Az ének szerkezete, az utalások hálózata és rendszere

A XV. ének a maga 124 sorával egyike a Pokol legrövidebb énekeinek, csak a VI. és a XI. ének előzi meg, mindkettő 115 soros. Szerkezetileg szinte a cantica kellős közepén található.

Az éneket és annak történéseit Dante jól előkészíti, hiszen számtalan korábbi utalás történik rá.¹⁸⁷ Az ének kezdetén a két vándor a Phlegeton partján folytatja útját, amely nem ismeretlen az olvasó előtt, hiszen Dante a XII. énekben úgy írta le, mint

187 Vö. Sarteschi, Inferno XV. L’incontro fra Dante e Brunetto, p. 36.

48

forrongó vérfolyót,¹⁸⁸ amelyet íjjal és nyíllal felfegyverzett kentaurok őriznek, és amelybe a rablók és gyilkosok bűnük súlyosságától függően vannak elmerülve. A zsarnokok szemükig, a gyilkosok nyakig, a rablók és útonállók mellkasig, mások lábig/bokáig (ezen a ponton már olyan sekély, hogy Nesszosz¹⁸⁹ át tud kelni rajta – így viszi át költőinket a túlpartra). Azt a vétkest, aki a kelleténél jobban kiemelkedik a folyóból, lenyilazzák a kentaurok. Később a 117. sorban a költő a folyót hőforrásként (iszapvulkánként –

„bulicame”) említi, de nem nevezi meg pontosan, mire is utal ezzel a névvel. Csak a XIV.

énekben von párhuzamot a bugyborékoló, forró vér és a Viterbo közelében feltörő kénes melegvízforrás között.¹⁹⁰ Ugyancsak itt Dante rácsodálkozik a vérfolyó felbukkanására, mert azt hiszi, hogy ez nem azonos a Phlegetonnal, és magyarázatot kér kísérőjétől, hogy-hogy csak most jelent meg ez a folyócska. Vergilius szerint mivel útjuk során nem tudják a pokol köreit teljesen bejárni, nincs semmi meglepő abban, hogy új dolgokkal is találkoznak. Elmagyarázza hát a négy alvilági folyó eredetét.¹⁹¹

Láthatjuk tehát, hogy a folyó, mint összekötő elem átível három éneken is (sőt, a mű során még több alkalommal is megjelenik), hogy az egyszeri említésből, rövid utalásból később bővebb magyarázat és szerkezeti elem legyen: a XV. énekben már nem maga a folyó, hanem a mellette lévő, partjait övező kőgát lesz nagy jelentőségű, hiszen költőink itt haladnak tovább.

Itt, a folyó melletti gáton, a tüzes homoksivatagban találkozik Dante azzal, akivel soha nem gondolta volna, hogy ezen a helyen fog találkozni. Meglepődése érthető, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy már a VI. énekben előkészíti ezt a találkozást, amikor megkérdezi Ciaccótól, hol találhatók egyes lelkek:

188 Lásd: „[…]Ma ficca li occhi a valle, ché s’approccia / la riviera del sangue in la qual bolle / qual che per vïolenza in altrui noccia.” (Inf. XII. 46-48. sor). A folyó Vergiliusnál is előfordul: „moenia lata videt…- quae rapidus flammis ambit torrentibus ampis – Tartareus Phlegethon.” (Aen., VI. 549-551.)

Az Aeneisszel kapcsolatos idézetek a következő kötetből származnak: VERGILIUS MARO, P., Aeneis, ford., jegyz. LAKATOS, I.; előszó TRENCSÉNYI-WALDAPFEL, I., Budapest, Európa, 1962.

189 Nesszosz kentaur az antik mitológiában, akinek története több változatban is ismert. Egy alkalommal Herkules feleségét, Déianeirát vitte át egy folyón, de iránta hirtelen olyan erős szerelemre lobbant, hogy megkísérelte elrabolni. Ekkor Herkules mérgező sárkányvérbe mártott nyíllal lőtte meg. A haldokló Nesszosz vérével öntözött ingét Déianeirára bízta, azzal az ígérettel, hogy az ing viselőjében szerelmet és hűséget ébreszt Déianeira iránt. Később, mikor a híresztelések szerint Herkules Iole iránt mutatott érdeklődést, Déianeira – elküldve neki az inget – férje szörnyű kínhalálát okozta akaratlanul. Lásd:

GRAVES, R., A görög mítoszok, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981. p. 126.

190 „Quale del Bulicame esce ruscello” (Inf. XIV. 79. sor)

191 A Pokol vizei Krétáról erednek, és végül egyetlen folyót formálnak, amelynek aszerint változik a neve, ahogyan egyre lejjebb halad a mélyebb és sötétebb részek felé: víz (Akherón), sár (Sztüx), vér (Phlegethón), majd jég (Kókütosz).

49

E io a lui: „Ancor vo’ che mi ’nsegni e che di più parlar mi facci dono.

Farinata e ’l Tegghiaio, che fuor sì degni, Iacopo Rusticucci, Arrigo e ’l Mosca, e li altri ch’a ben far

(kiemelés tőlem: Ó. N.) puoser li ’ngegni

dimmi ove sono e fa ch’io li conosca;

ché gran disio mi stringe di savere se ’l ciel li addolcia o lo ’nferno li attosca

Én erre: „Kérlek szépen, még okíts,

Itt még nem történik semmiféle utalás Latinire, bár úgy látom, az életkor, a hírnév és a szokások megemlítése alapján ő is ebbe a sorba tartozna: azok közé, akiket Dante a „ben fare” (közjó) név alatt összegez, hiszen véleményem szerint ez Latini etikai-politikai-polgári mottója. Talán költőnk azért nem nevezi meg pontosan, hogy még nagyobb legyen majd a váratlan találkozás miatt érzett meglepetés később.

Szintén szerkezeti érdekesség, hogy az énekben szándékos késleltetés figyelhető meg. Alapos előkészítés vezeti be: „főszereplője”, Brunetto Latini a 24. sorban szólal meg először, a diegézist mimézissel váltva fel. A narráció két módozata között az a különbség, hogy míg a diegézis esetében a szerző a saját nevében mesél el egy történetet, s így a történetmondásnak nem kell „belehelyezkednie” az egyes szerepekbe, addig az utánzás (mimézis) az előadásnak az a formája, amikor a szerző úgy idéz fel egy történetet, hogy mintegy kölcsönveszi a szereplők beszédét, a szereplők „személyében” beszél,

„elrejti” magát a szereplők mögé. A különbség abban áll, hogy a szereplői beszéddel szembeni távolságtartásnak mekkora a mértéke. Innentől tehát monológok és dialógusok váltják egymást, egészen a 121. sorig, ahol az éneket a költő Dante megállapítása zárja.

Visszatérnék a két vándor pozíciójára az ének kezdetén: a sorokból kitűnik, hogy a partszéli gátak kb. 1–1,5 méter magasak (így válik lehetővé majd a beszélgetés mester és tanítvány között), Dante és Vergilius pedig ebből a magasságból eléggé jól látnak.

Egymás mögött haladnak, Vergilius megy elöl, s a felbukkanó csapat majd jobbról közelít, tehát jobbra-lefelé néznek majd költőink. Szerintem fontos kiemelni azt a

192 A XV. ének kivételével az Isteni Színjátékra vonatkozó összes magyar nyelvű fordítás a következő kötetből származik: ALIGHIERI, D., Pokol, ford. NÁDASDY, Á., Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2017.

50

szerkesztési elvet, amely végigkíséri Dante és Latini beszélgetését. Ez végig úgy történik, hogy az előbbi a folyó partján („margine”) halad, fizikailag (is) magasabb pozícióban, míg az utóbbi, a bűnös („dannato”) kénytelen őt követni, végig a gát („argine”) mentén.

Latini tehát alulról követi egykori tanítványát, felnézve rá, ráadásul ez a séta mindvégig eltér saját csapata útjától, pont az ellenkező irányba halad. Egyértelmű dantei szándékot látok ebben az elrendezésben, amely arra irányul, hogy a két fél megfordult helyzetét megvilágítsa.¹⁹³ Ebben a felbillent mester-tanítvány viszonyban mutatkozik meg Dante felsőbbrendűsége („superiorità”), ő a kiváltságos vándor, aki még halála előtt eljuthat a túlvilágra, és vezetője, Vergilius segítségével megismerheti azt. Ezzel szemben mutatkozik meg Brunetto örök alsóbbrendűsége („inferiorità”): az egykori „maestro”, aki folyamatos mozgásra van ítélve, olyan örök „futásra”, amelynek sosem lesz célja, nem élmény- és ismeretszerzésre, intellektuális fejlődésre, előrehaladásra irányul¹⁹⁴; azaz mindazon tevékenységekre, amelyek egybeesnek Latini szavaival élve, az ’opera’¹⁹⁵ fogalmával (Inf. XV. 60. sor).

Végezetül még egy megjegyzés: nemcsak a folyó fontos szerkezeti elem a Színjáték során. Énekeken ível át a prófécia, a jóslatok kérdésköre. A Farinatától, majd mesterétől kapott jövendöléseket („tal arra” – Inf. XV. 94. sor) Dante megfontolja:

Ciò che narrate di mio corso scrivo, e serbolo a chiosar con altro testo a donna che saprà, s’a lei arrivo.

Megjegyzem, amit a jövőmről mondott, más jövendöléssel együtt: egy hölgyhöz viszem, aki érteni fogja, – ha hozzá elérek.

Pokol, XV. 88-90. sor

Végül majd a neves ős, Cacciaguida oldja fel ezt a szálat a Paradicsom XVII. énekében (bővebben lásd: III.2.3. részben, a bűn tárgyalásánál).

193 Sarteschi, Inferno XV. L’incontro fra Dante e Brunetto, p. 44., illetve Calenda, Reverenza e colpa:

ancora sul rapporto fra Dante e Brunetto in Inferno XV, p. 8.

194 Érdemes itt idézni az Il Tesorettóból egy hosszabb részletet, hiszen az egész költemény azon az alaphelyzeten alapul, hogy a főhős allegorikus utazása során élményeket, tapasztalatokat akar szerezni a világ legkülönfélébb aspektusairól, kalandjai során. „E io, sol per mirare / lo suo nobile affare / quasi tutto smarrìo; / ma tant’era il disio, / ch’io avea, di sapere / tutte le cose vere / di ciò ch’ella dicea, / […] / anzi m’inginocchiai / e merzé le chiamai / per Dio, che le piacesse / ched ella m’accompiesse / tutta la grande storia / ond’ella fa memoria. / Ella disse esavia: / “Amico, io ben vorria / che ciò che vuoli intendere / tu lo potessi imprendere, / e sì sottile ingegno / e tanto buon ritegno / avessi, che certanza / d’ognuna sottiglianza / ch’io volessi ritrare, / tu potessi aparare / e ritenere a mente / a tutto ’l tuo vivente.” (Il Tesoretto, 519-546. sor).

195 A szó legnemesebb és legmagasabb értelmében, utalva irodalmi- és politikai tevékenységére. Lásd:

Maramauro, Tommaseo, Sapegno, Bosco és Reggio, valamint Chiavacci Leonardi sorhoz írott kommentárjában, a 60. sor magyarázatánál (2. számú melléklet).

51

III.2.2. Terminológiai és metrikai sajátosságok: szóhasználat, néhány visszatérő