A víz archetipikus szimbóluma
Papp Tibor első kötetei, a felszínes szemlélő számára csupán tradicionális al kotásoknak vélt Sánta vasárnap (1964), illetve az Elégia két személyhez vagy többhöz (1968) nemcsak a későmodern irodalom lenyomatai, de a hagyo-mányos formák lebontásának és újjáépítési mozzanatának a megjelenítői is.
Ezekben az alkotásokban – mint az előző fejezetben láthattuk – jelen vannak immár a későbbi vendégszövegeknek, a vizuális költészetnek a jellegzetes je-gyei, sajátos vonásai. S ha a jelképeket, motívumokat is megvizsgáljuk, akkor az avantgárd jellemzőket magába olvasztó objektív, tárgyias líranyelv képvi-selőivel, így Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel való művészi rokonsá-got is felfedezhetjük, valamint a második kötetben azokat a fi nom vizuális elemeket, amelyek a vizsgált motívumokkal összekapcsolódva már jelzik az érlelődő különbséget is. Azt az új irányt, amely az avantgárd felé vezet.
A Sánta vasárnap jellegzetes motívuma a négy őselem (föld, víz, tűz, leve-gő) közül a víz, amely az emberi életet átszövő ismeretlenség, valamint a ki-látástalanság, a kétségbeesés szimbóluma a versekben: „parttalan folyók na-gyon mély tengerek”, „átlátszó vizek alatt reménytelenség kuszált / útja”
(Homlokom mögött), „vizeket jártam a hátán a bálnán utaztam úsztam” (Se szirmom se házam), „fordul csapkod a testem a partra vetett / zárt koponyám-ban még / rendben zúdul a víz” (Alázkodó ének). E két utóbbi vers a bibliai-ba-bitsi Jónás-történetet, a prófétai-költői küldetést is asszociálhatja számunkra.
A próféta nem emberi közösségtől kapja a hatalmát: küldetése isteni ere-detű. S ettől az elhivatottságtól, kiválasztottságtudattól – mint ahogy Jónás története is mutatja – nem lehet szabadulni. Isten azért küldi kiválasztottját, hogy hirdesse akaratát, s hogy jel legyen a világban. Ebből az archaikus ha-gyományból táplálkozik a vátesz-költői szerep is, a jelenhez szóló intés céljá-val a múlt és a jövő felé fordulás.
Jelképek, motívumok, archetípusok és vizuális elemek
A víz archetipikus szimbóluma
Papp Tibor első kötetei, a felszínes szemlélő számára csupán tradicionális al kotásoknak vélt Sánta vasárnap (1964), illetve az Elégia két személyhez vagy többhöz (1968) nemcsak a későmodern irodalom lenyomatai, de a hagyo-mányos formák lebontásának és újjáépítési mozzanatának a megjelenítői is.
Ezekben az alkotásokban – mint az előző fejezetben láthattuk – jelen vannak immár a későbbi vendégszövegeknek, a vizuális költészetnek a jellegzetes je-gyei, sajátos vonásai. S ha a jelképeket, motívumokat is megvizsgáljuk, akkor az avantgárd jellemzőket magába olvasztó objektív, tárgyias líranyelv képvi-selőivel, így Pilinszky Jánossal, Nemes Nagy Ágnessel való művészi rokonsá-got is felfedezhetjük, valamint a második kötetben azokat a fi nom vizuális elemeket, amelyek a vizsgált motívumokkal összekapcsolódva már jelzik az érlelődő különbséget is. Azt az új irányt, amely az avantgárd felé vezet.
A Sánta vasárnap jellegzetes motívuma a négy őselem (föld, víz, tűz, leve-gő) közül a víz, amely az emberi életet átszövő ismeretlenség, valamint a ki-látástalanság, a kétségbeesés szimbóluma a versekben: „parttalan folyók na-gyon mély tengerek”, „átlátszó vizek alatt reménytelenség kuszált / útja”
(Homlokom mögött), „vizeket jártam a hátán a bálnán utaztam úsztam” (Se szirmom se házam), „fordul csapkod a testem a partra vetett / zárt koponyám-ban még / rendben zúdul a víz” (Alázkodó ének). E két utóbbi vers a bibliai-ba-bitsi Jónás-történetet, a prófétai-költői küldetést is asszociálhatja számunkra.
A próféta nem emberi közösségtől kapja a hatalmát: küldetése isteni ere-detű. S ettől az elhivatottságtól, kiválasztottságtudattól – mint ahogy Jónás története is mutatja – nem lehet szabadulni. Isten azért küldi kiválasztottját, hogy hirdesse akaratát, s hogy jel legyen a világban. Ebből az archaikus ha-gyományból táplálkozik a vátesz-költői szerep is, a jelenhez szóló intés céljá-val a múlt és a jövő felé fordulás.
II. MŰVÉSZI ROKONSÁG: EGY KÖLTŐI CSAL ÁDFA FELR AJZOL ÁSA JELKÉPEK, MOTÍVUMOK, ARCHETÍPUSOK ÉS VIZUÁLIS ELEMEK 53 52
A kiválasztott, a küldött sorsával való azonosulás mellett a ninivei próféta alakja a Forgó égtájakban is megjelenik: „a halban Jónás mit tehetett? és / hogy látott? mibe vájta a körmét?” Az ószövetségi Jónás-történet túlnőtt forrásain:
még azok számára is ismerős, akik soha nem olvasták a Bibliában. „[…] az idegenség elsődleges tapasztalata teljesen feloldódott egy másodlagos isme-rősségben”, s az időtlen történetnek szinte minden archaikus eleme magától értetődővé vált.78 Az idegenség elsődleges ellenállását a tipologikus exegézis szüntette meg. A sírban fekvő és a harmadik napon feltámadó Krisztus jele lesz Jónás. Ehhez az ókeresztényi történeti tapasztalathoz viszont a modern, archetipikus és mélypszichológiai megközelítés újabb és újabb hermeneutikai szempontokat, tipologikus értelmezéseket ad. A szöveg korábbi horizont-ján túlterjed immár a szöveget újra átélő, újraíró alkotói horizont, s a meg-értés aktusában a befogadó is újabb távlatokat hoz létre: a szöveg idegenségé-nek, időbeli távolságának és a jelenkori tapasztalatnak az összekapcsolásával alle gorézisbe hajló értelmezések születnek.79 Így lesz az 1956-os eseményeket meg idéző Forgó égtájak elbeszélője is a sötétben kézzel kitapogatott élet meg-tapasztalója, a cetnyomorúság allegorizált alakja. A motívum, a hal-sors, az egyedi ember tér-időbeli létkiteljesedése számos Papp Tibor-költe-ményben visszatér még (A pusztulás horgot vetett, Homlokom mögött, A sötétség pihenő padja).
A színszimbolika reménységet sugalló zöldjével jelzős szerkezetté kapcso-lódva a víz az áporodottságnak, az enyészetnek, a halálnak víziójává válik:
„Kétségbeesés áztat téged zöld vizével” (Élősövény); „zöld eső zöld eső / földet-tépő föld-verő // […] // föld-izzasztó föld-szegő / gyümölcs-földet-tépő szédítő //
csáklyát vető ág-törő / hegyes szarvval öklelő” (Zöld eső). Viszont a víz a nyu-galom esőcseppje is lehet, az ösvényt, az utat jelző hűs zápor (Ösvény).
Pilinszkynél a „tenger” változatban megjelenő motívum szintén az emberi sors jelképe (Mielőtt, Majd elnézem, A mélypont ünnepélye, Vesztőhely télen).
78 Hans Robert Jauss, Jónás könyve – az „idegenség hermeneutikájának” egy paradigmája = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, 375–379.
79 Bár a modern, archetipikus értelmezés hermeneutikai hidakat is létesít az idegen kultúrák mitikus világa között (lásd egy hősnek egy tengeri szörny által való elnyeletését a különböző kultúrákban), Jauss ezeket a megközelítéseket mégis leépítendőnek tartja, mert a „kisegítő hidak” nem vezetnek bennünket a szöveg idegen értelméhez, eredeti másságához, specifi -kus különbözőségéhez (Uo., 379).
Az elvegyülést, eltávolodást-visszatérést, az élet és a halál képzeteit idézi elénk.
A költő azonban nem retten meg a víz által idézett elmúlástól, hiszen vallja:
„Nem az a baj, hogy nem élünk örökké, hanem hogy nem érdemes, sőt irtóz-tató lenne örökké élnünk. Azt, ami életünkből ismerős, az ismeretlenség övezi. Ha ez az ismeretlen ismerőssé válna, elviselhetetlenné lenne életünk is-mert része is. Halálunkkal nem az illúziók, hanem a valóság felé gravitálunk.”80 Ezt a „valóság felé” haladó erőt tükrözik versei: a pusztulást, az élet feke-te misztériumát jelképező halált Pilinszky új tartományba emelfeke-te, s bebizo-nyította értelmét, jelentőségét. Ebben különbözik elődeitől és kortársaitól egyaránt.
A hóhér szobája című versben – Papp Tibor Ösvényéhez hasonlóan – Pi-linszkynél is új értelemmel gazdagodik az ősi szimbólum: „Tengert sose lát-ni a hóhér szobájának ablakából. / A tenger Istené, / s az ablak csukva van.”
Manfred Lurker szerint, ha egy szimbólumot üdvtörténeti szempontból vizs-gálunk, akkor az a teremtő és teremtmény megszakíthatatlan kapcsolatát jelzi.
Egybeesést jelent, az idő és az örökkévalóság összetalálkozását. Egyben konk-rét jelenség is, hiszen a belefoglalt isteni és abszolút gondolatot minden szónál világosabban fejezi ki.81 Akárcsak a Pilinszky-versben a tenger: az életet, a lelki békét jeleníti meg, az örökkévaló Istent, akit csak az áldozat, a „bárány” lát-hat, s a hóhér, a bűnös sosem részesül ilyen kiváltságban.
Az Elégia két személyhez vagy többhöz című Papp Tibor-kötetben a víz motívuma ugyancsak tengerként jelenik meg a leggyakrabban. S nemcsak a tehetetlenség és reménytelenség megjelenítője (a vers előtt…), vagy a nászi képsorral összefonódott háborúé (Esküvő a vízben), de a „függőleges” minősítő jelzővel összekapcsolódva a szabadság, a vágy képévé is nőhet (Április). Ösz-szetett jelzői előtagként pedig ugyancsak szemléletessé válik („tengervíz-ízű zu-hanás”), a távolság és az ezt áthidaló aktivitás érzékletes megjelenítőjévé („ten-gerjáró bokorként kúsznék ablakodig hogy visszacsaljalak” – A si vataghoz).
A víz, a tenger archetipikus szimbólumával Northrop Frye az 1950-es évek elején foglalkozott mítoszkritikájában. Nem paradox, ha azt állítjuk, hogy minden költőnek egyéni képrendszere van, holott sok költő egyforma képet használ. Frye a Th e Enchafèd Flood című Auden-tanulmányra hivatkozik,
80 Pilinszky János, Magamnak, Vigilia 1984/6., 426.
81 Hans Biedermann, Szimbólumlexikon, ford. Havas Lujza – Körber Ágnes, Corvina, Budapest, 1996, 8.
II. MŰVÉSZI ROKONSÁG: EGY KÖLTŐI CSAL ÁDFA FELR AJZOL ÁSA JELKÉPEK, MOTÍVUMOK, ARCHETÍPUSOK ÉS VIZUÁLIS ELEMEK 53 52
A kiválasztott, a küldött sorsával való azonosulás mellett a ninivei próféta alakja a Forgó égtájakban is megjelenik: „a halban Jónás mit tehetett? és / hogy látott? mibe vájta a körmét?” Az ószövetségi Jónás-történet túlnőtt forrásain:
még azok számára is ismerős, akik soha nem olvasták a Bibliában. „[…] az idegenség elsődleges tapasztalata teljesen feloldódott egy másodlagos isme-rősségben”, s az időtlen történetnek szinte minden archaikus eleme magától értetődővé vált.78 Az idegenség elsődleges ellenállását a tipologikus exegézis szüntette meg. A sírban fekvő és a harmadik napon feltámadó Krisztus jele lesz Jónás. Ehhez az ókeresztényi történeti tapasztalathoz viszont a modern, archetipikus és mélypszichológiai megközelítés újabb és újabb hermeneutikai szempontokat, tipologikus értelmezéseket ad. A szöveg korábbi horizont-ján túlterjed immár a szöveget újra átélő, újraíró alkotói horizont, s a meg-értés aktusában a befogadó is újabb távlatokat hoz létre: a szöveg idegenségé-nek, időbeli távolságának és a jelenkori tapasztalatnak az összekapcsolásával alle gorézisbe hajló értelmezések születnek.79 Így lesz az 1956-os eseményeket meg idéző Forgó égtájak elbeszélője is a sötétben kézzel kitapogatott élet meg-tapasztalója, a cetnyomorúság allegorizált alakja. A motívum, a hal-sors, az egyedi ember tér-időbeli létkiteljesedése számos Papp Tibor-költe-ményben visszatér még (A pusztulás horgot vetett, Homlokom mögött, A sötétség pihenő padja).
A színszimbolika reménységet sugalló zöldjével jelzős szerkezetté kapcso-lódva a víz az áporodottságnak, az enyészetnek, a halálnak víziójává válik:
„Kétségbeesés áztat téged zöld vizével” (Élősövény); „zöld eső zöld eső / földet-tépő föld-verő // […] // föld-izzasztó föld-szegő / gyümölcs-földet-tépő szédítő //
csáklyát vető ág-törő / hegyes szarvval öklelő” (Zöld eső). Viszont a víz a nyu-galom esőcseppje is lehet, az ösvényt, az utat jelző hűs zápor (Ösvény).
Pilinszkynél a „tenger” változatban megjelenő motívum szintén az emberi sors jelképe (Mielőtt, Majd elnézem, A mélypont ünnepélye, Vesztőhely télen).
78 Hans Robert Jauss, Jónás könyve – az „idegenség hermeneutikájának” egy paradigmája = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, 375–379.
79 Bár a modern, archetipikus értelmezés hermeneutikai hidakat is létesít az idegen kultúrák mitikus világa között (lásd egy hősnek egy tengeri szörny által való elnyeletését a különböző kultúrákban), Jauss ezeket a megközelítéseket mégis leépítendőnek tartja, mert a „kisegítő hidak” nem vezetnek bennünket a szöveg idegen értelméhez, eredeti másságához, specifi -kus különbözőségéhez (Uo., 379).
Az elvegyülést, eltávolodást-visszatérést, az élet és a halál képzeteit idézi elénk.
A költő azonban nem retten meg a víz által idézett elmúlástól, hiszen vallja:
„Nem az a baj, hogy nem élünk örökké, hanem hogy nem érdemes, sőt irtóz-tató lenne örökké élnünk. Azt, ami életünkből ismerős, az ismeretlenség övezi. Ha ez az ismeretlen ismerőssé válna, elviselhetetlenné lenne életünk is-mert része is. Halálunkkal nem az illúziók, hanem a valóság felé gravitálunk.”80 Ezt a „valóság felé” haladó erőt tükrözik versei: a pusztulást, az élet feke-te misztériumát jelképező halált Pilinszky új tartományba emelfeke-te, s bebizo-nyította értelmét, jelentőségét. Ebben különbözik elődeitől és kortársaitól egyaránt.
A hóhér szobája című versben – Papp Tibor Ösvényéhez hasonlóan – Pi-linszkynél is új értelemmel gazdagodik az ősi szimbólum: „Tengert sose lát-ni a hóhér szobájának ablakából. / A tenger Istené, / s az ablak csukva van.”
Manfred Lurker szerint, ha egy szimbólumot üdvtörténeti szempontból vizs-gálunk, akkor az a teremtő és teremtmény megszakíthatatlan kapcsolatát jelzi.
Egybeesést jelent, az idő és az örökkévalóság összetalálkozását. Egyben konk-rét jelenség is, hiszen a belefoglalt isteni és abszolút gondolatot minden szónál világosabban fejezi ki.81 Akárcsak a Pilinszky-versben a tenger: az életet, a lelki békét jeleníti meg, az örökkévaló Istent, akit csak az áldozat, a „bárány” lát-hat, s a hóhér, a bűnös sosem részesül ilyen kiváltságban.
Az Elégia két személyhez vagy többhöz című Papp Tibor-kötetben a víz motívuma ugyancsak tengerként jelenik meg a leggyakrabban. S nemcsak a tehetetlenség és reménytelenség megjelenítője (a vers előtt…), vagy a nászi képsorral összefonódott háborúé (Esküvő a vízben), de a „függőleges” minősítő jelzővel összekapcsolódva a szabadság, a vágy képévé is nőhet (Április). Ösz-szetett jelzői előtagként pedig ugyancsak szemléletessé válik („tengervíz-ízű zu-hanás”), a távolság és az ezt áthidaló aktivitás érzékletes megjelenítőjévé („ten-gerjáró bokorként kúsznék ablakodig hogy visszacsaljalak” – A si vataghoz).
A víz, a tenger archetipikus szimbólumával Northrop Frye az 1950-es évek elején foglalkozott mítoszkritikájában. Nem paradox, ha azt állítjuk, hogy minden költőnek egyéni képrendszere van, holott sok költő egyforma képet használ. Frye a Th e Enchafèd Flood című Auden-tanulmányra hivatkozik,
80 Pilinszky János, Magamnak, Vigilia 1984/6., 426.
81 Hans Biedermann, Szimbólumlexikon, ford. Havas Lujza – Körber Ágnes, Corvina, Budapest, 1996, 8.
II. MŰVÉSZI ROKONSÁG: EGY KÖLTŐI CSAL ÁDFA FELR AJZOL ÁSA JELKÉPEK, MOTÍVUMOK, ARCHETÍPUSOK ÉS VIZUÁLIS ELEMEK 55 54
amelyben az angol költő, író és esszéíró arra utal, hogy a tenger nem maradhat Shelley, Keats vagy Coleridge költészetén belül: számos alkotónál megjelenik, s ezáltal az irodalom egyik archetípusa lesz. Egy költői kép egyedi és egyete-mes formái így válnak azonossá.82
Az egyforma kép különbözősége, az archetípus egyéni alkalmazása Papp Tibornál már az előző példáknál, a második kötet költeményeiben megfi gyel-hető. A megnyújtott szóköz, a lineáris olvasást egy pillanatra megállító tago-lás egyfajta repetíciókényszert vált ki, a megtört szövegrésznek szem általi is-mételt átfogását, ami az elválasztott szavak, szókapcsolatok újbóli olvasását is jelentheti, vagy csupán a szóköz előtti részre a szem pillanatnyi visszaugrá-sát jelzi, majd a megállást a folytatáson, a szóköz utáni szón, szókapcsolaton.
Johann Friedrich Herbart már a 19. század végén, kísérletet téve a megismerő élmény kvantifi kációjára, próbálta meghatározni az észlelés folyamatában azt az erősségi fokot, ami szükséges ahhoz, hogy egy fogalom – egy másik foga-lom mellett – „a tudatosság küszöbén megálljon”.83 Példájában, az észlelés által adott a, b, c, d sorozatban, ahogy a b a tudatba kerül, az a egyre inkább elhomályosul. A b viszont keveredik az eltűnőben lévő a-val, majd a c követ-kezik, amely eleinte még szintén éles, s ugyancsak összeolvad az elhomályo-sulóban lévő b-vel és a-val is, különböző mértékben stb.84 Ebbe az észlelési folyamatba belehelyezve a repetíciót, a szövegrészek egyszerű elszigetelési formáját, a megnyújtott szóközt, mindez a kiemelést s így a mélyebb bevéső-dést eredményezi, valamint a megszokott paradigma felőli befogadás egyfajta felfüggesztését és a későbbi művekben megjelenő kép-szöveg kapcsolat be-fogadásának megelőlegezését jelenti. A vizualitást felvillantó költeményeknél azonban még nem alkalmazható teljes mértékben a médiumköziséget meg-teremtő későbbi művek látó-olvasás technikája. Ezeknél a verseknél ugyanis a vizuális elem még erősen a nyelvi réteg jelentéstartalmainak függvénye:
fel-82 Northrop Frye, Az irodalom archetípusai = A modern irodalomtudomány kialakulása. A po-zitivizmustól a strukturalizmusig, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla, Osiris, Budapest, 1998, 440–448. (Vö. W[ystan]. H[ughes]. Auden, Th e Enchafèd Flood or Th e Romantic Iconography of the Sea, 1950, legújabb kiadása: Princeton UP, 2008.)
83 Lásd erről Jonathan Crary, A megfi gyelő módszerei. Látás és modernitás a 19. században, szerk. Pléh Csaba, ford. Lukács Ágnes, Osiris, Budapest, 1999, 118–119.
84 Johann Friedrich Herbart, A Textbook in Psychology. An Attempt to Found the Science of Psychology on Experience, Metaphysics and Mathematics, ford. Margaret K. Smith, New York, 1891, 22.
erősítheti, esetleg módosíthatja is azokat, de az elszigetelés jelei még nem te-szik vizuális költeményekké a verseket. Így felmerül a kérdés: a befogadói fo lyamatra tett hatáson kívül mennyiben módosítja (egyáltalán módosíthat-ja-e) a szóköz növelése az illető verssor, versrész szignifi kációját? Mindezt megvizsgálhatjuk, ha a vizuális elemet felmutató vershez hozzáillesztjük a lát-ványt megvonó változatot:
a vers előtt csak állatszívek riadalma jár tátogó szemek kérdező sötétje s a két víz között nincsen mennyezet
a vers előtt csak állatszívek riadalma jár tátogó szemek kérdező sötétje s a két víz között nincsen mennyezet
[a vers előtt…]
A kapcsolatos mellérendelő mondat 1. tagmondatának állítmányához („jár”) az első verslejegyzési példában két alany tartozik: a „riadalma” és a „sötétje”.
Nyilvánvalóan az összekapcsolástól (lásd: „a vers előtt tátogó szemek kérdező sötétje jár”) itt is eltekinthetünk akár, s a központozást helyettesítve közbe-ékelésként is tagolhatjuk a részt („tátogó szemek kérdező sötétje”), de ezt az olvasási variációt egyértelműen csak a második változat, az eredeti Papp Ti-bor-i tagolás engedi meg. A kapcsolatos kötőszó viszont már mindkét lejegy-zésben egyértelműen elválasztja a tagmondatokat. A különbség az, hogy a második változat megnyújtott szóköze szinte már elszigeteli az egységeket.
A „kérdező sötétje” is hangsúlyosabbá válik a megálló-visszapillantó olvasás során, a folytatás viszont nyomatékosan kiemelődik, s a mondatrész eleje,
„a két víz között” kapcsolat különösen hangsúlyossá válik, akárcsak az első tagmondatban a szóköz-szünettel történő kiemelés („tátogó szemek”). A szó-közképpel pedig a „két víz között” kifejezés vizuálisan is megjelenítődik, be vésődik, akárcsak a hasonló pozíciójú „függőleges tengerek” szókapcsolata az Április című versben. Az „archetipikus szimbólumhoz”, a költészetben gyak ran megjelenő vízhez tehát Papp Tibornál vizuális elem is társul, s ez a megnyújtott szóköz új minőséget teremt a korábban megszokott formák-hoz képest.
Ugyanez a vizuális eszköz már élesebb tagolást eredményez egy aláren-delő összetett mondatban:
II. MŰVÉSZI ROKONSÁG: EGY KÖLTŐI CSAL ÁDFA FELR AJZOL ÁSA JELKÉPEK, MOTÍVUMOK, ARCHETÍPUSOK ÉS VIZUÁLIS ELEMEK 55 54
amelyben az angol költő, író és esszéíró arra utal, hogy a tenger nem maradhat Shelley, Keats vagy Coleridge költészetén belül: számos alkotónál megjelenik, s ezáltal az irodalom egyik archetípusa lesz. Egy költői kép egyedi és egyete-mes formái így válnak azonossá.82
Az egyforma kép különbözősége, az archetípus egyéni alkalmazása Papp Tibornál már az előző példáknál, a második kötet költeményeiben megfi gyel-hető. A megnyújtott szóköz, a lineáris olvasást egy pillanatra megállító tago-lás egyfajta repetíciókényszert vált ki, a megtört szövegrésznek szem általi is-mételt átfogását, ami az elválasztott szavak, szókapcsolatok újbóli olvasását is jelentheti, vagy csupán a szóköz előtti részre a szem pillanatnyi visszaugrá-sát jelzi, majd a megállást a folytatáson, a szóköz utáni szón, szókapcsolaton.
Johann Friedrich Herbart már a 19. század végén, kísérletet téve a megismerő élmény kvantifi kációjára, próbálta meghatározni az észlelés folyamatában azt az erősségi fokot, ami szükséges ahhoz, hogy egy fogalom – egy másik foga-lom mellett – „a tudatosság küszöbén megálljon”.83 Példájában, az észlelés által adott a, b, c, d sorozatban, ahogy a b a tudatba kerül, az a egyre inkább elhomályosul. A b viszont keveredik az eltűnőben lévő a-val, majd a c követ-kezik, amely eleinte még szintén éles, s ugyancsak összeolvad az elhomályo-sulóban lévő b-vel és a-val is, különböző mértékben stb.84 Ebbe az észlelési folyamatba belehelyezve a repetíciót, a szövegrészek egyszerű elszigetelési formáját, a megnyújtott szóközt, mindez a kiemelést s így a mélyebb bevéső-dést eredményezi, valamint a megszokott paradigma felőli befogadás egyfajta felfüggesztését és a későbbi művekben megjelenő kép-szöveg kapcsolat be-fogadásának megelőlegezését jelenti. A vizualitást felvillantó költeményeknél azonban még nem alkalmazható teljes mértékben a médiumköziséget meg-teremtő későbbi művek látó-olvasás technikája. Ezeknél a verseknél ugyanis a vizuális elem még erősen a nyelvi réteg jelentéstartalmainak függvénye:
fel-82 Northrop Frye, Az irodalom archetípusai = A modern irodalomtudomány kialakulása. A po-zitivizmustól a strukturalizmusig, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla, Osiris, Budapest,
fel-82 Northrop Frye, Az irodalom archetípusai = A modern irodalomtudomány kialakulása. A po-zitivizmustól a strukturalizmusig, szerk. Bókay Antal – Vilcsek Béla, Osiris, Budapest,