fizikai törvények, de abban igen, hogy miként bánhat és bánjon az ember a nyilvános, társadalmi szférában önmagával – azaz embertársával –, a természettel és a társadalom-mal. Nincs a társadalom fölött semmiféle autoritás, sem az Igazság, sem a Valóság, sem az Egyén, sem Isten, amely a diszkussziós közösségtől független döntéseket hozhatna.
Még ha Isten tekintélyére hivatkoznak is, az is a társadalmi diszkusszióban történik, még ez is a kulturális politikán belüli elmozdulást jelenti. Bármire is hivatkoznak, miu-tán nincs egyetlen mindenki által elfogadott autoritás, nem hisz mindenki Istenben, nem hisz mindenki a fizika törvényeinek mindent meghatározó erejében, nem hisz mindenki egyetlen nemzet minden embert üdvözítő képességében, és mivel soha nem tudtak megegyezni az emberek, hogy vajon egy autoritás mit is mond vagy üzen a közösség-nek vagy az emberiségközösség-nek, nem marad más, mint a társadalmi beszélgetés. A közösség egyetértésén vagy szabályozott diskurzusán kívüli autoritásra való hivatkozás nem ér többet, mint az asztal csapkodása.
Rorty elismeri, hogy Brandom felfogása kontraintuitív, mégpedig azért, mert az empirizmus meghatározza a világról való felfogásunkat. „Az empiristák azt állítják, hogy ki tudunk törni a helyi közösség tekintélyének uralma alól, azáltal, hogy közvet-len kapcsolatba lépünk a valósággal.”50 Rorty és Brandom mindketten Wilfrid Sellars tanítványainak tartják magukat, aki szerint a felfogás, hogy az érzékiség által közvet-lenül kapcsolatba kerülünk a világgal,valójában az igazolás és a kauzális viszonyok közti kapcsolat föl nem ismerésén alapul. Az igazolás ugyanis csak propozíciók közt lehetséges, az érzékiség viszont kauzális kapcsolat a világgal. Bizonyos események ugyan hiteket eredményezhetnek nem inferenciális módon, ez azonban még nem jelenti, hogy azokat a hiteket azok az események igazolták is. Ugyanis, mint Sellars hangsúlyozza, minden tudatosság nyelvi ügy. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is be kell látnunk, hogy nem tudjuk kideríteni, hogy vannak ténylegesen a világ dolgai, hanem csak azáltal tudunk azokról valamit mondani, hogy felhasználjuk a közösség nyelvi gyakorlatait. A nem-inferenciális hitek (például „ez zöld”, „ezt szeretem”) a közösség nyelvén fogalmazódnak meg, és a közösség elfogadja, hogy ezek a híradások meg-bízhatók.
Rorty levonja a következtetést: az, hogy mi van, és miről hogyan kellene beszél-nünk, nem egyszerűen az ott lévő világ által meghatározott kérdés. Az, hogy miről szól a tapasztalatunk, inkább annak ügye, hogy a közösség mit enged meg nekünk, mihez szolgáltat számunkra nyelvi, nyelvpolitikai, kulturális és kulturális politikai eszközöket, és természetesen annak, hogy miről tudjuk meggyőzni embertársainkat.
A társadalomról, az együttélésről, a kultúráról, a világról való beszéd ügye nem annyira a megismerés, mint azon felelősségvállalás kérdése, amelyet a demokrácia polgára magára vesz, egyensúlyban önmaga és kortárs polgártársai közt.
50
kulturális politika mint a dEmokrácia filozófiája51 Richard Rorty szerint a filozófusok évezredeken keresztül keresték és mindmáig keresik az igazságot, ám ezzel az a baj, hogy nem tudhatjuk, mikor találtuk meg azt, és egyáltalán: túl sok igazságfogalom van ahhoz a piacon, hogy ebben valaha is meg-egyezhetnénk. Nem tudunk elképzelni egy olyan helyzetet, amikor minden ember ugyanazt az igazságot vagy ugyanazt az igazságfogalmat választaná. Ezzel ellentét-ben vagy emellett a másik nagy klasszikus kérdés az igazságosság volt, ennek értel-mezése és megvalósítási lehetőségei. Rorty sürgeti, hogy mindaddig, amíg igazságta-lanság van a világban, a filozófusok inkább a gyakorlati filozófia ezen fogalma felé forduljanak, és váljanak aktívvá mind elméletben, mind gyakorlatban (ez utóbbi nála újságírást, politikai megnyilvánulásokat jelent). Az igazság fenséges, de soha nem tudjuk, mikor jutottunk el hozzá, az igazságosság viszont egyszerűbb fogalomnak tűnik (bár nem az), és mindannyian tudjuk, mikor birtokoljuk. Az igazságosság mel-letti szüntelen társadalmi felszólalás a kulturális politika. Az előadásban a kulturális politikát mint gyakorlati gondolkodásmódot kívánom értelmezni, konkrét példákon bemutatva, hogyan is lehetne ezt a gondolkodásmódot nálunk Magyarországon, Közép-Európában vagy egyáltalán Európában kialakítani és gyakorolni. Rá kívánok mutatni, hogy e gondolkodásmód kialakulása és elterjedése feltétele lehet hosszú távon a demokrácia megmaradásának.
A kulturális politikA feltétele rorty szerint
Rorty Deweyre támaszkodva alakítja ki a kulturális politika fogalmát. Dewey ifjú-korában hegeliánus volt, és egész útja során megőrizte dialektikus gondolkodásmód-ját, azt azonban nem az abszolút szellem megnyilvánulásának, hanem az embernek a természettel való folyamatos interakciója és küzdelme módjának tartotta. Úgy vélte, hogy a gondolkodás és a filozófia nem elvont teóriák létrehozására vagy örök igazsá-gok megragadására kell hogy szolgáljon, hanem arra, hogy „fenntartsa az emberiség folyamatos beszélgetését arról, hogy mit kezdjen önmagával.”52 Ezek a beszélgeté-sek, morális és politikai viták vezettek ahhoz, hogy megváltoztattuk társadalmi együttélési módjainkat, és hagyományos hierarchikus berendezkedések vagy diktatú-rák után létrehoztuk a demokráciát. Rorty szerint a filozófia újdonsága napjainkban az lehet, hogy beavatkozik a kulturális politikába, sőt Dewey szerint ennek kellene a filozófia fő feladatának lennie. Dewey pragmatikusan látta a társadalomhoz való gondolkodói viszonyulást is, azt állította, hogy csak azok a társadalomelméleti esz-mék vagy ötletek érvényesek, amelyeknek gyakorlati következményei vannak, más szóval, ami nem eredményez gyakorlati változást, annak nem kellene filozófiai rele-vanciával bírnia. A filozófia számára „társadalmi remény” (social hope) vagy annak hordozója, amely cselekvési programokban jelenik meg. A filozófia erőfeszítéseinek arra kell irányulnia, hogy gyakorlati következményekkel járó eszméket dolgozzon ki, melyek segítségével érzékennyé tudják tenni az embereket, hogy elgondolkodjanak, kik is ők valójában, mi fontos számukra.
Az értelmiségiek és köztük a filozófusok feladata saját koruk problémáira való reakcióként egyrészt a kortárs folyamatok elemzése, másrészt új eljárások,
gondolko-51 dási módok, beállítódások kidolgozása és javaslása. A demokrácia antik értelmezése, majd modern újrafeltalálása nem történhetett volna meg a filozófusok munkája nél-kül. A mai filozófiák megítélése és a filozófiák közti választás megkönnyítése érde-kében is azt javasolja Rorty, nézzük meg, hogy a különböző alternatívák adnak-e valamilyen új, jobb értelmezést arra, hogy kik vagyunk, kikké válhatunk, hogyan tudunk jobb cselekvési terveket kidolgozni, vagy miként tudnánk inkább beteljesíteni egy jobb közös jövő iránti vágyainkat. Ha erre utaló jelek nincsenek egy filozófiában, akkor nincs értelme művelni azt. A filozófia legyen a demokrácia szolgálóleánya, azaz a társadalmi igazságosságé – az igazság keresése úgyis teljesen hiábavaló, ahogy ezt a filozófiatörténeti tapasztalataink is mutatják. Rorty és Dewey felfogása mögött a demokraták azon jogos türelmetlensége rejlik, hogy a lehető leghamarabb és a lehe-tő leghatékonyabban növeljük a társadalomban az igazságosság érvényesülését.
Rorty szerint azonnal érezzük, ha valami igazságtalan, nem kell hozzá túl nagy teória:
a feladat inkább az igazságtalanságérzésünk tagolása, vagyis annak kimutatása, hogy hol, milyen módon igazságtalan egy cselekvés, cselekvésmód vagy intézmény. A filozófusok fő feladata minden korban az igazságosságból kisemmizettek, azaz az elnyomottak védelme lenne. Nem puszta akciókkal, hanem inkább megfelelő nyelve-zet és gyakorlati megoldások kidolgozásával. A filozófiának több mint kétezer éves felvilágosodáshagyományát követve az elnyomó struktúrák alóli felszabadulást kell elősegítenie. Ez a kétségtelenül ma baloldalinak hitt hagyomány a filozófiának min-dig sajátja volt, ez a filozófiai hagyomány lényege: még a legkonzervatívabbnak hitt filozófia is forradalmi volt, és mindig az is marad, amennyiben mindig újra rákérdez a fennálló viszonyok igazságosságára, a morál végső összefüggéseire, vagy a metafi-zika nagy törvényeire, melyek nemcsak konzerváló erővel bírhatnak, de a konkrét történeti összefüggés relativizálásával bátor és sürgető cselekedetekre sarkallhatnak.
Mindezek ellenére megkérdőjelezhető Rorty kizárólagos reményteli akcionizmusa, és szembenállása, sőt ellenállása a teoretikus filozófiával, amikor azt állítja, hogy „a filozófia professzionalizációja, egyetemi diszciplínává való alakulása szükségszerű rossz volt. Támogatta azokat a kísérleteket, hogy a filozófiát autonóm kvázitudománnyá változtassák. Ezeknek a kísérleteknek ellen kellene állni.”53 A jó akciókhoz a világ működésének természetét is fel kell tárni, és ehhez a teoretikus, azaz professzionális tudományok mindegyikére és a teoretikus filozófiára is szükség van, beleértve nem-csak az etikát, hanem az ismeretelméletet és a metafizikát is. Bár soha senki nem tudta megmondani, milyen közvetlen társadalmi haszna van az ismeretelmélet vagy a metafizika művelésének, az értelem művelésén keresztül fogalmi készletünk és gondolkodásunk differenciáltságához is hozzájárult. Csak ha izgalmas, meglepő összefüggéseket tud feltárni, csak ha új utakat tud felmutatni ott, ahol mások nem látnak lehetőséget, csak akkor lesz a filozófia érdekes a demokráciában a köz számá-ra. Ehhez azonban vitathatatlanul élesíteni és történeti tapasztalatokkal feltölteni kell az elmét, azaz teoretizálni is kell. A filozófiának egyszerre kell tehát teoretikus auto-nómiára és gyakorlati együttműködésre törekednie anélkül, hogy valamelyik oldalon leragadna. Kantot parafrazeálva mondhatjuk, az elméleti filozófia gyakorlat nélkül üres, a gyakorlati filozófia elmélet nélkül vak. Rorty szavaival „minél inkább együtt-működik a filozófia más emberi tevékenységekkel – nem csak a természettudomány-okkal, de a művészettel, az irodalommal, a vallással és a politikával is –, annál inkább
52
releváns lesz a kulturális politika számára, és annál inkább hasznossá válik. Minél inkább autonómiára törekszik, annál kevesebb figyelmet érdemel.”54
De minél kevesebb autonómiára törekszik, akkor is egyre kevesebb figyelmet érde-mel: a filozófia története során és napjainkban éppen mindig akkor volt a legérdeke-sebb, amikor úgy törekedett autonómiára, hogy közben tudta, nemcsak nem lehet teljesen autonóm, de a teljes autonómia egyszerre lehetetlen és nem is kívánatos, és mikor úgy törekedett autonómiája feladására, hogy éppen a törekvésében vált minden másnál függetlenebbé. E feladások és törekvések nem annyira a filozófiát művelő szándékától függenek, mint sokkal inkább azon fogalmak működésmódjától, ame-lyekkel a filozófiának dolga van. E fogalmaknak pedig valahogy azokkal az össze-függésekkel van dolguk, melyek egyszerre feltételei vagy manifesztációi világban gondolkodó és cselekvő emberi mivoltunknak. A kulturális politika Rorty által java-solt képét, melyről a következőkben szólni fogok, kiegészítem azzal, hogy a kulturá-lis politika mint filozófiai gyakorlat leginkább az elmélettel kiegészítve értelmezhető és kívánatos.
A kulturális politikA rortyánus fogAlmA
A kulturális politika Rorty szerint elsősorban nyelvpolitika. „A ’nyelvpolitika fogalma’ egyebek mellett arról szóló érveket jelent, hogy milyen fogalmakat használ-junk.”55 Nem állami, intézményes vagy politikai nyelvpolitika (értsd ez utóbbit: hogy a politikusok mondják meg, milyen legyen a nyelvpolitikánk), hanem a nyugati demokrata nyelvpolitikája: amelyet minden demokrata saját magán kezd el, saját nyelvhasználatán, és adja tovább beszédében, megnyilvánulásaiban, tanulmányaiban, oktatásában és előadásaiban. Valójában ez inkább kulturális etika, mellyel folytonos lesz a politika. Ahogy Dewey követeli: a demokrácia ne elsősorban államforma vagy alkotmány ügye legyen, hanem mindenkinek a személyes morális ügye. Csak így, tényleges moralitással feltöltve lesz hosszabb távon életképes és eredményes a demokrácia. Amikor Dewey felismeri, hogy valójában minden amerikai lelkesen támogatja saját államának berendezkedését, akkor felszólítja polgártársait, hogy ne csak és elsősorban ne a leírt törvényeket kövessék, melyek pusztán a személyes mora-litás meghosszabbításai lehetnek, hanem az amerikai demokrácia iránti lelkesedésük tényleges stuktúráját felismerve jöjjenek rá, hogy annak alapjai morális eredetűek, és minden moralitás az egyénre épül, az egyénre vonatkozik és az egyénből táplálkozik.
Nem lesz hosszú életű a demokrácia, ha a benne élők nem internalizálják az alapító morális elveket, és nem teszik azokat saját morális elveikké.
A kulturális politika vagy inkább etikopolitika paradigmatikus esetei azok, amikor azt mondjuk, a franciáknak abba kellene hagyniuk, hogy boche-nak nevezzék a németeket, vagy hogy az afrikai amerikaiakat négereknek nevezzék. A tolerancia növekvő mértékének oda kell vezetnie, hogy az ilyen megkülönböztetésükben elvá-lasztó fogalmak haszálatai felszámolódjanak. A kulturális politika nem az, hogy vitába szállunk a gyűlöletbeszéd gyakorlóival, hanem az, hogy megszabadulunk egész témaköröktől.
A Rorty-féle kulturális politika képviselői sürgetik például, hogy vessük el az olyan fogalmakkal jelzett beszédmódokat, mint „faj” vagy „kaszt”, azaz hagyjunk föl azzal,
53