Az együttnevelés támogatóinak hangja

Az együttnevelés támogatásának hátterében megjelenő magyarázatok között a következő elkülöníthető csoportokat találtuk:

- az együttnevelés természetes élethelyzet

- az együttnevelés alkalmas az előítéletek felszámolására, a kölcsönös elfogadás kialakítására

- az együttnevelés fejleszti a gyermekek személyiségét

- az együttnevelés a pedagógus szakmai fejlődésére is kedvező hatással van

Nagyon helyesnek tartom, semmiféleképpen ne külön iskolában, speciális iskolában tanítsák ezeket a gyerekeket, mert az élet nem specifikus részekből áll, hanem teljes és komplex. És a toleranciának kétirányúnak kell lennie – elfogadni kell tudni kölcsönösen. És elsősorban az egészségesnek kell tudatában lenni a mások korlátaival, és ebben a korlátozott állapotában kell tudni elfogadni és segíteni. De a korlátozott gyermeknek is nyitottnak kell lennie a segítség elfogadására. Ebben az esetben, akár szellemileg, akár fizikálisan korlátozott, egy egészséges környezetben érezze jól magát és ne legyen kirekesztve. (290)

Én semmiképpen nem vagyok híve a teljesen elkülönített, mindenfajta betegséggel összezárt, úgynevezett kisegítő osztályoknak. Azt embertelennek tartom. Biztos vagyok benne, hogy én szülőként, ha ilyen baja lenne a gyerekemnek, kézzel-lábbal hadakoznék az érdekében, hogy esélye legyen az egészséges gyerekek között történő nevelésre. Hiszen amúgy is elég elkülönítésben van részük. Nem elég, hogy az élet nem ad nekik sok esélyt, ha a társadalom sem ad, akkor végük van. (84)

123 Véleményem szerint az érzékszervi- és mozgássérült, illetve a tanulási problémákkal küzdő gyerekeknek, a tehetséges gyerekeknek és a roma gyerekeknek mind közös iskolában kellene tanulniuk. (341)

A pedagógusok egy része teljesen természetes élethelyzetnek tartotta azt, ha ép és fogyatékos gyermekek ugyanabban az iskolában tanulnak. Természetes volt számunkra, mert ők maguk is ilyen környezetben nőttek fel, majd később munkájuk során is rendszeresen találkoztak fogyatékos emberekkel és ezzel a helyzettel.

„Nagy szavak? Így kéne lennie!”

Számomra az eddigi tapasztalataim alapján az együttnevelés teljesen természetes, hiszen abban a helységben, ahol én tanultam, s aztán tanítottam, nem is lett volna lehetőség a különválasztásra, hiszen nem voltak adottak sem a tárgyi, sem a létszámbeli feltételek.

Véleményem szerint, ha a tanár megfelelő módszertani eljárásokat alkalmaz, akkor ez semmilyen negatívummal nem jár a gyermekekre. (328)

Az integráció azért ennyire természetes számomra, mert diákkoromban volt egy olyan tanárom, aki vak volt. (157)

Nekem jó tapasztalataim vannak az együttnevelésről. Gyermekotthonunkban ez egy teljesen természetes folyamat. Együtt nevelkednek ép és enyhe fokban akadályozott gyermekeink, és én nagyon egyetértek ezzel. (384)

Egy közösségi és jóléti társadalom minden egyes tagjára igényt tart, és szerepet szán neki, gondoskodik róla. Egy ilyen társadalomban fel sem merül a szegregált nevelés, mert a tagok közösségben lévén egymással, olyan feladatokat adnak egymásnak és kapnak, melyet mindenki saját képességei szerint teljesíteni tud. (294)

Az én véleményem az, hogy ennek így kell történnie. Integrálni kell, mert csak így tudjuk felnevelni a következő generációt a társadalomnak. (…) Sokkal nagyobb esélye van az életben annak a fogyatékos gyereknek, aki már akkor együtt töltötte napjait, együtt tanult a többiekkel, amikor még jól lehet őket gyúrni, formálni. Annak a „normál” gyereknek sem mindegy, hogy milyen empatikus készsége fejlődik ki. Felnőttként is másképp fognak egymáshoz állni. Nagy szavak? Így kéne lennie! (202)

A megkérdezettek közt akadt olyan is, aki főként vallási meggyőződésből támogatta az integrációt.

„Isten előtt mindenki egyenlő”

Az integrált oktatás nálunk folyamatosan felfelé ívelő tendenciát mutat. Intézményünkben olyan tanulók tanulnak, akik nyitottak az egyházi alapelvek elfogadására, melyben mindenki egyenértékűnek számít. (92)

Valóban támogatom, s nem csak azért, mert a mi hitünk szerint Isten előtt mindenki egyenlő. Mindkét csoportnak ugyanakkor meg kell szoknia, illetve tanulnia, hogy nem vagyunk egyformák. (172)

124 A legtöbben az esélyegyenlőség biztosításának, a fogyatékos emberek társadalmi szintű elfogadásának, beilleszkedésének lehetőségét látták benne. Kiemelték, hogy az együttneveléssel javítani lehet a fogyatékos emberek iránti előítéletes viselkedésen, de csak úgy, ha a gyerekek már nagyon korán – a bölcsődei vagy óvodai közösségbe kerülésüktől kezdve – találkoznak ezzel a helyzettel.

„egy generációt lehetne átnevelni”

Elvileg támogatni tudom csak az integrált nevelést, mert az esélyegyenlőség legelső, legelemibb láncszeme az oktatás – a hátrányos helyzet felszámolása, a sérülések korrekciója, kompenzálása itt kell, elkezdődjön! Nyilvánvalóvá vált, hogy a befogadó felnőtt társadalom csak akkor válik elfogadóvá, ha a szociális tanulás már gyermekkorban elkezdődik. S ezen a ponton kapcsolódik a fogyatékkal élők társadalmi integrációja az oktatáshoz. Az esélyegyenlőség felé megtett első, legfontosabb lépés az együttnevelés. (313) Egyetértek vele, természetesen nem mindenki integrálható, de akit csak lehet, fogadjon be a többségi iskola. Nem rekeszthetünk ki senkit az iskolából, később pedig a társadalomból.

(379)

Igen, ez egy darázsfészek, ha belenyúlunk. Nagyon gyakran beszélgetek erről a kollégákkal.

Szinte ez mindennapos téma nálunk. (…) Azért jó, ha együtt neveljük az iskolában a gyerekeket, mert változik a szemlélet, természetesen irányítjuk, hogy változzon a szemlélet, hogy el tudják fogadni, aztán majd haza viszik a gyerekek ezt a szemléletet is.

Tulajdonképpen az egész társadalmat is tudjuk a gyereken, szülőn keresztül befolyásolni.

(428)

Szerintem fontos, hogy ugyanúgy az egészséges emberek között nőjön fel, hogy az iskola után, mikor kikerül a nagybetűs életbe, természetes legyen az „együtt élés” munkahelyen, utcán… mely oda-vissza érvényes mindkét félre. (299)

Eddig a fogyatékosok teljes elválasztása volt az irány, így teljesen kikerültek a valódi életből, ki lettek zárva, csak a maguk kis világában élhettek. Most visszakerülhetnének a többi ember közé. (336)

Az integráció híve vagyok. A sérült gyerekek túlságosan elszeparálódnak a „való” világtól és az egészséges társaik semmit nem tudnak róluk, ami aztán könnyen szüli az előítéleteket.

(274)

Ha beilleszkedik a gyerekek közé, ez majd könnyebben megy a munkahelyen és az élet más terén is. (…) Minél előbb kerül be a többiek közé egy fogyatékos gyermek, annál könnyebben elfogadják egymást kölcsönösen. (128)

A sajátos nevelési igényű tanuló integrált környezetben nem elszigetelt társadalmi, kulturális normákkal találkozik, hanem azokkal, amelyek elfogadottak, amelyekhez a későbbi élete során is alkalmazkodnia kell. (…) Ezeknek a diákoknak a szakma megtanítása lehetőséget ad az elhelyezkedésre, a „teljes” élet megélésére. (369)

Én semmiképpen nem vagyok híve a teljesen elkülönített, mindenfajta betegséggel összezárt, úgynevezett kisegítő osztályoknak. Azt embertelennek tartom. Biztos vagyok benne, hogy én szülőként, ha ilyen baja lenne a gyerekemnek, kézzel-lábbal hadakoznék az érdekében, hogy esélye legyen az egészséges gyerekek között történő nevelésre. Hiszen

125 amúgy is elég elkülönítésben van részük. Nem elég, hogy az élet nem ad nekik sok esélyt, ha a társadalom sem ad, akkor végük van! (84)

(Sóhajt) Szép dolog, mármint olyan dolog, amit meg kellene valósítani minél több helyen, minél több iskolában. Szerintem végső hatásában a társadalomra is pozitív hatással lenne, mert az emberek már gyermekkoruktól találkoznának sérült gyerekekkel, így felnőtt korukban sem okozna gondot a „másokkal” való bánásmód. Másrészt a sérült emberek is könnyebben illeszkednének be felnőtten a világba, ha eleve ehhez szoktak. (152)

Ha ez lenne a gyakorlat, egyre kevesebb fogyatékos érezné, hogy megbámulják, utána fordulnak, összesúgnak a háta mögött, hisz a gyerekeknek így hozzátartozna a mindennapjaikhoz, a valamiben más emberekhez fordulás. Felnőttként toleránsak, de nem sajnálkozóak lennének, hanem helyén kezelnék ezt a tényt. Mindenkinek hasznára válna szűkebb-tágabb környezetünket beleértve. (289)

Ha ez így működne, akkor ezzel egy generációt lehetne átnevelni. (4)

Nagyon sokan részletesen felsorolták azt, hogy az együttnevelés milyen nevelési és fejlesztési lehetőségeket rejt magában. Kiemelték, hogy nemcsak a fogyatékos, de az ép gyerekek számára is személyiségfejlesztő hatású, ha együtt oktatjuk-neveljük őket.

„jót tesz a lelküknek”

Vannak olyan tanulási helyzetek, amiben nemcsak hogy lehetséges, de jót is tesz a csoportnak és egyéneknek egyaránt, ha közös foglalkozás keretében tanulnak, nevelődnek.

(145)

Jónak tartom az integrálást, mert van benne húzó erő. Viszont nagyon sok múlik a pedagóguson, mert különben a befogadott húzhatja vissza, húzhatja le a többit. Az arany középutat kell megtalálni, ami nagyon nehéz.(173)

Jó dolog. A sérült gyerekek pozitív példát látnak maguk előtt, ami ösztönzi őket. Ezalatt a többiek megtanulnak együtt élni a fogyatékkal élő társukkal, fejleszti toleranciájukat, türelmüket. Megtanítja nekik értékelni az élet apró örömeit is. (…) Az integrált nevelés legalább annyira fontos és fejlesztő az ép gyerekeknek, mint sérült társaiknak. (238)

Az együttnevelés vállalása jelentős önfejlődést gerjeszt az ép gyerekek közösségében és a pedagógusközösségben is, amelynek eredménye, hogy az integráció vállalása véletlenszerű próbálkozásból tudatosan választott úttá válik. A fogyatékos gyermek sajátos nevelési igényével egy idő után egyáltalán nem lóg ki a sorból. A sajátos nevelési igényű tanulók számára hatalmas húzóerőt jelent, ha egy osztályba járhatnak testi, érzékszervi és intellektus tekintetében egészséges társakkal. Az ép tanulók az együttnevelődés során egész életükre kiható, meghatározó humán értékek és viszonylatok kifejlődésével, elfogadásával és felértékelésével gazdagodnak. (242)

Fontosnak tartom az integrált nevelést, mert tudatosítani kell mind az ép, mind a sérült gyerekekben, hogy egyformák, csupán a tanulási képességeikben vannak különbségek. Ettől emberileg ők még nem mások, nem kevesebbek. Már az iskolában, sőt már óvodában meg kell tanulni a toleranciát. (400)

Nagyon hatékonynak tartom mind a fogyatékos, mind az egészséges gyermekek szempontjából. Az ép gyerekek mindenképpen mintát adhatnak fogyatékos társaiknak, így a fogyatékos gyerekek állapotának javulása látványosabb lehet, de nem biztos, hogy tartós

126 is. (…) Sok nevelési lehetőséget is jelenthet a gyerekeknek és a pedagógusnak egyaránt.

(284)

Külön fontosnak tartom azért is ezt, mert az egészséges gyerekek állandó elégedetlenségét megfigyelve talán a gyerekek elgondolkodnának, valójában milyen is lehetne az életük a jelenlegi „rossz” helyett. (67)

Én az integrált nevelés mellett állok, mert véleményem szerint, hasznosabb és eredményesebb, mivel itt a hátrányos gyermek együtt nevelkedik egészséges társaival, és ez hatalmas húzó erő számára, nem beszélve arról, hogy motiválja a többiek teljesítménye, így ő is jobban fog igyekezni. (137)

Az integrált nevelés lojalitásból tartom inkább előnyösnek. Azért tartom fontosnak, mert kell a sérülteknek is a közösség és így talán teljesebb értékűnek érezhetik magukat. (136) Mert a nem ép gyerekekre gondolom jó hatással van, ha ők is ugyanolyan osztályba, vagy iskolába járhatnak, mint egy átlagos gyerek. Jót tesz a lelküknek és így talán jobban is fejlődnek. (258)

Az előnyök mellett megemlítették, hogy a pedagógusok számára ez a helyzet természetesen többlet feladatot is jelent. Az órákra való felkészülésen túl a differenciálásban, a tanórákon kívül adódó egyéb teendők terén. Ezt a pozitív szemléletet azért is tartjuk fontosnak, mert az így nyilatkozó pedagógusok tisztában voltak azzal is, hogy a hagyományos pedagógiai módszerekkel és eszközökkel nem érhetnek el megfelelő eredményeket. Ugyanakkor támogatásuk azt is jelezte, a többségi pedagógusok között nagy számban találunk olyanokat, akik a sikeres megvalósításnál „aktív magot” alkothatnak, és hajlandóak ezért a megszokottnál több terhet is vállalni.

„ne féljenek az együttneveléstől”

Igen, mert úgy gondolom a fejlődés érdekében a gyermeket sokkal hatékonyabban tudja befolyásolni, bár a pedagógusokat a már meglévő terhek mellett még inkább igénybe veszi, az energiájukat és idegrendszerüket. (394)

Nem jó az, ha gyerekeket elkülönítve oktatunk, nevelünk, hiszen sokszor nélkülünk is oly sok dolgot megtanulnak egymástól. (…) Egyébként sok esetben ezeket a gyerekeket meglepően jól fogadják a többiek, persze van példa az ellenkezőjére is. A pedagógus munkáját azonban sokszor megnehezíti az integráció, hiszen az akadályozott a gyerekekre külön oda kell figyelni, másként bánni velük, esetleg külön készülni a velük való foglalkozásra és sajnos erre sokszor nehezen van mód a többi probléma mellett. De nem akarok panaszkodni, én személy szerint elég jól ”elvagyok” az integrált neveléssel. (154) Az integrált nevelés mellett sokan érvelnek, de sokan vannak ellene is. Én az előbbiek közé tartozom. Én pedagógusként várom a változást. Igaz, hogy a testi és érzékszervi fogyatékosok integrált nevelése, oktatása évtizedek óta folyamatos, de a szülők sok vonatkozásban tájékozatlanok ebben a kérdéskörben, a gyógypedagógusok egy része és a többségi iskolák pedagógusai bizonytalanok, esetenként elhatárolódnak. (352)

127 Véleményem szerint jó és hasznos az integrált nevelés, feltéve, ha megfelelő módon alkalmazzák. Sajnos még nagyon kevés ismereteik vannak erről a pedagógusoknak és így nem is, tudják sokszor elég hatékonyan használni. Másrészről sokan nem is akarják alkalmazni, mert úgy mondd rengeteg többletmunkával, jár vagy, mert hozzászoktak a régi módszerekhez, és nem akarnak egy újat elsajátítani, felvállalni a vele járó problémákat, nehézségeket. Mert amellett, hogy nagyon hasznos a gyerek szempontjából, a tanítónak sokkal nehezebb munkát jelent. (…) De én mindenképpen helyeslem, mert így mindegy gyermek a saját képességeinek megfelelően tud haladni. (131)

Én nem ellenzem, mivel a pályám során nem egy olyan gyermeket tanítottam, aki a mai szabályok szerint sajátos nevelési igényűnek számítana, és nem járhatott volna a többségi iskolába. (…) Biztatom is a fiatal kollégáimat, hogy ne féljenek az együttneveléstől. (161) A nyilatkozó pedagógusok az interjú során többször és több formában tettek említést szakmai hiányosságaikról az együttnevelés témakörében. Az együttnevelést támogató kijelentéseikben is megjelent ez a probléma. Felvetették azt, hogy a sikeres együttneveléshez nem elegendő csupán a téma elméletben való pártolása, a többségi pedagógusok ilyen irányú képzésére is szükség van, de emellett a szakember (gyógypedagógus) jelenléte sem hagyható el.

„nem barkácsolhatunk”

Szerintem az integráció manapság egyre inkább elfogadottabbá válik, és én ezzel emberileg egyetértek. Mint tanár, már okoznának nehézséget az ilyen helyzetek, mivel nincs hozzá kellő ismeretem, felkészültségem, és tapasztalatom. (345)

Ez lenne az oktatásunk jövője. (…) A megvalósítás kulcsa pedig az lenne, ha a pedagógusokat megfelelő módon felkészítené minden felsőoktatási intézmény az integrált oktatás feladatainak ellátására. (171)

Jó kezdeményezésnek tartom. Bevezetés előtt viszont komoly pedagógusképzés, átképzés lenne szükséges. Ha megvalósulna, könnyebben elfogadnák egymás másságát a gyerekek.

(196)

Az integrált nevelés véleményem szerint egy jó pedagógiai program, csak az a gondom vele, hogy a mai magyar pedagógus társadalom nincs kellőképpen felkészítve az integrált nevelési rendszer bevezetésére. (303)

Az inkluzív nevelést tartanám előnyösnek, ahol a tanár és a gyógypedagógus együtt dolgozik, és a tanító idomul a gyerekhez. (220)

Az integráció kell, de a megfelelő szakemberek jelenlétével, mert nem barkácsolhatunk, itt életekről van szó. (219)

128 4.3.2. Az együttnevelésről még bizonytalan véleményű pedagógusok hangjai