Dilemmák a differenciálással és az együttneveléssel kapcsolatban

A kortárs publikációk az együttnevelésre, mint új oktatásszervezési stratégiára irányítják rá a figyelmet. Az együttnevelés esetén olyan humánus pedagógiai megoldásról van szó, ami minden tanuló számára biztosítja annak az esélyét, hogy szükségleteinek megfelelő oktatásban részesüljön. E tevékenység teljes mértékben kijelöli a tennivalókat a sajátos nevelési igényű tanulókat a többiekkel együtt nevelő iskolák pedagógusai számára, azaz elvileg mindenki tudja a feladatát.

93 A pedagógusok többsége egy szelektáló iskolarendszerben dolgozik vagy eddig itt dolgozott. Beállítódásaikat és elképzeléseiket arról, hogy tulajdonképpen mi az iskola, az oktatás vagy a tanulás, s mindezek hogyan működnek, elsősorban a saját tapasztalataik határozzák meg, amit egy szegregáló iskolarendszerben, ill. egy erre alapuló képzésben szereztek. Elvétve akad köztük olyan, akinek lehetősége volt saját, aktív tapasztalatokat szerezni az integrációról, a többieknek általában ideál tipikus elképzelései vannak arról, milyennek kellene lennie az integrált nevelésnek. Az integrált formában oktató pedagógusoknak másképpen kell megszervezniük és alakítaniuk az oktatás folyamatát, mint azt az iskoláról és a tanulásról alkotott klasszikus koncepció szellemében teszik.

A pedagógusokat szembesíteni kell a hagyományos felfogással és annak tartalmaival, hogy ezekkel szemben ki tudják alakítani a maguk számára az együttnevelés új lehetőségeit.

Ugyanakkor az integrált oktatási formákkal szembesülve a pedagógusoknak nehézséget okoz, hogy az integrált osztályokban folyó nyitott, a tanulók által is tevékenyen alakított és meghatározott oktatást megfeleltessék az iskoláról eddig kialakított fogalmaikkal. A tanárok fejében olyan kép él az oktatásról, az osztályban folyó munkáról, mely szerint a tanulók nyugodtan ülnek a helyükön, s a tanár szabja meg azt, hogy ki mikor szólalhat meg. A tanítási óra alatt a tanulók közti kommunikáció kerülendő, ill. szankcionálandó.

Nehezen tudják elképzelni azt, hogy a gyerekek akkor is tanulnak, ha vitáznak, közösen kísérleteznek, és az osztály zsong a különböző tevékenységektől.

Réti Csilla és Csányi Yvonne 1997-ben közzétett kutatási eredményei, és több külföldi kutató (Kauffman és Hallenbeck, 1996) igazolják, hogy a többségi pedagógus attitűdjei, - mint elsődleges befogadó - meghatározóak a folyamatban.

A befogadó iskoláknak, ha azok nem csak dokumentumaikban, hanem ténylegesen is a mindenki iskolái, az együtt tanítás filozófiája alapján olyan módszertani kultúrával szükséges rendelkezniük, ami egyéniesített haladási ütem mellett alkalmazkodni tud a sajátos nevelési igényekhez, és ezt nem korlátozza csupán a hátránykompenzálás fejlesztési idejére. Az integráció azt követeli, hogy az iskola minden tanuló számára az egyéni fejlődési szükségleteknek megfelelő szolgáltatást nyújtsa, és abból sem fogyatékosság, sem másság miatt senki ne szoruljon ki (Réthy, 2002). Ehhez azonban az oktatás tudományos hátterét, a tanárok elméleti és gyakorlati felkészültségének színvonalát egyaránt fejleszteni szükséges. A befogadó tanároknak szaktudásuk legjavát adva képeseknek kell lenniük a személyiség alapos és széleskörű megismerésére, az egyéni

94 haladás tervezésére ugyanúgy, mint a legkorszerűbb tanítási módszerek és oktatástechnológiai eszközök alkalmazására.

Egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat tanúsága szerint „a holland, az olasz és a magyar tanárok is annak az interperszonális kompetenciának a meglétét látják a legfontosabbnak az átlagtól eltérő gyermekeket nevelő pedagógusokban, hogy képeseknek kellene lenniük megteremteni az együttműködés és a kölcsönös bizalom légkörét” (Nagy, 2008).

Hazánkban az integrált oktatás lassú terjedésének okai között feltételezhetjük a többségi pedagógusoknak a sajátos nevelési igények kezeléséhez szükséges hiányos információit, a tantermi differenciálást illető módszertani bizonytalanságait éppúgy, mint az intézmények szűkös anyagi körülményeit.

Az intézményi struktúra és a hozzá csatlakozó szolgáltatások fejlesztése és a benne részt vevők felkészítése nem maradhat ki. A legfontosabb, hogy a pedagógus, aki a gyermekkel naponta foglalkozik, ismerje fel a problémáit, annak esetleges megoldási lehetőségeit.

Ismerje az útvonalakat is azokhoz, akik a munkájában segítői lehetnek. A segítőhálózat képes legyen őt támogatni, vele együttműködni, a holisztikus szemlélet terjedjen.

Az sem elegendő, ha az évtizedekkel ezelőtt megszerzett tanári tudást a köztudottan eltérő színvonalú, hatékonyságú, időtartamú szakmai továbbképzésekkel toldozgatjuk (Csapó, 2008). A pályán levő pedagógusok százezres tömege a befogadáshoz szükséges alapvető információknak is híján van. Abban az esetben, ha a pedagógusok az egyik tanfolyamon a gyógypedagógia elméletét, egy másikon a differenciálás módszereit, megint másikon hatékony tanulói megismerést, majd folyamattervezést és az IKT-t tanulják, a gyakorlatban alig jelent előrelépést. Kiváltképpen, ha tekintetbe vesszük a hosszú időn keresztül szegregációt megvalósító társadalmi környezetet és az ennek nyomán kialakult iskolarendszert.

Azokban az országokban, ahol az inklúzió irányába haladó oktatási rendszer működik, kiemelt feladatként kezelik a sajátos nevelési igényű tanulókkal foglalkozók képzését. A tapasztalatok szerint a képzések sok olyan ismeretet tartalmaznak, melyek célja, hogy megváltoztassák a pedagógusoknak saját szerepükről alkotott felfogását, hiszen az együttnevelés másfajta irányítást és másfajta együttműködést igényel tőlük.

Az együttnevelésre felkészítő képzések során a pedagógusoknak és a leendő pedagógusoknak egyaránt magas szintű szakmai készségeket kell elsajátítania:

95 Ahhoz, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók együttnevelése sikeres legyen, a pedagógusoknak képesnek kell lenniük a tanulók egyéni nevelési és tanulási szükségleteinek, fejlesztési igényeinek a felismerésére. Mindezek mellett szükséges, hogy alkalmasak legyenek az individualizálásra, a differenciálásra, vagyis a tananyag olyan módon történő előkészítésére és feldolgozására, amely lehetővé teszi azt, hogy az osztály minden tanulója egyidejűleg dolgozzon ugyanazon a témán, de eltérő oktatási célok kijelölésével.

A különböző végzettségű pedagógusoknak képesnek kell lennie az együttműködésre, amely a konzultációtól a kéttanáros modell megvalósításáig terjedhet. El kell sajátítaniuk a problémamegoldó felfogásmód alkalmazásával kialakított hatékony együttműködés különböző formáit.

Az együttnevelésben résztvevő pedagógusoknak a szülőkkel a partneri viszony kialakítására és a velük való együttműködésre kell törekedniük, ennek formáit el kell sajátítaniuk.

Az integrált osztályokban dolgozó pedagógusokat fel kell készíteni a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztési igényeinek a meghatározására, a megfelelő fejlesztési tervek kidolgozására, a fejlődés dokumentálására, a szükséges gyógypedagógiai intézkedések kivitelezésére, az egyéb fejlődést segítő lehetőségek érvényesítésére.

Az alapképzés keretében a hallgatókat is olyan képzettséghez kell eljuttatni, amellyel a többségi iskolákban képesek lesznek a tipikusan fejlődő gyermekek körében a befogadó, együttműködő magatartás és viszonyulás kialakítására. A tanult elméleti és gyakorlati ismeretek birtokában alkalmasak legyenek a hagyományostól eltérő, integratív szempontokat érvényesíteni, képesek legyenek a sajátos nevelési- oktatási szükségleteket elismerni, azok kielégítését elősegíteni. A képzés során ismerjenek meg olyan módszertani, tanulásszervezési eljárásokat, amelyek sikeresebbé tehetik az együttnevelés megvalósítását.

96