Integráció a középfokú oktatásban

67 mértékben van lehetőség, a végezett munka erkölcsi és anyagi elismerése sem mindig megfelelő.

Valójában két szegregált intézménytípus van: a speciális gyógypedagógiai intézmények és a többségi általános iskolák. A kettő között létezik a harmadik forma, az integrált oktatás.

A három oktatási forma egymás mellett, egymást segítve kell, hogy működjön. Integrált iskolákra is, de hagyományos, többségi iskolákra is szükség van, és olyan szegregált intézményekre is szükség van, ahol a valamilyen okból nem integrálható fogyatékos gyermekek nevelődnek. Egyik forma nem váltja ki a másikat. Egymás mellett kell működniük, hiszen sokszor egymást feltételezik.

Az integrált kontra szegregált nevelés kérdéskörét tehát nem szabad leegyszerűsíteni, hiszen mindkettő járható út. Mindkét megoldásnál a gyermek áll a középpontban, az ő érdeke az elsődleges. A lényeg, hogy azt a formát válasszuk számára, ahol a legeredményesebben tud fejlődni, tanulni.

68 fennálló különbségekhez. Egyértelműen problémaként jelentkezik, amikor egy iskolában növekedni kezd a sajátos nevelési igényű tanulóknak az aránya, akik új kihívást jelentenek a tanítási-tanulási folyamat hagyományos működése számára.

A magyar közoktatást az 1990-es évek közepétől a középfokú oktatás expanziójának gyorsuló üteme jellemezte. Ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy az általános iskolát befejezett tanulók túlnyomó többsége továbblépve középfokon folytatta tanulmányait, hanem azt is, hogy a korábbi évtizedhez képest jelentős mértékben módosult az egyes középfokú iskolatípusokban tanulók aránya. Ennek a folyamatnak az eredménye az, hogy ma már a tanulók 75%-a érettségit is nyújtó képzésben tanul, s csak negyedük választ olyan iskolát, amelyben a képzés mindössze a szakmai végzettség megszerzésére irányul (Kőpatakiné - Mayer - Singer, 2007). Ez az arány a sajátos nevelési igényű tanulók középfokú oktatásban való részvételét illetően másként alakul.

Bár az együttnevelés az alapfokú intézményekben jelen van, ugyanakkor a középfokon már erősen csökkenő tendenciát mutat. A legtöbb sérült fiatal még mindig a speciális iskolákban tanul tovább, melynek az a következménye, hogy ezzel számukra erősen beszűkül a pálya- és szakmaválasztás lehetősége, nehezen, vagy egyáltalán nem közelíthető meg a felsőoktatás.

A sajátos nevelési igényű tanulókkal kapcsolatban a hazai középfokú intézményeknek nincs vagy csak nagyon kevés a tapasztalata. A közoktatás intézményeinek a többsége – minden integrációs törekvés dacára – jelenleg nem foglalkozik sajátos nevelési igényű tanulókkal. 2007-es adatok szerint az óvodában nevelt tanulók 1,6%-a, az általános iskolai tanulók 6,9%-a, a szakiskolások 1,7%-a, a speciális szakiskolába járók 100%-a, a gimnáziumi tanulók 0,35%-a, a szakközépiskolák tanulóinak 0,32%-a részesül sajátos nevelési igénye miatt speciális ellátásban (Kőpatakiné - Mayer - Singer, 2007).

Egyes országokban, ahol a középiskolákban is igen gazdag a szabadon választható, sokszor igen gyakorlatias jellegű tárgyak köre, az egyes tantárgyak másokkal kiválthatók. Például Skandináviában és az USA-ban, ahol szélesebb körben elégítik ki a speciális nevelési szükségleteket, nem jelent akadályt a középiskolai haladás sem, legfeljebb eltekintenek bizonyos záróvizsgáktól, vagy csupán az ott töltött tanulmányi időt igazolják a tanulónak.

69 3.7.1.1. Gimnáziumok

Az iskolák közötti, a tanulókért zajló küzdelemnek az első látványos eredményét a középiskolák szerkezetváltása jelentette. A homogén, négy évfolyamos középiskolai rendszert kiegészítette a hat és a nyolc évfolyamos gimnáziumi képzés, amely nyitott az életkoruk miatt korábban csak általános iskolai képzésben résztvevő tanulók felé. A szerkezetváltást azonban csak az iskolák egy része hajthatta végre, a többiek nem. Ezért kellett új stratégiákat kitalálni az iskolát fenntartani képes tanulói létszám biztosítása érdekében. Az intézményi fennmaradást már nem csak az új képzési irányok beindítása biztosíthatta, hanem olyan speciális feladatok ellátásának lehetősége, amelyek behozhatták a középfokú iskolába azokat a tanulókat, akik a korábbiakban nem, vagy nem elegendő számban voltak ott, mint például a sajátos nevelési igényű diákok. A szelekciós mechanizmusok nem választhatók el az integrációs mechanizmusoktól. A demográfiai csökkenés által erősebben érintett területek intézményei befogadóbb jellegű stratégiát és magatartást folytatnak, mint a kevésbé érintett intézmények, azaz, amely középiskolákra továbbra is a jelentős túljelentkezés jellemző, azokban nem vagy kevésbé támogatják a sajátos nevelési igényű tanulók bejutását az intézményükbe.

A kutatási adatok alátámasztják, hogy a gimnáziumok közül legkevésbé befogadóak a 8 évfolyamosak, a leginkább befogadó attitűdöt a 4 évfolyamos intézmények mutatják. Ezek közül a nyelvi előkészítő osztályokat (0. évfolyam) is indító intézmények sajátos nevelési igényű tanulókat elenyésző számban vettek fel ezekre a kurrensnek nevezhető képzéseikre.

A szakközépiskolák nyelvi előkészítő osztályaiba ennél valamivel több SNI-tanuló nyert felvételt. Feltételezhető, hogy a többnyire tehetséges tanulók korai életkortól történő oktatására létrejött 8 évfolyamos gimnáziumok a sajátos nevelési igényű tanulókat

„profilidegennek” tartják, és nem vállalkoznak az oktatásukra. Ezekben az intézményekben teljesítményorientáltságuk miatt a szelekció már a bemenetnél erősebben jelenik meg a 4 évfolyamos gimnáziumokhoz képest (Kőpatakiné - Mayer – Singer, 2007).

Az évek óta folyamatosan növekvő számok ellenére a sajátos nevelési igényű tanulók jellegzetes középfokú tanulási útvonalát jelenleg nem a gimnáziumok jelentik.

Mindenképpen örvendetes az a tény, hogy minden gimnáziumi képzési típusban találkozhattunk velük, ugyanakkor a szerkezetváltó gimnáziumok esetében csak ritkán beszélhetünk a sajátos nevelési igényű tanulók integrálásáról.

70 3.7.1.2. Szakközépiskolák

A szakközépiskolák befogadási hajlandósága a sajátos nevelési igényű tanulók irányában erősebb, annak ellenére, hogy számos olyan szakma van, amely egészségügyi-pályaalkalmassági vizsgálathoz kötött. Az elmúlt évtizedben jelentősen megnőtt azon szakmák száma, amelyek a testi és érzékszervi fogyatékossággal élők számára is elérhetők.

A sajátos nevelési igényű tanulók számára a szakközépiskolák 72 különböző szakma elsajátítására adnak lehetőséget. Ezek között vezető helyen állnak a számítógéppel szorosabb kapcsolatban álló szakmák (számítástechnikai szoftverüzemeltető, gazdasági informatikus, számítástechnikai programozó, valamint a pénzügyi és számviteli ügyintéző). Gyakorinak mondható, hogy egy intézményben csak egy-egy szakma elsajátítására van lehetőségük. A felsorolt szakmák többsége erősen kötődik az informatikai-számítástechnikai ismeretekhez, illetve azokra épül. Piaci értékük jelentős, hiszen az információs társadalmakban emelkedik a tudásigényes munkahelyek száma. Egy részük otthonról is végezhető munka, ami a hálózati alapon működő társadalmakban megoldja többek között azokat a problémákat, amelyeket a nem akadálymentesített munkahelyek jelentenek az érintetteknek. A szakmák másik részét az ún. művészeti jellegű vagy azok határterületén lévő szakmák képezik. Ezekben az esetekben a fizikai adottságok mellett kreativitásra is szükség van, mert itt ez lehet a piacképesség alapja.

3.7.1.3. Szakiskolák

Míg az általános iskolát végzett tanulók túlnyomó többsége érettségit nyújtó középiskolában folytatja tanulmányait, a sajátos nevelési igényű tanulók jelentős része számára a reális alternatívát a szakiskolai tanulmányok folytatása jelenti. A szakiskolák (és a speciális szakiskolák) magasabb integratív hajlandósága azzal is magyarázható, hogy ebben az iskolatípusban a tanulói összetétel már korábban is heterogén volt, ami mindig is kihívások elé állította a pedagógusokat és az intézmény egészét. Az SNI tanulók számára leginkább elérhető szakiskolai szakmák: nőiruha-készítő, asztalos, szakács, kőműves, szobafestő és mázoló, élelmiszer- és vegyi-áru kereskedő, karosszéria lakatos, fodrász.

A szakképzést érintő rendelkezések sorában több olyan tétel is van, amely a fogyatékos fiatalok esélyteremtését szolgálja:

A képző intézményeknek a sajátos nevelési igénynek megfelelő képzési feltételeket kell biztosítania, például akadálymentes környezetet, speciális tárgyi és személyi feltételeket. A

71 képzésbe való belépés idejét ki kell terjeszteni, a fogyatékos fiatalok számára a szakképzettség, vagy a munkába álláshoz szükséges képzettség megszerzését az iskolai rendszerben államilag finanszírozottan kell biztosítani. A sajátos nevelési igényhez alakított képzési tartalmakat, tananyagokat, taneszközöket biztosítani kell. Kötelező a középfokú oktatásban is az érintett tanulók számára a fejlesztést és rehabilitációt szolgáló fejlesztési terv valamint egészségügyi és pedagógiai célú foglalkoztatás. A vizsgák alkalmával a speciális feltételeket biztosítani kell.

Az egész életen át tartó tanulás és alkalmazkodóképesség támogatásának jegyében a szakképzés tartalmi, módszertani és szerkezeti fejlesztése folyik jelenleg hazánkban. A

„Szakképzést mindenkinek” gondolata kifejezi azt a Magyarországon is egyre erősödő társadalmi meggyőződést, hogy a fogyatékossággal élő emberek – és különösen a fiatalok – esélyegyenlőségének alapja, hogy biztosítsuk számukra a képességük szerinti szakmai felkészítést, a munka világába való átvezetést (Lénárt, 2006).

3.7.1.4. Speciális szakiskolák

A fogyatékos fiatalok legtöbbje a speciális szakiskolában folytatja tanulmányait, amely 1985-tól nyújt lehetőséget kifejezetten a sajátos nevelési igényű tanulók középfokú képzésére, biztosít a továbbtanulásra és szakmatanulásra lehetőséget. A szegregált intézményekben a sajátos nevelési igényeknek megfelelő feltételek között folyik a fogyatékos fiatalok személyiségközpontú, differenciált és gyakorlatba ágyazott szakmai felkészítése. Az ebben az iskolatípusban nyújtott szakképzés egyik komoly értéke, hogy a speciális szakiskolák döntő többsége ma már a korszerűbb, a többségi iskolákban folyó szakképzéssel egyenértékű OKJ-s képzést nyújt diákjainak, és ugyanígy van ez a többségi iskolák tagozataként működő speciális szakiskolákban is. A szakmakínálat sokfélesége elvi esélyt nyújt a különböző fogyatékossággal élő tanulók számára, hogy képességüknek, egészségi állapotuknak, érdeklődésüknek megfelelő szakmát válasszanak.

Valószínűsíthető, hogy az oktatás szempontjából a legnehezebb tanulói „esetek” itt koncentrálódnak. A leggyakoribb szakképzések (varrómunkás, kerti munkás és parkgondozó) kivételével a többi szakmát csak néhány iskola kínálja. Ez nem biztosít országos lefedettséget; azaz valódi szakmaválasztási lehetősége csak a fővárosban és a 3-4 nagyvárosban élő, illetve a kollégiumi elhelyezést vállaló sajátos nevelési igényű gyerekeknek van. A kínált szakmák piaci értéke rendkívül alacsony, gyakorlatilag alig ad esélyt az elhelyezkedésre. A törvény által biztosított a szabad iskolaválasztás, így elvileg

72 átjárható a szakképző intézményrendszer. A fogyatékos fiatal egyéni képességei függvényében vagy a többségi szakképző intézményben integrált tanulóként szerez szakmát, vagy kellő felkészítés után átlép az egyik speciális szakiskolából a magasabb szakmai képzést nyújtó szakiskolába, illetve többségi szakképző intézménybe.

Magyarországon nagyon sok sajátos nevelési igényű fiatal el sem kezdi a középfokú tanulmányait, illetve kimarad onnan. Ennek következtében nem szerezheti meg a szükséges készségeket, képességeket, illetve ismereteket, ezek hiányában még inkább leszűkül a sérülés következtében amúgy sem széles lehetőségek köre, és ez egyúttal a sérült személy számára elérhető foglalkozások és megvalósítható életpályák számának valószínűségét is csökkenti (Kőpatakiné - Mayer - Singer, 2007).

Azok a középfokú iskolák, amelyek arról döntenek, hogy felvesznek sajátos nevelési igényű tanulókat, végig kell, hogy gondolják, milyen eszközök állnak a rendelkezésükre annak érdekében, hogy e tanítványaikat hozzásegítsék a középfokú tanulmányok eredményes befejezéséhez. Az együttnevelés során nagy a jelentősége annak, hogy az intézményben a tanulói kudarcok kezelésére eddig bevált eszközök hogyan, milyen mértékben és hatékonysággal válnak bevethetővé a sajátos nevelési igényű tanulók esetében.

Az Európai Ügynökség a Sajátos Nevelési Igényű Tanulók Oktatásának Fejlesztéséért tematikus kiadványában (2006) a korábbi tanulmányokra is utalva megállapítja, hogy a legtöbb országban az együttnevelés a középfokú oktatásban az egyik problematikus terület.

Egyik döntő tényezőnek a tanári hozzáállást tartják, miszerint a középfokú oktatásban a tanárok kevésbé hajlamosak sajátos nevelési igényű tanulókat befogadni osztályaikba. A velük való foglalkozás ugyanis valóban elhivatottságot és a sajátosságok iránti érzékenységet kíván. Az, hogy megvalósul-e az együttnevelés és hogyan, döntően a pedagógusok saját tapasztalatainak, képzettségüknek, a rendelkezésre álló támogatás mértékének és egyéb feltételeknek (osztálylétszám, munkaterhek nagysága) a függvénye.