való kiindulását, gyakorlati eredeztetését. A demokrácia evolúciójának feltétele a társadalmi nyilvánosság, motorja pedig a demokratikus oktatás és jogrendszer.
demokrAtA
Demokratának lenni azt jelenti, hogy nyíltan beszélünk, a közös ügyekkel foglal-kozunk, minden egyes embert személyként tisztelünk, érdekeit elismerjük, álarc nélkül kommunikálunk, ellenállunk a félelemnek és az egyes emberek vagy csopor-tok mások általi kijátszásának. Demokratának lenni azt is jelenti, hogy visszautasítjuk a rabszolgaság formáit.
A demokraták azok az emberek, akik személyes meggyőződésükké tették a társa-dalmi igazságosság elveit. Szemben a diktátorokkal nem gondolják, hogy ezt a meg-győződést másokra kellene kényszeríteni, mint ahogy visszautasítják a demokrácia erőszakos megvalósítását is. A demokrácia nem valósítható meg erőszakkal, nem is valósították meg soha így. A demokrácia azon az elgondoláson alapul, hogy „itt vagyunk emberek, együtt kell élnünk, hát éljünk együtt egyenlő jogokkal és lehető-ségekkel, mindenki szabadságát és méltóságát tiszteletben tartva”. Ki mondana ennek ellen? Ki ne örülne egy ilyen elven működő társadalomnak?
A modern demokráciák történeti esélye, hogy megvalósítsákák azt az ideális együttélési formát, melyben mindenki jól érezheti magát. Kényszer helyett türelem-mel, a gyermekek egyenlőségre és szabadságra nevelésével, a felnőttek felszabadult és igazságosságot kereső beszélgetésekre való meghívásával, igazságos törvények kieszközlésével. A demokraták történeti elődeiknek és tanítómestereiknek tartják a nagy ószövetségi prófétákat ugyanúgy, mint Jézust, Morus Tamást, az Amerikai Alkotmány utópista alapító atyáit, és mindazokat, akik emberi társadalomról és tör-vényekről álmodtak. A felvilágosodással jött el először a történeti lehetőség a szabad és osztálynélküli társadalom széles körű kialakítására.
Évszázadokkal a görög demokrácia kialakulása előtt, Izajás próféta (Kr. e. 8. szá-zad), az emberiség történelmének egyik nagy, első demokratája, aki ezt a görög ere-detű fogalmat még csak nem is ismerhette, ma is érvényesen ír a demokratáról, és arról a világról, amelyért az ilyen ember dolgozik: „Az igazságosság lesz derekán az öv, / s a hűség csípőjén a kötő. Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, a párduc együtt tanyázik a gödölyével. (…) A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafé-szeknél, / s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét / az anyatejtől elválasztott kisgyerek. Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak” (Iz. 11.5–9.). A modern nyugati társadalmakban élő embereknek az utolsó kétszáz évben megadatott, hogy az ilyen társadalomról ne csak ábrándozzanak, hanem meg is valósíthassák.
Végre mindannyian félelem nélküli demokraták lehetünk, akiknek talán nem kell többé félniük Izajás múlt időben megfogalmazott jövendölésétől: „Erőszakos ítélettel végeztek vele / Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével?” (Iz. 53.8.) és Platón előrelátá-sától sem, aki szerint „az ilyen lelkületű igazságos embert megkorbácsolják, kínpad-ra feszítik, megkötözik, kiégetik a két szemét, s mikor minden szenvedést kiállt, végül keresztre feszítik, s akkor aztán majd megtudja, hogy nem arra kell az
ember-126
nek törekednie, hogy igazságos legyen, hanem hogy annak lássék” (Platón: Az állam, 361e–362a). A nyugati emberiség felismerte, hogy a demokrácia mindannyiunk ügye, mellyel törődnünk kell. A demokraták biztonságossá kívánják tenni a világot a demokrácia számára. A társadalom minden tagja, még a demokraták számára is.
derridA
Jacques Derrida (1930–2004) francia filozófus, a Pécsi Tudományegyetem tiszte-letbeli doktora (1993) elmúlt héten szombaton (október 9.) bekövetkezett halálakor a 20.század végének minden bizonnyal legnagyobb hatású gondolkodója távozott el. A neopragmatikus filozófus Rorty azt állítja, Derrida jelentősége Nietzschéével és Heideggerével vetekszik. A Le Monde október 12-i száma tízoldalas mellékletet szánt emlékének, az Élysée palota nyilatkozata szerint Derrida „a minden gondolkodás gyökerénél ottlévő szabad mozgást kereste”.
Az általa dekonstrukciónak nevezett gondolkodásmóddal átalakította az irodalmi, filozófiai és politikai szövegek olvasás- és írásmódját, a pszichológiáról, a történe-lemről, a nyelvről, az építészetről, az intézményekről, a politikáról és a demokráciáról alkotott felfogásunkat. Miután az emberi kultúra alkotásai valamilyen szerkezettel rendelkeznek, vizsgálatainak középpontjába ez a szerkezetiség, strukturáltság került.
Derrida hangsúlyozza, a „struktúra strukturalitása”, a struktúrát belülről vagy kívülről fenntartóként elgondolt elv, nem ragadható meg és írható le önálló, feltétlen tiszteletünket élvező és minden kritikától mentes létezőként. A végsőnek és megala-pozónak hitt középpont mindig maga is már alávetett a struktúrát létrehozó és fenn-tartó szöveg mozgásának, maga is azon eljárásokkal elemezhető, mint az a struktúra, amelynek elveként próbálnánk megragadni. Ennélfogva fel kell számolni a struktúra középpontjának és szervezőelvének fogalmát, mint ami végső magyarázatot adna bármi olyannak, amit összefüggő egészként gondolnánk el.
A gondolkodás feladata a társadalmi-politikai és kulturális struktúrák fölszabadítá-sa annak tudatosításával, hogy ezek az emberi nyelv folyamatos és egyetlen elvre visszavezethetetlen mozgásának megnyilvánulásai. Ekkor „a nyelv elárasztja az egyetemes problematika mezejét; ez az a pillanat, amikor a középpont vagy eredet távollétében minden diskurzussá válik” – fogalmazza meg Derrida a demokrácia visszavezethetetlen dinamikáját, mely minden egyes polgárát mint saját létezésének feltételét szólítja föl az egyetemes „szövegszerű” világba való belépésre. A demokrá-cia a széles körű beszélgetés fóruma, nincs demokrádemokrá-cia fórum nélkül.
Derrida hangsúlyozza, annak „előrebocsátása, hogy nincs abszolút szövegen-kívü-li, nem egyenlő az ideális immanencia, az írás önmagához való viszonyának szaka-datlan helyreállítása tételezésével”, ahol a „szöveg” fogalma tág értelemben értendő.
A kultúra, az emberi együttélés, az ember maga – a nyelv, a beszéd, az írás folyama-tos, megszakítatlan működése révén jön létre, marad fönn és változik. Ha nem alakí-tanánk szüntelenül, mindannyian, a nyelv működtetésével, diskurzussal a bennünket alakító világot, akkor a világ fensőbbségként alakítana bennünket, diktálna; a világ – a kultúra, a társadalom, az állam, a közösség – válna önelvű és autonómiánkat elnyomó diktátorrá. Derrida számára a dekonstrukció – a folyamatos szöveg és szö-vegszerűség – a demokrácia.
127
egyetemek
Cromwell idejében csak azok kaptak választójogot, akik saját vagyonnal rendel-keztek. A fizetésből élők el voltak tiltva a szavazástól, mivel véleményalkotásukban ki voltak szolgáltatva kenyéradóiknak. Egy gazdag nyugat-európai üzletasszony azt szokta kérdezni, ha egy személyt bemutatnak neki a társaságban: „Ön valaki, vagy pedig bérből él?” Ha demokrataként ma már minden ízünkkel tiltakozunk is az ilyen szemlélet ellen, és hangsúlyozzuk, hogy a demokráciának minden egyes emberre ki kell terjednie, valamit mégis tanulhatunk belőle. Nevezetesen azt, hogy biztosítani kell a bérből élők politikai szabadságát, vagyis morális és véleményalkotó önállósá-gát. Ennek egyik feltétele a titkos választójog, a másik pedig a sajtó és az egyetemek szabadságának teljes és feltétel nélküli biztosítása.
A véleményalkotás szabadságának megőrzéséhez a független és magánkézben lévő sajtó és egyetemek döntő mértékben járulhatnának hozzá. Az állami egyetemek veze-tői és tanárai túlságosan ki vannak szolgáltatva a mindenkori politikai végrehajtó hatalomnak, és folyamatos lavírozásra kényszerülnek a különböző politikai erők között. Ez méltatlan beállítódás a tudománnyal és a demokráciával, az igazsággal és az igazságossággal szemben.
A magánegyetemek ezzel szemben a kutatás, a felfedezés és a szervezeti felépítés teljes szabadságát élvezhetik, ami jót tesz a tudománynak, és jót tesz a demokráciá-nak. Egy politikai pénzforrásnak nem kiszolgáltatott egyetem a demokrácia – mint az emberek és az emberiség egyetemes javát szolgáló, mindenki egyenlő lehetőségét biztosító, elvileg igazságos társadalom – legjobb „perspektivikus” lelkiismerete lehet.
Míg a sajtó a napi és rövid távú összefüggések föltárója és közvetítője, az egyetemek mint a tudományos igazság és igazságosság kutatói elmélyülten képesek megfogal-mazni azt, hogy hosszabb távon mire van és mire nincs szüksége egy demokratikus társadalomnak.
Annak támogatására, hogy a demokrácia tényleg a lehető legjobban szolgálja az egyes embert, valamint hogy a demokrácia tényleg az egyes ember felől kapjon értel-mezést, nem találtak még ki jobb közeget és magasabb minőséget, mint a szabad, magánkézben lévő sajtót és egyetemet. A demokrácia elve szerint minden ember szabad politikai értelemben, és önmaga (magán) kezében van – csak ezen elvek sze-rint szerveződő sajtó és egyetem képes megvédeni és képviselni az egyes embert és a demokráciát, a politikai hatalmat éppen birtoklók szinte törvényszerűen bekövetke-ző túlkapásaival szemben.
felelősség
A demokratikus törvényhozás az etikán alapul. Maga a demokrácia: etika, abban az értelemben, hogy az emberek egyenlőségét teszi alapjává. Ez kifejezetten azt jelenti, hogy a társadalmi együttélés alapelve a felszólítás: mivel egyenlők vagytok, azt cselekedd másoknak és másokkal, amit magadnak is kívánsz.
A modern korig e beállítódás szélesebb elterjedése csak jámbor óhaj és képzelgé-sek tárgya maradt. Az újkori demokrácia intézményesíti és megköveteli, hogy ez az elv a társadalmi nyilvánosságban érvényesüljön. A kortárs demokrata törvényhozók
128
természetesen nem hiszik, hogy az emberek egyszerre megjavultak volna, ezért a demokrácia alaptörvényeiben, „alkotmányaiban” fektetik le azokat a mindenkire kötelező etikai alapelveket, amelyek segítségével megalkotható a demokratikus együttélés. Azt mondják, „szabadságodat tisztelve nem parancsolhatjuk meg, hogy belsőleg morális legyél, de közös elhatározásból törvényekkel mindenkinek előírhat-juk, hogy a társadalmi nyilvánosságban az etika alapvető szabályainak megfelelően járjon el – vagyis cselekedeteiben úgy tisztelje a másikat, amilyen tisztelet neki magá-nak is kijár”.
A demokratikus törvényhozás az egyént állítja középpontba, annak szabadságát, döntésképességét és érdekeit. A demokrácia szabad emberek szabad és felelős társu-lása a közjó érdekében. A demokrácia annál inkább stabil, minél többen tudatosítják ezt, és minél többen vesznek részt a törvények megalkotásában és érvényesítésében.
Sajátos paradoxon, hogy miközben a törvényhozás alapja etikai, addig erkölcsös – és ami ezzel egyet jelent, szabad – csak egyén lehet.
A demokratikus törvények nem követelik meg, hogy mindenki belsőleg erkölcsös legyen, pusztán azt írják elő, hogy nyilvános-társadalmi cselekedeteik megfeleljenek az erkölcs külső formájának. A társadalom szempontjából érdektelen, hogy valaki belső meggyőződésből vagy a törvényektől való félelmében nem tulajdonítja el más javát; a törvényeknek kell megtiltaniuk ezt, és kikényszeríteniük a tiltás érvényesülé-sét. A demokráciában alapvető a törvényhozók (országgyűlési, önkormányzati képvi-selők) és a bírók (a törvények betartatói) felelősségvállalása és magas morális szintje.
Ahol e funkciók képviselői nem felelősségből, hanem személyes érdekből cseleksze-nek, ott baj van és baj lesz a demokráciával.
Diktatúra után következő demokráciákban középponti, hogy e funkciókban morá-lisan felelős lények tevékenykedjenek, ugyanis elnyomó politikai rendszerek csök-kentik az emberek morális érzékét. A széles körű felelős moralitás elterjedéséhez sok generáción átívelő töretlen fejlődésre van szükség. Ehhez békére, növekvő jólétre és minőségi oktatásra van szükség. A törvényhozóknak kell a valódi demokratizálódási folyamatokat elindítani, a törvényeknek kell közvetítenie és elsajátíttatnia a morális társadalmi együttélés szabályait. A törvényhozás és az emberek a barikádok nélküli demokráciában ugyanazon oldalon állnak.
félelem
Demokratának lenni annyit jelent, mint nem félni. A demokráciában természetesen egyetlen, a demokrácia törvényeit betartó polgárnak sem lehet indoka a félelemre, a tapasztalat azonban mást mutat. Ahol a közéletben, a társadalmi kommunikációban félelem uralkodik, ott nem működik a tényleges demokrácia. Amikor a demokraták azt állítják, hogy biztonságossá kell tenni a világot a demokrácia számára, akkor azt is sugallják, hogy félelemmentes társadalmat akarnak.
A közmondás szerint jobb félni, mint megijedni, ami a demokratikus társadalom nyelvén azt jelenti, hogy jobb óvatosnak lenni. Az igazságosságon alapuló társadalmi berendezkedést mindig fenyegetik azok, akik állandó politikai befolyásra vagy túlsá-gosan nagy vagyonra törekednek. A demokrácia és benne minden egyes polgár jelene és jövője érdekében meg kell akadályozni a hivatásos politikusok kasztjának
kialaku-129