A nemzetiségi jogalkotás alapjai megtalálhatók az AVNOJ6II.
Ülésszaka Határozatának 4. pontjában: „Jugoszlávia nemzeti ki-sebbségeinek biztosítja az összes nemzeti jogokat” a szövetségi elveken berendezett szocialista Jugoszláviában. Ezen elveket sok helyen módosította az 1946-os alkotmány, az 1953-as alkot-mányerejű törvény, az 1963-as alkotmány, az 1967-es és 1971-es alkotmánymódosítás, s majd az 1974-1971-es alkotmány. Az 1990-es szerbiai és 1992-1990-es jugoszláv alkotmány a nemzetiségi jogo-kat leépítette, anyagi alapjaitól megfosztotta, a tartományok al-kotmányjogi helyzetét megváltoztatta. A nemzetiségi jogok szö-vetségi, köztársasági és tartományi alkotmányos alapjai 1989-ig lehetetlenné tették a nemzetiségek nyílt és erőszakos asszimilá-cióját, amely oly sok tragédia előidézője volt a két világháború kö-zött. Az egyes ember nemzetiségi hovatartozásának szabad ki-nyilvánítása bárhol és bármikor – ez olyan polgári demokratikus vívmánya volt Európának, amelyet a fejlődés útjára tért szocialis-ta Jugoszlávia elfogadott. A népszámlálásokban és más kimuszocialis-ta- kimuta-tásokban megjelent a nemzetiségi hovatartozás kategória is.
Ugyanakkor a nemzetiségi jogalkotásban 1974-ig alapállás volt a nemzetiségi jogok egyéni polgári jogként való kezelése. A nem-zetiségi jogokat kizárólag az egyes emberpolgár művelődési és szabad nyelvhasználati jogaként értelmezték, és e területekre korlátozták…
… A nemzetiségek tehát az 1974-es alkotmány szerint is köz-jogi testületek nélkül maradtak; olyan testületek nélkül, amelyek kifejezhették volna kisebbségi érdekeiket. Nem volt közjogi testü-letük még a kimondottan sajátságos művelődési és anyanyelv-használati jogok érvényesítésére sem. A nemzetiségi közjogi tes-tület létrehozásának ugyan volt bizonyos jogi alapja a szövetségi
6 Antifašističko veće narodnog oslobodjenja Jugoslavije – Jugoszlávia Nép-felszabadító Antifasiszta Tanácsa
alkotmányban (247. cikkely), azonban a szerbiai alkotmányban és jogalkotásban még nem volt, pedig magyar szempontból en-nek lett volna jelentősége. A jogalkotás tehát, bátran kimondha-tó, a kisebbségi jogok területén befejezetlen maradt. A gyakorlat-ban ezek a jogi homályosságok és látszólag jelentéktelen jogal-kotási „mulasztások”, zárolások és korlátozások a manipulált tu-datipar módszereivel előkészített nemzetiségi hovatartozás ki-nyilvánításának jogi alapjaihoz tartoztak, amely aztán lehetősé-get teremtett rá, hogy mind nagyobb számú nemzetiségi jugo-szlávnak vallja magát. Sokan emiatt emigráltak az országból.
Az 1990-es szerbiai és 1992-es jugoszláviai alkotmány nem-csak korlátozza a kisebbségi jogokat, de meg is fosztja anyagi alapjától. A tartományok saját pénzforrás nélkül maradtak, pén-zelésüket a központi költségvetés végzi. Kötelezővé tették a szerb nyelvnek, mint államnyelvnek használatát, azzal az indok-lással, hogy háttérbe szorult a kisebbségi nyelvekkel szemben…
… A nemzetiségi ügyek rendezésében az állambiztonsági és belügyi szerveknek túl nagy szerep jutott. Szerbiában a nemzeti-ségek iránti állandó gyanakvással magyarázható, hogy a nemze-tiségek ki voltak szolgáltatva az állami önkény kényének-kedvé-nek. A magyarokkal szemben megmutatkozó gyanakvás elsősor-ban abból a körülményből táplálkozott, hogy továbbra is számos szellemi és rokoni szállal kapcsolódtak anyanemzetükhöz és Ma-gyarországhoz. A nemzetiségi viszonyok ilyen kezelése a nem-zetiségi sorsot nem teheti és nem is tette vonzóvá. Ellenkezőleg:
az ilyen kisebbségi sors riasztó és tartósan fenntarthatatlan. A tu-datalatti félelem, a félelemtől való szabadulás feltétlen kénysze-re, a kollektív zaklatottság érzése, az állandó gyanakvásban élés, a megfigyelés és ellenőrzöttség érzése asszimilációs tényező volt…
… A társadalmi igazgatás és munkásönigazgatás kiteljesedé-se alatt (1967–1980 között) enyhült a tudatalatti félelem, a kollek-tív és egyéni zaklatottság érzése azoknál, akik észrevették, és a maguk szempontjából jól felmérték a kínálkozó lehetőséget – a jugoszlávvá válás lehetőségét. Az ellenőrzöttség érzése azonban a nemzetiségek nagyobb részénél nem szűnt meg. Ehhez szük-ség lett volna egy új típusú demokráciára, amely nem helyezi
el-lenőrzés alá még a munkásönigazgatási szerveket is. Az ONO DSZ7 bizottságok fenntartották az állandó gyanakvást a szerb népnél a kisebbséggel szemben.
A Kommunista Szövetség vajdasági szervezete kisebbségi politikájának minden korszakán végighúzódik: 1. A rögeszmévé vált az eszmei harc, valamint a nemzetiségi bezárkózottságtól, el-zárkózástól és magába fordulás veszélyétől való félelem; 2. Az eszmei harc az állítólag fellelhető, de szinte minden esetben ki-gondolt szeparatista jelenségek ellen; 3. Az egyes, szervezetlen és hatás nélküli személyek esetéből való általánosítás a kisebb-ségi nacionalizmusra; 4. A kisebbségek és anyanemzetük műve-lődési együttműködése lehetőségének teljes minimalizálása; a lehetőségek leszűkítése, jelentőségük leértékelése a kisebbségi köztudatban; 5. A szerb kultúra, irodalom és művészet értékeinek és tartalmainak kíméletlen erőszakolása, lépten-nyomon kínálá-sa a tudatipar minden eszközével, azzal, hogy ezek a tartalmak
„a nemzetek és nemzetiségek közös értékei”; 6. Szinte eszeve-szett, semmi ellenérvet el nem ismerő harc a tisztán nemzetiségi politikai, sőt művelődési önszerveződés bármilyen formája ellen (még a kizárólag nemzetiségi nyelvápolás területén is).
A pártpolitika egész uralma alatt nem akarta leküzdeni a „go-vori srpski da te ceo svet razume” közhangulatát. Ugyanakkor megtagadta az önszerveződést a nemzetiségi anyanyelvápolás területén, és előtérbe helyezte a környezetnyelv tökéletes isme-retét. A pártpolitika még így is eredményt tudott felmutatni a nem-zeti türelmetlenség légkörének az enyhítésében. Ez azonban a kisebbségi magatartásnak volt köszönhető. A kisebbségeknek kellett engedelmesnek lenniük, türelmet tanúsítaniuk a politikával szemben is. A szerbek hajlandók voltak elfogadni a kisebbsége-ket, így a magyarokat is, de sohasem kollektivitásként, hanem csak mint egyént, polgárt.
A szerb polgár tudomásul vette, hogy a másik polgár nem szerb származású, az egyénre vonatkozó személyi jogok megil-letik, de ennél többet ne követeljen.
7 Opšta narodna obdbrana i duštvena samozaštita – Általános honvédelemi és társadalmi önvédelem vállalati bizottságok
A szerb „népi nacionalizmus” mindig hathatós támogatást nyújtott a szerb állam nacionalista politikájának. Nemcsak az ál-lam kisebbségi politikája, hanem a szerb nép is ellenségesen vi-seltetett a magyar nemzetiség kollektív igényeivel szemben, ál-lamellenes és veszélyes követelőzést, sőt az országtól való el-szakadási törekvést látott benne. Képtelen volt felfogni, hogy a nemzeti kisebbségnek lehet kollektív joga is, amelyhez társulhat önszerveződés, önrendelkezési jog és közjogi testület, különben ez utóbbi nélkül a kollektív jog nem működő jog. A többségi nem-zet tagjai sok esetben a kisebbséghez tartozó egyes emberhez, így a magyarhoz is, segítőkészen, barátsággal, együttműködőn, megértőn, jószomszédi kapcsolatokat ápolón és szeretetreméltó-an viszonyultak. Ennek csak egy feltétele volt: ne kötődjön saját közösségéhez. Ez olyan általános szerb magatartás lett, melynek általános elterjedését a Kommunista Szövetség nemzetiségi po-litikája minden kétséget kizáróan segített.
… A nemzetiségi politika látszólag minden erőfeszítését az emberek egymás iránti jóhiszeműségére és jóakaratára alapozta, arra, hogy szükséges az egymás kölcsönös megértése, megis-merése, s a népek közötti barátság és bizalom közös érdek. A kölcsönösség azonban mindig visszhangtalan maradt szerb rész-ről. Elsősorban a nemzetiségeknek kellett megismerniük a szerb nemzet minden értékét, s jobban megismerték, mint a saját nem-zeti értékeiket. A többségi szerb nép azonban szinte semmit sem tanult a kisebbségi kultúrákból: mintha nem is éltek volna együtt a kisebbségekkel. A párt nemzetiségi politikája szerint minden megoldódik a polgári jogok biztosításával, ha az egyén megkü-lönböztetése nemi, nyelvi, nemzeti hovatartozási és vallási tekin-tetben eltűnik…
… A nemzetiségek oktatására és művelődési rendezvényükre nagyon kevés pénz jutott. Pedig a nemzetiségi rendezvények sű-rű hálózata, főleg demográfiai szempontból, megtartó erejű lehe-tett volna. A rendezvények hálózatának állandó szűkítése e tekin-tetben asszimilációs következménnyel járt. A művelődési rendez-vények ugyanis a nemzetiségi gyerekek, fiatalok, szakmunkások, diákok, egyetemisták egymásközti kapcsolattartásának legfonto-sabb színhelyei, találkozóhely és ismerkedési lehetőség, a
társa-sági élet központja; a nemzetiségi élőszó helye, a szóbeli infor-mációcsere, neves szakemberek, alkotók, írók, művészek talál-kozóhelye a közönséggel. A különböző előadások, körutak, ke-rekasztal-beszélgetések, szemináriumok, szimpóziumok, tanfo-lyamok stb. a nyelvművelés és kultúra területén, ha nem kapnak támogatást az adófizető kisebbségi polgár pénzéből, nemcsak hogy elsorvadnak, de a kisebbség belső kommunikációs rend-szerét is működésképtelenné teszik. A magyar nyelvű televízió, a sajtóház, a könyvkiadó, színházak, a művészi együttesek, szín-játszó csoportok, kórusok, táncegyüttesek, gyermeklapok, a lap-és könyvterjesztlap-és, könyvtárak, a műkedvelő együttesek ma már nemcsak anyagi nehézségekkel küzdenek, hanem folyamatosan megszűnnek. Többé nem ölelik fel a magyar nemzetiség vala-mennyi társadalmi rétegét, hanem egyre kisebb csoport érdeklő-dését elégítik ki. Nyilvánvaló, hogy ha a magyar kisebbségi kö-zösség képtelen társadalmi önszerveződésre, minden vonatko-zásban csökken önmegtartó ereje. Nélkülözhetetlen az anyaor-szággal való szoros művelődési és közoktatási kapcsolat. A nem-zetiségi politikának ez a része azonban továbbra is, mint a kom-munista időkben, a párt és a szerb állam monopóliuma (a legna-gyobb gyanakvás kísérte és kíséri).
A fenti összefüggések tükrében érthetővé válik, hogy Szerbiá-nak miért volt olyan hiányos és szegényes, elzárkózó művelődés-politikai kapcsolata a szomszédos országokkal, így Magyaror-szággal is. Nem hangzott meggyőzően az az állandóan hangoz-tatott szerb propaganda, hogy a nemzetiségi politika sohasem függött a Magyarországgal való politikai viszonyok alakulásától, illetve az ott élő délszláv nemzetiségek helyzetétől. Ismeretes, hogy a délszláv nemzetiségek helyzete is nagyon sok kívánniva-lót hagyott maga után Magyarországon. Ez alapul szolgált a köl-csönösség elvéhez a szerb nemzetiségi politikában.
A II. világháború utáni időszakban szándékosan elhanyagolták a magyar nemzetiségi kérdés gazdasági vonatkozását. A ma-gyarlakta részek a gazdasági életben számottevő beruházás nél-kül maradtak. Az egyes községek közötti gazdasági fejlettség-szintbeli különbségek leküzdésére csak látszatjavaslatok és erőt-len intézkedések születtek, ezért a magyarlakta községek
gazda-sági vonatkozásban egyre jobban leszakadtak. A kisebbségvé-delem e legfontosabb szempontja, a gazdasági alap vonatkozá-sában nem történtek meg a legszükségesebb intézkedések sem, amelyek később serkentették volna a pozitív demográfiai folya-matokat is. (Még a nagy Duna és Tisza menti árvizek esetében sem segítettek a magyar többségű terepülések nehézségein, nem nyújtottak anyagi segítséget és kártalanítást.) A regionális kérdések megoldására a mai Jugoszlávia sem mutat hajlandósá-got, pedig fölvetése és rendezése a határok mentén egyúttal a ki-sebbségi kérdések rendezését is segíthetné.
A magyar nemzetiségű állampolgárok kivándorlása elé Jugo-szláviában sohasem gördítettek akadályt. Ellenkezőleg: szorgal-mazták. Az a magyar, aki nyilvánosan, statisztikailag kimutatha-tóan is jugoszlávnak deklarálta magát, gyorsabban jutott munká-hoz, mint aki ragaszkodott nemzetiségéhez. Legkönnyebben az kapott munkát, aki belépett a kommunista pártba, és jugoszláv-nak is vallotta magát. Vezetői helyre, munkavezetői állásba csak ilyen ember kerülhetett. Nem csoda, hogy az igazságtalanságok láttán a becsületes, polgári érzésű, a polgári önállóságukra és függetlenségükre érzékeny emberek egy részének válasza mind-erre az országból való távozás volt. A polgári gondolkodású ki-sebbség, bármelyik társadalmi réteghez is tartozott, sietett elme-nekülni az ilyen országból.