A magyar választási rendszer jelentős változáson ment át, és alapvetően többségi irányba mozdult el. Természetesen a „választási rendszerek választása” nem véletlenszerű, ha-nem endogeneitást hordoz. Hagyományok, örökségek, feltételek alapján alakul a válasz-tási rendszer, és változása során is „endogén”: általában valamely csoport támogatása/
korlátozása, valamilyen érdek érvényesítése döntő szempont (Boix, 1999; Colomer, 2005;
Benoit, 2004). Ez a hazai választási reformra is igaz, a hatékonysági módosítási elképzelé-seket rendre felülírták a konkrét megvalósítás során a hatalmi redisztribúció szempontjai (Ilonszki and Várnagy, 2015). A szempontok között nem szerepelt a női képviselet erősíté-se, nem volt erre vonatkozóan politikai akarat, ami társadalmi nyomásból vagy a politikai elitcsoportok értékválasztásából táplálkozhatott volna. Vagyis nem volt gender alapú tár-sadalmi mozgalom, és a gender szempontokat rendre felvető egyetlen párt, az LMP nem volt abban a helyzetben – hozzátehetjük, hogy a többi nem-kormánypárthoz hasonlóan –, hogy befolyása lehessen a választási rendszer tartalmára.
A 2014-es országgyűlési választásokon először alkalmazott új választási rendszer több ponton is változást hozott. A parlament létszámának csökkentése apropóján 2011. decem-ber 30-án kihirdették a 2011. évi CCIII. törvényt, mely rögzíti az országgyűlési képviselők megválasztásának új eljárását. Az új rendszerben a jelöltek csupán két ágon juthatnak mandátumhoz (egymandátumos egyéni választókerületben 106 fő és országos listán 93 fő), az egyéni ágon bevezették a relatív többségi rendszert – illetve a választási fordulók számát egyre csökkentették –, megalkották a hungarikumnak tekinthető győztes kom-penzációt2, az új országos lista a korábbi két lista elveit vegyítve él tovább, valamint mó-dosítottak a jelöltállítás feltételein.3 A választási rendszer bár megtartotta vegyes jellegét, a többségi rendszer irányába mozdult el többek között azzal is, hogy a mandátumok 53,3
2 Győztes kompenzáció alatt azt értjük, hogy az egyéni választókerületben nyertes jelölt után is fel-kerülnek töredékszavazatok pártja országos listájára. E töredékszavazat mértéke az első és második helyezett jelölt közötti szavazatkülönbség mínusz 1 szavazat, ezért valójában minden szavazat csak egyszer hasznosul.
3 A 2014-es országgyűlési választásokon a választópolgárok több jelöltet is támogathattak aláírásuk-kal, valamint az ajánlószelvényeket felváltották a pártok ajánlóívei. Továbbá a jelöléshez 750 helyett 500 ajánlás kellett.
százalékát a többségi elvű egyéni választókerületekben osztják ki.4 Ez legközvetlenebbül és némileg leegyszerűsítve azt sugalmazza, hogy a női jelöltek esélyei a bejutásra tovább csökkentek, mivel az egyéni választókerületekben általában kevesebb női jelölt indul. Sem a pártok, sem a női jelöltek többsége nem szívesen vállalja a win-win helyzetet: a pártnak feltételezhetően deszelektálnia kell egy (gyakran) férfi inkumbenst, a női jelöltnek pedig más típusú kampánnyal kell szembenéznie, mint a pártlistás helyen.
Valóban azt tapasztalhattuk az országgyűlési választásokon, hogy csökkentek a női esélyek? Bár a legegyszerűbben a jelöltek választási teljesítményét úgy mérhetjük, hogy mandátumot szereztek-e vagy sem, illetve az egyéni választókerületekben mennyire volt szoros a helyi verseny, nagyon fontos az is, hogy a pártok a jelöltállítás során ho-gyan reagáltak a megváltozott szabályokra? A többségi elv hangsúlyosabbá válásának hatására valóban kevesebb nő kapott lehetőséget a pártoktól az egyéni és/vagy listán való indulásra? Van-e különbség a tekintetben, hogy milyen politikai erőforrásokkal rendelkeznek a női és a férfi jelöltek, a tapasztalataik mennyiben határozzák meg az in-dulási helyüket? Ezek a jogos kérdések kiterjesztik a választási rendszer hatásának a ki-zárólagosan az „eredményre” koncentráló megközelítését a jelöltek felé. A jelöltállítás a választási kontextus lényegi eleme, és a nők választási lehetőségei szempontjából a nem-zetközi kutatásokban is rendre fi gyelmet kap (Millard, Popescu and Tóka, 2011; Krook, 2010; Thames and Williams,2010; Norris, 1996), amire egy korábbi tanulmányunkban mi is refl ektáltunk a 2010-ig terjedő időszakra vonatkozóan (Tóth és Ilonszki, 2015). Ennek szellemében a pártok stratégiájának bemutatásán túl megvizsgáljuk, hogy az egyéniben elindult női jelöltek hogyan szerepeltek a férfi jelöltekhez képest, a megszerzett sza-vazatarányokban van-e különbség a két nem között, vagy a választók számára a nem irreleváns tényező?
Az első hipotézisünk a választási rendszer általános hatásához kapcsolódik. Ösz-szhangban a szakirodalomnak azzal a felvetésével, hogy a választási rendszerek változásakor nagyobb hatása van a hosszú távú trendeknek (legyenek azok társadal-mi-kulturális vagy pártpolitikai folyamatok), mint a többségi/arányos irányba való el-mozdulásnak, és fi gyelemmel arra, hogy a magyarországi nőképviseleti eredmények gyakorlatilag változatlanok maradtak a rendszerváltás utáni két évtizedben (lásd 1.
táblázat, lejjebb), nem várunk lényeges hatást a női mandátumok arányát tekintve. Bár a többségi irányba való elmozdulás elvileg valamelyest csökkentheti a női képviselők arányát, azt feltételezzük, hogy az LMP, illetve a kis baloldali pártok – bár választási eredményeik nem átütőek –, szimbolikus és tartalmi okokból is valamelyest kiegyen-lítik majd a választási rendszer negatív többségi hatását. Ennek ellentmondhat, hogy a baloldali pártszövetség belső problémáktól terhes versengése (a jelöltállítás az egyéni
4 Az előző választási rendszerben a mandátumok 45,6 százalékát osztották ki az egyéni választókerü-letekben, a többit az arányos elvet követő listákon.
körzetekben, illetve a jelöltsorrend a listán) valószínűleg rontotta a nők esélyét a balol-dalon. E több komponensű összefüggésrendszer alapján mégis inkább a „változatlan”
képviseleti hatásra számítunk (H1).
Az egyéni választókerületek felértékelődése azt eredményezheti, hogy az ott megvá-lasztott nők száma csökken, vagy legalábbis nem változik. Ezen kívül a területi listák megszűnésével csak két ág marad: az egymandátumos körzetek és az országos lista. Ezen változások miatt a vegyes rendszer két ága közötti női képviseleti eltérés növekedését prognosztizáljuk (H2), ezzel kvázi megerősítve a szakirodalomnak a két választási formu-la között általában igazolt (bár nem szignifi káns mértékű) esély-eltérését.
Kérdéses, hogy a pártok mennyire csoportosítják át a fontosabbá váló egyéni választó-kerületekből és a megszűnő területi listákról az országos listára a régi jelölteket. A korábbi évtizedekben megtapasztalt és a férfi akénál jelentősebb női fl uktuáció alapján, valamint kiemelkedő női politikusok hiányában azt feltételezzük, hogy nem nagymértékű az „át-csoportosítás”: a nők inkább vesztettek az új választási rendszerben, mint a férfi ak, a fl uk-tuációjuk nagyobb arányú (H3), mint a férfi aké – és ez igaz a jelöltekre és a képviselőkre egyaránt. A pártok listáival kapcsolatban nem fogalmazunk meg külön hipotéziseket, esetükben az lesz a fő kérdés, hogy a listákon hol helyezkednek el a női jelöltek? Felté-telezhető, hogy a több ágon való indítás lehetősége és az egyéni választókerületi jelöltek férfi többsége miatt a nők csak a párt számára „kedves” jelöltek után következhetnek, többségük akár a mandátumra esélytelen helyeken. Van-e különbség abban, hogy kiknek biztosít a párt második esélyt?
Bár nem a választási rendszer intézményi összetevőihez kapcsolódik, nem lehet elte-kinteni a női jelöltek tulajdonságainak bemutatásától. Korábbi kutatások szerint a nők alacsony képviseletének egyik oka az, hogy a férfi akhoz képest kevesebb erőforrással és tapasztalattal rendelkeznek. Joggal feltételezzük a korábbi kutatások alapján, hogy az alacsony reprezentativitás oka az új választási rendszer körülményei között sem az erőforrások közti különbségekben, alulteljesítésben keresendő, hanem az egyenlő esélyek biztosításának hiányában. Emiatt mi azt feltételezzük, hogy a nők és a férfi ak között nincs szignifi káns különbség politikai tapasztalataikat tekintve (H4).
A női jelöltekkel kapcsolatban az utolsó kérdéskör, amit megvizsgálunk a választói ér-tékelés. Mivel a listákon szereplő jelöltekre nincs semmilyen ráhatásuk a választóknak, ezért értékítéletüket az egyéni választókerületekben érhetjük tetten. Lineáris regressziós modell segítségével teszteljük, hogy a megszerzett szavazatarányokat mennyiben befo-lyásolja a jelölt neme. Ennek vizsgálata azért is érdekes, mert korábbi írásunk (Tóth és Ilonszki, 2015) már diagnosztizálta, hogy a választói döntésben nincs szerepe a nemnek, vagyis nincs nemi alapú választói diszkrimináció. Azt feltételezzük, hogy a választói dön-tésre továbbra sem lesz hatása a nemnek (H5), az egyéni választókerületekben a pártra szavazás hatása vagy elnyomja a nem hatását, vagy sokkal inkább arról van szó, hogy a jelöltek ezen ismérve irreleváns tényező a választók számára. E feltételezés alapján tehát
nem a választók, hanem a pártok diszkriminálják a nőket jelöltállításuk során, és megerő-sítést nyer a pártok kapuőri szerepe.