153demokráciában nem lehet magasabb rendű cél, mint annak a társadalmi formának a

In document Demokrácia és szabadság : filozófiai írások a demokrácia megerősítéséhez (Pldal 153-159)

megőrzése, amelyben minden ember egyenlő eséllyel indul az életben, amelyben az egyént tiszteletben tartják, és amely az egyénből indul ki és nem a kollektívból vagy fölsőbb hatalomból. Az egyénből kiinduló és az egyén társadalmi érdeklődése és aktivitása által kialakuló együttélési forma létrehozója és kötőanyaga a folyamatos kommunikáció, a célok, az igazságosság, a morál, a hatalom kérdéseinek folyamatos újratárgyalása.

A beszélgetések egy része az együttélés szabályainak rögzítéséhez, a lehető leg-igazságosabb törvényekhez vezethet, melyeket eszményi esetben a parlamentben ülő választott törvényhozók érdek- és hatalommentes vitája alakít ki. Ezáltal az is elke-rülhető, hogy a társadalmi beszélgetést sajátos közösségek uralják, ami egyben a hatalom szűk csoporturalmát is jelentené.

A demokrácia fokmérője nyilvános vitákban megnyilvánuló bátorság, a másik fél türelmes és nyitott meghallgatása. Ahol visszahúzódnak, ahol a véleménynyilvání-tóknak egy erős érdekcsoport tagjai nem nyíltan, hanem áttételesen, különféle nem-beszélgetős eszközökkel válaszolnak, rendszerint a vélemény kinyilvánítójának hát-rányára, ott még nem demokrácia van, hanem a régi kollektivista, törzsi gondolkodás tovább élése. A demokráciára a legnagyobb veszedelmet a nyílt társadalmi kommu-nikációt gátló, a politikai hatalom megszerzésére irányuló csoportok jelentik. A sza-bad, hatalommentes és társadalmi igazságosságot kereső beszélgetés legfontosabb őrei a a szabad sajtó és az egyetemek.

vezető

A demokrácia nem ismeri el demokratikus fogalomként a politikai vezető fogal-mát, pusztán a politikai adminisztrátorét. Nem véletlen, hogy a klasszikus modern demokráciában, az Amerikai Egyesült Államokban a kormányt „adminisztrációnak”

nevezik. Az Amerikában járó érzékelheti, hogy senki nem tartja az amerikai kormányt vagy az elnököt vezetőnek. Egy közülük, aki a hatalmas állam adminisztrációjának élén áll anélkül, hogy azokkal a tulajdonságokkal ruháznák föl, mint a korábbi vezé-reket. Ha tekintélyt biztosítanak neki és tisztelik, az saját, szabadságon és egyenlősé-gen alapuló demokráciájuk iránti tisztelet, és annak kifejeződése, hogy egyvalaki közülük „adminisztrálja” közös ügyeiket. Hatalmas és erős ország, olyan erős, mint a benne élő, önmagukat szabadságukban megszervező emberek együttes ereje. Ezért tűnik időnként az amerikai elnök nagy hatalmú vezetőnek a világ szemében, holott csak egy, a szabadságra alapozott demokráciában hívő majd háromszázmillió szabad ember szabad akaratának képviselője.

Amerikában természetesen vannak pártok, ám ezek nem jelentenek annyit a politi-kai életben, mint Európában. Egy demokráciában a pártok csak szükséges eszközök, de nem célok, és Amerikában távol vannak attól, hogy a közösségi agendákat megha-tározhassák, a közösség pénzének behajtása és központi elosztása pedig eszükbe sem jut, bár ezt nem is tudnák megtenni. A pártok nem vezetik a demokráciát, inkább a demokrácia mozgatja a pártokat, amíg szükség van rájuk.

A demokráciában a pártvezetők is ideiglenesen vannak helyükön, és megválasztá-suk esetén sem lesznek a demokrácia vezetői. A demokrácia önmagát irányítja és

154

tartja fönn, nincs szüksége vezetőkre. Ezt persze Kelet-Európában gyakran kétségbe vonják. A magukat vezetőkké föltornászók azért, mert szeretik a hatalom képzetével hitegetni magukat, a kutatók pedig azért, mert nem látnak el az elvekig, és nem látnak az Atlanti-óceánon túlra.

A magukat politikai vezetőknek hívőkkel és oda „felküzdőkkel” szemben abból a történeti és társadalmi tapasztalatból kell kiindulnunk, hogy a hatalmon lévők mindig megpróbálják befolyásukat növelni, a többi embert a maguk javára „működtetni”, azaz kihasználni. A demokrácia polgárai nem engedhetik meg maguknak és a demok-ráciának, hogy politikai adminisztrátoraik „fejükre nőjenek”, és fölöttük elbeszélve osztozkodjanak anyagi és kulturális javaikon.

Az ilyen embereknek érdekük, hogy a társadalom néma maradjon, és tagjai telve félelemmel hallgassanak. Az ilyen emberek a polgárok megszólalását sietve populizmusként bélyegzik meg, elfelejtve, hogy a populus a görög demos (nép) latin fordítása. A hallgatás, a félelem a demokrácia előtti korok beidegződései, és ha az emberek nem tanulják meg, mit jelent demokratának lenni, akkor ismét helyi vagy regionális hatalmaskodók ülnek a nyakukba, és rosszul fog állni a demokrácia jövője.

155

könyVek

a frankfurti iskola pragmatizálódása fElé110

Weiss János a Frankfurti Iskola kiemelkedő hazai képviselője, számos írása jelent meg hazai és külföldi folyóiratokban az Iskola történetéről, hatásáról, jelenkori tevé-kenységéről. A Frankfurti Iskola a fenomenológia mellett talán a legjelentősebb huszadik századi európai filozófiai irányzat, az amerikai pragmatizmus európai párja.

Weiss Lukáccsal kapcsolatban említi, hogy az „emberek ... már mindig is maguk csinálták történelmüket, erről azonban nem volt tudomásuk.” (22) Ez a kijelentés ugyanúgy prag-matikus, mint frankfurti, habár a pragmatikusok inkább azt hangsúlyoznák, hogy az emberek mindig is maguk csinálták jelenüket és tervezték jövőjüket, amiből aztán a későbbi nemzedékek jelene és múltja, jövőépítésének nyersanyaga lett. Úgy tűnik, a prag-matizmus kreatív potenciálját leginkább az iskola harmadik nemzedékéhez sorolható Hans Joas ismerte föl legtisztábban (241–244).

A pragmatikus filozófusok azt a kérdést tették föl, hogy miként lehet a filozófia úttörő, a társadalom avantgárdja. Az amerikai honfoglaló attitűdöt megőrizve a filo-zófiát a mindennapi életvilág gondolkodásmódja kifejezésének és javításának tartot-ták, és csak azt fogadták el filozófiának, ami valamiképpen bizonyíthatóan hozzájárul a világ jobb megértéséhez vagy jobbá, igazságosabbá tételéhez. Ha egy filozófia nem tud fölmutatni ilyen képességeket, akkor egyszerűen nincs értelme időt pazarolni rá.

Az amerikaiaknak nem kellett már alapvető forradalmakat megvívniuk, hiszen a tizennyolcadik század végén létrehozott demokratikus alkotmányukkal megszüntet-ték a politikai értelemben vett osztálytársadalmat. Természetesen a gazdasági osztály-társadalom megmaradt és azóta erősödött, de ezt az amerikai alkotmány mindörökre informálissá, a gazdasági folyamatok által békés eszközökkel megváltoztathatóvá teszi, miközben megakadályozza a gazdasági rétegek és hatalmuk formális-politikai artikulálódását. Az amerikai alkotmány létrehozása óta a filozófusoknak és az értel-miségieknek Amerikában nincs más dolguk, mint az alapvetően „jó” politikai rend-szerben fennálló anomáliákat, devianciákat feltárni, kritizálni és a javítási lehetősége-ket felmutatni. Talán ezért sincs igazi jelentése és jelentősége az amerikai kulturális és politikai életben a jobboldaliságnak és a baloldaliságnak: miután mindenki a bari-kád azonos oldalán van, megszűnik a társadalmi rétegeket elválasztó áthatolhatatlan fal, következésképpen annak jobb- és baloldala.

Ezzel szemben az európai kontinensen az első világháborúig fennmaradtak a poli-tikailag is rögzített osztálytársadalmak, és azt követően sem alakult ki az a fajta kontinentális méretű pacifikált és átlátható demokrácia, amely szükségtelenné tette volna a folyamatos éberséget és társadalomkritikát, a barikádépítést és falkutatást. Az igazságkereső, társadalomjavító közép-európai gondolkodásmód leghatásosabb, leg-erőteljesebb és legkoncepciózusabb kifejeződése a Frankfurtban kialakult

filozófiai-156

társadalomkritikai mozgalom és az ebből kinövő Társadalomtudományi Intézet volt, melyet Max Horkheimer alapított. Az iskola története még korántsem befejezett, hiszen a második generáció vezéralakja, Habermas és harmadik generációs követői mind a mai napig a kortárs filozófia meghatározó személyiségei. Az iskola kreatív társadalomkritikus képviselői és „követei” mára a világ számos pontján fejtik ki tevé-kenységüket, így éppen Weiss János személyében Pécsett is. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, mára elérkezett a Frankfurti Iskola történetének újabb szakasza, a har-madik generációban tudatosan vállalt és elősegített szétszóratás és szétszóródás, a disszemináció és a diaszpóra kora, a világ számos országába eljutott frankfurtiak kora, akik immár nemzetközi hatékonysággal viszik tovább az iskola eredeti kritikai szellemiségét. E szellemiségnek természetesen az egységesülő Európában más fel-adata van, mint volt a hőskorban, a sötét harmincas-negyvenes években.

Weiss János kötetben összegyűjtött írásai nagyszerű hozzájárulások e mozgalomról kialakított képünk élesítéséhez. Könyve öt fejezetből áll, melyek történeti-tematikus sorrendben a kezdetekről, a felvilágosodás dialektikájáról, az iskola klasszikussá vált gondolatvilágáról, a hatvanas-hetvenes években bekövetkezett paradigmaváltásokról és azon jelenkori, harmadik generációs kísérletekről szólnak, amelyekhez bátran sorolhatjuk ezt az igen informatív és hiánypótló művet is.

Weiss János véleményem szerint a legjobb kortárs frankfurti generáció tagjaként azon dolgozik, hogy megszabadítsa az iskolát nyelvi és fogalmi parochializmusától.

Ezen azt értem, hogy az iskola klasszikusai annak ellenére, hogy felismerték a mar-xizmus fogalmi apparátusának csődjét, mégis képtelenek voltak kilépni a marxi gazdaságfilozófiai sémákból. A kivezető utat Habermas jelölte ki azzal, hogy párbe-szédet kezdett a kortárs pragmatizmussal, analitikus filozófiával, nyelvészettel, szo-ciológiával és pszichoanalízissel, és a marxi koncepció meghaladásának programját

„nyíltan” vállalta. (193) A marxista fogalmi apparátus meghaladása Habermasnak azonban még nem sikerül teljesen, számtalan marxista kijelentést találunk nála, mint például, hogy „a tőkés társadalomban a kognitív-instrumentális racionalitás a prakti-kus racionalitás kárára érvényesül” (190). A társadalom csak a klassziprakti-kus marxisták számára lehet tőkés. Mindenki más úgy véli, csak a gazdaság lehet tőkés a társadalom viszont valami más, például demokratikus, hierarchikus vagy törzsi. Miközben Habermasnak részben sikerül meghaladni az elavult fogalomkészletet, teljes mérték-ben megtartotta azt a marxi és frankfurti attitűdöt, mely a világ jobbá tételét jelöli meg minden elmélet céljaként. Ez az attitűdje persze inkább a pragmatikusokéra emlékeztet, semmint a klasszikus frankfurtiakra, akik „nem vettek tudomást az ame-rikai demokrácia által nyújtott élményekről”. (243-244) Az Iskola valamennyi gene-rációjának tagja fölismerte, hogy a filozófiának segítenie kell a világfeltárásban és világjavításban anélkül, hogy még egyszer elnyomó ideológiák vagy diktatúrák szol-gálatába állna, mint ahogy az éppen a világ javítására legradikálisabban törekvő filozófiával, a marxizmussal történt.

A habermasiánus filozófus nem ideológus, nem diktátor, de nem is hűvös rejtekébe visszahúzódó életidegen szobatudós. Műveljék azt Frankfurtban, New Yorkban vagy Pécsett, a frankfurti filozófia Habermas megfogalmazása szerint továbbra is erős állításokat tartalmaz, ám ez gyenge státusigénnyel kötődik össze. Vagyis a frankfuti filozófus többé nem állítja, hogy egyszer s mindenkorra el tudná magyarázni a

vilá-157 got, vagy hogy meglennének az eszközei a világ javítására. De állítja, hogy a filozó-fiai gondolkodás hozzásegít bennünket a tudomány, az élet és a társadalom kérdései-nek megfogalmazásához, a problémák feltárásához és megoldási javaslatok kidolgo-zásához. A frankfurti gondolkodók sajátosan ötvözik azt, ami az olasz hermeneutikában a gyenge gondolkodás és az erős gondolkodás szembeállításában határozódik meg. A frankfurtiak nem mondanak le az erős gondolkodásról, de nem kívánják erős gondo-lataikat közvetlenül az „elgondoltra”, a társadalomra, a közösségi diszkussziókra ráerőltetni. A filozófia feladata a „valóság”, a „cselekvés” és a „kommunikáció” gon-dolati artikulálása; az artikuláció eredői, az erős gondolatok már maguk végzik valóságátalakító munkájukat, a filozófusok konkrét közreműködése nélkül: „A társa-dalmi beágyazottságból következően az elmélet maga is rendelkezik társadalomala-kító funkciókkal.” (33) A szubjektum és az objektum azonossága számukra többé nem a proletariátusban ölt testet (24), hanem az erős és cselekvővé váló, pragmatizálódó gondolatokban, amelyek bárki gondolatai lehetnek, aki hajlandó az erős gondolko-dásra. Weiss János kiemeli: Horkheimernél a „kontempláció passzivitását a formálás és alakítás aktivitása váltja föl. Ez az aktivitás – átlátva saját társadalmi küldetését – képes a történelem és a társadalom tudatos átalakítására. ... A ‘kritikai magatartásban’

Horkheimernél (szemben a kontemplációval) egybeesik a cselekvés és a megismerés, a szubjektum és az objektum.” (28) Akárcsak Deweynél, a pragmatizmus klassziku-sánál, ami persze nem jelenti azt, hogy Horkheimer megértette volna a pragmatiz-must, mint ahogy azt Weiss János Hans Joasra támaszkodva kimutatja (242–243).

Az elmélet a klasszikus frankfurtiaknál megmarad a marxi felforgatásnál anélkül, hogy eljutnának ahhoz az amerikai alkotmányos demokráciafogalomhoz, amely az összes társadalomeszmény közül legsikeresebben felelt meg a 20. század gazdasági, technikai és politikai kihívásainak. Horkheimer kritikus, de nem építő; kritikai elmé-lete „a meglévő társadalmi berendezkedés alapjait próbálja megkérdőjelezni” (28), anélkül hogy átfogó és a társadalom minden rétegének megfelelő egyetemes formális demokráciafogalommal állna elő. Pedig csak egy elméletileg viszonylag egyszerű szerkezetű, ám politikai és jogi szempontból zseniális iratot kellett volna tanulmá-nyoznia, az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát és annak keletkezéstörténetét.

Az amerikai alkotmányhoz azonban Horkheimernek és a Frankfurti Iskola klassziku-sainak nem volt közvetlen hozzáférésük. Az európaiak szokásos lekezelő gőgjével Amerikát nem is tartotta valóságos országnak, és még amerikai emigrációja alatt sem tudta komolyan venni.

Horkheimer filozófiai szempontból néhány évtizedes késéssel újrafogalmazza az ifjúkorában egyébként szintén hegeliánus amerikai pragmatikus „alkotmányfilozó-fus”, Dewey nézetét, aki szintén úgy vélte, hogy az elméletet a „társadalmi életfolya-mat mozzanatának” kell tekinteni (32), továbbá hogy „a kritikai elmélet semmilyen osztály képviseletét sem vállalhatja föl, sőt az általa kidolgozott társadalomkoncepci-óban osztályok nem is szerepelhetnek” (36), ám Horkheimer nem jut el az amerikai alkotmányosság világméretűvé tétele szükségességének felismeréséhez. Nem ismeri föl, hogy a Marx által sürgetett szubjektum-objektum egyesítés, a kívülálló és a részt-vevő perspektívájának (35) konstitucionális egyesítése, tehát a világforradalom vér nélkül, csendben, ám elképesztő történeti hatékonysággal lezajlott a tizennyolcadik század végén a pennsylvaniai Philadelphiában.

158

Mindez persze nem jelenti, hogy a Dubiel által elkülönített horkheimeri társada-lomkritikai modellek vagy a Weiss-féle horkheimeri elméleti útkeresések (33) érvé-nyüket vesztették volna. Nemcsak továbbra is használhatók, hanem egyre inkább tanácsos lenne használni őket a társadalom és gazdaság tényleges működésének vizs-gálatában, miközben nem szabad elfelejteni, hogy ezek pusztán kritikai segédeszkö-zök és nem egyetemes társadalomelméletek vagy társadalomontológiák. Hiszen a formális demokráciában továbbra is jelen van az elnyomás, az „artikulációra képte-len” szenvedés, a „polgári individuum tehetetlensége” és kifejezésképtelensége, az ész instrumentalizációja.

Mára persze nagyobb távlatokban látunk, egy úgynevezett osztálynélküli társada-lom megvalósítási kísérletének kudarca után nyilvánvaló, hogy kiiktathatatlan a tár-sadalmi szenvedés és a gazdasági elnyomás. Totális megszüntetésükben nemcsak a polgári individuum, de – a társadalom egésze felől elgondolva – minden individuum tehetetlen. A szenvedés enyhítése csak lassú folyamat lehet egy formális demokrácia keretei között. Ahol nincsenek meg az átfogó, formális jogi és politikai keretek, ott a szenvedés csökkentésére tett kísérlet mindig ad hoc és időleges marad, vagy erőszak-ba, tehát még több szenvedésbe torkollik.

Weiss részletesen elemzi a Frankfurti Iskola erőszakmegértő erőfeszítéseit, Benjamin mellett Derridára is kitérve, azonban frankfurti szellemben nem tulajdonít jelentőséget annak a sajátos törvényes erőszaknak, amely egyedül hozhat békét az emberiségnek: az átfogó formális demokrácia erőszakának. Benjamin nyomán elveti Kant hitét, mely szerint „az örök békéhez vezető út törvényekkel van kikövezve”.

(51). Ezt az általános kijelentést ugyan helyesen utasítja vissza, de nem specifikálja, hogy elgondolható egy olyan törvényesség, amely a társadalmi igazságosság maxi-mumát vagy optimaxi-mumát képes biztosítani: ez a törvényesség a totális demokrácia, ahogy azt az Amerikai Egyesült Államok több mint kétszáz éves alkotmánya a világ-történelemben páratlan sikerrel megvalósítja. Lehetséges a politikai értelemben igaz-ságos társadalom, amely az igazigaz-ságosság erőszakja. Weiss idézi Tocqueville-t, inkább kuriózumként, semmint olyan szövegként, amelyen érdemes lenne elgondolkodni:

„Bármilyen kellemetlen is ... a törvény, az Egyesült Államok lakója önként aláveti magát neki, nemcsak mint a többség művének, hanem mint a saját alkotásának. ... Az Egyesült Államokban ezért nem létezik az a nagyszámú és mindig féktelen tömeg, amelyik természetes ellenségének tartja a törvényt, s félelemmel teli, gyanakvó tekin-tetet vet rá.” (53) Az amerikai alkotmány szerzői éppen ilyen törvényi és politikai szerkezetet akartak: amelyre a polgár, az ottlakó nem gyanakvással tekint, hanem sajátjának tudja tekinteni azt. Az emberiség legjobb eszméit, az egyenlőség és az igazságosság eszméit kívánták törvénybe iktatni és megvalósítását garantálni.

Hatalmas, kétszáz éve sikeres kísérletről van szó. Európának vissza kellene tanulnia és meg kellene valósítania azokat a demokratikus törvényeket, amelyeket eredetileg maga dolgozott ki, mert lehetséges olyan alkotmány és törvényrendszer, amely min-denkiről, mindenkiért és mindenki által szól.

Azt hiszem, a Frankfurti Iskola harmadik nemzedékének legfontosabb föladata az lenne, hogy felszámolja a barikádgondolkodást, miközben nem mond le az oppozicionális gondolkodás kritikai potenciáljáról. A harmadik nemzedéknek Európa európaizálásán kellene fáradoznia, ami egyben Európa amerikanizálódását jelenti,

159

In document Demokrácia és szabadság : filozófiai írások a demokrácia megerősítéséhez (Pldal 153-159)