Foglaljuk röviden össze mindazt, ami a paleolitikum utolsó évezredeinek emberét nagy vonalakban jellemzi.
Anyagi léte tekintetében: vegyes zsákmányolást folytat, alkalomszerűen, nem követke-zetesen próbál bizonyos növényeket termelni, a kutyát háziasítja, a sertést hasonló módon tartja szállása közelében. Területi csoportokban él, de alapvető társadalmi egység fokozatosan a család lesz, a korábbi laza rokonsági rendszert felváltja a vérségi kapcsolaton alapuló egyvonalú leszármazási rend, kialakulnak a leszármazási ágazatok. Ezen alapul majd a későbbi nemzetségi szervezet.
Szellemi tekintetben: halottkultusz, – totemisztikus-mágikus cselekvések kialakulása, gyülekezési-szertartási helyek, szertartási kunyhók megléte, a számolás, az időszámítás adatai rögzítésének első jelei.
Délnyugat-Ázsiában, a Közel-Keleten a fejlődés túlmutat a vadász-halász-gyűjtögető életmódon. Kelet-Szíriában a mureybiti ásatások során nemcsak vadászzsákmány – elejtett vad szarvasmarha, pontosabban őstulok, vadszamár, vadjuh, vadkecske, vaddisznó, gazella – csontjait tárták fel, de vadárpa, kétféle vadbúza, alakor és tönkölybúza, valamint hüvelyesek magvait is. Egy másik ilyen genetikai központ Közép-Amerikában van, Közép- és Dél-Mexikóban termeszteni kezdik a babot, tököt, később a kukoricát, pár fűszernövényt és gyümölcsféleséget. Délkelet-Ázsiában, egy harmadik genetikai központban megkezdődik előbb a bab és a borsó, majd a rizs, a taro- és yamgyökerek termesztése, illetve háziasítani kezdik a tyúkot, disznót, bivalyt, az ázsiai szarvasmarhát. Más kisebb háziasítási központok is vannak, jelentőség szempontjából azonban csak az említett kettő mérhető a közel-keletihez.
Az Európában termesztett, ma őshonosnak tekintett növények vad változatai nagyjából az úgynevezett Termékeny Félhold domboldalain, magasföldjein teremnek, a Földközi-tenger keleti partvidékétől elindulva Kelet-Anatólián és Észak-Irakon keresztül a nyugat-iráni Zagrosz hegységig terjedő területen. A vadgabonák egymástól különböző fajtáinak mai elterjedtsége – de a régészeti leletek is – azt bizonyítják, hogy a ‘nemesítés’, azaz a rendszeres termesztésre alkalmas fajták kialakítása ennek az övezetnek több pontján is végbement, a búzát azonban például valószínű a Kr. e. IX. évezredben a Jordán folyó felső folyása mentén háziasították (Tell esz Szultán, ismertebb nevén Jericho, ma Izraelben), az állattartás kez-deteire a Zagrosz-hegység lejtőiről vannak adatok (Gandzs Dare, ma Iránban, Aq Küprük, ma Afganisztánban).
A fokozatos letelepedés, a vadon termő gabonafélék rendszeres gyűjtése korának állapotaira az izraeli Júdeai-hegységben fekvő sukbai, pontosabban a település helyéről, egy száraz folyóvölgyről, Vadi en Natufról elnevezett natufi kultúra – a régészetben a kultúra, másképpen műveltség adott, közös jellemzők alapján, más jellemzőkkel rendelkező régészeti anyagoktól jól megkülönböztethető, eltérő jellegű régészeti anyag gyűjtőneve –, leg-jellegzetesebb lelőhelye, az 1950-től feltárt Jericho. Itt körülbelül Kr. e. 9000 körül vertek először tanyát egy már azóta ismert forrás mellett a Natuf-kultúra vadász-gyűjtögetői. Az erre a műveltségre jellemző kerek, vékony kőrétegre rakott, sárral bevont gyékényből készített falú kunyhókban lakó népesség már Kr. e. 8000 körül vastag fallal övezte települését, Kr. e. 7800 tájáról származik első, templomnak nevezhető közösségi épületük. Kr. e. 7500 körül már másfél hektáros a település, lakói kőfallal övezett, vályogtéglából épített, kör alakú, döngölt és tapasztott padlójú házakban élnek, eszközeik között sok a mozsár, az őrlőkő, a kovapen-géjű, kőszilánkokból készített sarló. A növényeket még nem termesztik, de begyűjtik, ami vadon terem.
Mint említettük Jericho mezolitikumi embere tízezer évvel ezelőtt már erődítményt épített. Az árok 3 méter mély, 9 méter széles volt, mögötte kőfal állt, amelyet bástyák erősí-tettek meg. Ugyanakkor szerszámaik nem különböztek a Vadi-en-Natuf száraz völgye embe-rének szerszámaitól. A jerichoi építmények lakói, a domború tégla népe, majd a tapasztott padló készítői – de a többi felfedezett település, Nahal-Oren, Beida stb. – lakói egyaránt úgy készítették a szerszámaikat, mint a maglemosiak, ugyanakkor kétszemű búza, vadárpa, borsó-félék és pisztácia tanúskodik növénytermesztő voltukról és sok-sok kecskegida csontja arról, hogy inkább tenyésztették, mintsem vadászták ezt az állatfajt.
Gondolataikról, hiedelmeikről a leletek árulkodnak. A natufi kultúra embere egy tengeri csiga, a dentalium kagylójából készített magának nyakláncot, karkötőt, combdíszt, fülbevalót és fejéket, a nők metszőfogait kihúzták, a testet bizonyos alkalmakkor vörösre festették, a sírokra bonyolult, körkörös elrendezésben köveket raktak, csontból és kövekből sematikus ember- és állatfej-idolumokat faragtak, egy Ain Szahriban talált szobrocska pedig – a termé-kenységre utalva – szeretkező emberpárt ábrázol.
Érdekes, a halottkultusz meglétéről és fejlett szintjéről árulkodó tény, hogy a Kr. e. IX.
évezred Tell esz-Szultán emberei 8,5 méter magas, 10 méter átmérőjű, tehát bástyaszerű tor-nyot emeltek halottaiknak – ebben csontok mellett koponya-temetkezések nyomait találták a régészek.
Jericho korai lakosai – a domború tégla népe – halottaikat a ház padlója alá temették, leválasztott koponyáikat pedig gondosan kiképzett fészkekbe rakták.
Az őket követő, „tapasztott padló népe” – az úgynevezett Jericho-B réteg – embere egyik házában oltárfülkét találtak, előtt dioritból faragott kőkockával, egy másik épület pedig áldozóhelynek tűnik, ahol égő áldozatot mutattak be. A halottkultusz is megváltozik. A halott koponyájáról leválasztják az alsó állkapcsot, a többit gipszréteggel vonják be, megmintázva az arc formáját és néha festve is a „portrét”. A szemeket kagylóhéjjal jelzik. A koponyát a lakás kiemelt helyén –, az egyik sarokban tárolják. Volt ház, amelynek kultikus sarkában hét ilyen koponyát találtak. A mostani Szíriában levő Tell el Mureybit Kr. e. 8000 tájáról keltezhető III. rétegének házai falát kecske és szarvasmarha szarvai díszítik, több házban is megtalálták az ősök csontjait. Az egyik házból egy mészkőből faragott fejszobrocska került elő.
A fejlődés következő láncszemét a mai Észak-Szíriában tárták fel. Mureybit és Tell-Abu-Hureira, két az Eufrátesz mentén fekvő lelőhely korai rétegei fontos adatokkal szolgál-nak a mai kultúrnövények kialakulásáról. Mureybitben tárták fel a legrégebbi domesztikált növény, az alakor – egyszemű búza – első maradványait, Abu Hureira lakói pedig Kr. e. 9500 körül letelepedett gyűjtögetőkből Kr. e. 6500 táján gabonatermelőkké lettek.
Mureybitben vallástörténeti szempontból is figyelemreméltó tény bizonyítékai kerültek elő. Ebben a részben vízi zsákmányoló, halászó, rákot, kagylót gyűjtő életmódú közösségben tabu tiltotta a hal fogyasztását!
Az állattartás és a kezdetleges földművelés amúgy hamar összekapcsolódott. A nem natufi ember életét ebben a korszakban és a térség más részében legjobban a dzsarmói leletek szemléltetik. Dzsarmó falu hajdanán, a Kr. e. hetedik évezred első felében a mai Kurdisztán mostanság annyit vitatott térségében állt egy hegyfokon. Mintegy 300 évig létezett település-ként. A huszonöt-harminc, agyagból rakott falú ház mindegyikében három-négy kis szoba volt, a házak mindkét oldalán udvar, vagy nyitott folyosó húzódott. A házakban agyagból épített kemencéket, s gabonatárolók alapjait fedeztek fel a régészek. A padlót gyékény-fonatból készült szőnyeggel fedték. A falu nagyjából 150 lakója alig vadászott, a talált állatcsontoknak mindössze 5%-a vadállat csontja, ám tenyésztették a juhot s a kecskét, később a sertést és főképpen termesztették az alakort meg a tönkölybúzát, a kétsoros árpát, a borsót.
Kultikus képzeteikről az árulkodik, hogy gyengén égetett agyagból állat- és női alakokat formáztak, ám nem ismerték az agyagedények készítésének módját. Ez tanúsítja, hogy Dzsarmo hegyi, illetve Zawi Csemi Sanidar, vagy Karim Sahir síkföldi falvak lakója
mezoliti-kumi ember. Későbbi más khuzisztáni és lurisztáni (Délnyugat-Irán) leletek azt bizonyítják, hogy legalább két átmeneti forma köti össze a paleolitikumi és neolitikumi ember élet-módját. Az elsőt, a korábbit inkább a fogyasztható magvak rendszeres gyűjtögetése, ritkábban termesztése, vadászat, halászat, jobbára kecskék, alkalmilag juhok ház körüli tartása jellemzi (Busz Mordeh, Irán). A második, úgynevezett Ali Kos szakaszban – a Deh-Lurán síkság és a hegyvidék találkozásánál fekvő kis település nevéről elnevezett lelőhely alapján adott névvel jelölt, nem palesztinai vagy szíriai kultúra (!) – előtérbe kerül a gabonatermesz-tés, csak alkalmi lesz a gyűjtögegabonatermesz-tés, általánossá válik a kecskék és juhok tartása a ház körül.
Jellemzi ezt a szakaszt a vályogból épített nagyobb házak megjelenése, gyékényfonat (szőnyeg, kosár) és változatos formájú kőedények készítése, a kerámia hiánya.
Ain-Gazál, ez a Kr. e. VIII. évezred vége táján alapított, növénytermesztő-állattenyész-tő, Kr. e. 6000 körül már 12 hektár kiterjedésű, 2000 lakosú, a mai Jordániában fekvő település jellegzetes, a prekerámikus kor záró szakaszára jellemző vonásokat mutat. Szerszá-mai hosszú, pattintott kovapengék, házai tágasak, kemény padlóval rendelkeznek, ez alá temetik halottaikat, amelyeket a korhadáshoz szükséges idő után kiásnak, koponyájukat leválasztják és másutt újratemetik, vagy a jerichoi gyakorlatnak megfelelően gipsszel újrafor-mázzák. Számos, másfél évesnél fiatalabb gyermek csontvázát a házak küszöbe alatt találták meg. Ők építkezési áldozatok lehettek, akárcsak azok a gyerekek, amelyek csontjait a „temet-kezési gödrökből”, e kifejezetten kultikus helyekről ásták ki. A gödrökben eddig mintegy 30 gipsz-arcot, illetve feltehetőleg valódi, vagy mitikus ősöket ábrázoló, 45 cm. magas mell-szobrokat, valamint kétszer ekkora férfi- és női ábrázolásokat találtak.
Ain-Gazálban körülbelül Kr. e. 5500 táján kezdődik a kerámiakészítés, ám ekkorra már a település környéke leromlik, nem alkalmas mezőgazdasági művelésre és a lakosság fokoza-tosan gyérül, majd a település megszűnik.
Anatólia az alakor, a borsó és a lencse domesztikálásának a színhelye és forráshelye az ebben a korban az egész, légvonalban legalább 1000 kilométer hosszúságban, 800 kilométer mélységben elterülő térségben használt obszidiánnak – vulkáni üvegnek – is, amely a legtöké-letesebb korabeli szerszámok nyersanyaga, ugyanolyan fontos és kapcsolatjelző, mint a tokaji obszidián.
A mai Délkelet-Törökországban, Diyarbakir mellett van a hajdani – még a prekerámi-kus neolitikum korabeli – település, Cayönü. A 100 × 200 méteres feltáráson lakóházak, három nagyméretű, kőlapokkal padlózott közösségi épület, kőszerszámok, ékszerek, agyag-szobrocskák kerültek elő. Valamint Kr. e. 6700 körüli időkből származó rézeszközöket és gyöngyöket, amivel az itt élő emberek a történelem első fémfelhasználói.
Az ugyanebben a térségben az 1958-tól feltárt, a Kr. e. VII. évezred vége, a VI. évezred második fele között fennállt Čatal Hüyük kiterjedése mintegy 13 hektár. A valószínű, kezdet-leges politikai központnak számító településnek, „városnak„ utcái nem, voltak, a házak egy-máshoz épültek, a lakosok a tetőkön közlekedtek, onnan ereszkednek be a vályogtéglákból épített, négyszögletes, helyenként udvarokkal elválasztott, mintegy 25 négyzetméter alapterü-letű, egységes alaprajzú lakásokba. Gabonatermelés mellett juh, kecske, kutya, illetve vadá-szaton elejtett szarvasmarha, vaddisznó, szarvas- és őzfélék adták a nagyjából ezer házból álló, körülbelül 6 000 főnyi lakossággal rendelkező település létalapját. Szerszámaik nyélbe illesztett pattintott pengécskékből, nagyon élesre csiszolt nefritből, tükreik lapra pattintott obszidiánból – vulkáni üvegből, – készültek. Sok csont- és agancsszerszámuk is volt, kikészí-tették az állatbőröket és jó minőségű gyapjúszövedéket, szövetet szőttek, amelyet ruhaanyag-nak és lakástextilnek egyaránt felhasználtak. A szerszámokat, kerámiát, talán a textilféleségek igényesebbjét is, szakosított műhelyekben készítették erre szakosodott mesteremberek, mert a lakások körül nincs termelési hulladék. Gazdag lakásbelsők, magas szinten megmunkált anyagok jellemezték a neolitikus műveltségnek ezt a szintjét, anélkül, hogy ugyanakkor
meg-haladták volna azt, amint erre a réznek és az ólomnak a településen ékszerek nyersanyagaként való előfordulásából – tévesen – következtetni lehetne.
Čatal Hüyük lakói a szobákban körbefutó padkák alá temették halottaikat. Egyes jelek arra mutatnak, hogy az elhalálozás után bizonyos ideig a szabadban őrizték – korhasztották – a holttestet, csak a csontokat temették a padka alá, más leletek csontjai anatómiai pontos-sággal követik a holttest eredeti formáját. Volt ház, amelyben harminc ős csontjait találták meg a régészek.
A totemizmus nyomaira utal néhány fontos lelet. Bikakultuszról árulkodik egy szentély, amelynek rekonstrukciója Ankarában látható. Egy boltívszerű építmény alatt bikakoponyák, ezek alatt áldozati edények elhelyezésére szolgáló fülkék vannak. Bikát és óriásbika elejtését ábrázoló falfestmények is kerültek elő, másutt hatalmas madarakat ábrázolnak a képek. Az egyik szentélyben egymással szembeforduló hím és nősténypárduc sokszor restaurált domborműve látható, ami annál érdekesebb, mert olyan lelet is van, – egy 15 cm. nagyságú agyagszobrocska –, amely párducoktól őrzött trónon ülő, terebélyes szülő nőt ábrázol. Amúgy a kilenc építési szintben negyven szentélyt sikerült feltárni, nagyobb részükben a bikakultusz összefonódott egy termékenység-istennő kultuszával, az istennő mellett vagy felemelt lábai között bikafejek láthatók, másutt bikafejet szülő istennővel szemben, női keblek fölött három bikafej van.
A halottkultusz új fejleménye, hogy a bal oldalukra, zsugorított testhelyzetben a házak fekvőpadjai alá temetett tetemekről valószínű, korábban keselyűkkel eltávolíttatták a húst, és leválasztották a fejet, amelyeket a padló szintjén, okkerrel meghintve találtak meg a régészek.
Egyáltalán, a ház egyes szobáit valószínű, hogy családi szentélynek használták, erre utal díszítésük, kis méretük, a sok-sok felfedezett agyag- és kőszobrocska. A kultusz központjában a termékenység állott, ezt bizonyítják a bika- és kosszobrok, illetve falfestmények, akár egé-szében ábrázolják a térség legnagyobb megtermékenyítő erejű állatait, akár csak utalnak reá, falra erősített koponyatető és szarvak formájában. Hasonló eszmét fejeznek ki azok a nőszob-rocskák, amelyeken ugyan nincs túlhangsúlyozva a szaporításban szerepet játszó szervek, de egyértelműen a nő és a termékenység összefüggését szemléltetik. Férfierő és női termékeny-ség összefüggése jelenik meg egy ölelkező párt ábrázoló szobrocskán és átvitt értelemben ugyanezt fejezi ki egy bikákat szülő asszonyokat ábrázoló falfestmény. A párducok valószínű, hogy az elmúlást, a halált jelképezték. Az előbb említett, az Állatok Úrnője néven is ismert, párducok között ülő szülő anyaistennő ilyen magyarázat szerint élet és halál, születés és elmúlás jelképe is lehet. Az bizonyos, hogy ezek a szobrocskák éppúgy közvetlen utódai a Willendorfi Vénusznak és társainak, mint a hačilari – ez egy Kr. e. 5600 körül virágzott anatóliai falu – ülő, álló, guggoló meztelen istennői. Valamennyi nő-idolum kövérsége áldott állapotot jelez, de ha egyszerűen korízlés-jelző, akkor is sokat mond, mert az anya kövérsége a természeti népeknél, sőt később is a zavartalan jólét jelzése, a szaporítási készség biztos jele, lásd későbbi földműves-társadalmak női szépségkánonjaiban a széles csípő, nagy far, nagy keblek preferálását, de akár ennek meglétét századunk modern emberének tudatalattijában.
Hačilar embere számára a termést, a nyájak szaporaságát, a törzs gyarapodását voltak hivatot-tak biztosítani, lehet a bajt is elűzték tulajdonosai feje felől.
Hačilarban – későbbi időszakból, az igaz –, vörös okkerfesték megtörésére szolgáló mozsarakat, festékgöröngyöket is találtak a valószínű pánikszerűen, támadás elől elhagyott faluban. Ez animista jellegű hiedelmek meglétére utaló jelként is értelmezhető.
A teljes életmódváltás nagyjából a Kr. e. VII-VI. évezredben következett be. Ennek legfontosabb jellemzője a kerámiából készült főző és tárolóedények megjelenése volt. A korai neolitikus népek kialakulásának színhelye Irán, Irak, Szíria, Anatólia. Türkménia déli határ-szélétől (Dzsajtun) az Elbrusz déli lejtőinek (Szialk) és a Zagrosz nyugati lejtőinek neolitikus településeiig (Mohammad-Dzsaffár) ezek egységesen falusi jellegűek, átlagosan 25-30 gaz-daságból állnak, vadászat, állattenyésztés, gabonafélék termesztése élteti őket, agyagedényeik
általában díszítetlenek, Dzsajtunban függőleges hullámvonalak, a szialkiakon kockaminták, vonalkázott háromszögek vannak. Észak–Irakban (Tell Hasszuna), Szíriában (Rasz Samra), Anatóliában (Čatal Hüyük) hasonló jellegzetességeket mutat. Az emberek a települések sár-ból, vagy vályogból épült házait rendszeresen újjáépítik. A települések alatt a romok rétegen-ként jól elhatárolhatók, rétegezett halmok, tellek képződnek. Keleten, tehát a mai Türkménia, Kurdisztán, Irán területén a települések falusias jellegűek, Dzsajtun (ma Türkmenisztánban) például alig kéttucat házból áll, az emberek táplálékukat földműveléssel, állattenyésztéssel, de vadászattal is igyekeznek megszerezni, szerszámaik mezolitikus fogantatásúak, agyagedé-nyeik vagy díszítetlenek, vagy függőleges hullámvonalakkal, esetleg kocka- vagy bevonalká-zott háromszög-mintásak. Anatóliában, Szíriában és Észak-Irakban a szerszámok között olyanok is előfordulnak, amelyeket nem túl mély pattintással retusáltak. A korai agyag-edények egyszerű alakúak, kagylólenyomattal díszítettek.
Fentebb említettük a türkmén határszélen fekvő Dzsajtúnt. Ennek a körülbelül Dzsar-móval egykorú településnek – és társainak, Csopandepének, Mondzsuklidepének, a többi türkmén, vagy iráni lelőhelynek – állatfigurái, agyagból készült fej-idolumai arról árulkodnak, hogy a már felsorolt, vallásosnak tekinthető képzetek általánosak voltak ebben a korban és ebben a térségben, mintegy előfeltételét képezték későbbi vallásos képzetek fejlődésének, alakulásának.
A hatodik évezred közepén elterjedő festett kerámia civilizációját általában halafinak nevezik, a névadó Tell Halaf azonban csak egy, igaz korszakjelző leletegyüttes a szír-palesztin térségből, amelyet kézzel készített, változatos formájú szépen festett, jól kiégetett agyagedényei jellemeznek és amely legnagyobb elterjedtsége korában az ugariti Rasz Samrától a keleti Hasszunáig, északon a Van tótól, a mai Örményország határától, a déli Babilonig kimutatható. A barnássárga alapmázra vörös, narancs, élénksárga, fekete és fehér színekkel rávitt mértani, mértani elemekből felépített alakos, valamint stilizált emberi és állati ábrázolások kulturálisan már a térség fejlődésnek következő szakaszát, a sumér városállamok, a városi, írással rendelkező társadalmak kialakulásának korszakát előlegezik meg.
Ugyanakkor a szellemi-kultikus tevékenységre utaló leletek is meglepő hasonlóságot mutatnak, Čatal Hüyük nőszobrocskái és bika-ábrázolásai – gondolunk itt például a bikafejes festésű edényekre – termékenység-kultusz meglétét bizonyítják. A kétfejű balták mint amulet-tek és a festett kerámia egyik típusa gyakorisága a térségben pedig akár a mennydörgés – és talán mennydörgés-isten – tiszteletére engednek következtetni.
Még emlékszünk talán arra, hogy a paleolitikum európai embere jobbára vadász-halász-állattartó-gyűjtögető volt. A globális felmelegedés korában – ennek kezdete körülbelül Kr. e.
11 500-ra tehető – a tundra-övezet északabbra húzódik, a tenger szintje pedig 7500 körül már jó 100 méterrel magasabb mint fél évezreddel korábban. Ugyanakkor délebbre ugyanez a jelenség nagy kiterjedésű pusztásodást eredményez.
A felmelegedéssel járó környezetváltozás életmód-változtatásra kényszeríti az embert.
A nagytestű, egyszerre sok húst adó, főleg embercsoporttól elejthető állatok vagy kipusztul-nak, mint a mamut vagy északon húzódnak meg, mint a rénszarvas. A vadásztársadalmak embere előbb követi a zsákmányt, aztán gazdálkodni kezd vele, óvja a szaporulatot, idősebb vagy hím állatokat ejt el, az elejtett állat minden porcikáját felhasználja. Specializált módon, szelektíven vadászik, bizonyság erre Németországban kiásott mezolitikus telepek csont-leleteinek elemzése, amelyekben 99% a rénszarvascsontok aránya. Azonban nem minden embercsoport vonulhat északra a rénszarvascsordákkal, vagy húzódhat meg gazellacsoport, vadkecskenyáj közelében, jócskán akadnak embercsoportok, amelyek nem tudják eltartani magukat egyetlen faj egyedeinek vadászatából, Az apróvadból, halból, madarakból álló zsák-mány megszerzéséért pedig nem kell a korábbihoz hasonló távolságokat bejárni. A tőzeg-lápok, illetve délen a kagylóhalmok – gyakorlatilag a mezolitikum emberének szemétdombjai – megőrizték számunkra a korabeli embert életének fontosabb tanújeleit.
A maglemosiaknak is nevezett mezolitikus európai vadász-halászok csoportjai Kelet-Angliától az Uralig, jórészt az Észak-európai síkságon éltek. Nevüket egy, a mai Dánia területén fekvő, Mullerup melletti nagy tőzegláp – magle mose – alapján kapták. Egy Angliá-ban feltárt korábbi keltezésű telepük, a yorkshire-i Star Carr-i lelet szerint mindenre vadász-tak, ami telepük közelében élt és mozgott, gyűjtögettek is különböző erdei gyümölcsöket, magvakat, gyökereket. Kaparókat, árvésőket készítettek, még a korábbi technikával, de fejsze-pengét is pattintottak, amit fa- vagy csonthüvelybe dugva, fanyéllel ellátva favágásra, egyet-len fatörzsből kivájt csónakok – bödönhajók – készítésére használtak. Dán és holland lelő-helyek halászhálói, szakáll nélküli horgai, vesszővarsái tanúskodnak halászati ismereteikről – és például európai csoportjaik életében ez a legjelentősebb újdonság, egy új táplálékforrás felfedezése és tudatos beépítése a kultúrájukba –, új fegyvereik, a hosszú íjak, a feltollazott, kőhegyű nyílvesszők madarakra, kisebb állatokra, talán emberre is veszélyesek voltak.
Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy az újdonságok, a fejlődés összes jelei a paleolitikus
Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy az újdonságok, a fejlődés összes jelei a paleolitikus