• Nem Talált Eredményt

– vita habErmasszal –

Habermas és Derrida egy közös írásukban (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2003.

május 31., magyarul ÉS 2003. június 13.) érintik az európai politikai identitás kérdé-sét, mely az utóbbi évtized egyik legjelentősebb politikafilozófiai témája. Habermas tézise szerint Európa akkor lesz politikai entitásként életképes, ha polgárai közös politikai azonosságtudatot és nyilvánosságot hoznak létre. Miután ez a kontinens jövője szempontjából alapvető, érdemes megnéznünk, milyen értékekre hivatkozik a német filozófus, amikor Európának a moralitás felől meghatározott, demokráciát létrehozó és fenntartó individuumát kívánja ideális formájában leírni. A közös politi-kai Európa polgárainak az alapelvekben egyet kell érteniük – különben nem lesz életképes Unió. Nem közömbös hát, hogy mely értékekben tudnak a kontinens pol-gárai származástól és helyi kultúrától függetlenül, fenntartás nélkül és jó szívvel megegyezni.

Az európai politikai polgár kialakulását leginkább persze egy jól megírt alkotmány segíthetné elő. Az európai megegyezés 2003 nyarán nyilvánosságra hozott tervezete azonban, eléggé nem sajnálható módon, nem a moralitás és a demokrácia alanya, az individuum felől és hangján szól (ahogy ezt például az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya teszi), hanem valahonnan „felülről”, az Alkotmány, illetve az Unió felől és hangján. E stiláris hiányossággal veszélyezteti, hogy nem válik európai politikai azonosságtudat megalapozójává, és nem lesz képes azon politikai érzület kialakulá-sához hozzájárulni, amelyet Habermas az amerikai és a német szövetségi alkotmány-nyal kapcsolatban „konstitucionális patriotizmusnak” nevez.

Nézzünk közelebbről néhányat a Habermas által mindannyiunk számára javasolt európai értékek közül. Szerinte politikai azonosság csak politikai közösségben lehet-séges, a közösség feltétele pedig a folyamatos kommunikáció. E közösségek jelenleg csak a nemzetállamok szintjén működnek, ezt azonban ki kell terjeszteni, európai nyilvánosságot kell létrehozni. Ennek az európai nyilvánosságnak természetesen nem valamelyik nemzet vagy népcsoport adná a vezérlő értékrendjét, hanem azok az uni-verzális eszmék, amelyeket az Európai Alkotmány a görög filozófiai, a zsidó-keresz-tény vallási hagyomány és az európai felvilágosodás nyomán mint legfontosabbakat leszögez. Amikor Derrida és Habermas azt állítják, hogy a „különböző népcsoportok-nak mintegy ’ki kell tágítaniuk’ nemzeti azonosságtudatuk körét, európai dimenziót adva annak”, akkor a nemzetek fölötti közös európai eszmék lebegnek előttük.

Leírván azt, hogy milyennek látják a mai európai polgár jegyeit, nem értékelnek, holott vázlatuk bennfoglaltan tartalmazza azokat az elemeket is, amelyek egy jövőbe-li közös tudat és cselekvés akadályaként jelenhetnek meg. Hangsúlyozzák, hogy az európaiak „viszonylag nagy bizalommal vannak az állam szervezeti és irányítási tevékenysége iránt, míg a piac hatékonyságával szemben szkeptikusak. … Hajlamosak előnyben részesíteni a biztonság állami garanciáit.” Itt a gazdaságfilozófus Habermas figyelmen kívül hagyja, hogy a piac elvileg a szabad individuumok gazdasági tevé-kenységének eredője, és mint ilyen, ha nem is teljesen korlátozás nélküli a demokrá-ciában, de végső soron minden demokrácia velejárója és feltétele. Az állam pedig pusztán akkor demokratikus, ha valóban az emberek, a nép „tételezi” azt, ha a nép

90

akaratának kifejeződése, és ha működése, struktúrája a nép által folyamatosan ellen-őrizhető és módosítható. Nem véletlen, hogy az életképes és stabil hagyományos demokráciákban, az Egyesült Államok mellett Svájcban az emberek bizalmatlanok az állammal szemben, ellenőrzési lehetőségek garmadájával rendelkeznek, és csak annyi államot, illetve „fővárosi” politikát engednek meg, amennyi feltétlenül szüksé-ges a közös élethez. Inkább magukban bíznak, mint egy áttekinthetetlen államappa-rátusban. Európa demokratikus jövőjének egyáltalán nem tenne jót a minimálisan szükséges államnál nagyobb államba vetett bizalom.

Európa politikai arculatának gyökereit Habermas a felvilágosodásban és a francia forradalomban keresi. Míg a felvilágosodás dialektikája mára közhellyé vált, a fran-cia forradalom megítélése korántsem olyan egyértelmű, mint ahogy azt Habermas az európai identitás megalapozójaként látni szeretné. A francia forradalomra normatíve hivatkozva figyelmen kívül hagyja, hogy az a központosított állami-zsarnoki struktú-rákat nem számolta föl gyökeresen, pusztán lefejezte, számos ponton módosította, és új fejjel látta el azokat. Senki nem mondta ki találóbban Robespierre-nél a francia forradalom paradoxonát, aki a szabadság rabszolgájaként értelmezte saját magát, miközben emberek ezreit küldte a halálba. A szabadság rabszolgájának lenni, és a szabadságért másokat halálba küldeni: ez az európai tradíció legrosszabb hagyomá-nya, amit nem kellene folytatni.

Felülről nem lehet demokráciát létrehozni, Párizsból vagy Brüsszelből nem lehet hatalmas országokban demokráciát teremteni. Amikor Franciaországban a régiók felértékeléséről beszélnek,97 akkor éppen a francia forradalom demokratikus hiá-nyosságait próbálják orvosolni, melyekkel együtt jár az elfelejtett, pontosabban „elfe-lejtetett” regionális nyelvek felfedezése is.

Habermas szerint „a francia forradalom kisugárzása nyomán a politika egész Európában mindkét funkcióját tekintve – mint a szabadság garanciájának közvetítő közege és mint szervező erő – pozitív szerepet kapott.” A német filozófus bölcsen elkerüli a példákat, hiszen az állam mint a szabadság garanciája csak a legritkábban működött; szociológiai közhely, hogy az állam mint apparátus és mint hierarchizált íróasztalok tömege saját hatalmának, az íróasztalok számának növelésére törekszik, miközben elképesztően pazarolja a polgárok, az adófizetők pénzét. A kontinentális Európában az utolsó kétszáz év nagy tragédiái nem választhatók el attól a ténytől, hogy nem az angol forradalom, továbbá az amerikai függetlenségi nyilatkozat és alkotmány, a svájci vagy németalföldi demokratikus fejlődés, hanem az erős államot létrehozó francia forradalom szolgált példaképül.

Habermas figyelmen kívül hagyja, hogy az európai bürokratikus államiság tette csak lehetővé azt, amit minden épeszű ember elvet, nevezetesen a holokausztot és a gulágot. Az Amerikai Egyesült Államokban elképzelhetetlen lenne a saját polgárok pusztítását megszervező állami apparátus, mivel ott az európainál viszonylag jóval gyengébb államot a polgárok folyamatosan ellenőrizik. Amikor azt mondja, „a mai Európa alapélményei a huszadik századi totalitárius rendszerei és a holokauszt, az európai zsidók megsemmisítése, amiben a náci rendszer a megszállt országok társa-dalmait is bűnrészessé tette”, akkor nem veszi észre, hogy a „totalitárius rendszerek”

úgy is értelmezhetők, mint a funkcionalitásában teljesen elgépiesített és demoralizált

91

„modern bürokratikus államok”, melyek születésénél a francia forradalom nem éppen vértelen története bábáskodott.

Amikor Habermas arról beszél, hogy Európa elpusztult és megalázott birodalmi nemzetek romjaiból építkezik, ahol az európai önkritika világméretű kanti belpoliti-kához vezethet, akkor e romokhoz hozzá kellene sorolnia a „modern bürokratikus államot” is. A romokból való újjáépítés felszólításának nem az államokra, hanem az emberek moráljára és politikai kultúrájára kellene vonatkoznia. A megújuló európai emberiség önmagát építse újjá és ebből vezesse le államát, és álljon ellen annak, hogy birodalmi hangú, felülről lefelé szerveződő „modern bürokratikus európai államot”

építsenek a feje fölé, és azt nevezzék európai demokráciának. Az ilyen szervezés már több katasztrófához vezetett. Hegel Amerikát „állam nélküli polgári társadalomnak”

nevezte: Európa viszont mindig közelebb volt ahhoz, hogy polgári társadalmak nél-küli államok konglomerátumának tekintsük.

Az európai demokrácia akkor fog elkezdődni, ha az európai állam célja annak elősegítése lesz, hogy az ott élő emberek morálisan, legjobb tradícióiknak megfelelő-en magukra találjanak. Ez polgári társaságok, társadalmak alapításában nyilvánulna meg, melyeket az eszményi európai egyénből, a kultúrájában görög-zsidó-keresztény-magyar/észt/baszk/svéd/… származású, „filozofikus” és „etikus” individuumból (szemben a szűken és egydimenziósan értelmezett „nemzeti” egyénnel) vezetnénk le, így jutva el új alkotmányukhoz és új Európájukhoz.

92

géntEchnikai mozgósítás a slotErdijk-vita margójára98

Peter Sloterdijk viták középpontjába került Németországban, a bajorországi Elmau kastélyában 1999 nyarán tartott „Regeln für den Menschenpark. Ein Antwortbrief über den Humanismus” előadásával99. A német filozófus sürgeti, hogy az új típusú ember vagy emberiség létrehozására használható géntechnológiát ne szörnyként kezeljük, ne hagyjuk „elvadulni”, hanem amíg erre lehetőségünk és időnk van, bás-tyázzuk körül társadalmi szabályokkal és törvényekkel. Az előadás során, talán a náci eugenikus programok nyomasztó emlékei hatására, többen depressziós hangulatba kerültek, mások felháborodásunkak adtak hangot és a prompt reakció a sajtóban sem maradt el. A vita heve a legjelentősebb németnyelvű lapokban (Die Zeit, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Frankfurter Rundschau, Süddeutsche Zeitung, Neue Zürcher Zeitung, Der Spiegel) hetekig nem csillapodott.

Sloterdijk a géntechnológiában új lehetőséget lát az emberiség „nagy kérdései”

megoldására, melynek során természettudósok és filozófusok ismét együtt dolgozhat-nának a világ „jobbá” tételén. (A németországi humán genom-program vezetője, Jens Reich szerint a géntechnikával alapvetően négy fő területen lehet közbeavatkozni: az utódok súlyos öröklött betegségeinek kiküszöbölése, komoly fertőző betegségekkel szembeni immunitás, betegségelőidéző kockázati tényezők felszámolása, továbbá bizonyos esetekben alapvető génstruktúra-átalakítás.) Az emberi nem genetikai felül-vizsgálatával új evolúciós lehetőségek tárulhatnak föl, és lesznek, akik a lehetősége-ket ki is fogják használni. Ahhoz, hogy e technikák ne kerülhessenek nemkívánt és a társadalom vagy az emberiség egészére nézve veszélyes csoportok („maffiák”) kezé-be, idejekorán, tehát most kell a géntechnika által nyújtott lehetőségekkel szembesül-nünk és a megfelelő törvényi szabályozásokat kialakítanunk.

Sloterdijk írásában kiemeli, az újkori humanizmusnak – az embernek a barbárságból való kihozatalának – nem sikerült az embert „végérvényesen” kulturáltabbá, civilizál-tabbá, békésebbé szelídíteni. „Aki ma a humanitás és a humanizáló közegek jövője után kérdez, tulajdonképpen azt akarja tudni, hogy van-e remény, hogy az emberek közt tapasztalható mai elvadulási tendenciák fölött úrrá váljunk.” A humanizmus e századi, végérvényesnek tűnő csődje után újra föl kell tenni a kérdést, „Mi szelídíti még az embert, ha a humanizmus mint az emberszelídítés iskolája kudarcot vall?” Az emberi-ség visszavadulásának veszélyét fokozzák az új közegek, a médiák felszabadító hatású szórakoztató programjai által az emberek hétköznapi bestialitása növekszik. Sloterdijk szerint az újkori humanizmus korának vége, mivel nem tartható tovább az illúzió, hogy a politikai és gazdasági nagystruktúrákat az irodalmi társaság barátias modellje szerint lehetne megszervezni. Az éleslátás, az olvasás, a diszkusszióképesség és lehetőség adományával „megáldottak” jobban teszik, ha körülnéznek, míg nem késő, a régi helyett milyen új humanizáló közegeket tudnának létrehozni.

Mi humanizálhatná a jövő emberiségét? És főként, hogyan viszonyuljunk ahhoz, hogy az emberiség önpacifikálására és önszelídítésére kidolgozott klasszikus techni-kák és közegek (humanista nevelés, klasszikus műveltség stb.) végül is minden létező fölötti uralom növeléséhez vezettek? Sloterdijk szerint a humanizmus végső soron annak az erőszaknak volt része, amelynek felszámolására állítólag kísérletet tett.

93