Definíciós kísérlet

Kéri László szerint „a médiaháború szimbolikusan használt fogalom egy politikai korszak küzdelmekben páratlanul gazdag konfliktusmezőjének a körülhatárolására.” (Kéri, 2000.

261.p.) Sükösd Miklós szerint „a nyilvánosságban bevett fogalomról van szó, újságírók és politikusok mellett politikai elemzők is használják.” (Sükösd, 1992.) Bajomi-Lázár Péter szélesebb összefüggésben írta le: „A kilencvenes évek elejének sajtója alkalmazta először annak a konfliktusnak a jelölésére, amely egyfelől az újságíró társadalom egy része, a baloldali és liberális ellenzéki pártok (az MSZP, az SZDSZ és a Fidesz) és Göncz Árpád köztársasági elnök, másfelől az újságíró társadalom fennmaradó része, a kormánypártok (az MDF, az FKgP és a KDNP) és Antall József miniszterelnök között feszült. A háborús metafora e konfliktus két szintjét jelöli: egyrészt bizonyos események sorát - például a kormánynak a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnökének elmozdítására tett kísérleteit -, másrészt pedig azt az ideológiai vitát, amely ezeket az eseményeket kísérte.” (Bajomi-Lázár, 2001.) Farkas Zoltán értelmezése szerint „Ha szélesebben értelmezzük és elemezzük a kialakult helyzetet, akkor annak jellemzésére a «médiaháború » nem elégséges kifejezés.”

(Farkas, 1994. 321.p.) Haraszti Miklós a médiaháborúval kapcsolatban két szakaszt említ: az első 1990 októberétől 1995 végéig tartott, vagyis a médiatörvény parlamenti elfogadásáig. A második 1998 szeptemberében kezdődött, kiváltó oka pedig Orbán Viktor miniszterelnök

„médiaegyensúly” megteremtésére tett, sok konfliktussal járó kísérlete volt. (Haraszti, 1999.) Wisinger István egyetértett Harasztival, de ő csak az első szakaszt említette háborúként. A médiatörvény elfogadása utáni éveket „hosszan elnyúló válság”-ként írta le, melyben a közszolgálati televízió a kereskedelmi televíziók áldozatává vált: „1996-tól nem is igazán médiaháború zajlott, hanem az történt, hogy a privatizált magyar médiapiac kereskedelmi szegmensének diadalmenete során a politikai erőviszonyoktól függetlenül a korábban

frekvenciamoratóriummal védett közszolgálatot kiszolgáltatták, majd feláldozták azzal, hogy a rádiós és a televíziós piacon is aránytalanul túlsúlyba kerülhettek a kereskedelmi vállalkozások.” (Wisinger, 2008. 199.p.) Ez az elemzés folyamatként írta le az 1990 és 1995, majd az 1996-tól kezdődő időszakot. Haraszti szakaszolásában 1995 és 1998 között lyuk van, arról nem beszél. Bencsik Gábor, a MÚOSZ főtitkára 1994-ben már második médiaháborút említett, amelyben a frontok átrendeződését tekintette a legfontosabbnak: „A választások után lényegesen enyhült a direkt politikai nyomás, erősebbé vált viszont a gazdaság befolyása.”

(Bencsik, 1996.06.20.)

Értelmezésem szerint 1990-1995 között indokolt médiaháborúról beszélni, mert

„médiatörvénytelen” kor volt, a parlament által, kétharmaddal szentesített szabályok híján valamennyi szereplő minden eszközt megengedhetőnek tartott akarata érvényesítése érdekében. A harc a politikai intézményrendszer csúcsán folyt: szereplője lett a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Alkotmánybíróság, a kormány, de a harcból kivették a részüket a parlamenti pártok, és a parlamenten kívüli civil erők is. A médiaháború ideológiai harc is volt, a konzervatív értékek ütköztek a liberális eszmékkel. Kultúrharc folyt, miközben a barikádokon fel-felbukkant a békét, törvényt ígérő hang. A szereplők abban reménykedtek, hogy az 1990-es országgyűlési választások után fél évvel elfogadható lesz a jogszabály. A pártok hitték és fogadták, hogy meg tudnak állapodni. Volt politikai szándék, kezdeményezés is, mégis, a remény időről időre szertefoszlott.

Csurka István 1992-es pamfletjében a médiaháború kirobbanásának pillanatát ahhoz kötötte, amikor Aczél Endrét eltávolították a Híradó és A Hét éléről, és a műsorok irányításával Pálfy G. Istvánt bíztákmeg: „Pálfy ettől kezdve a támadások kereszttüzébe került. A médiaháború ekkor kezdődött.” (Csurka, 1992.08.20.) Varga Domokos György, aki az Antall-kormány idején a Nemzeti Tájékoztatási Iroda vezetője volt, szintén erre a következtetésre jutott: „Ez az az esemény, amely a politikai ellenzék után az újságírók jelentős részét is nyíltan eltérítette a «történelmileg logikus» pályáról. A fő csapásirány a kádári rendszer és kiszolgálói bírálatáról áthelyeződött a rendszerváltoztatók jelentékeny erőinek bírálatára.” (Varga, 2004.) Más érvelés szerint a médiaháború a korábban az MSZMP, majdaz MSZP tulajdonában lévő megyei napilapok eladásával kezdődött. Első körben hét lap került az Axel-Springer tulajdonába. Az idő az MSZP-t is sürgette. Attól tarthattak, ha nem rendezik időben a lapok tulajdonjogát, a választások után a nyertesek a nemzeti vagyon részeként értékesítik majd.

Ezért további 11 lapon túladtak. Az ügyletből botrány lett, az ügyet parlamenti vizsgálóbizottság is tárgyalta, de nem állapított meg jogszerűtlenséget.

A választások idejére az országos napilapok tulajdonosváltása is megkezdődött. 1990.

március 15-én az MSZP létrehozta a Szabad Sajtó Alapítványt. Nyers Rezső, a párt akkori elnöke jelentette be, hogy lemondanak a Népszabadsággal kapcsolatos jogokról, és azokat az új alapítványra ruházzák át. (Kronológia, 2005. 201.p.) A lap fejlécén ekkor már az állt, hogy

„szocialista napilap”. 1994 májusában cserélt a Népszabadság ismét fejlécet, azóta „országos politikai napilap”. A választások előtt a Magyar Nemzetet sem sikerült megszereznie az MDF-nek, sőt az addigi kormánylapot, a Magyar Hírlapot sem. Ebben Csurka Istvánnak is lehetett szerepe, aki levelet írt a szerkesztőségnek, amelyben közölte, hogy a Magyar Hírlap kormánypárti lap volt, és annak is kell maradnia. Sipos Balázs elemzése szerint ez a levél olyan selyemzsinór volt, amelyet az újságírók nem akartak elfogadni. (Sipos, 2010. 88.p.) Gyakorlatilag amikorra az Antall-kormány felállt, az írott sajtó nagyobb része „elkelt”, új tulajdonosok kezébe került. A médiaháború kirobbanásának tehát az is lehetett az oka, hogy az új kormány úgy érezte, orgánumok nélkül maradt. Ezért úgy döntött, hogy saját sajtót hoz létre.

2.2.1. Új (Napi) Magyarország

A kormány kezdeményezésére létrehozták a Publica Rt. Kiadót, amely Új Magyarország címmel napilapot jelentetett meg. Az újság 1991. április végén indult, alaptőkéje 250 millió forint volt, és 120 ezer példányban jelent meg. A részvényesek között szerepelt a Hírlapkiadó Vállalat, állami tulajdonú magyar bankok és hazai nagyvállalatok. A főszerkesztő Albert Gábor, az MDF egyik alapító tagja lett. Az akkor 62 éves főszerkesztő korábban nem foglalkozott lapszerkesztéssel. Fél évvel a kinevezés után a kiadó elnöke, Czakó Gábor bejelentette, hogy megválnak tőle, valamint Kocsis L. Mihály felelős szerkesztőtől és Várhelyi András lapigazgatótól. Az indoklás szerint elégedetlenek voltak az újsággal. 1995-ben „színvonalas konzervatív polgári napilapként” adta ki az Új Magyarországot az új tulajdonos, a Nemzeti Sajtó Kft. - új fejléccel és külalakkal. Az előző szerkesztőségtől harminc munkatársat nem vettek át, és Czakó Gábort is elküldték. A sajtó és a politika személyi összefonódását jól példázza, hogy a lap Kft.-jének hét tagja közül öt országgyűlési képviselő: Böröcz István, az Egyesült Kisgazdapárt tagja, Csóti György MDF-es képviselő, Giczy György, a KDNP alelnöke, Németh Zsolt, a Fidesz alelnöke és Szabó Iván, az MDF ügyvezető elnöke.

A Horn-kormány elzárta az állami pénzcsapokat, azaz az újságban nem hirdettek tovább az állami cégek és bankok. A lap pénzhiánnyal küzdött. A Nemzeti Sajtó Kft. 1997-ben már

száznegyvenmillió forinttal tartozott a Szikra Lapnyomda Rt.-nek, ezért februárban a nyomda beszüntette a lap előállítását. Szolnokon találtak új nyomdát, de néhány nappal később már Székesfehérváron készítették az Új Magyarországot. Ekkor éppen Franka Tibor főszerkesztőt menesztették, aki Kő Andrást váltotta. Alexa Károly következett, de 1997 szeptemberében már ő sem volt kívánatos személy. Annyira nem, hogy egy reggel a biztonsági őrök nem engedték be a szerkesztőség épületébe. Előzmény, hogy a kiadó csődközeli helyzetbe került.

Alexa ekkor elmondta, hogy sem bért, sem nyomdai költségeket nem tudnak fizetni, és hogy a tulajdonos nem hogy nem invesztál a lapba, hanem inkább elvonja onnan a forrásokat. Azt a lehetőséget is felvetette, hogy a felszámolás tudatos, és politikai érdeket szolgál. Néhány nap elteltével az Új Magyarország főszerkesztő irányítása nélkül jelent meg. Októberben újabb tulajdonosváltásról döntöttek, a lap 85 %-os tulajdonrészét amerikai emigráns magyarok szerezték meg – 50 millió forintért. Október 14-én az újság nem jelent meg. Ezt azzal magyarázták, hogy ismét nyomdát váltanak, de ezt már megint új főszerkesztő, Varga Domokos György jelentette be. Egy hónap elteltével az Egri Nyomda is leállította a lap előállítását, mert a kiadó több millió forintos tartozást halmozott fel. November ötödikétől anyagi okok miatt szünetelt az Új Magyarország kiadása. December 16-án Napi Magyarországként folytatódott az újság története. Az új névhez új főszerkesztőt kerestek: D.

Horváth Gábor irányította a szerkesztőséget, aki továbbra is a lap polgári, konzervatív jellegét hangsúlyozta.

2.2.2. Magyar Nemzet

A rendszerváltás legbátrabb újságjának 45%-os tulajdonjogát a választások után egy svéd liberális lap, a Dagens Nyheter akarta megvenni, de a francia konzervatív Hersant cég is érdeklődött iránta. A miniszterelnök ez utóbbit szerette volna győztesként látni. A tét végső soron a lap irányultsága volt. „Elterjedt a vélekedés: ha a Bonnier veszi meg, akkor liberális lap lesz, ha a Hersant, akkor konzervatív.” (Rádai, 2004.) A kormányfő akarata győzött. A Magyar Nemzet akkori főszerkesztője, miután a szerkesztőség véleményét (jogi értelemben vétójogát) figyelmen kívül hagyták, lemondott. Martin József így nyilatkozott ennek okairól:

„Egyfelől azért, mert amihez nekem a legtöbb kedvem volt, a lapszerkesztéshez és az íráshoz, arra főszerkesztőként természetesen alig volt időm, másfelől a Soros Alapítvány után a Bonnier-csoport már a második olyan kiszemelt tulajdonos volt, akivel tárgyaltam, és akit aztán elvetettek, s ezt személyes kudarcként éltem meg. Harmadrészt pedig azért, mert nem akartam szembekerülni Antallal, az első szabadon választott magyar kormánnyal.” (Rádai,

2004.) Martin lemondása után hónapokig nem volt főszerkesztő a lap élén. A munkatársak belső szavazással próbáltak választani, de a 12 pályázó közül senki nem kapta meg a kétharmados támogatást. 1991 januárjában már nem belső szavazással, hanem kinevezéssel került a szerkesztőség élére Pethő Tibor. Augusztusban a lap vezetése több újságíró elbocsátásáról döntött. Közöttük volt a Magyar Nemzet hír-és információs rovatának vezetője és a gazdasági rovatvezető is. Az indok szerint e rovatok politikaiértetlenséget tanúsítottak, és nem jártak el kellő tárgyilagossággal, de a szerkesztőség néhány tagja úgy vélte, hogy „e két rovat írásai túlontúl sok kételyt ébresztettek a hivatalos politikával szemben”. Nyolc újságírót küldtek el. A lap munkatársai az elbocsátások miatt Pethő Tibor lemondását követelő petíciót adtak át a főszerkesztőnek. A Magyar Nemzet gárdája annak érdekében, hogy a tulajdonost tárgyalóasztalhoz kényszerítse, a hazai sajtótörténetben addig rendhagyó módon kétórás figyelmeztető sztrájkot tartott. A kiadó erre reagálva felmondta a kollektív szerződést. A lap sztrájkbizottsága végül tárgyalt a Hersant vezetőivel, és néhány nappal később megegyezés született. A tulajdonos vállalta, hogy a sztrájkolókat nem éri joghátrány, valamint biztosítják a kollektív szerződésben és a Munka Törvénykönyvében rögzített szakszervezeti jogokat.

Antall József 1993. decemberében bekövetkezett halála után Boross Péter miniszterelnök kormánya néhány héttel az országgyűlési választások előtt visszaállamosította a Magyar Nemzetet, a lap a Hírlapkiadó Vállalathoz került. (Juhász, 2003.)