Izrael és Júda, tehát a Föníciával délről határos térség zsidó lakosságának vallásával azért kell részletesen foglalkoznunk, mert a zsidó vallás kérdéseinek megértése nélkülözhetet-len az öt mai világvallás közül még kettő, a keresztény és a mohamedán vallás megértéséhez.
A Föníciától délre eső, a Földközi-tenger, az arab sivatag és a szír puszták közötti területet neolitikumi előzmények után a Kr. e. III. évezred folyamán itt letelepedett kánaánita sémi törzsek nyelvén Kánaánnak nevezték. A fontosabb kereskedelmi utak találkozásánál önálló városállamocskák alakulnak ki, mint Gezer, Meggido, Gaza, Béth-Seán, Lachis, az utaktól távolabb fekvő hegyvidékeken pedig törzsekbe szervezkedett nomád vagy félnomád őslakó embercsoportok éltek. A következő évezred során betelepedett, – a sémi nyelvek keleti csoportjához tartozó, csak közvetett említésekből ismert, de fennmaradt nyelvemlékek nélküli nyelvet beszélő – amurú törzsek mellett hurri csoportok is megjelennek a térségben.
A Kr. e. II. évezredben az amoriták mellett filiszteus, moabita, ammonita, edomita bevándorlók telepednek le és mellettük mind rendszeresebben megjelennek ezen a vidéken az eleinte nomadizáló habiru törzsek.
A letelepedett népelemek mintegy 60, az ásatások alapján ismert – jobbára erődített, a nomádokkal állandó harcban álló – városállamának előképe egyiptomi. A városok egymástól függetlenek, szövetséget csak nagyon ritkán alakítanak ki egymással a települések. Ilyen volt a Kr. e. XV. században a 330 „szír” város III. THOTMESZ elleni szövetsége a vesztes megiddói csata előtt. Ez után EKHNATON reformjai bukásáig Egyiptom a térség ura, hatalmát csak a hettiták hódításai, majd a ‘tengeri népek’ okozta pusztítások rendítik meg.
A Kr. e. XIV. század folyamán a térségbe észak felől lassan betelepülő félnomád sémi habiru törzsek fokozatosan elfoglalják a terület északi részét. Eredetileg állattenyésztők, de Mezopotámia népeitől eltanulják a földművelést és Kánaán térségében mind gyakoribbak a konfliktusaik a szintén földművelő helybeliekkel a terület birtoklásáért.
Etnikailag nem igazán egységesek ezek a törzsek, a ‘termékeny félhold’ országaiban a habiru szó – jelentése ‘kóborló’, ‘vándorló’ tulajdonképpen ‘poros’ –, annak a sémita nomád pásztornépeknek a neve, amely állatot tenyészt, karavánokkal járja az utakat, fegyverese annak, aki megfizeti és gyakran a rablástól, útonállástól se riad vissza. Csoportjaik a Kr. e.
XIV-XIII. században törzsi szervezetben élnek, törzsszövetségekbe rendeződnek, a más, régebb letelepedett népek elleni harc okán és ebbe a szövetségbe a század vége felé befogad-ják azokat a – Délnyugat, Egyiptom felől érkező – törzseket is, amelyek magukat izraeliták-nak nevezték.
A többféle népességből összetevődő új etnikumnak sem műveltsége, sem hagyományai nem egységesek. A már letelepedettek helyi, kánaánita hagyományokat ápolnak. A Mezo-potámia felől hullámokban érkező habiruk – héberek – már földművelők, ismerik a városokat, az ellenük való harc hagyományai elevenek bennük. Ősatyjuk az Ur városában született ÁBRAHÁM (1Móz 12, 1-6), istenük az az ELOHIM, aki leginkább kánaáni-föníciai megfelelő-jére emlékeztet. A délről jött törzsek – Efrájim és Manassé törzsei – legendái Izrael ősatyáról, az egyiptomi rabságról, a szabadító MÓZESRŐL és a menekülésről szólnak, főistenük pedig JAHVE, a szó jelentése kb. ‘létező’, de a vallástörténészek – a sémi hvh gyökből – ‘pusztító’,
‘viharzó’ értelemmel is magyarázzák.
Az első két csoport közös indíttatását nem szükséges magyarázni, hozzájuk csatlakoz-nak, száz éves időkülönbséggel az „egyiptomi” törzsek. A Kr. e. XI. századra valamennyien megállapodnak Kánaánban. Életük a felbomló törzsi társadalom korára jellemző, mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkoznak, a belterjes gazdálkodással megművelt közösségi földek a faluközösség tulajdonában vannak. A közösség vezetője a nászi, papja a
lévita. A törzsek élén kiemelkednek a bírák, fokozatosan ezek kezében összpontosul a bírói és a papi hatalom /DEBÓRA (Bir 4, 4-14), JEFTE (Bir 11,1-12,7), SÁMSON, (Bir 13-16) stb./, majd a törzsek törzsszövetségekbe szerveződnek /SÁMUEL (1Sám 7, 15), GEDEON (Bir 6, 14-23)/
stb., a harcok folyamán létrejön JERUBAÁL-GEDEON OFRA-központú törzsi állama. A harcokban egyes törzsek átszerveződnek, a kutatók egy csoportja feltételezi, hogy LÉVI törzse is e harcok folyamán vesztette volna el eredeti szállásterületét, vált volna anélküli, papi törzzsé. Mások feltételezése szerint, akik a ‘LÉVI’ szó ‘csatlakozott’ jelentéséből indulnak ki, a törzs később csatlakozott a délről felvándorolt törzsekhez, ezért nem jelöltek számukra ki törzsi szállásterületet. Egyik elmélet sem magyarázza, hogy jövevény, illetve széteső, törzsi, birtokait vesztő közösség létükre miként válhattak papi törzzsé, a 4Móz 3, 11-13 értelmében:
„Ime én kiválasztottam a lévitákat Izrael fiai közül, minden elsőszülött helyett a mely az ő anyjának méhét megnyitja Izráel fiai között: azért legyenek a léviták enyéim.” Vigyázat: nem minden lévita pap is. Csak ÁRON – MÓZES testvére – és fiai papok, a nem ÁRON családjából, hanem a magukat KÉHÁT leszármazottaitól eredeztető, de nem a szintén kéhátita ÁRON
családjából származó többi kéhátita lévita a szent sátor kellékeit gondozta és a frigyládát hordozta, végül a másik két LÉVI-fiú, GERSON és MÉRÁRI utódai a templom körüli alantas szolgálatot teljesítették (1Móz 465,11). A léviták 48 várost kaptak lakóhelyül, a papi tizedből tartották el magukat, ők őrzik és látják el a laza törzsszövetség jelképes központjában, Siloban felállított szent sátor, a vallási központ körüli szolgálatot. A léviták másik csoportja – vándor áldozópapként járja a szállásterületeket, fenntartva és terjesztve Jahve kultuszát, a nomád törzsi hagyományokat.
Kr. e. 1150 körül SAUL, a BENJÁMIN-törzs vezetője az ammoniták, moabiták, amálekiták és a filiszteusok fölötti győzelmei után elfoglalja Jábes-Gileádot és uralkodója lesz a törzsek szövetségének (1Sám 10-15). Fővárosa Szekkem.
Kr. e. 1010-971 között DÁVID uralkodik Júda királyságában. Fővárosa Hebrón. Legyőzi IZBAÁL/ISBÓSETET, SAUL fiát, egyesíti a két országot. Kiűzi a filiszteusokat Izraelből – elfog-lalja Gát filiszteus települést –, majd a kánaánita~jebuzeus Jeruzsálemet is meghódítja és ezt a várost teszi az egyesített állam fővárosává és kultikus központjává. Megerősíti a központi hatalmat, állandó hadsereget szervez, egységes adórendszert vezet be.
971-926 között SALAMON uralkodik. Alatta éli fénykorát az új állam. Belpolitikai intézkedései közül kiemelkedik: az ország 12 tartományra való új területi beosztása, amely csak részben veszi figyelembe a korábbi törzsi határokat, közigazgatási reformok, a jeruzsá-lemi főtemplom felépítése – ezzel csapást mér a nomadizáló hagyományokra, a korábbi sátorszentély helyett kőtemplomot állít –, a hadsereg korszerűsítése, lovasság és harci kocsis alakulatok felállításával. Külpolitikájában Egyiptom felé tájékozódik, jó kapcsolatai vannak Türosszal. Halála után kettészakad az állam.
Kr. e. 932-722 között Izrael – az egyesített ország északi része – önálló állam. A déli rész Júda néven Kr. e. 931-587 között önálló.
926-910 között ROBOÁM/RECHABEÁM ellenében JEROBOÁM egyiptomi segítséggel alapítja meg az önálló északi, izraeli királyságot. Hadat visel az egykori ország déli tartományaiból megmaradt – júdai – királysággal, a moábitákkal, a damaszkuszi arám királysággal, majd az asszírokkal. Igazi sikereket csak OMRI (881-871) ér el a moábiták és a damaszkuszi arám királyság ellen. Ő északon, Samariában alapít fővárost.
A kb. a Kr. e. IX. század vége óta létező korai prófétai mozgalom – első képviselői az izraeli ÁMOS és OZEÁS, pár évtizeddel később a júdai ún. ELSŐ IZAIÁS és MIKEÁS – amely a már SALAMON alatt megjelenő társadalmi igazságtalanságok – a nagybirtokosság és a papság hatal-mának nagyméretű megnövekedése, az uzsorások pénzügyi diktatúrája, az adósrabszolgaság elterjedése stb. – ellen lépett föl, az asszír hódítások okozta válságból vallási úton próbálja kiszabadítani az országot. A prófétai mozgalmat támogató erők politikai változásokat kezde-ményeznek.
A Kr. e. 845-818 között uralkodó JEHU kiírtja mind a két – északi és déli – ország uralkodóházát, de adót fizet az asszíroknak. (Kr. e. 885, a qarqari csata, III. SULMANU
-ASARÍDU győzelme többek között AHAB izraeli király felett).
Kr. e. 732-724 között HÓSEÁS király szövetségre lép Egyiptommal az asszírok ellen, II.
SARRU-KÍNU Kr. e. 721-ben elfoglalja Samariát, Izrael lakosságának zömét Asszíriába deportálja, helyükbe arámi és Babiloni telepeseket költöztet. Júda lakossága adófizetés és teljes meghódolás árán megmenekül a kitelepítéstől. Utóbb különféle szövetségekbe bonyolódva igyekszik megszabadulni az asszír kötelezettségektől.
Kr. e. 701-ben emiatt SZÍN-AHHÉ-ERIBA megostromolja Jeruzsálemet, de a seregében kiütő pestis megmenti a várost az elfoglalástól – más, regényesítettebb történetet ad elő a 2Kir 18, 13-19, 19, 35 –, ám a valódi következményeket, a fizetett hadisarcot – amely 13,095 tonna ezüstre, 1455 kg aranyra rúgott lévén egy talentum súlya 43 650 g. –, és az elcsatolt települések jelentőségét felmérni is alig lehet.
A Kr. e. VII. század prófétái – JEREMIÁS, SZOFONIÁS, NÁHUM és HABAKUK – a Babilon jelentette veszélyre figyelmeztetnek, mintegy előkészítik a népet a katasztrófára.
Kr. e. 622 körül enyhülnek a társadalmi nagycsoportok közötti feszültségek, megtalálják a „régi törvénykönyvet”, az adósrabszolgaság időtartamát 6 évre korlátozzák. Erősödik JAHVE
kultusza.
Kr. e. 612, az asszír nagyvárosok elfoglalása a birodalom pusztulásának előjele volt. Bár 608-ban II. NÉKÓ fáraó személyesen vezeti hadseregét Asszíriát megsegítendő és az útját álló júdai uralkodó, JÓSIÁS maga is elesik az ismét Meggidónál vívott csatában, az egyiptomi sereg elpusztul II. NABÚ-KUDURRI-USZUR seregeinek csapásai alatt. Sőt a balszerencséjére az Egyiptom és az Újbabiloni Birodalom közötti konfliktusba belebonyolódó, az adófizetést is megtagadó JÓJÁKIN, majd az utód, CEDEKIÁS/CIDKIJA tettét megtorlandó, NABÚ-KUDURRI
-USZUR 587-ben elfoglalja Jeruzsálemet és Júda lakosságának körülbelül ötödét Babilonba deportálja.
Az Asszíriába deportáltak felszívódnak az idegen országban, a Babilonba hurcoltak viszont kisebb-nagyobb csoportokat alkotva még vallásukat is gyakorolhatják. Ekkor lép fel a próféták újabb csoportja, az ún. MÁSODIK IZAIÁS, JEREMIÁS, SZOFÓNIÁS, NÁHUM, HABAKUK és ABDIÁS. Szinte nehezebb a helyzete a Júdában maradottaknak, ők összekeverednek a betelepített idegenekkel és a hódítókkal, olyannyira, hogy eredeti identitásukat elveszítve, egy új keveréknépet alkotnak, a szamaritánusokat.
A hagyomány szerint a babiloni fogság 70 évig tartott, valójában 52 év után II.
KÜROSZ/II. KURUS Kr. e. 538-ban visszaengedi hazájukba a zsidókat. Még azt is megengedi nekik, hogy SALAMON lerombolt templomát újjáépítsék, így magukkal vihetik a templomból, hadizsákmányként Babilonba hurcolt arany és ezüst kegyszereket.
A templom Kr. e. 517-ben elkezdődött újjáépítése SESBASSÁR/SESBACCÁR ~ ZORO
-BÁBEL/ZERUBBABEL helytartó, SEALTIÉL fia, JÓJÁKIM király unokája alatt kezdődik. Mivel a szamaritánusokat kizárják az építésből, ők akadályozzák a munkát, sőt, feljelentik a zsidókat a perzsa udvarban, hogy nem is templomot, hanem várat építenek, lázadásra készülnek. Ezért egy ideig az építkezés megáll, csak 520-ra sikerül az új templomot felépíteni.
A politikai élet helyreállítása NEHÉMIÁS műve, ő HAKÁLIA fia, aki nem perzsa létére a királyi udvar egyik főméltósága, ebből nevezik ki Júda helytartójának. Munkájában megfelelő társra akadt az ELEÁZÁR-leszármazott JÉSUA/JESUA főpapban, aki – bizonyos fokig államfőként is –, a helytartóval együtt fundamentalista vallási reformot kezdeményez, majd hajt végre. Újjáépítik és újratelepítik Jeruzsálemet, majd EZSDRÁS és NEHÉMIÁS vezetésével megkezdődik a szentnek tartott írások – MÓZES öt könyve, majd sorra a történeti és prófétai könyvek – összegyűjtése, véglegesítése, lezárása. A fogság után ugyanis újabb prófétai hullám lép föl. A kultusz újraszervezése érdekében tevékenykedik AGGEUS, JÓNÁS, MALAKIÁS
és ZAKARIÁS, és szintén a fogság után keletkeznek DÁNIEL, JOEL, ILLETVE AZ ÚN. HARMADIK
IZAIÁS könyvei, amelyek kevésbé profetikus, mind inkább apokaliptikus írások, a távoli jövőt, a messiási korszakot vetítik előre.
A sorozatos reformok eredményezik zsidók és szamaritánusok végleges szakítását is. A szamaritánusok ellen-templomot építenek maguknak a Garizim-hegyen, a két közösség ellentéte ellenségeskedéssé fajul. Ugyanakkor jelentős zsidó közösség marad Babilonban, Alexandriában, és a térség nagyobb városaiban szintén sok zsidó telepedik le. Nyelvük is megváltozik, Babilonban arámi, Egyiptomban jobbára görög az zsidó közösségek nyelve. Mi több, a fogságból hazatérő palesztinai zsidóság is az arámit használja a mindennapi érintkezésben.
Kr. e. 331 a perzsa birodalom bukásának éve, Palesztina NAGY SÁNDOR fennhatósága alá kerül. Viszonylagos önállóságot élvez, sőt, az uralkodótól különféle kiváltságokat is kap, mert az ország önként hódolt meg.
Kr. e. 300-197 között Palesztina az egyiptomi Ptolemaiosz-dinasztia hatalma alatt áll, fennmarad viszonylagos önállósága és vallásszabadsága. Ez a szír SZELEUKIDA dinasztia uralma alatt korlátozódik, nőnek az adóterhek, IV. ANTIOKHOSZ EPIPHANÉSZ (Kr. e. 175-164) a templom kincstárát is kiüríti. Korlátozza a vallás gyakorlását.
Kr. e. 167-ben a HASMONEUS MATATIÁS vezetése alatt felkelés robban ki, amelyet 166-tól fia, JÚDÁS – ragadványnevén MAKKABEUS, ‘kalapácsos’ – vezet. Jeruzsálemet is felszabadítja. IV. ANTIOKHOSZ EPIPHANÉSZ halála után a kiskorú uralkodó helyett kormányzó LÜSZIÁSZ visszafoglalja Jeruzsálemet, legyőzi a felkelőket, de birodalmi belpolitikai nehézségek miatt kiegyezik velük, csak adófizetésre kötelezi őket. Ugyanakkor megengedi nekik a szabad vallásgyakorlást, új, törvényes főpapot választhatnak, mi több, JÚDÁSt meghagyja vezérnek. Az azonban folytatja a felkelést a HASMONEUSOK hatalmi céljai elérése érdekében, de hívei elhagyják és hiába fordul a rómaiakhoz segítségért, az újabb szeleukida seregtől vereséget szenved, Kr. e. 160-ban maga is elesik az ellenük való küzdelemben.
Testvére JONATHÁN veszi át a felkelés vezetését. Kihasználva a szeleukida birodalom trónviszályait, megszilárdítja hatalmát, 152-ben főpap és egyben kormányzó is, de kihívja maga ellen a politikai és egyházi ellenfelek egész sorát. Utóda testvére SIMON lesz (Kr. e. 143-134), aki függetleníti az országot a SZELEUKIDÁKTÓL, érdemeiért főpappá és népvezérré választják, de saját veje, PTOLEMAIOSZ megöli, hogy maga számára szerezze meg a hatalmat.
Ez nem sikerül neki, SIMON utóda fia, HÜRKÁNOSZ IOANNÉSZ lesz (Kr. e. 134-104) aki terjeszkedő politikát folytat, elfoglalja Moábot és Szamariát, kötelezi az edomitákat a zsidó vallás felvételére. A HASMONEUS dinasztia egész Kr. e. 63-ig uralkodik Júdeában, ekkor az országot elfoglalják a POMPEIUS vezette rómaiak, akik az országot Szíriához csatolják.
Mivel a tartomány vezetői beavatkoznak a JULIUS CAESAR, majd utódai közötti, a hatalomért folyó küzdelembe, közben Szíriától elválasztott Júdea királyának a Róma-barát HERÓDEST, az edomita ANTIPATER fiát nevezik ki. Ő megöleti az utolsó HASMONEUS -trón-követelőt, ANTIGONOSZt, és Kr. e. 37-ben elfoglalja a trónt. Ez a függetlenség teljes elvesztését jelenti, az idegen, Róma-báb uralkodó kiszabta súlyos adók pedig elszegényítik az országot.
Kr. e. 4-től, HERÓDES halála után fiai uralkodnak az ország felett. Még abban az évben felkelés tör ki ellenük.
Kr. u. 6-ban GALILEAI JÚDÁS vezetésével létrejön a zélóták, a Róma hatalmát fegyverrel megdönteni szándékozók mozgalma.
Kr. u. 37-44 között látszólag HERÓDES AGRIPPA van hatalmon, de az ország igazi birtokosai a rómaiak.
Kr. u. 44-ben a megszállók végleg beolvasztják az országot a birodalomba.
A Kr. u. 64-66 között helytartóskodó GESSIUS FLORUS és a római uralom ellen Kr. u. 66-ban kitörő felkelés kezdeti sikerei ellenére a római hadsereg Kr. u. 70-ben végső győzelmet arat, elfoglalja Jeruzsálemet, földig rombolja az államiság szimbólumaként tiszteletben tartott templomot és szinte két évezredre megszünteti a zsidó államot.
Izrael és Júda vallása vizsgálata során nem főként régészeti adatok és néhány – közvet-len, vagy közvetett – írott forrás nyomán kell tanulmányoznunk a térség vallási képzeteit.
Idestova két és fél ezer esztendő óta létezik egy hitelességét illetően sokat vitatott, egészben mégis monumentális – és koherens, összefüggő – írott szöveg, a Tenak, amelyet a kereszté-nyek Ótestamentumnak neveznek. Mellette több, mint két évezrede kezdődött a másik fontos gyűjtemény, a Talmud összeállítása, s ezek mellett csak másodlagos jelentőségük van a régészeti leleteknek.
Kezdjük mégis ezekkel. Nagyjából a ‘tengeri népekkel’ egyidőben lehet kimutatni Kánaán területén Izrael és Júda első törzseit. Vigyázat: itt nem az emberi élet első és későbbi, több ezer éves nyomairól beszélünk. Azok sokkal előbb jelen vannak a térségben, a mezolitikum és a neolitikum térségbeli emberének életéről, vallási eszméiről korábban esett szó. Itt és most a korai héber és izraeli törzsekről beszélünk, azokról a pásztor-, kisebb mértékben földművelő népekről, amelyek a Kr. e. XIV. századtól kezdve jelennek meg a térségben, s amelyek egységes néppé válása a Kr. e. XI. századig fejeződik be. Egyszerű, kisigényű népség ez, legalábbis ezt bizonyítják a mai Tell-al-Kédában, Hácorban, a Golán-fennsík mellett kiásott kunyhóik.
Megállapodásuk és egyben politikai tényezővé válásuk első igazi jele egy Lákisban – Tell-Duveir, Jeruzsálem közelében – feltárt, a Kr. e. X. századból származó erődítmény és mellette egy, régebb épült, de a bibliai zsidóktól is használt templom. Ennek szentélyében olyan, sarkain szarvakkal ellátott kőoltár állt, amilyent Megiddóban – másképpen Tell-al-Mutaszalim, ahol a bibliai zsidóság emlékei a XVI. rétegből jól azonosíthatók – fedeztek fel.
Az északi törzseknek nem volt állandó kultuszhelye, isteneik a föníciai-szír térségben asszimilált előképek szerint hegyormokon, szentnek tartott ligetekben, facsoportokban, források mellett laktak és gyakran állítottak kőoszlopokat, építettek oltárokat, ültettek fákat tiszteletükre. Kánaánban a helyi kultuszokat sokhelyütt beolvasztják saját istenük kultuszába és a szent helyek Izrael istenének egy-egy csodás cselekedete színhelyévé változik. Mórija hegyén ÁBRAHÁM IZSÁKot például egy, már létező égőáldozati oltáron akarja feláldozni (1Móz 22, 2-14).
A déli törzseknek hordozható szentélye van. Ők is tisztelnek bizonyos fákat – 2Móz 3, 2-6 –, hegyeket – 2Móz 14-23 – stb. de JAHVE lakhelye a szent sátor, amelynek pontos – igaz, a kutatók szerint sokkal későbbi, a fogság utáni – leírása a 2Móz 26,27-ben található meg.
Mai mértékrendszerben maga az aranyozott deszkákból készült, szőnyegekkel fedett sátor 15 × 5 × 5 m., két részét négy színű, szőnyegekből készült fal választja el, 2:1 arányban. A nagyobb osztat a szentély, benne a szintén fából készült füstölő oltárral, a 12 szent kenyér asztalával és az aranyból készült, mintegy 60 kg. súlyú, hétágú gyertyatartóval. A másik, kisebb osztat a Tízparancsolat kőtábláit, a Törvények Könyvét (5Móz 31, 26), mannát (2Móz 16, 32-33) és ÁRON kivirágzott vesszejét (4Móz 17, 10) tartalmazó, az aranyborjú összetörése után készült (5Móz 10, 1-5) frigyládáé. A szentélybe csak a papok léphettek be, a szentek-szentjébe csak a főpap és ő is csak az engesztelés napján.
A sátrat egy 44,4 × 22,2 × 2,22 m. nagyságú, lenvászonból készült leplekkel kerített
‘pitvar’ vette körül, itt volt az égőáldozatok fából készült, belül homokkal töltött, rézzel bevont, ládára hasonló oltára a folyton égő tűzzel és a szertartásos tisztálkodás célját szolgáló medence. A bevonulás után a frigyláda JÓZSUÉ idejétől SÁMUEL koráig Silóban volt (1Sám 4, 4-17), aztán Kirjáth-Jeárim/Bahalában (1Sám 7, 1-2; 2Sám 6, 2), innen DÁVID idejében került Jeruzsálembe (2Sám 6, 15-17), ahol a király templomot akar építtetni a központi hatalmat megerősítendő (2Sám 7, 2-3) Erre azonban csak utóda SALAMON alatt, pontosabban Kr. e. 966-959 között kerül sor.
Kánaán ókori világbirodalmak peremvidéke volt, ahová csak mérsékelten sugárzott ki az egymást váltó birodalmak központjában és nagyvárosaiban tapasztalható kultúra és civilizáció. Kőtáblák durva rajza, néha vázlatosan jelzett égitest felé emelkedő kezek, primitív
faragású kapuőrző oroszlánok szemléltetik az ezredforduló kánaáni társadalmának civilizációs szintjét. SALAMON ezért, templomát fölépítendő, Föníciából hoz mestereket. Papsága nem lelkesedik, különösebben az ötletért, JAHVE silói szentélye a nomád hagyományoknak megfelelő sátor, hosszú időn keresztül nem épül JAHVEnak föníciai mintára kőtemploma.
SALAMON idejében azonban ez már, hogy úgy mondjuk, presztízskérdés.
Ma már az ásatás is nehézségekbe ütközne az első templom helyén, így elégedjünk meg az 1Kir 6, 2-35 leírásával:
2. És a ház, a melyet Salamon király az Úrnak épite, hatvan sing hosszú, húsz sing széles és harminc magas volt.
3. És egy tornác vala a ház temploma előtt, a melynek a hossza húsz sing volt, a háznak szélessége szerint; a szélessége pedig tíz sing volt a ház hosszában.
4. És építe a házon ablakokat is lezárt rostélyzattal.
5. És építe a ház falaira emeleteket köröskörül, a ház falai körül, a szent helyen és a szentek szentjén és készíte mellék helyiségeket körül.
[...]
9. Megépíté ekként azt a házat és elvégezé és befedé a házat gerendákkal és czédrusfadeszkákkal.
[...]
15. És megbéllelé a ház falait belől czédrusfával, a ház padlózatától egészen a padlásig beborítá belől fával; a ház padlózatát pedig beborítá fenyődeszkákkal.
16. És építe a ház hátulján egy húsz sing hosszú czédrusfa falat a padlózattól egész a padlásig és építé azt a ház hátulsó részének: szentek-szentjének.
16. És építe a ház hátulján egy húsz sing hosszú czédrusfa falat a padlózattól egész a padlásig és építé azt a ház hátulsó részének: szentek-szentjének.