A hiátusok szerepe

Kritikusai számtalan alkalommal Latini szemére vetik, hogy az általa létrehozott költemény szövege elemi szintű, kezdetleges, leegyszerűsített. A már többször tárgyalt belső utalások (lásd például a IV.6. fejezet vonatkozó részeiben) miatt többen úgy vélik, hogy az eredeti szerzői szándék szerint a poémát mindenképpen egy próza kísérte volna, vagy olyan formában, hogy a prózai szöveg a verssorokkal párhuzamosan lett volna olvasandó (erre utal például a 395-426., a 909-914., vagy az 1121. sor) vagy egyenesen a sorok közé beszúrva (ahogy erre a 2900. sor utal).

Vannak a szövegben későbbre ígért, azonban végül teljesen hiányzó témák.

Ezekről csak elvétve emlékezik meg a szakirodalom, és nem tesz arra kísérletet, hogy ezen motívumokat összegyűjtse, vagy valamilyen logikus struktúrába szervezze. Ezért ebben az alfejezetben kísérletet teszek a hiánnyal kapcsolatos elemek és részletek kimutatására és rendszerezésére.

(1) A Természet birodalmának epizódjában először szó esik Istenről, a teremtésről és az eredendő bűnről (283-502. sor), majd az angyalokról (503-567. sor), Luciferről (569-616.

sor), az egyes teremtményekről (617-666. sor), az emberi lélekről (667-774. sor), a négy kedvről (775-810. sor), az elemekről (811-836. sor), végül az égi jelekről és bolygókról (837-876. sor). Ezen a ponton találunk egy kiszólást a szövegből: aki többet szeretne megtudni az asztronómiáról, az a költemény azon részében, amelyet a hét szabad művészetnek szentel, talál egy hosszabb és részletesebb traktátust. Ez a rész viszont teljesen kimaradt a költeményből (hiszen a Ptolemiosszal való találkozásnál félbeszakad a poéma – lásd az előző fejezetrész megállapításainál).

Kiindulva a La Rettorica és a Trésor ezen témakörrel foglalkozó passzusaiból (lásd a II. fejezetben), valószínűsíthető, hogy Latini (Ptolemaiosz alakján keresztül) egy olyan tudományrendszert vázolt volna fel, amelynek a kiindulópontját az egek és a tudományok allegorikus megfeleltetése alkotja. Ahogyan majd később Danténál (a Convivio II. traktátusában), Latininél is az egek hierarchikus rendje a tudományok hierarchiájának modelljéül szolgált. Bár ebben nem lehetünk biztosak, de a cselekvés és a kontempláció viszonyának középkori problematikájában Latini talán a szemlélődő élet fölébe helyezte volna a cselekvő életet.

143

(2) Aztán később ennek a fenti problémának lehetünk szemtanúi– még szintén a Természet birodalmában – ahol a földgolyóról (927-1098. sor) és annak elemeiről (1099-1124) támad az utazónak víziója: ígéretet tesz, hogy mindezekről részletesen ír majd prózában is, hogy a homályos és bonyolult részeket megvilágítsa.

Az Il Tesorettóban egyébként többször találunk hivatkozást a nyelv alkalmatlanságára, különösképpen akkor, amikor a költészet eszközeivel kíván ismereteket bemutatni és átadni:

ma lingua né scrittura non seria soficente a dir compiutamente le bellezze ch’avea,

de egyik nyelv vagy írás³⁷⁸ sem lenne elegendő arra,

hogy leírja a maga teljességében azt a szépséget, amit birtokolt,

Il Tesoretto, 268-271. sor

Különösen nehéz a teoretikus-metafizikai részekben a tudás közvetítése, amikor a Természet által a vándor elé tárt képek rejtett, mögöttes jelentését kellene felfedni az olvasó számára.

(3) Az allegorikus forma igen behatárolja az interpretáció módját, így a költemény vége felé maga a szerző „hangja” szól ki ismét a szövegből: látja, hogy az olvasónak prózában kell majd részletesebben elmagyaráznia a látottakat.

E qui lascio la rima per dir più chiaramente ciò ch’i’ vidi presente:

És itt elhagyom a rímet

hogy világosabban elmondhassam amit most láttam:

Il Tesoretto, 2900-2902. sor

378 Itt jelenik meg az ineffabilità-problémaköre, azaz a kimondhatatlanság toposza, amely mélyen gyökerezik az antik irodalomban és a bibliai hagyományban. Vö. PÁL, J., Dante: szó, szimbólum, realizmus a középkorban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2009. II. fejezet.

Amikor a szerző az általa látottak-hallottak-tapasztaltak kimondhatatlan voltára panaszkodik, valószínűleg csak egy klasszikusnak számító retorikai eszközzel él, ezzel felkelti az olvasó figyelmét, illetve a költemény tárgyának különlegességét és rendkívüliségét hangsúlyozza. Így kissé el is hárítja a saját felelősségét: a tapasztalt dolgok olyannyira kivételesek és bonyolultak, hogy a költő nyelvi és értelmi képességei nem elegendőek azok átadásához, közvetítéséhez. Ezen a toposzon lép túl Dante, amikor nála már ez a kimondhatatlanság nemcsak retorikai eszköz, hanem poétikájának egyik alapvonatkozása is. Vö. Kelemen,

„Komédiámat hívom tanúmul”. Az önreflexió nyelve Danténál, pp. 136-137.

144

Látható tehát a szerző-Latini aggodalma, hogy mondanivalója nem eléggé világos, egyértelmű a laikus olvasó számára. A költemény allegorikus kereteit túllépve talán egy kevert mű, egy prosimetro (verses próza) megalkotására utal itt, ahol a prózai részek magyarázták, kommentálták volna a nehezebb verssorokat, így megvilágítva a bonyolultabb filozófiai- és erkölcsi tartalmak, fogalmak jelentését.

Egyes vélemények szerint a költemény formája a felelős a költői kudarcért: a verslábak és rímek gúzsba kötötték a költőt, aki úgy döntött, az általa felhalmozott hatalmas mennyiségű doktrinális anyag közvetítésére a próza alkalmasabb – talán ezért is hagyta befejezetlenül.³⁷⁹

(4) A Természet birodalmának utolsó részében, amikor a Természet kijelöli a vándor további útját, előre vetíti a találkozást két alakkal, Szerencsével és Nyerészkedéssel (1149-1154. sor). Erre azonban végül sosem kerül sor, mert a La Penetenza bűnbánó epizódja után maga az utazó dönt úgy, hogy nem szándékozik többé megkeresni és meghallgatni őket (2887-2892. sor – lásd az előző fejezetrészben részletesebben).

(5) Végül pedig maga a költemény is „csonka”, hiszen a 2944. sornál félbeszakad. Hogy ennek mi az oka, azt nem lehet tudni, Latini nem utal rá egyik ránkmaradt művében sem, hogy miért hagyta befejezetlenül a poémát.

Többen úgy vélik, hogy a politikai teendők és a városi intézményekben végzett tevékenységei elvonták Latinit az alkotástól, így egyszerűen nem maradt ideje az irodalmi ambíciói kiteljesítésére.³⁸⁰ Ez az álláspont azonban csak akkor védhető, ha az Il Tesoretto keletkezési idejét 1266 utánra, a Firenzébe való visszatérés korszakára tesszük, és megalkotásának körülményeit a Latini által vállalt megbízatások fényében vizsgáljuk.

Úgy vélem, ha a mű megszakadása formai-tartalmi okokból történt, akkor ahhoz a fenti 2. és 3. pontban vázolt megfontolások vezethettek, azaz, hogy Latini nem találta többé alkalmasnak az allegorikus versformát mondanivalója közlésére, mind annak műfaji-, mind pedig terjedelmi korlátai miatt.

379 Costa úgy véli, hogy Latini, rádöbbenve a mondanivalója átadására alkalmatlan verses forma korlátaira, azért hagyta félbe a poémát, hogy a nagyobb, prózai művel, a Trésorral foglalkozzon, hiszen annak mind terjedelme, mind prózai volta nagyobb teret biztosítanak a közvetíteni kívánt tudásanyag kifejtésének. Vö.

Costa, Il Tesoretto di Brunetto Latini e la tradizione allegorica medievale in Dante e le forme dell’allegoresi, pp. 51-52.

380 Vö. a II.4., a IV.2. és a IV.6.1. fejezetekben tárgyaltakkal.

145