A hitel, kölcsön soha nem önmagában ördögtől való, az értelmi alapját adó gazdasági logika, benne a haszonnal és teherrel, tiszta és átlátható. Ami ördögivé és homályossá teszi, az a felek egyike, vagy másika számára több ponton belépő bizonytalanságból adódó kockázat, illetve az információ vagy tudás hiány, netán a kiszolgáltatottság, és a mindezeket gátlástalanul kihasználók nyereségvágya.
Nincs ez másként a „deviza alapú”, vagy „deviza nyilvántartású” kölcsönökkel sem.
A pénzintézeti tevékenységet, benne a hitel és kölcsönügyleteket a pénzintézetekre vonatkozóan a Hitel és Pénzintézeti törvény szabályozza, míg az ügyfelek számára elsősorban a Polgári Törvénykönyv az, amely a kölcsönügyletek kereteit megszabja.
A 88/2001. (VI. 15.) számú kormányrendelettel egyben ki is tágult a tér a devizaügyletek számára.
Ezek közt a keretek közt maguk a kialakított és kínált termékek még nem voltak jogszabályellenesek. A jogszabályi lehetőségek közt minden „cég” olyan terméket kínál a piacon, amilyet akar, kérdés, hogy van-e rá kereslet. Amennyiben előre tudja, hogy a termék rejtett tulajdonságai a vevők előtt ismertté válva azok nem tetszését váltanák ki és keresletnélküliséget eredményezne, akkor az válik kérdéssé: vajon tesz-e ezeknek a tulajdonságoknak az elhallgatásáért, jelentőségének csökkentéséért, a vevők tudatlanságban tartásáért.
Amennyiben a kérdéses termék nem nyújtja azt a biztonságot, amely általában elvárható (jelen esetben kölcsönügylet ismérvei kapcsán), figyelemmel különösen a termék rendeltetésére, az ésszerűen várható használatára, és a termékkel kapcsolatos tájékoztatásra, akkor felmerül a termékfelelősség, és a termékhiba 280, valamint a megtévesztő kereskedelmi gyakorlat lehetősége is.281
Valójában tehát ezeknek a gazdasági és termékfelelősségi szempontból egyaránt hibás termékeknek az értékesítése, az ügyletek lebonyolítása az, amely során erősen kérdésessé vált a jogszabálykövetés és a jóhiszeműség.
280 1993. évi X. törvény a termékfelelősségről (2013-ig hatályos):
„2. § (1) A termék akkor hibás, ha nem nyújtja azt a biztonságot, amely általában elvárható, figyelemmel különösen a termék rendeltetésére, ésszerűen várható használatára, a termékkel kapcsolatos tájékoztatásra, a termék forgalomba hozatalának időpontjára, a tudomány és a technika állására…
4. § (1) Ha a termék gyártója nem állapítható meg, a termék minden forgalmazóját gyártónak kell tekinteni mindaddig, amíg a forgalmazó a gyártót vagy azt a forgalmazót, akitől a terméket beszerezte, a károsultnak meg nem nevezi. E szabály import termék esetén akkor is megfelelően alkalmazandó, ha a termék gyártója feltüntetésre került, de importálója nem állapítható meg. …
8. § (1) A gyártó nem mentesül a felelősség alól a károsulttal szemben, ha a kár bekövetkeztében harmadik személy magatartása is közrehatott. Ez a szabály nem érinti a gyártónak a harmadik személlyel szemben érvényesíthető igényét. (2) A gyártónak nem kell megtérítenie a kárnak azt a részét, amely a károsult felróható közrehatásából származott. A károsult terhére esik mindazok tevékenysége vagy mulasztása, akiknek magatartásáért felelős.”
281 Fogyasztóvédelmi ABC (kormányzati tájékoztató kiadvány 2011/2015. (XII. 29.) Korm. határozat 1.5 pontja értemében) : „Megtévesztő az a kereskedelmi gyakorlat, amely valótlan információt tartalmaz, vagy valós tényt – figyelemmel megjelenésének valamennyi körülményére – olyan módon jelenít meg, hogy megtéveszti vagy alkalmas arra, hogy megtévessze a fogyasztót egy vagy több tényező tekintetében, és ezáltal a fogyasztót olyan ügyleti döntés meghozatalára készteti, amelyet egyébként nem hozott volna meg, vagy erre alkalmas.” 10. o.
172
Az ügyletek megvalósítása során (amely az ügylet lezárásáig tart) ugyanis belépnek az induló állapothoz (kölcsön kihelyezése) képest egyéb jogszabályok is, melyek feladata a szabadrablás megakadályozása, és melyek érvényesülése, immár a tapasztalatok tükrében, erősen megkérdőjelezhető: a Számviteli törvény, a 250/2000. (XII. 24.) Kormányrendelet, 9000/1946. (VII. 28.) ME rendelet.
Érvényesülésük esetén ugyanis ezek a termékek kizárólag veszteséget termeltek volna piacra bocsátóik, vagyis a pénzintézetek számára.
Tanulmányomban két fő kérdésre térek ki. Az első részben a termékek mára fő jellemzőjévé vált árfolyamkockázathoz kapcsolódó elvárható és elvárt mérlegelési képesség közti különbségre. Az írás második felében pedig a pénzintézetek által alkalmazott nyilvántartási eljárással szembeni törvényességi aggályokat fejtem ki gazdasági életre vonatkozó jogszabályok tükrében.
A jó erkölcs, és ami azzal ütközik
Egy társadalom értékrendje ideális esetben a jogon keresztül érvényesül. De ha létezik is ilyen utópisztikus közösség, a hétköznapok, emberi és gazdasági viszonyok sokszínűsége elkerülhetetlenül kitermel olyan eseményeket, tetteket, melyek erkölcsi minősítése nem csak az egyének, hanem akár társadalmi szinten is eltérhet a jogszabályok általi minősítéstől.
Éppen ezért fontos intézmény a jogrendben a „jó erkölcsbe ütköző” kategória létezése.
A deviza-nyilvántartású kölcsönök kapcsán, a Polgári Törvénykönyvre alapozva, a szerződések jó erkölcsbe ütköző volta merül fel.
Kevés olyan dolog volt Magyarországon az elmúlt évtizedekben, amely jó erkölcsbe ütközőségéről ilyen méretű – az egyének ideológiai, korosztályi, nemi, iskolázottsági hovatartozásától független – társadalmi konszenzus alakult volna ki, mint a deviza-nyilvántartású kölcsönök esetében. Márpedig, „a szerződés
„jóerkölcsbe” ütközése megállapítása során nem a szerződő fél érdeksérelmét, hanem azt kell vizsgálni, hogy maga a jogügylet társadalmilag elítélendő-e.” 282
Fontos tisztázni – és ez mind a termékek, mind azok lebonyolításának jó erkölcsbe ütközésére vonatkozóan az egyik alapvető indok -, hogy az ügyfelek nem a jogszabályok egyetemi szintű ismeretével, különösen nem a különböző jogszabályok rendszer szintű összefüggéseinek ismeretében fáradtak be a pénzintézetekbe.
Ehelyett az akkor, Magyarországon, általánosnak tekinthető pénzügyi és gazdasági közismeret és generációs fogalmak, eljárási szokások tudatában.
A pénzügyi és gazdasági közismeret szintje az oktatási rendszer, a közművelődés, és a köztájékoztatás felelőssége, amely minden esetben jogalkotói és kormányzati hatáskör, benne a fogyasztóvédelmi állami szervekkel. Nyilvánvaló ismerethiány és az ebből adódó alacsony mérlegelési képesség esetén tehát a jogalkotás és a kormányzat feladata olyan szabályok felállítása, amelyek megvédik a társadalmat azoktól a kockázatoktól, melyek felmérésére az nem képes, és ami jelenlegi általános tudásszintjükön nem is elvárható.
Egyben feladata az általános tájékozottság rendszer szinten történő emelése az oktatás és közművelés révén, figyelmeztetés a társadalmi célú médiahasználat eszközeivel, fogyasztóvédelmi hatóságokon keresztül.
282 Gellért György: A Polgári Törvénykönyv magyarázata, Budapest 2004, 736. oldal
173
A fenti okok miatt a deviza alapú hitelek nyomán kialakult tragikus társadalmi helyzetben a politika és a mindenkori ország-vezetés felelőssége elvitathatatlan.
Éppen ezért, a helyzet rendezését, és az igazságszolgáltatást sem lehet kizárólag a jog alapján elvárni. Még akkor sem, ha – és ebben a jogásztársadalom széles körűen egyetért – egyébként a jog is a társadalom, a „devizahitelesek” oldalán áll.
A sokat sérelmezett ügyletek közös jellegadó vonása, hogy az ügyfél a pénzintézethez adott forintösszeg igénnyel ment be, amelyet az ügyintézők átfordítottak a pénzintézet valamelyik – többnyire a legjobb profittermelő – terméke iránti igénnyé. A termékek olyan, a 2003-2010 közötti magyarországi társadalom általános pénzügyi és gazdasági tájékozottságához képest bonyolult konstrukciókat tartalmaztak, amelyet az ügyfelek nagy része képtelen volt átlátni, ha egy-egy apróbb részletét fel is fogta, annak komplex kockázatát már nem. Többségük az egyszerű emberi bizalom alapján elfogadta az ajánlott terméket, feltételezve, hogy ez fedi azt az igényt, amivel ő belépett a pénzintézethez.
Ide kívánkozik, hogy mit is értettek, és értenek a mai napig is a pénzkölcsön ügylet fogalma alatt a társadalom általánosan tájékozott tagja. A közgondolkodás megmutatásához mi lehetne jobb hivatkozási alap, mint az évtizedeken keresztül meghatározó tudományos és közismereti tájékoztatásra szolgáló lexikonok. Az emberek ugyanis elsősorban nem a jogszabályt veszik elő, hogy tudásukat növeljék, hanem vagy iskolarendszerű oktatásban, vagy könyvekből, médiából és egymással történő beszélgetésből szerzik ismereteiket, és mint ilyen, a többségnek még a 2000-es évek elején is a legáltalánosabb felütési forrás a lexikon volt.
A deviza alapú kölcsönök felvételi dömpingjét megelőző évtizedekben – amelyek alatt kiformálódtak a kérdéses időszakban uralkodó közismereteket – a kölcsönügylet legelterjedtebb fogalom meghatározása: pénzeszköz ideiglenes átengedése, kamat ellenében.283 A háztartások széles körében fellelhető Új Magyar Lexikon a fenti kölcsönfogalom kifejtésében az OTP-t, mint lakossági kölcsönök nyújtásával foglalkozó pénzintézetet, név szerint is megemlíti.
Ezek után, aki például az OTP Bankhoz fordult kölcsönért, vajon mit gondolhatott?
Neki mit kell visszafizetnie? Azt a pénzeszközt, azaz számlapénzt, amit megkapott, vagy azt a deviza összeget, ami valahol szerepel egy papíron, mint nyilvántartási deviza, de ő sosem látta és nem kapta meg?
Az évtizedeken keresztül, azonos gyakorlatot leíró meghatározásokból látszik, hogy generációkon átívelően épült be az emberek tudatába ez a kölcsönfogalom. A 2004-től kezdődő deviza alapú hitelezés elindításakor az ügyfelek ezzel a kölcsönügylet fogalommal a fejükben léptek be a pénzintézetek kapuján.
283Új Magyar Lexikon – Akadémia kiadó, Budapest 1962 Közgazdasági Kislexikon – Kossuth kiadó, Budapest 1977 Közgazdasági Kislexikon – Kossuth kiadó, Budapest 1987
Pénzügyi és Kereskedelmi Enciklopédia – NOVOTRADE Rt. kiadó 1988.
Közgazdasági ABC – Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest 1973 RÉVAI NAGY LEXIKONA
174
Ennek alapján az emberek nem is gondolhattak másra, minthogy ami számlapénz megérkezik majd a pénzintézettől a számlájukra, az a tőketartozásuk, és azt kell majd visszafizetniük. Mert évtizedeken keresztül ez így volt, így tanították szakmabelieknek is, és ez állt a köztájékoztatásban, így a köztudatban.
Ehhez képest a jogszabályok már 2004-ben is jóval tágabban, kifejezetten gumiszabállyal határozták meg a kölcsön fogalmát. A PTK 523. § (1) szerint a kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.
Az eredetileg pénzeszköz, és az újonnan pénzösszeg közötti fogalmi különbség óriási, különösen több devizás ügyletek során, amikor nincs értékstandard meghatározva. Első esetben ugyanis egyértelmű, hogy amit átadtak (átutaltak) az ügyfélnek, annak azt kell visszafizetni, legyen az készpénz, vagy számlapénz. A második fogalom ezzel szemben hatalmas manipulációs teret rejt, melyben milliók váltak áldozattá.
Jelen esetben tehát a jogszabályok és a köztájékoztatás, ennek eredményeképp a társadalmi közismeret nincsenek összhangban. Miközben a közismeretekről a pénzintézetek vezetőinek, dolgozóinak pontos fogalmuk kellett, hogy legyen, addig fordítva nyilvánvalóan nem így van, és nem is várható el: a társadalomnak nem volt, nem is lehetett alapos tudása a jogszabályi fogalmakról, jogértelmezésről, a fogalmi különbségek jelentőségéről. Itt van az első olyan pont, amely jó erkölcsbe ütközővé teszi a „deviza alapú” termékeket, és egyben felveti a politika, a jogalkotók felelősségét. Felróható-e az embereknek, hogy a neves jogászok, tudományos szakemberek által készített tájékoztató anyagokból (lexikonokból) is kialakuló közismeretekkel, a szokásjoggal és generációs tudással szemben megnyilvánuló jogszabályi szövegezést esetleg nem ismerték, vagy ha igen, nem tűnik fel nekik az apró fogalmi különbség, amely szignifikáns faktor a banki termék kockázatának értékelésében?
Kölcsönügylet esetén, figyelembe véve az egyébként nem csak évtizedek, de évszázadok óta élő jelentést, és a kodifikáció során is lefektetett jellemzőket (mint meghatározhatóság és kiszámíthatóság), a lakossági ügyfél részéről a vállalható kockázat abban kellene, hogy kimerüljön, amilyen paraméterekre neki hatása lehet:
keresőképességének szintje, egészségi állapota, a fedezet értékállóságának biztosítása, nem várt negatív események hatásának csökkentése. A klasszikus, egydevizás kölcsönügylet esetén a pénzintézet kockázata szinte azonos a lakossági ügyfél kockázatával, mely csökkentésére számos módszert alkalmaznak, ezekre nem térek ki.
A „deviza alapú kölcsön” névre hallgató, két devizás pénzintézeti termékek esetén belép az árfolyamkockázat. A társadalmi szintű közfelháborodás tárgya legfőképp ez a faktor. A banki termékek ismertetésekor és a szerződésekben pár mondat erejéig valóban megemlítik a pénzintézetek ezt a kockázatot. Vajon miért nem részletezték?
Miért nem tájékoztatták az embereket, hogy ez a kockázat a nemzetközi pénzpiaci, világgazdasági és makrogazdasági folyamatok átláthatatlansága miatt olyan magas, hogy még a jóval konkrétabb információk és pénzpiaci előrelátás birtokában lévő pénzintézetek maguk sem vállalják? Miért nem mondták el, hogy a pénzintézetek milyen módon törekednek a kockázat semlegesítésére fedezetbiztosítási ügyleteik révén?
175
Miért nem hívták fel az ügyfelek figyelmét arra, hogy a kölcsönügyletnek nevezett termék tartalmában sokkal inkább egy származékos pénzpiaci, úgynevezett FOREX ügyletnek tekinthető, ami a határidős deviza-tőzsdei kockázatokat hordozza a törlesztőrészletek tekintetében? Miért nem mondták el nyíltan az ügyfeleknek, hogy a tőketartozásra vonatkozóan pedig ennél is nagyobb, gyakorlatilag felbecsülhetetlen a kockázat, mert évtizedek távlatában senki számára nem előrelátható az árfolyammozgás?
Ha mindezt elmondják, akkor nem lett volna ember, aki igénybe veszi ezeket a pénzügyi termékeket. A pár mondatos tájékoztatás alapján is, aki tehette, az még így is a forint alapú, akkor kedvezőtlenebbnek tűnő termékeket választotta.
Sokaknak ez nem állt módjában jövedelmi és munkaügyi viszonyaik, vagyoni helyzetük miatt. A forint kölcsönök ára (kamata), igazodva a Magyar Nemzeti Bank által hosszú időn keresztül a közgazdászok számára is érthetetlen okból, indokolatlanul magasan tartott alapkamathoz (feltételezett okainak fejtegetésére a tanulmányban terjedelmi okokból nem térek ki), a társadalom nagy része számára a megfizethetetlen luxustermék kategóriába emelte a forint alapú kölcsönöket. A döntés tehát nem arról szólt, hogy milyen kölcsönt vegyenek fel, hanem hogy igénybe vegyenek-e olyat, amilyenre módjuk van. A felvételre buzdító reklámok tömegei azonban olyan idealizált képet sugalltak, amely elaltatta az emberek többségének józan éberségét, hatodik érzékét. Ezeket a reklámokat valaki – például a fogyasztóvédelem is – éveken keresztül hagyta munkálkodni.
Az ügyfelek általános tévedésben voltak arra vonatkozóan is, hogy az árfolyamváltozás az mindig az aktuális törlesztőrészletre hat csupán, a tőketartozásra nem. A kölcsönszerződések döntő többsége nem hívta fel a figyelmet a tőketartozás forintban kifejezett összegszerűségének változékonyságára, vagyis a szerződési érték mibenlétére.
A felületes, hiányos tájékoztatás révén olyan kockázatot raktak a pénzintézetek az ügyfelek vállára, amelyet sokkal jobb információ-hozzáférési és elemzési pozícióból ők maguk sem voltak hajlandóak vállalni. Tovább fokozza a pénzintézetek és a jogalkotók felelősségét, hogy az Európai Központi Bank is óva intette a kormányzatot és a pénzügyi szektort ezektől a termékektől, óriási kockázatuk miatt, miként azt is nehéz elhinni, hogy a vezető pénzügyi világ elfelejtkezett volna a ’80-as évekbeli ausztráliai devizahitel válságról, mely minden lényegi mozzanatában kísértetiesen hasonlít a Kelet-európaihoz. 284 A közgazdaságtanban közismert az
’original sin’, azaz az eredendő bűn fogalma, ami azt a jelenséget takarja, mikor az eladósodás „A” valutában történik, miközben a jövedelem „B” valutában keletkezik. A vezető bankárok ezzel tökéletesen tisztában vannak, voltak.
A 2000-es évek kormányai és jegybank-elnökei olyan makrogazdasági pályára állították az országot, melyen kódolva volt a mesterségesen erősen tartott forint előbb-utóbb mindenképp bekövetkező leértékelődése, ami a válsággal törvényszerűen meg is történt.
Az árfolyamok adósok számára hátrányos változása a makrogazdasági helyzet, és számos nemzetközi folyamat bizonytalanságán túl egyébként igen egyszerű közgazdasági mechanizmus alapján is teljes bizonyossággal előre megjósolható volt. Az a termék, amely iránt megnő a kereslet, elkezd drágulni.
284 http://www.hitelesmozgalom.eoldal.hu/cikkek/velemenyunk--allaspontunk/a-chf-hitelezes-mar-30-eve-is-csaladokat-tett-tonkre.html
https://www.youtube.com/watch?v=RsFv63XAC2k&feature=youtu.be (2017.február 28.)
176
Az a deviza, amely iránt megnő a kereslet, elkezd drágulni. 2004-től Magyarországon a pénzintézetek marketing tevékenysége a deviza alapú kölcsönök, mint termékek értékesítését célozta, gyakorlatilag minden média csatornán, elképesztő napi gyakorisággal. Ehhez társultak a vállalkozók és önkormányzatok számára kínált hasonló konstrukciók. Teljes biztonsággal látható volt, hogy a kereslet exponenciálisan fog növekedni, aminek előbb-utóbb, a piac törvényei szerint, konzekvensen az árfolyamok ügyfelek szempontjából drasztikus romlását kell előidéznie – amennyiben elfogadjuk azt az állítást, hogy az ügyfelek devizában adósodtak el. (Az árfolyamokat kialakító hazai és nemzetközi kereslet-kínálat mozgások összetett elemzése a tanulmánynak nem témája, fenti állítás célja elsősorban az ügyfelek tájékoztatásával megbízott, az árfolyamelméleteket jellemzően nem, a piaci-közgazdasági folyamatokat pedig többségében a fenti mélységig ismerő pénzintézeti dolgozók felelősségének feszegetése.)
A megfelelő tájékoztatás hiánya miatt az ügyfelek tévedésben, vagy megtévesztetten írták alá a szerződéseket. Az azóta eltelt időben, az ügylet megvalósulási folyamatában megismerve a pénzintézetek és a saját akaratuk közti különbséget, és a tévedés/megtévesztés mibenlétét, lényeges körülményt érintő voltát, egyértelmű az akarategyezőség hiánya, amely érvénytelenné, semmissé kellene, hogy tegye a szerződéseket – bármit is mondott ki a Kúria. Különös tekintettel arra, hogy „aki a szerződés megkötésekor valamely lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt, a szerződési nyilatkozatát megtámadhatja, ha tévedését a másik fél okozta vagy felismerhette.” Hogy a pénzintézetek okozták-e, azt inkább nyomozásnak kellene kiderítenie. De, hogy felismerhették, az egészen bizonyos, hiszen a közismeretekkel a pénzintézetek különböző szintű vezetői is tisztában voltak. Ezzel szemben a jogi nyelvezet ismerete, a jogértelmezés és a nemzetközi gazdaságtan témakörébe vágó árfolyamelmélet nem várható el az átlagos lakossági ügyfelektől, ellenben elvárható a pénzintézeti vezetőktől, esetleg a dolgozóktól. Emiatt a közismeretek és a jogszabályok közötti ellentmondásokat is nekik kellett volna felismerni, és kiemelten elmagyarázni, tájékoztatni ennek következményeiről az ügyfeleket. Hogy miért nem tették? Erre kellene a nyomozásnak választ adni, felderíteni a szándékosság létét, nemlétét, bár egy 8 éven át tartó folytonos cselekmény esetén józan ésszel meg sem kérdőjelezhető a szándékosság. A vonatkozó időszakban hatályos Polgári Törvénykönyv 210. § pontosan megfogalmazza a tévedés, megtévesztés mibenlétét, a szerződésre vonatkozó következményeit, a XXI. fejezete pedig a teendőket. Mindamellett, hogy vallom: „a jó erkölcsökbe ütköző eljárásra általában nem lehet jogigényt alapítani; a bíró fenséges hivatása nem arra való, hogy piszkos üzelmekből eredő vitákban tegyen igazságot.”285 A társadalom igazságérzetébe ütköző rendszer szinten ható ügyletekben az igazságszolgáltatás is csak rendszer szinten képzelhető el.
Mind a politika, mind a pénzintézetek tehát igenis tudatában voltak annak, milyen következményű termékek azok, amelyekre a fősodratú médiából folyó reklámokkal, majd a fiókokban az ügyintézőkön keresztül rábeszélik az ügyfeleket. Egyedül az ügyfelek nem voltak tisztában mindezzel. A politika felelőssége pedig abban áll, hogy a köz számára mai napig érthetetlen okokból, mindezt tétlenül végignézte.
Felmerül a fogyasztóvédelmi hatóságok felelősségének kérdése is. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF), majd jogutódjaként, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) fogyasztóvédelmi tevékenységéről, annak hatékonyságáról a legjobban
285 Szladits Károly: A magyar magánjog vázlata, II., Grill 1937, 24.
177
a kialakult helyzet referálhat: devizahiteles adósságcsapdában egzisztenciálisan és egészségügyileg tönkrement emberek milliói, felbomlott családok százezrei, legalább két generációt terhelő folyamatos és nagyarányú jövedelem-elvonás, elszegényedés. Ez önmagában minősíti ezeknek a szervezeteknek a tevékenységét.
A PSZÁF-nek 2006-ban a deviza alapú kölcsönök kockázatai kapcsán megfogalmazott figyelmeztetése az emberekhez, évek múltán, városi legenda szintjén jutott el. Nem tisztem megítélni, hogy miért nem alkalmazták azokat a kommunikációs csatornákat, amelyek a cél – a figyelmeztetésnek a köztudatba juttatása – eléréséhez alkalmasak lettek volna. Talán nem volt benne a működési szabályzatukban, talán hiányzott a marketing és kommunikációs hozzáértésük is, de talán a szándékosság is felmerülhet.
Az emberek ismeretszintjét és döntéseik tudatosságát, vagy inkább tudatlanságát figyelembe véve ez a PSZÁF által még relatív idejében megtett figyelmeztetés akkor minősülne fogyasztóvédelmi szempontból érdemi tevékenységnek, ha a termékreklámmal azonos csatornákon és gyakorisággal, időben szoros közelségben hangzott volna el, a fogyasztásra sarkaló reklámmal azonos súllyal, például társadalmi célú hirdetésekként.
Az egyes bankok honlapján, többedik menüpont alatt, vagy a bankfiókokban
Az egyes bankok honlapján, többedik menüpont alatt, vagy a bankfiókokban