A túlfűtött szerb nacionalizmus jelenlétét az is mutatja, hogy Jojkić számításba veszi, milyen lehetőség van a negatív termé-szetes népmozgalmi folyamatok erősítésére a kisebbségek
éle-tében, és ezeket hogyan lehet serkenteni. Az asszimiláció mellett Bácska és Bánát elszerbesítését nagymértékben segítené a nemzeti kisebbségek depopulációja és külső vándormozgalma (kivándorlásra serkentés és a kisebbségi népesség felhígítása).
Úgy ítéli meg, hogy a természetes szaporodás csökkentésére, a kivándorlásra és a széttelepülésre tett kísérletek kívánatosak a nemzetiségek életében. Sajnálattal állapítja meg, hogy a nemze-ti kisebbségek természetes szaporodása jóval nagyobb, mint a szerbeké, s nem remélhető gyors csökkenés. Különösen az ag-gasztotta, hogy a magyarok természetes szaporodása nagyobb, mint a szerbeké. A magyarok Vajdaság „szegényei” (idézett mű, 89. oldal), márpedig a szegényeknél mindig sok a gyerek, nem védekeznek a gyermekáldás ellen – jegyzi meg. Ugyancsak saj-nálattal állapítja meg, hogy kevés magyar költözik ki az ország-ból; panaszkodik a világgazdasági válságra, amely lehetetlenné teszi kivándorlásukat. Mint látható, Jojkić egyik szeme sír, a má-sik meg nevet, amikor a Jugoszláv Királyság kisebbségekkel szembeni erőszak-politikáját (Sándor király széttelepítési kezde-ményezése) mérlegeli. Felvetődik benne is a magyarok „önkén-tes” áttelepülésének elképesztő gondolata délszlávok által lakott területekre, Bácskától és Bánáttól minél távolabb. Az állam nagy-lelkűen ösztönözhetné őket egy-két holdas földparcellával. Ezzel elejét lehetne venni azoknak magyar panaszoknak is, hogy egy-oldalúan hajtották végre Bácskában és Bánátban a magyar nagy-birtokok felosztását, azaz a magyar földnélküli szegényeket ki-zárták földosztásból. A fent említett módszerrel Bácskát és Báná-tot meg lehetne szabadítani a nem délszláv népességeknek, nemzeti kisebbségeknek legalább egy részétől – éppen attól a szegény magyar rétegtől, amelynek legnagyobb a természetes szaporodása. Mindez jól szemlélteti, hogy milyen elképesztő, gyakran fantasztikus álmodozásban ringatják magukat a nacio-nalista észjárású emberek. Jojkić esetében azonban ezt az ész-járást másképpen kell elbírálni: Jojkić a hangsúlyt ez esetben is az önkéntes átköltözésre helyezi. Javaslatánál már akkor is, de előtte is és utána is sokkal rosszabb és erőszakosabb nemzeti-ségi politikát folytatott a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság. Itt a cél a nemzeti kisebbségek
széttelepíté-se és kitelepítészéttelepíté-se volt, s erről tervek készültek. Szerbiában min-dig voltak hívei a kitelepítésnek és az erőszakos asszimilációnak.
Ilyen javaslatok tucatjával keletkeztek a monarchofasiszta Jugo-szláv Királyságban a látszólag demokratikus színezetű és a radi-kális rezsimek részéről egyaránt. Ezek a rezsimek az állami tiszt-viselőrétegre támaszkodtak. A különbség az volt köztük, hogy egyesek demokratizálták a nacionalizmust (beépítették a társa-dalmi önkezdeményezést is), mások viszont állami erőszakkal ol-dották volna meg. Valamennyiük közös célja azonban az volt, hogy a jogfosztott nemzeti kisebbségek maradjanak meg jogfosz-tottnak, s a magyarokat szét kell telepíteni szépszerivel vagy erő-szakkal.
Vladan Jojkić népességpolitikai koncepciója állandó bírálat tárgya volt Szerbiában a két világháború között. A bírálatok kö-zül kiemelkedik Vasa Čubrilović akadémikus radikalizmusa. A szerb hadsereg tiszti karának és más állampolitikai személyisé-geknek tartott előadásaiban 1940–1944 között megfogalmazta radikális koncepcióját a nemzeti kisebbségek sorsáról az új Jugoszláviában3. Vasa Čubrilović élesen bírálta a két világhábo-rú közötti népességpolitika eredménytelenségét szerb szem-pontból. Meglátása szerint az 1918 utáni népességpolitika ered-ménytelen volt, mert: 1. csak százezer szerbet sikerült betelepí-teni a Vajdaságba; 2. nem sikerült megtörni a kisebbségek vitá-lis erejét.
Čubrilović szerint a Jugoszláv Királyságban kesztyűs kézzel hajtották végre a kolonizációt, és nem zúzták szét a kisebbségi etnikai tömböket. Milliárdokat költöttek önkéntesek (dobrovolja-cok) letelepítésére a Vajdaságba, ennek ellenére Vajdaságban húsz év alatt csak egyetlen százalékkal javult a szerb népesség aránya. Bácskában továbbra is megmaradt a magyar és német többség. A nemzeti kisebbségek természetes szaporodása to-vábbra is nagyobb, mint a szerbeké. A szerb telepesek nem tud-nak gyökeret verni Bácskában, bár valamennyien öt hektár földet
3 Iseljavanje arnauta, Vojnoistorijski institut JNA, Arhiv bivše jugoslovenske vojske br. 2, Fasc. 4, kutija 69; Manjinski problem a novoj Jugoslaviji 3. XII 1944.
Magyar fordítás a HÍD 1996. decemberi számában A kisebbségi kérdés az új Jugoszláviában címmel. Az idézetek a magyar forrásból valók.
kaptak, megkapták a bérlők vagyonát és termelőeszközeit. Az 1918 után létrehozott földreformügyi minisztérium nem teljesítet-te feladatát, mert elbürokratizálódott. A pártvezetők teljesítet-telheteljesítet-tetlenek voltak a harácsolásban. A földreformügyi minisztérium éveken át nem a kolonisták, hanem a hivatalnokok miatt létezett, akik meg-szedték magukat. A Jugoszláv Királyság egymilliárd akkori dinárt fordított a betelepítés elősegítésére, ebből azonban a kolonisták csak 200 millió dinárt kaptak, a többi elment a hivatalnokok fize-tésére. Olyan telepesek jutottak földhöz 1918–1945 között, akik nem tudták és nem akarták megművelni a földet, hanem általá-ban bérbe adták azoknak, akiktől elvették. Gyakran előfordult, hogy az új bérlők (egykori tulajdonosok) ismét megvették a földet az új tulajdonostól; az államnak kellett közbelépni, hogy a földek ne kerüljenek ismét a kisebbségek kezére. A közbelépés ellené-re ez mindinkább gyakorlattá vált: az eladósodott tulajdonos elad-ta a földet ismét a nemzetiséginek borsos áron.
Vasa Čubrilović szerint változtatni kell a sorrenden: először meg kell tisztítani az országot a németektől, magyaroktól és albá-noktól, ki kell őket telepíteni az országból. A kolonizációt csak azután lehet eredményesen megszervezni, amikor már a néme-teket és magyarokat megfosztották minden vagyonuktól és ter-melőeszközeiktől. Vasa Čubrilović koncepciójában milliónyi nagy-ságrendű nemzeti kisebbség Jugoszláviából való kitelepítéséről és a kisebbségektől való megtisztításról beszél több helyen is. A kisebbségektől való megtisztításban a hadsereg szerepét tartja a legjelentősebbnek, de miután befejeződik a hadsereg szerepvál-lalása, azután is folytatni kell a kisebbségek elüldözését (tehát a hadműveletek befejezése után is, és mindaddig, amíg van belő-lük). Ez a szerep a népfelszabadító bizottságok és népbizottsá-gok feladata kell, legyen. Ezt írja: „Lehet, hogy soha többé nem lesz alkalmunk, hogy megteremtsük etnikailag tiszta államun-kat... ha a kisebbségi kérdést most nem oldjuk meg, soha többé nem fogjuk megoldani” (idézett mű, 59. oldal). A katonaságnak még a háborús tevékenység idején könyörtelenül meg kell tisztí-tani a területeket a nemzeti kisebbségektől. A megoldás menetét a következőképpen gondolja el: „elsőrendű fontosságú, hogy a magyarlakta területeken lévő parancsnokaink pontos utasítást
kapjanak, mit és hogyan kell cselekedniük. A legjobb az lenne, ha a népfelszabadító hadsereg és a partizánegységek főparancs-noksága mellett külön ügyosztály létesülne azzal a feladattal, hogy már a háború idején gondot viseljen a kisebbségektől való megtisztításról... A hadműveleti területekről máris olyan jelenté-sek érkeznek, hogy a néptömegek könyörtelenül leszámolnak mindazokkal a nemzeti kisebbségekkel, amelyek ebben a hábo-rúban ellenünk voltak... A legfontosabb, amit azonnal meg kelle-ne tenni: 1. utasítani a katonaságot és a népfelszabadító bizott-ságokat, mit tegyenek; 2. A testvéri szovjet hadseregnél lépése-ket tenni, hogy segítsen a németek és magyarok kitelepítésé-ben... A katonaság részéről történő tisztogatáson kívül más esz-közökkel is rá kell kényszeríteni a nemzeti kisebbségeket az el-költözésre... Meg kell tőlük vonni minden kisebbségi jogot, gyűj-tőtáborokat kell felállítani számukra, vagyonukat elkobozni, csa-ládjukat táborba helyezni, és az első adandó alkalommal átkülde-ni őket nemzeti államukba” (idézett mű, 1054. oldal). A kisebbsé-gek tisztogatásánál külön figyelmet kell fordítani az értelmiségre és a gazdagabb társadalmi rétegekre. „Helyükön hagyni őket ve-szélyes” (idézett mű, 1054. oldal).
Čubrilović, mint minden nacionalista-soviniszta, elképesztő salto mortalékban gondolkodik. Azt írja: „A szegény parasztság és a munkásság nemigen rokonszenvezett a német és a magyar fasizmussal, s ezért őket nem kell üldözni” (idézett mű, 1054. ol-dal). Ennek ellenére: „milliónyi nemzeti kisebbség hazánkból va-ló kitelepítését azonnal végre kell hajtani” (idézett mű, 1056. ol-dal). Vasa Čubrilović is tudta, hogy a munkásság és parasztság adta az akkori kisebbségi társadalmak népességének 95%-át.
Ha tehát milliókat kell kitelepíteni, nyilvánvaló, hogy azoknak a munkásoknak és parasztoknak a kitelepítését is végre kell hajta-ni, akik szerinte is teljesen ártatlanok. Čubrilović a háborús bűn-tettekért a kollektív büntetés és nem az egyéni felelősségre vo-nás híve volt. Az egyén bűneiért az egész népközösséget teszi felelőssé. Vérbosszút kell állni az egész kisebbségi közösségen, ki kell telepíteni őket, vagyonukat elvenni, s „ennek látszólag a nemzetközi jogi előírások és szokások szerint kell végbemennie.
Ehhez mielőbb kérni kell a szövetségesek jóváhagyását, s már
most arra törekedni, hogy megkapjuk az ellenséges kisebbségek vagyonának konfiskálási jogát. Mielőbb ki kell telepíteni a kisebb-ségeket, és betelepíteni az ily módon kiürült területeket, Európát kész tények elé kell állítani” (idézett mű, 1054. oldal). A partizá-nok számára „az elhagyott német, magyar és arnauta falvakba való betelepítésük legyen a legmegfelelőbb jutalom” (idézett mű, 1055. oldal).
Vasa Čubrilović felállította a kitelepítés fontossági sorrendjét is: „A kitelepítésnél a következő sorrendet kellene alkalmazni: né-metek, magyarok, arnauták, olaszok, románok... Elvileg vala-mennyien rászolgáltak, hogy elveszítsék állampolgári jogaikat.
Politikai okokból azonban különbséget kell tenni... A kisebbségi kérdés megoldása során viszont mindenképpen el kell foglalnunk etnikailag a Bácskát, Kosovo-Metohiját néhány százezer magyart és arnautát eltávolítva az országból” (idézett mű, 1051. oldal). A másik fontos kérdés, hogy mely területeket kell elsősorban meg-tisztítani a kisebbségektől. „Azok a kisebbségek, akik családosan vagy kisebb csoportban szétszórtan élnek országrészeinkben, nem veszélyesek számunkra. Stratégiailag és gazdaságilag azonban a határ menti tartományokban élő nagyszámú kisebbsé-gi tömbök jelentenek veszélyt” (idézett mű, 1051. oldal). Vasa Čubrilović szerint „különösen veszélyesek a saját nemzeteikkel szomszédosak, ezért Vajdaságot meg kell tisztítani a németektől és a magyaroktól... A legtöbb magyar település Bácska északke-leti és középső részén van. Horgostól és Szabadkától Zentán, To-polyán és Kulán át Újvidékig található az ország legnagyobb gyar etnikai tömbje. Az 1941-ben jegyzett mintegy félmilliónyi ma-gyar közül majdnem 300 000 él Bácskában, a többi 200 000 Bá-nátban, Szerémségben, Horvátországban és Szlovéniában, szét-szórtan, jelentéktelen kisebbségként. Ha Bácskából 200 000 ma-gyart eltávolítanánk, megoldanánk a magyar kisebbségi kérdést”
(idézett mű, 1051–1052 oldal). A kb. félmilliónyi magyarra és né-metre csak valamivel több mint 300 000 szerb, horvát és szlovák jut. A kisebbségi kérdés rendezésekor erre a területre különösen oda kell figyelni.
„A kisebbségi kérdés kitelepítéssel való megoldása legköny-nyebben olyan háborúk idején vihető véghez, mint amilyen a
mostani... Az egyetlen megoldás: a kisebbségek kitelepítése... el kell őket távolítani az országunkból, mert erre rászolgáltak” (idé-zett mű, 1049–1050. oldal.). Ne tévesszen meg Čubrilović érve-lésében, hogy látszólag különbséget tett a magyarok és a néme-tek között. Még a veszélytelen és jelentéktelen román népcso-portnak is, mely ezenkívül vallásában is azonos és testvérnépnek számított, a kitelepítettek sorsát szánta. S ha már az ő sorsuk is a kitelepítés lett volna, a magyarok és németek közül nem ha-gyott volna meg senkit szülőföldjén még a szórványokban sem.
Csupán a munkát megosztotta a különböző államhatalmi szervek között: a népirtás módszereit a katonaságnak szánta, a lehetet-lenné tett élet előidézésének módszereit és alkalmazását a nép-bizottságokra ruházta át.
A kommunista forradalmi erkölcs és gyakorlat (OZNA4, UDBA5 és más állambiztonsági szervek) 1944–1953 között nagymérték-ben élt Vasa Čubrilović javaslataival. A kommunista párt pedig eszmei áldását adta rá. Csupán a nyugati szövetségesek tartóz-kodásán és gyanús hallgatásán múlott, majd későbbi figyelmez-tetésének köszönhető, hogy a vajdasági magyarok nem jutottak a németek sorsára. Csupán a véletlen közrejátszásának köszön-hető, hogy a katonai és a félkatonai alakulatok nem gyilkoltak és nem űztek el még több magyart az országból.
Az új társadalmi rendszer alapjaiba mélyen beépült a nehezen büntethető bűntett eszménye. Vasa Čubrilović javaslatai 1989-től kezdve új erőre kaptak.
Mi játszott közre, hogy az új szocialista állam mégsem a ma-gyarok kitelepítése mellett döntött? Vizsgáljuk meg ezt a további-akban.
Čubrilovićnak a németek kitelepítésével kapcsolatos javasla-tait maradéktalanul végrehajtotta a kommunista államhatalom.
Módszeresen kiirtotta és elüldözte őket az országból. Čubrilović javaslatai a magyarok esetében annyiban váltak valósággá, hogy államilag szervezett, hihetetlen vérbosszúnak és megfélemlítő ál-lami terrornak vetették alá őket, hogy minél többen
elmenekülje-4 Organizacija za zaštitu naroda – Állambiztonsági népvédelmi szerv 5 Unutrašnja državna bezbednost – Államvédelmi belbiztonsági szerv
nek a szülőföldről. A magyarokat azonban nem fosztották meg ál-lampolgári jogaiktól, mint a németeket.
Čubrilović nem vett figyelembe néhány, a vajdasági magya-rok szempontjából mindenképpen mentő körülményt. Magyar-ország, ha legyőzött, német csatlós ország volt is, de továbbra is szomszédos ország volt. Az a tény, hogy nem telepítették ki a magyarokat, 45 évvel később kamatozott Szerbia számára. A
„jótett helyébe jót várj” viszonozásának elvét kezdeményezte Magyarország, amikor 1991 után Szerbiát a Nemzetközi Közös-ség kizárta minden szervezetből, és büntető intézkedéseket ve-zetett be ellene. Magyarország volt ekkor az egyetlen ország, amely átengedte Szerbiának a posta, távíró, telefon és más in-formációs vonalak kapacitásának a felét, a közlekedési útvona-lait, a teherfuvar-kapacitása jelentős részét. Létrehozott mint-egy száz szabad kereskedelmi központot, ahol a szerb vállala-tok lebonyolíthatták külkereskedelmüket. Nagyszámú magyar-szerb vegyes vállalat létesült a termelésben és a kereskede-lemben. A hivatalos Szerbia viszonzásul még csak a hála jelét sem mutatta.
Nem kevésbé voltak fontosak azok a tényezők, amelyek a vaj-dasági magyarság soraiban lefogták a bűnöző kezét. Ezek az okok 1920-nál korábbra nyúlnak vissza. A feudális államhatalom és jogrend mélységes tisztelete, a személyes kötődés a tulajdo-noshoz (a gazdához), a szolgalelkűség, a föltétel nélküli aláren-deltség, az engedelmesség, a jogtalanságnak a dolgok termé-szetes rendjeként való alázatos elfogadása, a népnek magából a nemzetből, a nemzet irányításából, teendőiből és gondjaiból va-ló, évszázadokra visszamenő kizárása (egészen Verbőcziig) – mindez mélyen átitatta szinte valamennyi réteg, de elsősorban a magyar parasztság lelkületét, köztudatát; márpedig ez alkotta a kisebbségi közösség döntő, csaknem háromnegyed részét. A magyar kisebbség e tulajdonságait felismerte az új tulajdonos: a kommunisták és a szerb állam is, és ennek megfelelően cseleke-dett 1918-ban és 1945-ben is. A szerb állam jól számított, amikor arra alapozta magyar kisebbségi politikáját, hogy semmilyen kö-vetkezménye nem lesz, ha a Párizsban magára vállalt kisebbsé-gi jokisebbsé-gi kötelezettségeket nem fogja betartani. A szerb állam
jog-fosztó kisebbségi politikája nem ütközött nagyobb ellenállásba a magyar kisebbség részéről sem, egészen 1990-ig.
A magyar főúri osztály történelmi mulasztása a magyar néppel szemben tagadhatatlan. A XIX. század végén nagy osztályellen-tét feszült a magyar társadalomban, s hiányzott a politikai böl-csesség, amely ezt levezethette volna. A főúri osztály és az el-nyomott magyar nép között civilizációs és kulturális feszültség volt. A magyar nép igényeiben és közéleti szükségleteiben elha-nyagolt volt; nem találta meg a társadalmi osztályok egymás felé vezető útját és a megegyezést a nemzeti kérdésben. A környező országok éberen figyelték a nemzeti egység hiányát a magyar társadalomban, s leselkedő nacionalizmusuk nem mulasztotta el a nagyszerű alkalmat. Könnyen megszerezhető préda kínálko-zott. Magyarország délvidéki részén (mai Vajdaság) nem létezett semmilyen, több évszázados hagyománnyal rendelkező oktatási, művelődési vagy más közéleti intézmény. Az intézményrendszer éppen csak kialakulóban volt. Az európai és magyar, már létező polgári értékek és alkotások terjedése, megismerése, közkinccsé tétele, a köztudatban való megtartása ezen a vidéken szinte min-den társadalmi réteg esetében botladozott, nagy késésben volt.
Az oktatási és nevelési tartalmakban domináltak azok, amelyek még nem vetkőzték le feudális jellegüket. Még nem alakult ki az önálló és független polgár kultusza, amely önkezdeményezéssel teremt polgári közösséget. A magyar parasztság, de különösen később a szerbek által létrehozott és végsőkig elszegényített ma-gyar városi proletariátus közösségi és nemzeti tudata homályos volt. Ez az etnikai tudat inkább a hiedelem világában nyilvánult meg, magyar származását népmeseszerűen élte meg, s nem volt képes a civilizációs és kulturális követelményeknek megfelelően folyamatos korszerűsödésre. E tudatban az örökölt elmaradott-ság összeforrt a kisebbségi sors hátrányaival. Az ilyen etnikai tu-dat könnyen összeroppan, ha szembesül az állam erőszakrend-szerével. Ha társadalmi fejlődés hordozója egy másik nép etnikai tudata, amelyben már tudatosodtak a kor igényei és lehetőségei, kikerülhetetlenül meghajol előtte. Márpedig ez ment végbe akkor a szerb nép köztudatában. Vele szemben a vajdasági magyarság szegénységben és tudatlanságban sínylődött, polgári
középosz-tálya fejletlen volt. Ilyen magyar népességet kapott örökségbe a Jugoszláv Királyság, s azt tehetett vele, amit akart. E magyar ki-sebbség társadalmi struktúrája a gazdasági elmaradottságáról tanúskodott. A népesség kétharmada (67%) falun élt. A mező-gazdasági népesség 44%-a napszámos, béres, földnélküli nincs-telen volt. A magyar földművesek alkották az egész Vajdaság földnélküli lakosságának 41%-át. A magyarság 33%-a a városok-ban élt, 11%-uk nincstelen proletár volt, 11% kisiparos és kiske-reskedő, 6% értelmiségi, tisztviselő és szabadfoglalkozású, 3%
pedig nagybirtokos. Ezt a struktúrát proletarizálta 1918 után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Az iparfejlesztés politikája a szerb államalkotó nép kezébe került át. Az államalkotó nép kizá-rólagos etnikai monopóliumot csinált a maga számára a társadal-mi élet társadal-minden terén. A saját etnikumát serkentette vállalkozásra, és ruházta fel minden politikai előjoggal. A művelődési élet és az oktatás megszervezése a szerb államalkotó nép kiváltsága lett, és a szerb hagyományok tiszteletét és szellemi felemelkedését szolgálta. A Jugoszláv Királyság még tovább mélyítette a társa-dalmi és osztálykülönbségeket. E különbségek szinte azonnal erős nemzeti jelleget kaptak: az uralkodó osztály tagjai kizárólag a szerb államalkotó néphez tartoztak, a nép között a magyar és a többi nemzeti kisebbség lett a legszegényebb. Ilyen körülmé-nyek között a vajdasági magyarság tömegesen csatlakozott a szakszervezethez és a kommunista hatás alatt lévő, szervezett munkásmozgalomhoz. Egyedül itt remélhette nemzetiségi érde-keinek képviseletét. A lakosságban betöltött számarányához vi-szonyítva a vajdasági magyarság hovatovább felülképviselt volt a szakszervezeti és a szervezett munkásmozgalomban; a két világ-háború között a szakszervezeti és szervezett munkásmozgalom-ban jelentős áldozati voltak.
Olyan mozzanatok ezek, amelyekről a szocialista Jugoszlávia nem feledkezhetett meg, ha meg akarta őrizni tekintélyét a világ, az el nem kötelezett országok közvéleménye, különösen pedig a szocialista tábor előtt. Bár szégyenfoltként viselte a vajdasági magyarság, hogy Magyarország a fasizmus egyik csatlósa volt a második világháborúban, az is tény, hogy a vajdasági magyarság soraiból sok ezren vettek részt a fasizmus elleni harcban, és a
második világháború záró hadműveleteiben. Ezek olyan ténye-zők voltak, amelyeket akkor is és most is a nyugati demokratikus országokban figyelembe vettek és vesznek. Ezt a szocialista Ju-goszlávia sem hagyhatta figyelmen kívül. Ennek köszönhető, hogy a jugoszláviai magyarság nem vált a teljes kitelepítés és széttelepítés áldozatává. A tömeges megtorlást és a vérbosszút ugyan nem kerülhette el, de ezt követően elfoglalhatta helyét a
„szocialista hazában”. Egyfelől a megtorlás, a vérbosszú és a kol-lektív bűnösség kimondása, másfelől a történelmi érdemek elis-merése – e között ellentmondás van, de szocialista Jugoszlávia egész múltja ilyen.
Ezek a történelmi események a vajdasági magyarságot egy-szerre fosztották meg önbizalmától, és részben vissza is adták neki. Egyfelől bátran kereshette helyét a jugoszláv népek „egyen-rangú közösségében”, mert a kor követelményeinek és a meghir-detett szocialista elveknek megfelelően jelentős múlttal rendelke-zett. E múltat bátran, sőt bátrabban is tudatosíthatta volna, és köthette volna részvételét a múlt történelmi eseményeiben a nemzetiségi létéhez és jövőjéhez. Ehhez azonban elitjének sem akkor, sem később nem volt mersze. A szocialista Jugoszlávia közgondolkodásában egy nacionalizmusmentes magyar kisebb-séget kapott örökségbe. Másfelől ennek a magyarságnak a nem-zeti tudata és önismerete, önmegbecsülése és azonosságtudata kezdettől fogva erőtlen, és kifejezetlen maradt. Fejletlenek ma-radtak nemzetiségmegtartó, polgári hagyományainak kifejezői, képviseletei. A magyar nemzetiség, a többi, itt élő néphez hason-lítva társadalmi fejlettség tekintetében a kor szintje alá
Ezek a történelmi események a vajdasági magyarságot egy-szerre fosztották meg önbizalmától, és részben vissza is adták neki. Egyfelől bátran kereshette helyét a jugoszláv népek „egyen-rangú közösségében”, mert a kor követelményeinek és a meghir-detett szocialista elveknek megfelelően jelentős múlttal rendelke-zett. E múltat bátran, sőt bátrabban is tudatosíthatta volna, és köthette volna részvételét a múlt történelmi eseményeiben a nemzetiségi létéhez és jövőjéhez. Ehhez azonban elitjének sem akkor, sem később nem volt mersze. A szocialista Jugoszlávia közgondolkodásában egy nacionalizmusmentes magyar kisebb-séget kapott örökségbe. Másfelől ennek a magyarságnak a nem-zeti tudata és önismerete, önmegbecsülése és azonosságtudata kezdettől fogva erőtlen, és kifejezetlen maradt. Fejletlenek ma-radtak nemzetiségmegtartó, polgári hagyományainak kifejezői, képviseletei. A magyar nemzetiség, a többi, itt élő néphez hason-lítva társadalmi fejlettség tekintetében a kor szintje alá