Az emberi méltósághoz való jog tárgyi védelmi körének negatív meghatározásanegatív meghatározása

Az emberi méltóság Grundgesetzbe való felvételének oka – ahogy a fentiekben már bemutattam – a második világháborút követő különleges történelmi hely-zetnek köszönhető, amely során maga a Szövetségi Köztársaság is megszületett.

Az emberi méltóság jogi fogalmának meghatározása szempontjából ezért jelen-tős az emberi méltóságot sárba tipró nemzetiszocialista rendszer legyőzése.⁴⁸⁷ Vélhetően az emberi méltóság akkor megtapasztalt megsértésének köszönhető a fogalom negatív, a jogsértések oldaláról történő meghatározásának (Defi nition vom Verletzungsvorgang her) mind a Szövetségi Alkotmánybíróság, mind a szakirodalom részéről történő elfogadása.

A Grundgesetz értelmezésének első éveiben a szakirodalomban is találkozunk olyan állásponttal, amely szerint az emberi méltóság fogalmát egyáltalán nem kell meghatározni.⁴⁸⁸ Ugyanezt a „nem defi niálunk” irányt képviselte Heuss a Grundgesetz elfogadásának vitájában elhangzott, sokat idézett – az emberi mél-tóság „nem értelmezett tézis” – mondata. Óvatosabban fogalmaznak azok, akik az emberi méltóság fogalmának pontos meghatározását lehetetlennek tartják.

Ez a hozzáállás magában rejti az emberi méltóság negatív meghatározásának lehetőségét.

486 Az egyén szubjektív méltóság érzésének jelentősége az emberi méltóság védelmi körének meghatározása szempontjából vitatott. Az egyik álláspont szerint az az emberi méltóság tartalmának konstitutív eleme, a másik felfogás szerint viszont a méltóság fogalom nem állhat az egyén szabad rendelkezésére. T i. m. 60.

487 BVerfGE 39, 1 (67): „A Grundgesetz alapjául olyan államépítési elvek szolgálnak, amelyeket csak a történelmi tapasztalat és a korábbi nemzetiszocialista rendszerrel való szellemi-er-kölcsi szembefordulás magyaráznak. A Grundgesetz a totalitárius állam mindenhatóságával szemben, amely igényt tartott a társadalmi élet minden területe fölötti uralomra és, amelynek céljai elérése során az egyes ember életének tekintetbe vétele alapvetően semmit nem jelen-tett, egy értékekhez kötött rendet épített fel, amely az egyes embert és annak a méltóságát állította a szabályozás középpontjába.”

488 N (1968) i. m. 1.

A negatív meghatározás eszköze a Dürigtől származó⁴⁸⁹ és a Szövetségi Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának részévé vált „Objektformel” (a tárgyként kezelés formulája). Ez a formula sokak szerint egyértelműen Kant morálfi lozófi ája kategorikus imperatívuszának második formulájára vezethető vissza:⁴⁹⁰ „Cselekedj úgy, hogy az emberiségre mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célra, sohasem pusztán eszközre legyed szükséged.”⁴⁹¹ Legalábbis a Szövetségi Alkotmánybíróság ebben az értelemben használja az emberi méltóság fogalmát:

„Ellentétes […] az emberi méltósággal, az embert az állam puszta eszközévé tenni […]. Az a mondat, hogy »az ember mindig cél kell, hogy maradjon«, korlátlanul érvényes minden jogterületre.”⁴⁹² A tárgyként kezelés formulája a méltóságnak nem pozitív, hanem pusztán negatív meghatározását adja, amely az emberi méltóság tartalmához annak korlátozása felől közelít. Ez a megközelítés azt eredményezi, hogy a háromlép-csősről – a korlátozás és jogsértés azonosságára tekintettel – eleve kétlépcsősre szűkült alkotmánybírósági vizsgálat csupán egy lépcsőfokból áll, amennyiben a Szövetségi Alkotmánybíróság csupán azt vizsgálja, hogy megvalósult-e az emberi méltósághoz való jog korlátozása. A korlátozás a konkrét ügyekben, példákon keresztül nyilvánul meg (Beispielstechnik),⁴⁹³ amelyből következtetni lehet az emberi méltósághoz való jog tartalmára.

A Szövetségi Alkotmánybíróság már a korai határozataiban a korlátozás ol-daláról határozta meg a méltóság tartalmát, amennyiben olyan magatartásokat sorolt fel, amelyek az emberi méltóságba ütköznek: „megalázás, megbélyegzés,

489 „Az emberi méltóság (abban az esetben) érintett, ha az embert (a konkrét személyt) tárggyá, puszta eszközzé, helyettesíthető nagysággá alacsonyítják.” D (1958) i. m. 15. Teifke arra hívja fel a fi gyelmet, hogy a formula első része (tárggyá) tágabb, mint a második része (puszta eszközzé). Ebből a megállapításból azt a következtetést vonja le, hogy az ember tárgyként való kezelésének fokozatai vannak. Ez alapján a tárgyként való kezelés formuláján belül megkülönbözteti a tárgyként kezelés és a puszta tárgyként kezelés formuláját. Egyértelműnek tűnik számára, hogy a „puszta tárggyá” degradált embert jobban kell védeni, mint a „tárgy-ként” kezelt embert. Ezért a tárgyként kezelés két féle formulája az emberi méltóság szűk és tág tényállásához vezet. T i. m. 12.

490 A kanti formula Szövetségi Alkotmánybíróság általi recepciójához ld. G -S

i. m. 31.; W (1957) i. m. 7.; J i. m. 229.; H i. m. 91.; a kategorikus imperativusz második formulája és az emberi méltóság közötti közvetlen összefüggés ellen ld.

P i. m. 503.

491 K i. m. 68.

492 BVerfGE 45, 187 (228).

493 H (1995) 853.

üldözés, törvényen kívül helyezés stb.”.⁴⁹⁴ A szakirodalomban megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen magatartások valósítják meg az ember tárgy-ként kezelését.⁴⁹⁵

A szakirodalom egy része – tekintettel arra, hogy a formula csak az egy-értelmű korlátozások behatárolására alkalmas – „Leerformel”-nek⁴⁹⁶ (üres formula) titulálja. Gröschner és Lembcke a schopenhaueri kritikát idézi és – a lehallgatási határozatra hivatkozva – azt bizonygatja, hogy maga a Szövetségi Alkotmánybíróság is üres formulának tartja.⁴⁹⁷

Ezzel szemben Häberle szerint a tárgyként kezelés formulája jelentős mér-tékben hozzájárult az emberi méltóság klauzula jogi úton való érvényesítéséhez (justitiabel).⁴⁹⁸

Érdemes megjegyezni, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága az Egyezményben nevesített tilalmak vizsgálata során szintén a korlátozás ol-daláról közelíti meg az emberi méltóság tartalmát. A Tyrer kontra Egyesült Királyság ügyben a negatív meghatározás eszköze a tárgyként kezelés tilalma:

„Így, annak ellenére, hogy a kérelmező nem szenvedett el súlyos és tartós testi sérülést, a büntetése – melynek során a hatóságok hatalma alatt álló tárgyként kezelték – pontosan a 3. cikk védelmé-nek egyik legfőbb célja, nevezetesen az ember méltósága és testi integritása elleni támadás. Az sem zárható ki, hogy a büntetésnek ártalmas pszichikai hatása lehetett.”⁴⁹⁹

Ez a megközelítés fi gyelhető meg a biotechnológiai találmányok jogi oltalmáról szóló 98/44/EK irányelvnek az emberi test meghatározott részei szabadalmaztathatóságát lehetővé tevő 5. cikk (2) bekezdése emberi méltóságba ütközésének vizsgálata során is. Az Európai Unió Bírósága szerint

494 BVerfGE 1, 97 (104).

495 Például Peter Lerche a tárgyként kezelés formuláját a megaláztatás tilalmára kívánja korlátoz-ni. L i. m. 102. Ezt az értelmezést Enders túl szűknek ítéli, mivel nem látható be, miért ne valósíthatnák meg más magatartások is az embert tárgyként kezelő viselkedést. E i. m. 22. 114. lj.

496 D (2004a) i. m. 168.

497 A kanti formula e szerint „nagyon bizonytalan, határozatlan, a szándékát indirekt módon elérő igény, amely minden egyes esetben, amelyben alkalmazásra kerül, először külön ma-gyarázatra, meghatározásra és módosításra szorul”. G –L (2009) i. m. 6.

498 H (1995) 836.

499 1978.04.25, kérelemszám: 5856/72., msz. 33.

„az irányelv az emberi eredetű élő anyag tekintetében kellőképpen szigorúan határozza meg a szabadalmi jogot ahhoz, hogy az embe-ri test ténylegesen hozzáférhetetlen és elidegeníthetetlen maradjon és ezzel az emberi méltóság védelme biztosított”.⁵⁰⁰

Ha az emberi testrészek beszerezhetők és elidegeníthetők lennének, akkor viszont sérülne az emberi méltóság. Stix-Hackl főtanácsnok indítványában az Omega-ügyben kifejezetten hivatkozott a tárgyként kezelés formulájára: „[…]

Az egyén a saját szabad akarat képességénél fogva alany és nem szabad dolog-gá, tárggyá alacsonyítani […]”.⁵⁰¹

2.2.1. A lehallgatási határozat

A Szövetségi Alkotmánybíróság az 1970-es lehallgatási határozatában kísér-letet tett a tárgyként kezelés formulájának pontosítására a Subjektprinzip (az alanyként kezelés elve) bevezetésével.

Az ügy tényállása szerint 1945 után a levél-, posta-, távbeszélő- és távíró-forgalmat a megszálló státuszuk alapján a három nyugat-európai nagyhatalom ellenőrizte. A nyugati hatalmak ennek a jognak a gyakorlását az ország szuvere-nitásának 1955. május 5-ei helyreállítását követően is fenntartották maguknak.

Ugyanakkor kinyilvánították, hogy a fenntartott jogok megszűnnek, amint a német törvényhozás azok végrehajtására az illetékes német hatóságokat fel-hatalmazza. Ezért 1968-ban az ún. „szükséghelyzet-alkotmány”-nak nevezett alkotmánymódosítás során kiegészítették a Grundgesetz 10. cikkét, beiktatva a – szabad-demokratikus államrend, illetve nemzetbiztonság – minősített kor-látozási fenntartást, amely lehetőséget nyújtott a levél-, posta-, távbeszélő- és távíróforgalom korlátozására anélkül, hogy az érintetteket értesítették volna [10.

cikk 2. bekezdés 2 mondat]. A korlátozás feltételeit, a megfi gyelés elrendelését és annak kontrollját a levél-, posta-, távbeszélő- és távíróforgalom korlátozásáról szóló 1968 évi törvény (G 10) tartalmazta. A törvény eredeti változata értelmé-ben az érintettet nem tájékoztatták a megfi gyelésről (1. cikk 5. § 5. bekezdés G 10). A parlament grémiuma által felállított, háromtagú, független bizottság feladata volt a megfi gyelés elrendelésének és végrehajtásának – hivatalból vagy panasz alapján való – kivizsgálása. Bírói út nem állt rendelkezésre (1. cikk 9. § 5.

500 2001.10.09, ügyszám: C-377/98., msz. 77.

501 2004.10.14, ügyszám: C-36/02., msz. 78.

bekezdés G 10). Ennek ellenére a három nyugati hatalom elfogadta a fenntartott jogok megszűnését.⁵⁰²

A Szövetségi Alkotmánybíróság – az örökkévalósági klauzula szűk ér-telmezése⁵⁰³ és a Grundgesetz új 10. cikk (2) bekezdés második mondata alkotmánykonform tartalmának megállapítása⁵⁰⁴ mellett – arra a következtetés-re jutott, hogy a bizottság működése összeegyeztethető az emberi méltósággal.

A testület az örökkévalósági klauzula által védett emberi méltóság sérel-mének vizsgálata során abból indult ki, hogy a tárgyként kezelés elve csupán az értelmezés irányát jelöli ki, ezért a jogsértést esetről esetre – a konkrét körülményekre tekintettel – kell megállapítani. Ugyanakkor az alanyként ke-zelés elvének bevezetésével megpróbálta megfogalmazni az emberi méltóság megsértésének lényegét.

„Ezt [az emberi méltóság sérelmét] nyilvánvalóan nem lehet általánosan megállapítani, hanem mindig csak a konkrét esetre tekintettel. Általános formulák, mint hogy az embert nem szabad az államhatalom puszta tárgyává alacsonyítani, csupán az irányt jelölik ki, amely elvezet az emberi méltóság sérelmének esetei-hez. Az ember nem ritkán puszta tárgya nem csupán a[z emberi]

viszonyoknak és a társadalmi fejlődésnek, hanem a jognak is, amennyiben a saját érdekeire tekintet nélkül engedelmeskednie kell. Az emberi méltóság sérelme pusztán ezen az alapon [tárgy-ként kezelés] nem állapítható meg. Ezen túlmenően az egyén az alanyi mivoltát alapvetően megkérdőjelező viselkedésmódnak kell hogy kitéve legyen, vagy a magatartás a konkrét esetben az emberi méltóság önkényes semmibevételét kell hogy jelentse. A törvényt végrehajtó államhatalom egyénnel szemben tanúsított magatartása akkor érinti az emberi méltóságot, ha az embert személy mivoltánál

502 M -T i. m. 162.

503 BVerfGE 30, 1 (24): „A 79. cikk (3) bekezdésének mint az alkotmánymódosító hatalom korlátjának a feladata annak megakadályozása, hogy a hatályos alkotmányos rend lényegét, alapjait az alkotmánymódosító törvény formálisan legális eszközével megszüntethessék és egy totalitárius rezsim legalizálása érdekében felhasználják. Az előírás tehát az ott megneve-zett alapelvek elvi feladását tiltja.”

504 BVerfGE 30, 1 (21–23): Az alkotmánymódosítást úgy kell érteni, hogy az, feltéve, hogy a megfi gyelés céljának veszélyeztetése kizárható, megköveteli a megfi gyelt személy utólagos tájékoztatását. A korlátozás csak akkor megengedett, ha a konkrét körülmények igazolják az államellenes magatartást és alternatív tájékozódási lehetőség nem állt rendelkezésre. A parlamenti kontroll-eljárásnak továbbá ekvivalensnek kell lennie a bírósági eljárással.

fogva megillető értéket semmibe veszi, azaz ebben az értelemben

»megvető bánásmódot tanúsít«. ”⁵⁰⁵

A határozathoz különvéleményt csatoló három alkotmánybíró nem értett egyet az örökkévalósági klauzula szűk értelmezésével. Álláspontjuk szerint az alkotmánymódosítást korlátozó örökkévalósági klauzulát valóban nem lehet tágan értelmezni, de annak az 1. cikkre vonatkozó tartalma mégis konkrétabb annál, mintsem, hogy – a megalázó bánásmód révén – pusztán a kínzás, a pellengérre állítás és a Harmadik Birodalom módszereinek tilalmára korlátozódjon. Az alkotmánybírák óva intettek az emberi méltóság „patetikus szavának” kizárólag a legmagasztosabb értelemben való meghatározásától. Az ő értelmezésük szerint:

„A Grundgesetz azt fejezi ki általa, hogy a szabad emberi személyt az értékrend legmagasabb fokára állította, elismeri önértékét, önállóságát. Minden állami hatalomnak tisztelnie és védenie kell az embert önértékénél fogva megillető önállóságát. Az embert nem szabad »személytelenül«, tárgyként kezelni, akkor sem, ha ez nem az emberi érték fi gyelmen kívül hagyásából ered, hanem »jó szándékkal« történik. A Bíróság első Tanácsa úgy fogalmazott, hogy az embernek az állam puszta eszközévé tétele és a róla rövid úton, hatóságilag való rendelkezés ellentmond az emberi méltó-ságnak. […] Ezzel [a tárgyként kezelés klauzulája] semmiképpen nem csupán az irányt jelöli meg, amely révén fellelhetők az emberi méltóság megsértésének esetei. Ez [a tárgyként kezelés klauzulája]

a Grundgesetz 1. cikkében gyökerező alapelv, amely közvetlenül mércét állít.”⁵⁰⁶

A konkrét ügy vonatkozásában a különvélemény arra hívta fel a fi gyelmet, hogy a titkos megfi gyelés nem csupán az alkotmányos rend ellenségeit és kémeket érint, hanem ártatlanokat is. Az ő telefonjukat is lehallgathatják, leveleiket ki-bonthatják, anélkül, hogy valaha is tudomást szereznének erről, vagy lehetőségük lenne önmaguk igazolására, vagy akár a nem kívánt bonyodalomtól szabadul-hatnának. A fenti bánásmód révén hatóságilag rendelkeznek az egyén személyes szférájáról, így a polgárt az állami hatalom eszközévé téve. Nem állja meg a helyét

505 BVerfGE 30, 1 (25–26).

506 BVerfGE 30, 1 (40).

az az ellenvetés, hogy az ember nem ritkán puszta tárgya nem csupán az emberi viszonyoknak és a társadalmi fejlődésnek, hanem a jognak is. Szükségtelen arra hivatkozni, hogy a polgár alá van vetve a jogrendnek, mivel ezáltal nem válik az államhatalom eszközévé, hanem a jogi közösség tagja marad.⁵⁰⁷

A szakirodalom is kritikával illette a többségi indokolásban a tárgyként kezelés formulájának az ember méltósága szándékos semmibe vételével való pontosításának kísérletét, mivel az emberi méltóság nem szándékolt megsértése is megvalósítja az emberi méltóság sérelmét.⁵⁰⁸ A formula elleni legfontosabb ellenvetés tehát az, hogy a látszólag világnézetileg semleges megfogalmazás megnyitja az utat a szubjektív értékítélet számára.⁵⁰⁹

Álláspontom szerint – és ennyiben egyetértek a határozat többségi indoko-lását ért kritikával – az emberi méltóság sérelme szempontjából nincs és nem is lehet jelentősége a jogsértő szándékának. A Szövetségi Alkotmánybíróság az emberi méltóság esetében sem térhet el a korlátozás általa kidolgozott fogalmá-tól, még akkor sem, ha a korlátozás egyúttal jogsértést valósít meg. A magatar-tásnak tehát objektíve kell alkalmasnak lennie az egyén emberi méltóságának megsértésére.

Arra a kérdésre, hogy mikor valósul meg az emberi méltóság sérelme az Objekt-Subjekt-Formel⁵¹⁰ (tárgyként vagy alanyként kezelés elve) ad választ. A testület tehát nem fordult el a tárgyként kezelés elvétől, csupán hozzákapcsolta az alany fogalmát. Az összekapcsolás eredményeképpen az emberi méltóság sérelme abban áll, hogy az ember alany mivoltát megkérdőjelezik, és ezáltal az embert puszta tárggyá degradálják.

507 BVerfGE 30, 1 (42).

508 Pieroth és Schlink szerint sem lehet jelentőséget tulajdonítani annak, hogy az emberi mél-tóság korlátozása szándékos volt-e. Zippelius szerint ugyanakkor a szándék felerősítheti a megalázó jelleget. J (2000) i. m. 43.

509 D (2004a) i. m. 168.

510 H (2009b) i. m. 83.

2.2.2. Az életfogytig tartó szabadságvesztés ügy⁵¹¹

A Szövetségi Alkotmánybíróság 1977. évi ítéletének tényállása szerint a Verduni helyi bíróság (esküdtbíróság) az alapeljárásban megállapította, hogy a rendőrségi tisztviselő (vádlott) kábítószerrel kereskedett. A vádlottat egyik vevője, a drogfüggő L. feljelentéssel fenyegette, arra az estre, ha nem szállít neki újabb adag kábítószert, bár az utolsó adagot még nem fi zette ki. A vádlott látszólag engedett a fenyegetésnek, újabb adag kábítószert adott át L.-nek, és ezt követően amikor L. beadta az injekciót, hátulról lelőtte. Az esküdtbíróság ezt a tettet egy másik bűncselekmény elfedésére szolgáló, aljas indokból elkö-vetett gyilkosságként értékelte. A gyilkosság esetében kötelezően kiszabandó életfogytig tartó szabadságvesztést azonban összeegyeztethetetlennek tartotta a Grundgesetz 1. cikk (1) bekezdésével, mivel ez a büntetés véglegesen kitaszítja az elítéltet a társadalomból és lelkileg megsemmisíti.⁵¹²

A Szövetségi Alkotmánybíróság határozata rendelkező részében megálla-pította, hogy a gyilkosságért kiszabandó életfogytig tartó szabadságvesztés összeegyeztethető az emberi méltósággal. A határozat indokolásában megerősí-tette a korábbi gyakorlatát, miszerint az emberi méltóság tiszteletben tartásának követelménye a Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában különösen azt je-lenti, hogy tilos a kegyetlen, embertelen és megalázó büntetés. Ezt kiegészítette az alanyként kezelés követelményével, azzal, hogy kimondta: az elkövető – az alkotmány által biztosított „szociális érték és tisztelet igény”-énél (sozialen Wert- und Achtungsanspruch) fogva – nem válhat „a bűnüldözés puszta tárgyá-vá”. Az alanyként vagy tárgyként kezelés formulája tehát összekapcsolva jelenik meg a határozatban: ha az egyéni és szociális emberi lét alapvető feltételei nem maradnak fenn, az elkövető a bűnüldözés puszta eszközévé válik. A Szövetségi

511 Az ügy előzményéhez tartozik, hogy a Grundgesetz 102. cikke eltörölte a halálbüntetést és a StGB 211. § (1) bekezdésének „A gyilkost halálbüntetéssel büntetik.” szövegrésze helyére „A gyilkost életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetik.” szövegrész került. Így a kivételből – eredetileg a 211. § (3) bekezdése kivételként szabályozta az életfogytig tartó fegyházbün-tetést – főszabály lett. Az életfogytig tartó szabadságvesztésnek a halálbüntetéssel szembeni alárendelt szerepe ellenére már a korábbi szakirodalom vizsgálta az életfogytig tartó szabad-ságvesztés hatását az emberi személyiségre. A halálbüntetés pártfogói azzal érveltek, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása kegyetlenebb és embertelenebb („vég nélküli rémület”), mint a halálbüntetés végrehajtása („rémületes vég”). S i. m. 272–278., 273.

512 Az ügy eldöntésekor az életfogytig tartó szabadságvesztés esetében nem volt jogi lehetőség a feltételes szabadságra bocsátásra (vorzeitige Entlassung) vagy a szabadságvesztés felfüg-gesztésére (Aussetzung des Strafrests zur Bewährung). Az egyetlen lehetőség a szabadulásra a – tartományokban eltérően szabályozott – kegyelem volt.

Alkotmánybíróság az emberi méltóságot ebben az ügyben nem önmagában vizsgálta, hanem a szociális jogállamiság elvével összefüggésben:

„[A] Grundgesetz 1. cikk (1) bekezdésének a szociális jogállamiság elvével való összefüggéséből következik az államnak az a – külö-nösen a büntetés végrehajtás során érvényesülő – kötelezettsége, hogy az emberhez méltó létminimumot biztosítsa.”⁵¹³

A következtetés pedig az, hogy

„az így értelmezett emberi méltósággal összeegyeztethetetlen lenne, ha az állam fenntartaná magának azt az igényt, hogy erőszakkal megfossza az embert a szabadságától anélkül, hogy legalább annak az esélye megmaradna számára, hogy valaha is szabaduljon”.⁵¹⁴

A Szövetségi Alkotmánybíróság a bűnelkövető reszocializáció iránti érdekét a 2. cikk (1) bekezdésének és az 1. cikk (1) bekezdésének összefüggéséből vezette le, de rögzítette, hogy „az emberi méltóság magját” érintené, ha az elítéltnek – a személyisége fejlődésétől függetlenül – a valamikori szabadulás reményét teljesen fel kell adnia.

A testület az adott esetben mégsem állapította meg az emberi méltóság sérel-mét. A korlátozás vizsgálata során tekintettel volt az ügy összes körülményére.

Elsőként a „tudomány jelenlegi állására” – azaz az életfogytig tartó szabadság-vesztésnek az elítélt testi és lelki létére való hatásáról szóló szakirodalomra – hivatkozva kérdőjelezte meg azt, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kényszerűen helyrehozhatatlan testi és lelki károsodáshoz vezetne, amely sérti az emberi méltóságot.

A jogsértés tagadásának a fő oka azonban a büntetés-végrehajtás humani-zálása volt. A büntetés végrehajtása a határozat szerint az életfogytig tartó sza-badságvesztés esetében sem a „megőrzésre” (Verwahrvollzug) irányul, hanem a reszocializáció érdekében történő „kezelésre” (Behandlungsvollzug). Ennek ér-telmében a szabadságvesztés káros következményeit az életfogytig tartó szabad-ságvesztésre ítéltek esetében is ellensúlyozni kell, a végrehajtásnak ez esetben is arra kell irányulnia, hogy az elítéltnek a szabad életbe való visszailleszkedésben

513 BVerfGE 45, 187 (228).

514 BVerfGE 45, 187 (229).

segítsen. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteket nem szabad jobban izolálni a társadalomtól, mint amennyire az feltétlenül szükséges.⁵¹⁵ Azaz az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek a többi elítélthez hasonló bánás-módban részesülnek. Ezen túlmenően a testület fi gyelembe vette azt is, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kitöltése egy ritka kivétel. Az életfogytig tartozó szabadságvesztésre ítéltek rendszerint kegyelemben részesülnek.⁵¹⁶

A határozatból tehát az olvasható ki, hogy a büntetés-végrehajtás által biztosított reszocializációs cél érvényesülésében nyilvánul meg az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltnek az alanyként való kezelése. Ameddig ez a cél érvényesül, addig az elítéltet nem kezelik tárgyként. Ez a cél a veszélyes bűnel-követők esetében nem érvényesült, mivel az ő esetükben tilos volt a kegyelem.

A Szövetségi Alkotmánybíróság szerint az emberi méltóság ez utóbbi esetben sem sérül. Megállapítását egyrészt azzal indokolta, hogy nem lehet megtiltani a társadalom védekezését a közösségre veszélyes bűnelkövetőkkel szemben,⁵¹⁷ másrészt, hogy a reszocializációs cél érvényesülésének kizártsága nem a bün-tetés jellegéből, hanem az elítélt személyiségéből adódik.⁵¹⁸ Mindazonáltal a testület sem ebben a határozatában, sem a 2006. évi veszélyes bűnelkövetőkről szóló határozatában⁵¹⁹ – amelynek tárgyát az életfogytig tartó szabadságvesztés

A Szövetségi Alkotmánybíróság szerint az emberi méltóság ez utóbbi esetben sem sérül. Megállapítását egyrészt azzal indokolta, hogy nem lehet megtiltani a társadalom védekezését a közösségre veszélyes bűnelkövetőkkel szemben,⁵¹⁷ másrészt, hogy a reszocializációs cél érvényesülésének kizártsága nem a bün-tetés jellegéből, hanem az elítélt személyiségéből adódik.⁵¹⁸ Mindazonáltal a testület sem ebben a határozatában, sem a 2006. évi veszélyes bűnelkövetőkről szóló határozatában⁵¹⁹ – amelynek tárgyát az életfogytig tartó szabadságvesztés

In document Zakariás Kinga (Pldal 142-156)