73hétköznapi dEmokrácia85

In document Demokrácia és szabadság : filozófiai írások a demokrácia megerősítéséhez (Pldal 73-77)

A fejezet címének ötletét egy szovjet film adta, Michail Fromm: Hétköznapi fasiz-mus (1965). A film ifjúkorom élménye, tizenegy éves voltam, amikor láttam. A film-re alig emlékszem, de arra igen, hogy címe és üzenete máig hatóan megragadott. A film azt próbálta bemutatni, és a nézőben rögzíteni, hogy valójában minden nagy politikai történés vagy történelmi alakulás szinte észrevétlenül, a szürkének nevezett hétköznapokban történik, minden egyes ember életében, minden egyes ember felelős-ségének és cselekvéseinek következményeiként is. Természetesen az egyes ember az egész, a társadalom szempontjából (ha a társadalmat „helyes” egésznek nevezni, és ha Bruno Latour után egyáltalán feltételezhető, hogy van olyan, hogy társadalom), olyan, mint csepp a tengerben, de az is nyilvánvaló, hogy a tenger cseppek milliárd-jaiból áll, és ha nem lennének cseppek, melyek saját törvényeiknek engedelmesked-nek, akkor tenger sem lenne. A társadalom és benne a politika úgy viszonylik az egyes emberhez, ahogy a tenger a csepphez. Minden egyes csepp alkotja a tengert, és bár néhány csepp kivételével tenger marad a tenger, de az összes vagy a legtöbb csepp kivételével már nem az.

Bruno lAtour és A csepp A tengerBen

Bruno Latour az individuális embert és kapcsolatait emeli ki a társadalom egészé-vel szemben, Changer la société, refaire de la sociologie86 című művében. Tagadja, hogy lenne olyan, mint társadalom vagy „társadalmi”, ehelyett egyének és azok kap-csolatait tételezi. „Miután számos tanulmányt megismertem a természetben található összegyűlt csoportokról, úgy vélem, szükséges, hogy közelebbről és szigorúbban megszemléljük annak pontos tartalmát, amik ’összegyűltek’ a társadalom fogalma alatt. Úgy tűnik számomra, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy hűségesek marad-junk a szociológia eredeti küldetéséhez, hogy a csoportos élet tudománya legyen.”87 Bruno Latour szerint mára érvényét vesztette a „társadalmi” fogalma, mindenütt használják a fogalmat, és ezért olyan, mintha nem is használnák, mintha üres fogalom lenne. Ezzel természetesen megkérdőjelezi a társadalomtudomány fogalmát is, egy-részt mint olyan tudományét, amelynek lenne valóságos tárgya, másegy-részt mint olya-nét, ami tudományként képes működni. „Napjainkban többé nem nyilvánvaló, hogy léteznek meglehetősen sajátos viszonyok, melyeket ’társadalmiaknak’ nevezhetünk, és hogy mindazt, ami a ’társadalmat’ formálja, sajátos területre lehetne összegyűjteni.

A társadalmi ezentúl úgy tűnik, feloldódott: egyszerre ott van mindenütt és sehol.

Sem a tudomány, sem a társadalom nem maradtak tehát elég stabilak ahhoz, hogy egy erős ’szocio-lógia’ ígéretének eleget tegyenek.”88 Latour tétele, hogy individuumok vannak, akik egymással kapcsolatban állnak, hálózatokat alkotnak, de nem megfele-lő, ha e jelenség leírásához a „társadalom” fogalmát használjuk. A társadalom nem látszik az emberek, az individuumok felől, akik pedig minden nap döntéseiket hoz-zák, mennek az utcán, cipelik táskáikat, és különös projektek alkotóiként vagy része-iként értelmezik magukat.

Hétköznapi életében az egyén nem találkozik a társadalommal, csak más emberek-kel, akikkel együtt, vagy éppen akik ellen aktivizálódik és cselekszik. Egyénenként

74

valamennyien mindig csak néhány emberrel találkozunk, összesen is csak néhány száz emberrel vagyunk tényleges, kölcsönös kapcsolatban, és nem vagyunk képesek átlátni az egészet. A szociológia és a politikatudomány módszerei bizonyos értelem-ben olyanok, hogy megpróbálnak az egyes cseppek ismeretéből a millónyi csepp együttes viselkedésére, törvényszerűségeire következteni. De természetesen mind-ezen fogalmi kérdőjel ellenére a következőkben jobb híján használom a társadalom fogalmát.

okság és szABAdság

A tengerben a cseppek saját oksági-fizikai törvényeiknek engedelmeskednek, és a víz- és egyéb molekulák összhatásaként jön létre a tenger egésze. Emberek viszont nem csak az okság törvényeinek engedelmeskednek, hanem szabadsággal rendelkez-nek, más szóval nincs eleve determinisztikusan és megváltoztathatatlanul meghatá-rozva, hogy a következő pillanatban hogyan fognak viselkedni. Ez a tény különböz-teti meg nemcsak a tengercsepptől, de minden más létezőtől, a kövektől, sőt a rókák-tól is: az ember szabad abban az értelemben, hogy lehetősége van tettei fölött, azok irányáról dönteni. Nem abszolút, mindenekfölött álló szabadságról van szó természe-tesen, az ember nem ura a mindenségnek, nem maga teremti magát és nem maga dönt saját végzetéről és sorsáról, de eldöntheti reggel, hogy mézes vagy lekváros kenyeret eszik, hogy egyetemre jár vagy sem. Minden nap folyamatos döntések sorozata, és egy nap, benne mi magunk olyanok vagyunk, sőt azok leszünk, amilyen döntéseket hoztunk. Amikor meghozunk egy döntést, hogy így és így fogunk cselekedni, akkor egyben döntést hozunk, hogy végtelen más módon nem fogunk cselekedni. Az egy választása a végtelen kizárása. Végtelen sok módon cselekedhetnénk egy adott hely-zetben, de csak egyféleképpen cselekedhetünk ténylegesen.

A politika és szociológia episztemológiájának és metafizikájának e rövid említése után sejthetjük, hogy valójában mindazok az elméleti és módszertani kérdések, melyek napjaink filozófusait általában foglalkoztatják, valójában a politikában és a demokrácia elméletében is felvetődő témák. A sorites-rejtély, a tények minőségének, eredetük episztemológiájának szerepe, a szabadság kérdése mind olyan problémák, melyekkel végső soron a társadalom filozófusainak is foglalkozniuk kell, mert ez feltétele annak, hogy közelebb jussunk nagyobb emberi csoportosulások viselkedése megértéséhez.

Van ugyanakkor egy igen rossz és kellemetlen hír a szociológia és olyan humántu-dományok, mint az irodalom- vagy a történettudomány számára. A filozófusok többé nem szolgáltatnak globális víziót, ahogy arra korábban a kereszténység, vagy később a hegelianizmus, a marxizmus, a fenomenológia képes volt. Nincs többé olyan átfogó paradigma, mely szabályozhatja e tudományok kutatását. A filozófia ugyanis saját fogalmainak és állításainak elemzéseibe bonyolódott, és jelenleg ott tart, hogy nem-csak a világról, a történelemről nem képes globális víziót adni, de olyan alapvető fogalmaink értelmezésében is számtalan interpretációval szolgál, mint például az igazság, a jelentés, a történelem. Ez természetesen mindig így volt a filozófiában, habár nem volt mindig evidens a szűkebb szakmai filozófia körein kívül.

75

A demokráciA Az egyedek szerződése

Amikor Kant első kritikájában a teljes megismerés lehetőségét és az egyetemes tudás megvalósítását kétségbe vonta, akkor egyetlen biztos fogódzópontot talált, a morál alapelvét. Miközben nem tudjuk megismerni a világot a maga teljességében, képesek vagyunk eldönteni, hogy mi a jó, és a jó cselekvés elvét meghatározva nem csak jó emberekké válhatunk, de felépíthetjük a jó társadalmat is. Minden egyes ember hétköznapjainak minden egyes tudatos cselekvésében lehetősége van a jót tenni, miközben nem mondjuk meg előre, hogy mi a jó – minden egyes ember maga döntheti azt el a saját szabad cselekvésében.

Azt természetesen nem várhatjuk el és nem írhatjuk elő egy szabadságra alapozott és az individuumokból kiinduló társadalomban, hogy az egyedek belső késztetésből morálisak legyenek. Ez lehetetlenség lenne. Egyrészt nem is akar mindenki jó ember lenni, sok embernek fogalma sincs arról, hogy mi az etika, másrészt a demokrácia nem lehet kényszeregyüttélés, mint például a diktatórikus rendszerek. A demokrácia ráadásul nem is rendszer, hanem pusztán egy megállapodás formája.

Arra viszont lehetőségünk van, hogy a jó morális elveire, pontosabban a jó morális elvére alapítsuk a demokrácia törvényhozását, vagyis, miközben nem hozhatjuk létre a jó közös moralitását, létrehozhatjuk a jó közös legalitását. Ez annyit jelent, hogy olyan alapokmányt hozunk létre, amely a jó együttélés, vagyis az átfogó társadalmi igazságosság alapelvét fogalmazza meg, és teszi a közösség fundamentumává. Ezt megtehetjük akkor is, ha nem döntjük el, hogy Bruno Latour tézisét elfogadjuk-e vagy sem, vagyis nincs szükségünk hozzá sem a társadalom, sem előzetesen bármi-féle közösség megnevezésére, ami túlmutatna azon a feltételezésen, hogy individuu-mok szerződést kötnek annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb jólétet és jóllétet biztosítsák maguknak és utódaiknak, ami annyit jelent, hogy a törvény előtti egyen-lőség mellett a lehető legnagyobb biztonságot, kölcsönös tiszteletet, elismerést adják meg mindenkinek.

Emberek ilyen összefogása lehetséges akkor is, ha egyébként a világ számos dol-gáról egészen másfajta nézetet vallanak. Az ilyen szerződés ugyanis nem a helyes leírás, nem a világ, a világnézet, a kultúra valamilyen értelmezésére épül, hanem pusztán az együttélés megkerülésének lehetetlensége belátásán, vagyis azon az elven, hogy minden egyes ember akarva-akaratlan rászorul a másik emberre, ahogy a másik ember is rászorul őrá. A megkerülhetetlen egymásra-szorultság a szó gazdasági, pszi-chológiai, sőt fizikai értelmében vezet oda, hogy a különféle leírások helyett az igaz-ságosságot tegyük egyetemes vezérlő princípiummá, azonban nem mint társadalmi csoportok, pártok egyezkedésének eredményét, hanem mint, ahogy Rawls hangsú-lyozza, univerzális és kompromisszumokat nem ismerő elvet. A közös jót kell létre-hozni minden egyes ember számára, függetlenül és figyelembe nem véve, hogy egyes emberek és főként maga a törvényhozó a közösségben vagy a társadalomban hol van, milyen pozíciót foglal el és mik az érdekei.

A jó közös legalitása az alkotmány, amelyet nem felülről hoznak létre, hanem ame-lyet minden egyes ember elvileg kimondhat – és valójában az egyetemes törvény formája szerint ki is mond. Ki ne mondaná, hogy igazságos társadalomban szeretne élni, ahol a törvény előtt mindenki egyenlő, ahol az elosztás igazságos, ahol az egyént

76

tiszteletben tartják? Továbbá ki ne fogadná el, hogy az együttélést a racionalitás egye-temes törvényei szerint kell szabályozni, és nem szeszélyre, érzelmekre kellene ala-pozni? Ha pedig a racionalitás – vagy ha úgy tetszik, az ésszerűség – egyetemes törvényeit mint az értelmes együttlét és az értelmes egyéni élet feltétlen feltételét elfogadjuk, kezdve a logika törvényeivel, folytatva az érvelés és a fogalomalkotás vitákban elfogadott konszenzusaival, akkor azt is mondhatjuk, hogy e törvények az emberi lét feltételeiként minden egyes ember saját törvényei. A racionális, a vitákban kikristályosított és elfogadott társadalmi jó, vagyis az igazságosság fogalma olyan elve lehet minden közösség és minden állam megalapozásának és létrehozásának, melyet minden ember mint saját egyéni törvényéből következően létrejöttet képes fölismerni, és mint olyat támogatni. A történelem folyamán legtisztábban az ilyen törvény és az ilyen törvényszerű együttélés a gyakorlatba átültetni szándékozott elvek szintjén és értlemében az Amerikai Egyesült Államok alapításakor tételeződött és indult el a megvalósulás útján.

Az alapelvnek felszólító és kötelező normának kell lennie, ám mint ilyen pusztán formális lehet: a cselekvés, a közösségi, a jogi cselekvés elve nem a jólét, nem a haszon maximalizálása, hanem az, amelyet mindenki együtt akarni is tud, általános törvényként. Ezt az elvet Kant kategorikus imperatívusznak, Rawls az igazságos törvénynek a tudatlanság fátyla mögötti meghozatalának nevezte. Az ilyen törvényt mindenki maga, ellentmondásmentesen ki tudja mondani. Ez a törvény mindenkinek a sajátja, de nem mint egyéni, szeszélyes, indulatoktól vezérelt lényé, hanem mint gondolkodó, racionális létezőé. Ennek megfelelően miután saját törvénye, nemcsak elfogadni, hanem általános elvként helyeselni és támogatni is képes. A törvényhozás-nak a feladata, hogy ezt a formális törvényt alkalmazza a konkrét esetekben, vagyis a konkrét cselekvési elveknek ezt a formát kell adnia. Ezek után az ilyen törvény úgy kötelező mindenkire, hogy valójában minden ember mint racionális lény akarja is ezt, mint szabadságának analitikus – attól elválaszthatatlan, lényegi – törvényét.

Csak a morális elvekre épülő alkotmány, mely mindenki számára nyilvánvaló és akart, lehet stabil. Egy ilyen alkotmány ugyanakkor, miután nem kötődik szeszély-hez, nyelvekszeszély-hez, helyi kulturális, vallási vagy nyelvi közösségekszeszély-hez, csak univerzális lehet, és minden demokrácia megalapozója kellene hogy legyen.

normAtív demokráciA

Mindezek alapján nyilvánvaló lehet, hogy a demokrácia fogalma normatív és nem leíró fogalom. Használható ugyan a fogalom egyes országok közösségi vagy nyilvá-nos életének leírásakor vagy értékelésekor is, ám akkor sem mint olyan, mint amelyet leírunk, hanem mint olyan, amely elvi, normatív támpontot jelent az adott közösség együttélési módjának értékeléséhez vagy megítéléséhez. Az Amerikai Egyesült Államokról szóló politikafilozófiai, vagy inkább politikatörténeti, szociológiai művek nem a demokrácia fogalmát írják le, hanem a konkrét társadalmat, amely így és így működik, ennyire és ennyire felel meg vagy tér el azoktól az elvektől, amelyek alapí-tó iratában szerepelnek. Sehol nincs olyan fontossága az alapíalapí-tó iratnak mint az Egyesült Államokban. Ez az ország nem létezik alapító irata nélkül – ezért ehhez az irathoz, mint normához viszonyul folyamatosan minden alkalommal, amikor

törvé-77

In document Demokrácia és szabadság : filozófiai írások a demokrácia megerősítéséhez (Pldal 73-77)