjáratokat kezdeményeznek. Sikerek után a Kr. e. XII. században Egyiptom-nak kemény háborúkat kell vívni a líbiai nomádokkal és az úgynevezett „tengeri népekkel”, közben a meghódított területeken is lázadások törnek ki. Nő a lakosság különböző rétegei közötti gazdasági-társadalmi ellentét, a papság kasztszerű társadalmi réteggé szerveződik, amelynek jelentős gazdasági hatalma van.
Kr. e. 1085-ben HERIHÓR főpap megfosztja trónjától XI. RAMSZESZT, akinek utódait tovább csak Délen ismerik el.
Kr. e. 940 körül az anarchia következtében meggyengült ország vezetője a líbiai zsoldo-sok vezére I. SESONK lesz, aki székhelyét a Delta egyik városába, Bubastisba helyezi át. A bubastisi, XXII. dinasztia alatt időlegesen megerősödik a központi hatalom, de 750 tájára gyakorlatilag már csak a deltai területre terjed ki. Hatalmi vetélkedés kezdődik az északi és a déli országrész uralkodói között, ami eltereli a figyelmet az igazi – az asszír hódítás jelentette – fenyegető veszélyről.
Kr. e. 713-332 a Kései birodalom, a XXV-XXX. dinasztiák kora.
Kr. e. 661-665 között ASSUR-BAN-APLI asszír király hadai uralják a térséget. Az asszír uralkodó segítségével hatalomra kerülő PSZAMETIK ugyan görög és kisázsiai zsoldosok segítségével kiűzi a hódítókat, de a 665-525 között tartó, a fővárosról szaiszi korszaknak nevezett periódus csak időleges fellendülést hoz.
Kr. e. 525-ben III.PSZAMETIK a pelusiumi csatában vereséget szenved a perzsáktól, akik elfoglalják az országot.
Kr. e. 323-30 között a hellenisztikus Egyiptom görög-makedón uralkodói alatt úgy tűnik, az ország megőrizheti függetlenségét. Politikai szervezése egyiptomi, civilizációja görögös, amelyet erősen áthatnak a helyi hagyományok. A hivatalos nyelv is görög.
Kr. e. 30-tól Kr. u. 395-ig Egyiptom római uralom alatt van.
Kr. u. 395-639 között a Bizánci Birodalom része.
Kr. u. 639-ben,OMÁR kalifa uralkodása idején az arabok meghódítják Egyiptomot.
Az ókori Egyiptom lakosainak vallásos képzeteiről a halottkultusz különböző emlékei, a kultikus építmények, a kultusszal kapcsolatos művészi megnyilvánulások, a vallási irodalom emlékei tájékoztatnak.
A halottkultusz kezdetei mezolitikumiak. Halottjaikat előbb a településen belül, sírba temették, később távolabb, temető sírjaiban, egyenként helyezték örök nyugalomba. A Badari korszakban rituális állattemetések – gyékénybecsavart juhok, kecskék, szarvasmarhák sírjai – jelzik a totemizmus, az egyiptomi állatkultusz maradványait. Az emberholttestek mellett gyakran találhatók sírmellékletként eltemetett tárgyak, mindenekelőtt használati eszközök, ritkábban agyagból vagy elefántcsontból faragott emberszobrocskák.
A Nagada-korszakban a halottkultusz fontossága megnő, a korábbi sírgödrök helyét téglalap-alaprajzú, gyakran téglával bélelt, gerendákkal fedett sírok veszik át, amelyben a halottat nem ritkán koporsóban temetik el.
Az egyesülés korának királysírjai hatalmas méretű, agyagtéglákból készült, földbe mélyített sírkamra fölé épített, téglatest – pontosabban trapéz keresztmetszetű – sírépületek voltak, úgynevezett masztabák, A felső épület általában két helyiségből áll, az ide nyíló
‘fényajtón’ át megközelíthető áldozókamrából és az úgynevezett szerdabból, ahol a
lélek-szobor és a sírba eltemetett személy képmása van. Innen vezet a sírkamrába egy zárt, téglával kifalazott, kőlappal elzárt akna. A masztaba nyugat-kelet tájolású.
Az Óbirodalom időszaka a halottkultuszt tekintve a merek, piramisok kora. Egyip-tomban hozzávetőlegesen 40 piramist, illetve piramisromot ismernek. Az elsőt DZSÓSZER
fáraó teste számára emelték Szakkarában. Tervezője a mitikus alakká emelkedett mérnök-főpap, IMHOTEP. Eredetileg a sírt masztaba fedte, ezt építették át előbb téglalap alaprajzú, végső formájában 60 métert magas, négy, majd hatlépcsős piramissá. Építőanyaga kő, amit mészkőlapokkal borítottak. A sírt eredetileg 10 méter magas fallal kerített épületcsoport, templomkörzet vette körül, ebben oszlopcsarnok, szoborkápolnás halotti templom, jelképes sír, a heb-szed, a megfiatalodási ünnep számára épített szentélymaradványok találhatók.
Medumban HUNI, Dahsúr közelében SZNOFRU fáraók piramisai átmenetet képeznek a lépcsős és a sima burkolatú piramisok között. A legnagyobb ilyen építmények azonban utódai idején, a következő időszakban épültek. Máig a legnagyobb HUFU –KHEOPSZ – fáraó gizai – gizehi – piramisa. Eredetileg 146,5 m magas volt, ma „csak” 137 m magas, egy-egy oldalának hossza 230 méter. Húsz évig építette háromhavi váltásokkal egyszerre 100 000 ember. HEMIUNU herceg volt a tervező és kivitelező. Három sírkamra van benne, a Nagy Galéria folyosója 2 m széles, 8,5 m magas, 47 m hosszú, légkamrák és tehermentesítő rézsűk könnyítik a sírkamrák tetőszerkezetét.
A Nagy Piramis mellett még öt gúla áll Gizában, HAFRÉ – KHEFREN –, MENKAURÉ – MYKERINOS – nagy és egyes családtagjaik kis piramisai. Templomkörzeteik jobbára elpusz-tultak vagy romosak. HAFRÉ temploma mellett áll a SZFINX emberfejű, oroszlántestű, több, mint 20 m magas, szintén kultikus jellegű szobra.
Az V. Dinasztia uralkodói Abuszirban építtetik jóval kisebb piramisaikat és templo-maikat, amelyek között a halotti és a völgytemplomokon kívül már a napkultusz templomai is megtalálhatók, példa erre NEUSZERRÉ fáraó Abu-Gurab-i naptemploma. A dinasztia utolsó fáraójának, UNISZNAK a kis, alig 20 m magas piramisában pedig megtalálták az eddig leg-korábbi, úgynevezett piramisszövegeket, amelyek varázserejüknél fogva az uralkodó túlvilági életét voltak hivatottak biztosítani.
A piramisok építését nem magyarázza az erőszak, a zsarnoki elnyomás korábban annyira szívesen hangoztatott elmélete, ugyanis egy mégoly erőszakos elnyomó hatalom se képes éveken át, háromhavonként százezer embert segédmunkásként, több ezer más építőt pedig több éven át állandó szakmunkásként értelmesen foglalkoztatni, etetni, vízzel ellátni, elszállásolni. Különösen, hogy az építkezésekre vezényeltek, a piramisok építői, minden elő-ítélettel és félremagyarázással ellentétben nem voltak rabszolgák. Az Óbirodalomban esetleg a hadifoglyok voltak ilyen helyzetben, de még ugyanabban a nemzedékben szabadok lettek.
Az olyan kisparasztokat, kistulajdonosokat, mint az egyszerű egyiptomi emberek voltak, a IV.
Dinasztia uralkodói ugyan elűzték falvaikból és államilag irányított telepekre költöztették őket, de nem rabszolgaként. Megmagyarázza viszont a tényt az Óbirodalom emberének hite, amely szerint az uralkodó, aki a halottak birodalmában is fáraó maradt, a túlvilágon is dönthetett alattvalói halál utáni sorsáról és gondoljuk meg, ki merte volna kockáztatni – főként a társadalomfejlődés korai időszakában – túlvilági státuszát holmi munkabeszüntetés miatt?
Ugyanez magyarázza az előkelők sírjainak a piramisok körzetében való jelenlétét. HUFU
piramisa mellett utcányi előkelő masztabája áll. A fáraó kegyéből az udvar tagjai sírhelyet és építőkövet kaptak a kivételezett körzetben – legyen a túlvilágon is méltó kísérete az uralkodónak.
Érdekes, hogy az építőmunkások nemrég előkerült gizai sírjain kisméretű piramisokat – de legalább masztabákat – találtak a régészek, az építők is igyekeztek megteremteni maguk-nak a fáraói sírépítmények mágikus körülményeit. Ugyanezt a célt szolgálták az előbb a naptemplomok udvarán, aztán másutt is felállított obeliszkek, olyan kőoszlopok, amelyeknek
a hegyén a heliopoliszi naptemplom kőfétiséhez, a Bemben-kőhöz hasonló gránitból faragott gúlácska, piramidion volt – egyébként ez zárta a piramisok csúcsát is –, amelyet gyakran borítottak ezüst- vagy aranylemezzel.
A halott lelkének továbbéltetéséhez – erről részletesebben később szólunk – áldozatokat kellett bemutatni. Ezt a korábbi törzsi társadalomban a törzsfőnök végezte, bizonyíték rá a több ezer évig használt ‘áldozat, amit az uralkodó ad’ temetkezési formula. Természetesen az uralkodó nem celebrálhatta személyesen minden alattvalója halotti szertartását, ezt a feladatot átvette a család és az e korban már számszerűleg és hatalom tekintetében is jelentős papság.
A halál utáni élet egyik biztosítéka a fáraó sírszobra, mégis valóságszerű szobrok ezek, az előkelők sírszobrai pedig valóságos portrék, amelyek a neolitikumi „pótfejek”, a megsérült koponyát helyettesíteni hivatott edények utódai.
Ugyancsak a halál utáni élet „közemberi” biztosítékának tekintik egyes szakembe-rek a sírkamrákbeli faliképeket, amelyeken a mindennapi élet jeleneteit örökítik meg a kor alkotói. Kép és valós test mitikus egységének hitéről már a múlt század kutatói beszámoltak, s a sok fennmaradt, korántsem kultikus tartalmú sírfestmény a feltevés valószínűségét támasztja alá. Úgyszintén ilyennek tűnik a szolgaszobrok jelenléte a sírokban – ezek a Középbiro-dalom idején – legelőbb az átmeneti korban, a IX-XI. dinasztia alatt – terjednek el és mester-ségek művelőit ábrázolják, akik szolgálni fogják az elhunytat a túlvilágon, persze ezzel saját túlvilági életüket is biztosítva.
Ezek a szolgaszobrok nem azonosak a szintén a Középbirodalom idején elterjedő usebti~usábti-szobrocskákkal. Az ‘usebti’ ‘felelőt’ jelent, a szobrocska felel a halott helyett a holtak birodalmában akkor, mikor munkára hívják az elhunyt lelket. Előzmé-nyei/rokonai ezeknek az ábrázolásoknak az először a ‘30-as években az edfui ásatások szegény sírjaiban felfedezett ágyasszobrok, a halott mellett elhelyezett, erősen felékszerezett, hangsúlyosan erotikus, meztelen nőket ábrázoló szobrocskák, amelyek szerepe az érzékiség túlvilági kielégítése, illetve a halott helyett végzendő túlvilági munka volt.
A XI-XII. Dinasztia, a Középbirodalom fáraói megpróbálják feltámasztani az Óbiro-dalom tekintélyét. Ezt szemlélteti MENTUHOTEP Deir-el Bewhri-beli nagykiterjedésű, sokféle épületet egyesítő sírkörlete, III. AMENEMHAT fajúmi Labirintusa, a HERODOTOSZTÓL és SZTRABÓNTÓL is az ókor egyik legnagyszerűbb épületegyütteseként emlegetett halotti temp-lomkörlet.
A kor halotti kultuszának legjellemzőbb tanúi a sziklasírok. A Középbirodalom idején még csak a tartományok vezetői, a főurak temetkeztek ilyenekbe, ám már az Újbirodalom harmadik uralkodója, I. THOTMESZ megépítteti Thébától nyugatra az első sziklafalba vágott királysírt. HATSEPSZUT királynő sírja ugyan nem Deir-el-Bahari-i halotti templomában volt, hanem azzal szemben, de III. THOTMESZTŐL kezdve Théba mellett, a Királyok Völgyében több, mint hatvan sír épült a sziklás talajba, amelyek közül igaz, sokat még az építők kiraboltak, de nem egy máig képes új ismeretekkel szolgálni az egyiptológusoknak, mint ahogy ezt példáulTUTANHAMON 1922-ben felfedezett sírja bizonyította.
A sziklasírokat a kemény kőzetbe vágták, sokszor 100 méter hosszú tárna vezet az általában előtérből, egy vagy több, szoba vagy kisebb terem nagyságú sírkamrából raktár-teremből álló tulajdonképpeni sírhoz, amelyet temetés után befalaztak és bejáratukat álcázták.
A folyosók, termek, kamrák falán festett, vésett, domborműves képek ábrázolták a halál-misztérium egyes epizódjait, szobrok és szobrocskák tömege szolgálta a bonyolult kultikus rendszert. Különben az eltérő körülmények között előkerült leletek segítségével számos apró, de fontos, a hitéletre fény vető részletet sikerült tisztázni. Ma már tudott, hogy NOFERTITI – EHNATON felesége – híres fejszobrán a szemhéj nem szépészeti okból van erősen kifestve, annál inkább a szembetegséget – talán a trachomát – kívánták ezzel megelőzni. TUTANHAMON
sírját sem azért nem raboltatta ki az utód, HOREMHEB, mintha oly nagyon tisztelte volna az előző uralkodót – pedig arról pontosan tájékoztathatták, hogy csak a holttestet borító koporsó
mai mértékkel mérve egy tonna színarany –, hanem mert még a törvénytelen uralkodónak tekintett fáraó örök nyugalmát megzavarni is az istenek elleni vétek. HOREMHEB egyébként a hatalom megszerzése előtt ma szabadgondolkodónak mondható hivatásos katonatiszt volt!
A sírokban feltárt képek, domborművek, szobrok a túlvilági élettel voltak kapcsola-tosak, legalábbis a királysírokban. Alsóbb rangú, de gazdag hivatalnokok – MENNA, UAH, NAHT,DZSESZERKARÉ-SZENEB –sírjainak falfestményei között nagyon is világi témák, lakoma-előkészület, díszétkezés találhatók, MENNA az egykori közmunka-felügyelő sírjában a mező-gazdasági munkákat végző parasztokat, HUI núbiai helytartóéban katonákat és adófizetést, NAHT sírjában szőlőművelőket láthatunk a faliképeken.
A ramesszida XIX-XX. Dinasztiák királysírjai közül kiemelkedik NOFERTARI KIRÁLYNŐ, II. RAMSZESZ felesége sírja, a király 80 méteres és utóda,MERENPTAH 110 méter hosszú folyosósírját. Általában e kor halotti kultuszának emlékei túlzó, kiüresedő ünnepélyes-ségükkel ütnek el a sírkultúra korábbi egyiptomi emlékeitől.
A késői kor az egyszerűen, jóformán mellékletek nélkül, városokon belül, nemegyszer máshová újratemetett királymúmiák kora. A szaiszi kor egyik sajátossága az ÁPISZ-bikák temetője. Memphisben 24 bika számára készítettek föld alatti sírkamrát, ahová asszuáni kőből faragott, egyenként 65 tonnás sírládákba, szarkofágokba temették el PTAH szent állatait.
Egyébként macskák, íbiszek, krokodilok múmiái tanúskodnak a hajdani totemizmus több ezer éven át fennmaradt képzeteinek erősségéről és ugyanezt szemlélteti az a szokás, hogy a halott fáraó teteméhez állatfarkot erősítenek eltemetése előtt.
A halottkultusz építményeinek áttekintése után röviden vizsgáljuk meg a legjelentősebb nagy egyiptomi kultikus építményfajta, a templom építésének gyakorlatát.
A templom alaptípusa nagyjából a következő:
A templomhoz szfinxekkel, esetleg kosok szobraival szegélyezett út – dromosz – vezet.
Az épületet fal veszi körül kapuhomlokzat, amelyen két kaputoronytól – trapéz alakú, dúsan díszített falú, úgynevezett pülóntól megerősített és kihangsúlyozott kapu nyílik. Az oszlopos első udvarból fedett, oszlopos előcsarnok nyílik, amelynek két középső oszlopsora magasabb a szélső oszlopsoroknál, emiatt a helyiség háromhajósnak létszik. A csarnok oldalfalain világítónyílások, ablakok vannak. Ebből újabb – kisebb, szintén oszlopos udvar, amely oszlo-pos előtér után a szekorba, a szentélybe vezet. Ez kisebb, fedett terem, fő berendezési tárgya a bárkában felállított, elfüggönyözött, alig fél méteres istenszobor. A szentélybe csak a papok – esetenként a fáraó – léphet. Ezt a helyiséget folyosók és gazdasági funkciójú szobák övezik.
A templom minden építménye egy képzeletbeli tengelyre van felfűzve és szimmetrikus. A szertartások az udvarokon folytak, a fedett részekbe a híveknek igazából nem volt bejárásuk.
A korai időszakban, az Óbirodalom idején megkülönböztették a piramis körüli temp-lomkörzeten belül a völgytemplomot vagy halotti templomot, illetve a piramis előtt álló piramis- vagy sírtemplomot. A kettőt út kötötte össze. Mindkettő a halotti áldozat bemuta-tása során játszott szerepet.
Az istentemplomok az isten „lakóhelyei”, a templom istenének a szálláshelyei. A templomba vezető isteni út jó példája a karnaki AMON-templomhoz vezető kettős kosszobor-sor között vezető út. A pülónokat gyakran díszíti dombormű, az V. Dinasztia idején még csak a naptemplomok első udvarán állított egyetlen obeliszk helyett az Újbirodalom idején már más templomok pülónjai elé is párosával állítottak ilyent. Ugyanezen időszakban gyakoriak voltak a templomok pülónjai elé állított óriásszobrok, például a később, a görögöktől MEMNON-kolosszusokként ismert, két, egyenként 15 méter magas alkotás III. AMENHOTEP
egykori temploma előtt, vagy az Abu-Szimbel-i templomegyüttes barlangtemplomában levő négy óriásszobor, vagy ugyanott a nagy templom előtti hajdan négy, ma csak három ülő fáraószobor. A Kései kor templomainak bejárata előtt kis, egy előcsarnokból és néhány szobából álló „mammiszi”-t, szülőházat lehet találni, az anyaistenség ebben szüli meg az istent. A kettős oszlopsorral körülvett udvar közepén oltár áll, ezen gyűjtik össze az áldozati
ételeket. Az oszlopterem mennyezete – festése is – az Ég, padlója a Föld jelképe, az oszlopok fákat, sást, növényeket jelképeznek – és stilizáltan ábrázolnak is. A templomon kívül laknak a papok és a templom szolgái, itt vannak a templom vagyonának raktárhelyiségei is.
Előfordul, hogy a templom – a történeti fejlődés okán – két istennek szentelt. Ilyenkor kettőstemplom a neve, s rendszerint két, egymás mellé helyezett, szimmetrikus szentéllyel épült, közös templomban két istenséget tisztelnek benne, mint a kó-ombói SZUKHOSZ-HAROÉ
templomban.
A naptemplomok tulajdonképpen a nagy, tömeges istentiszteletek színhelyei az V.
Dinasztia idején. Hatalmas udvarok, hátsó harmadukban gúlaszerű talapzatból kiemelkedő obeliszkkel. Ez egyetlen kőből kifaragott, felfelé elvékonyodó, nemesfémmel bevont pirami-dionban, piramis formájú csúcsban végződő kőoszlop, amely később a naptemplom szekor-jába kerül, mikor virradatkor a nap első sugarai megcsillannak az obeliszk csúcsán, akkor kell a fáraónak köszöntenie a napistent. Neuszerré fáraó Abu-Gurábban levő naptemploma mintegy 750 négyzetméter alapterületű volt, obeliszkje pedig 60 méter magas. Egyiptomban a fennmaradt legmagasabb obeliszk Luxorban van, Hatsepszut királynőnek állították, 28 méter magas. A lateráni palota előtt felállított, Egyiptomból odavitt obeliszk (Róma) 47 méteres, az 1829-ben Mehemed Ali egyiptomi alkirálytól a párizsi népnek ajándékozott Concorde téri obeliszk 24 méter magas.
A szikla- vagy barlangtemplomok – a már említett Abu-Szimbeli, hét templomból álló templomegyüttes volt ilyen – Kr. e. 1800 táján terjedtek el. Ennek valószínű kultikus okai voltak, a Nílus áradásaival illetve a Núbia fölötti fennhatóság megerősítésével függhetett össze.
Hely hiányában nem részletezhetjük itt az egyiptomi vallástörténet képzőművészeti forrásaival kapcsolatos, művészettörténet szakkönyvet igénylő ismereteket. Egy részükre utaltunk, a részletekre kíváncsi olvasó aprólékosan utánuk nézhet más könyvekben. Azt fontos tudnunk, hogy az egyiptomi művészet maradéktalanul kultikus, a vallásnak alárendelt művészet és minden megnyilvánulása egyszerre hordoz vallásos és művészi tartalmat.
Hely hiányában nem részletezhetjük itt az egyiptomi vallástörténet képzőművészeti forrásaival kapcsolatos, művészettörténet szakkönyvet igénylő ismereteket. Egy részükre utaltunk, a részletekre kíváncsi olvasó aprólékosan utánuk nézhet más könyvekben. Azt fontos tudnunk, hogy az egyiptomi művészet maradéktalanul kultikus, a vallásnak alárendelt művészet és minden megnyilvánulása egyszerre hordoz vallásos és művészi tartalmat.