Harc a rádióért

küldtek egymásnak a legmagasabb közjogi méltóságok, amelyek kizárólagos témakörét a két elnök leváltása körüli politikai viharok adták.” (Kéri, 2000. 249.p.) Azért is vált az elnökök eltávolítására tett kormányzati kísérlet a médiaháború fontos frontjává, mert a levelezés csakúgy, mint a médiaháború összes eseménye a nyilvánosság előtt zajlott. Sükösd Miklós becslése szerint 1990 és 1992 között csak az írott sajtóban tízezres nagyságrendre becsülhető az e témakörben megjelenő írások száma. Ezt egészítik ki a rádióban és a televízióban a médiaháborúval foglalkozó beszámolók. (Sükösd, 1992.)

indokolták: „Először: mivel múlt decemberben nem született meg a médiumtörvény, és remény sincs rá, hogy az az 1994-es országgyűlési választások előtt megszülessen, felmentve érezzük magunkat korábbi ígéretünk alól, mely szerint az új törvény jóváhagyásáig vállaljuk megbízatásunkat. Másodszor: mivel az új, 1993-as költségvetési törvénnyel megszűnt intézményeink anyagi függetlensége, ezzel a nagy nehezen kivívott autonómiánk is odalett, s a rádió és a televízió ismét kelet-európai típusú, kormányirányítású állami médiummá züllött.

Szervezeti visszaalakításuk az 1989 előtti állapotba máris folyamatban van. Harmadszor: nem kívánunk segédkezni az új demokrácia két fontos intézményének lerombolásában.” (Hankiss, 1993.10.27.) A miniszterelnök levelet írt a köztársasági elnöknek: „Tisztelt Elnök Úr!

Tudomásul vettem Hankiss Elemérnek a Magyar Televízió elnökének és Gombár Csabának, a Magyar Rádió elnökének a mai napon Elnök úrhoz benyújtott lemondását.” (Kronológia, 2005. 233.p.) A miniszterelnöki sajtóiroda által kiadott közlemény szerint „a lemondások elfogadása megnyithatja az utat a valósághű, tárgyilagos tájékoztatáshoz, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió közszolgálati feladatainak a társadalom által régen óhajtott hiánytalan és szabad betöltéséhez.” (Kronológia, 2005. 233.p.) Ez a közlemény nem kevesebbet állít, mint hogy a két elnök volt az akadálya annak, hogy a rádióban és a televízióban a „társadalom által régen óhajtott hiánytalan és szabad” közszolgálatiság megvalósulhasson. Ezt a célt a kormány iránt elkötelezett alelnökök helyzetbe hozásával lehet majd biztosítani. Fura logika! Antall József a médiáról, a közszolgálatiságról, a pártatlanságról azt gondolta, hogy aki a kormányról jót mond, az kiegyensúlyozott, aki pedig nem, az ellenséges. Kölni visszaemlékezésében ezt írta: „Amikor a Tv Híradó kormányoldalra fordult, kitaláltak egy ellenzéki hírműsort, az Egyenleget. Pedig a televíziónak és a rádiónak az a dolga, hogy objektíven tájékoztasson és a különböző véleményeknek egyaránt hangot adjon.” (Marinovich, 2003. 185.p.) Vagyis, miközben a miniszterelnök maga mondta ki, hogy „a Tv Híradó kormányoldalra fordult”, ezt nem kifogásolta, sőt a sajtó feladatának az objektív tájékoztatást nevezte, de az Egyenleget ellenzékinek minősítette.

2.5.2. Csúcs László lépései

Gombár Csaba lemondása után néhány nappal Csúcs László bejelentette, hogy amint pozícióba kerül, megváltoztatja a műsorstruktúrát, az intézmény gazdálkodási rendjét és szervezeti felépítését. Tűrhetetlennek mondta, hogy egyes műsorok – a 168 Órát és a Gondolat-jelet említette példaként – „politikacsináló jelleggel funkcionálnak”, ezért kilátásba helyezte néhány műsor megszűnését. Csúcs Lászlónak azonban még várnia kellett, Göncz

Árpád ugyanis a két médiaelnök lemondása ellenére sem írta alá a két elnök felmentését. A köztársasági elnök hangsúlyozta, hogy a kinevezési törvény érvényben van, ennek alapján az ő joga elfogadni vagy elutasítani Gombár Csaba és Hankiss Elemér lemondását. Miután a kormány viszont közalkalmazottnak tekintette a két elnököt, a januári lemondásuk után hatvan nappal a törvény erejénél fogva megszűnt a közalkalmazotti jogviszonyuk. A helyzet kaotikussá vált. Az elnökök lemondtak, azt a miniszterelnök tudomásul vette, de a köztársasági elnök még nem mentette fel egyiküket sem. Gombár Csaba ekkor ki is jelentette, hogy mindaddig a Magyar Rádió elnökének tekinti magát, amíg Göncz Árpád föl nem menti funkciójából.

A kormány január végén úgy döntött, hogy a Magyar Rádió vezetését Csúcs László veszi át.

A kormány három héttel Csúcs László megbízása után elfogadta a Magyar Rádió Szervezetei és Működési Szabályzatát. Látva az alelnök pozíciójának megerősödését, döntött az intézmény állami támogatásának kiegészítéséről. Csúcs László teljes elnöki jogkörrel felhatalmazott alelnökként szabad kezet kapott. Azonnal leváltotta a Gombár Csaba által kinevezett adófőszerkesztőket, új műsorrendet léptetett életbe, és egy sor műsort megszüntetett. A Magyar Televízióban is hasonló volt a forgatókönyv. Amikor Nahlik Gábor átvette az intézmény irányítását, a kormány elfogadta a televízió SZMSZ-ét. A tévé 500 millió forint kormányzati gyorssegélyben részesült, egy héttel később további 1.2 milliárd forintot kapott. Az alelnök új műsorstruktúrát vezetett be, a Hankiss által létrehozott intendatúrákat megszüntette.

Csúcs László személyi döntéseivel is vihart kavart. Egyik közleményében megtiltotta például, hogy a Magyar Televízióból elbocsátott újságírókat (az Egyenleg munkatársairól volt szó) a fegyelmi vizsgálatok lezárulásáig foglalkoztassák. P. Szabó József adófőszerkesztő kínai utazására időzítve pedig általános adófőszerkesztő-helyettessé nevezte ki Babiczky Klárát.

„Nem sokkal azután, hogy Pálffy István, a Krónika rovat vezetője értesült a kinevezésről, megfogalmazta felmondását. Elmondta: korábban tiltakozott Babiczky alkalmazása ellen.

Véleménye szerint az, hogy valaki a Magyar Fórum rendszeres szerzője, a Magyar Út Körök rendezvényeinek gyakori közreműködője, nem fér össze az objektív és pártatlan tájékoztatás követelményével.” (Kronológia, 2005. 241.p.) Az alelnök közölte, a kinevezést nem vonja vissza, Babiczky pedig utasításba adta, hogy a médiaeseményekről csak az alelnök közleményét közöljék. Babiczky Klára megbízatását Csúcs László 1994 január első napjaiban visszavonta.

Csúcs László 1994 elején csoportos létszámleépítést jelentett be. Úgy gondolta, hogy közvetlenül az országgyűlési választások előtt végrehajtja a kormány/párt radikálisainak régi követelését. Az indok gazdasági racionalizálás volt. A március 4-én kihirdetett elbocsátottak névsorából azonban látszott, hogy nem gazdasági, hanem politikai szempontok alapján válogatták össze a 129 rádióst. A gazdasági okra hivatkozás azért sem tűnt megalapozottnak, mert az elbocsátottak között egyetlen takarítónő szerepelt, a többiek ismert és elismert politikai újságírók, zenei szerkesztők voltak. (Folyosó, 1994. 63-64.p.) Az elbocsátások tragikomikus mozzanata volt, hogy a Stúdió 11 tánczenekar felét is szélnek eresztették.

Március 7-én a parlamentben a napirend előtti vita vezető témája volt, ami a rádióban történt.

Pető Iván, az SZDSZ képviselője szégyennek nevezte az elbocsátásokat. A politikai összefüggést azzal indokolta, hogy az adófőszerkesztő (P. Szabó József) egy nyilatkozatában ezt mondta: „A végleges lista csütörtökre készült el, én is csak akkor értesültem róla, amikor Csúcs László visszaérkezett a kormánnyal való tárgyalásról”. (Pető, 1994.03.07. 56.p.) Az MSZP-s Gál Zoltán politikai tisztogatásról beszélt és felszólította a kormányt, hogy kezdeményezze a két alelnök felmentését. A fideszes Deutsch Tamás ezt mondta: „a Magyar Rádióban politikai tisztogatás volt, még akkor is, ha mindenki mást mond.” (Deutsch, 1994.03.07. 57.p.) Az ekkor már MIÉP-es Csurka István szerint az elbocsátás a nemzet érdekeit szolgálta, mert „ezek az urak, akik most munkaügyi módon, jogszerűen kikerülnek a rádióból, nagyon sokat hazudtak, nagyon sokat ártottak ennek az országnak.” (Csurka, 1994.03.07. 57-58.p.) A miniszterelnök, Boross Péter bírálta a rádiósok viselkedését, és hangsúlyozta, hogy egy közintézményben rendnek és fegyelemnek kell lennie. „Nem működhet az az intézmény – és semmi köze nincs a sajtószabadsághoz -, ahol lehet hangosan üvöltözve, a folyosón szaladgálva, némi trágárságot sem mellőzve – legalábbis a nekem adott tájékoztatás tanúsága szerint – közalkalmazotti magatartást tanúsítani.” A miniszterelnök cáfolta, hogy köze lenne a névsor összeállításához: „A kormánynak – és személyemnek mint kormányfőnek – személyi ügyben és egyes személyek kiválasztásában nem volt szerepe.”

(Boross, 1994.03.07. 61-62.p.)

A Magyar Családok Országos Szövetsége politikai tőkét próbált kovácsolni az elbocsátottak ismertségéből, és képviselőjelöltséget ajánlott. Szájer József, a Fidesz frakcióvezetője személyes levelet írt: „Szeretnélek együttérzésemről biztosítani abban a helyzetben, melyet a rádiótól való elbocsátásod jelez. Véleményem szerint ez a tény a közszolgálatiság elvének durva megsértése. Munkádat nagyra értékeltem eddig is. Maradok tisztelettel: Szájer József.”

(Szájer, 1994.03.07. 74.p.) Az MSZP elnöke, Horn Gyula bejelentette, hogy „ha a szocialisták kormányközelbe kerülnek a választásokat követően, azonnal visszahelyezik állásukba az

elbocsátottakat.” (Pallagi, 1994. 364.p.) Ez a kiállás csábítóan hangzott, az elbocsátottak azonban a közszolgálati Magyar Rádió munkatársaiként nem politikai rehabilitálást vártak, hanem jogi elégtételt.

Az elbocsátások politikai motívumának bizonyítéka lehet, hogy aki bírósághoz fordult, az a munkaügyi pert megnyerte. Az ítélet rövid, és érthető volt: „A bíróság megállapítja, hogy az alperes 1994. április 8-án kelt 24/1994.sz. közalkalmazotti jogviszonyból történő felmentést tartalmazó intézkedése jogellenes.” (Bírósági határozat) Csúcs László gazdasági racionalizálási érve ezen a ponton végleg megbukott. A 129 rádiós elbocsátása a Magyar Rádiónak (a kormánynak, a költségvetésnek) egy forint megtakarítást sem jelentett. Azt is meg kell jegyezni, hogy Csúcs László intézkedéseit az aktuális hatalom egyetértéssel fogadta.

Később Kulin Ferenc így hárította el politikai felelősségét: „Az ezzel kapcsolatos felelősség egyedül a rádió alelnökéé.” (Pallagi, 1994. 363.p.) Az elbocsátások után lelkiismereti okokra hivatkozva lemondott a Magyar Rádió vezető jogásza. Tábori Zoltán a munka elviselhetetlen terheivel, és a vezetésbe vetett bizalma elvesztésével magyarázta döntését.

Minden közvélemény-kutatás azt valószínűsítette, hogy az MDF vereséget szenved az országgyűlési választásokon. A közszolgálati logika szerint a kormányváltás nem érinti szükségszerűen a közszolgálati intézmények vezetőit, ha azok szakmai meggyőződésük szerint végeznék a munkájukat. Ha a leköszönő Boross Péter erről meg lett volna győződve, hogy így történt, vagyis, hogy Nahlik Gábor és Csúcs László pártatlanul, kiegyensúlyozottan, politikai részrehajlás nélkül vezette a rádiót és a televíziót, akkor aligha kérte volna már az új Országgyűlés megalakulása előtt, hogy a parlament kulturális bizottsága hallgassa meg a két alelnököt - felmentésük miatt. A felmentést a köztársasági elnöknek is alá kellett írnia. Göncz Árpád megtagadta az aláírást, indoklása szerint az iraton nem szerepeltek az okok, ami miatt a miniszterelnök a felmentéseket kezdeményezte. Boross Péter a köztársasági elnökkel folytatott személyes találkozó után megismételte a kérést. Göncz Árpád ezúttal aláírta a két alelnök szabad elvonulását jelentő felmentést.