A deviza alapú kölcsön fogalma

A deviza alapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a deviza-alapú kölcsön fogalmát.²³² A deviza alapú hitel- és kölcsönszerződés jogszabályi definíciójára a termék elterjedése után több évvel, 2010. szept. 17-én került sor, akkor is a Hpt. módosításával. Eszerint deviza alapú a hitel-, a kölcsön-, illetve a pénzügyi lízingszerződés, ha azt devizában tartották nyilván, vagy devizában nyújtották és forintban törlesztik.

Különös módon miniszteri indoklás ehhez a törvényhelyhez nem kapcsolódott, a jogalkotó máig adós maradt a miniszteri indoklással.

231 A Pécsi Ítélőtábla és a Pécsi Törvényszék közös szervezésében 2016. április 8-án megtartott devizakonferenciájának jegyzőkönyve (14. old)

232 6/2013 PJE III.1. pontja

151

A Hpt. szerinti definíció miniszteri indoklását „pótolta” a 6/2013 PJE, ahol is a Kúria jogalkalmazóból jogalkotóvá lépett elő, és átírta a szerződések megkötésének idején hatályos, 1959-es Ptk. 523. § és a Hpt. 10.2. szerinti kölcsön meghatározását, deviza alapú kölcsön esetére. Ezzel valójában beismerte, hogy a deviza alapú konstrukció olyan új kölcsönfajta, amelyre nem vonatkoznak a pénzkölcsön addig elfogadott és a kölcsönszerződések megkötése idején érvényes szabályai.

„A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban:

deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi.” ²³³

A Kúria a 6/2013-as számú jogegységi határozatában azért, hogy a deviza alapú szerződéses konstrukciót érvényesnek és kölcsönnek tudja megítélni, tudatosan szembement a szerződések megkötése idején hatályos, 1959-es Ptk.²³⁴ és a Hpt.²³⁵ évtizedes, elfogadott értelmezésével, és az új, 2013-as Ptk. rendelkezéseivel is.

A Ptk. Nagykommentárja²³⁶ szerint:„A kölcsönszerződés lényeges tartalmi eleme a kölcsön összegének meghatározása. Ennek hiányában a kölcsönszerződés létrejötte nem állapítható meg (LB Fpk. VI. 728/1996. - BH 1998/9. sz. 443.).”, míg a Szerződések Joga²³⁷ c. könyv szerint: „Lényeges továbbá minden olyan kérdés, amelyet a Ptk-nak az egyes szerződésekre vonatkozó része főkötelezettségként határoz meg (pl.: kölcsönszerződésnél az összeg és a visszafizetés meghatározása; a szolgáltató kölcsönnél a kamat).”

A deviza alapú kölcsön esetén a kölcsön tárgya és meghatározó eleme nem a kölcsönösszeg, hanem a devizában meghatározott tartozás. Tehát a szerződés paradox módon tartozásra irányul, annak ellenére, hogy kölcsönszerződés a neve, pénzszolgáltatás a tartalma, és tartozást (vagyis negatív pénzösszeget) nem lehet szolgáltatni, csak kiegyenlíteni.

Emellett bevezette a „kirovó/lerovó pénznem” és a „banküzemi deviza” fogalmát anélkül, hogy ezek a szerződésekben szerepeltek volna, ezek tartalmát valaha is definiálta volna jogszabály, a köznyelv vagy akár a szaknyelv ezeket ismerte volna, ill. a bárki által hozzáférhető szakirodalomban (lexikonok, szakkönyvek) ezek pontos meghatározása megtalálható lenne.

233 6/2013 PJE 1. pontja

234 Ptk. 523.§. Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.

235 Hpt. Melléklet 10.2 Pénzkölcsönnyújtás

a) a hitelező és az adós között létesített hitel-, illetőleg kölcsönszerződés alapján a pénzösszeg rendelkezésre bocsátása, amelyet az adós a szerződésben megállapított időpontban - kamat ellenében vagy anélkül - köteles visszafizetni;

236 Ptk. Nagykommentárja, Szerkesztő: Gellért György, 7. kiadás, 2007, 798. old.

237 Szerződések Joga, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1993, 54. old.

152

Bevezette a Kúria az olyan kölcsön fogalmát, ahol a felek nem abban állapodnak, meg, hogy mekkora a kölcsön összege, hanem (a kölcsön jogszabályban meghatározott definíciójától eltérően) a visszafizetendő tartozás külföldi pénznemben kifejezett - egyes szerződési konstrukciók estén, csak a szerződés aláírása után ismerté, kiszámíthatóvá váló - értékében (kirovó pénznem) kötnek egyezséget.

Mivel a tartozás nem pénzösszeg, hanem pénzérték tartozás, emiatt a deviza alapú kölcsönnek (a korábbiaktól és a jogszabályoktól eltérően) egyszerre két, különböző pénzneme van, a kölcsön forintösszege nem összegszerűen meghatározott, hanem a külföldi pénznem alapján csak számítani lehet, ezért a forintban kifejezett tartozás (lerovó) a jövőre nézve nem is meghatározható.²³⁸

Ezzel a Kúria kiterjesztette a Ptk. 523.§-át a pénzérték tartozásokra is, noha a korábban kikristályosodott bírói döntések szerint a törvényben foglalt fogalom meghatározás köre jogértelmezéssel nem tágítható (EBH 2004. 1087. sz. határozat, 2.Kf.27.564/2006/7.)

A kölcsön tankönyvileg a tőketartozás tekintetében kockázatmentes szerződések típusába tartozik. Az évezredek óta kockázatmentes kölcsönszerződéseket a Kúria átsorolta a jogszerűen egyensúlyhiányos, kockázati szerződések típusába, amelyet véleménye szerint a Ptk. 231. § kifejezetten megenged.²³⁹

A Kúria szerint a deviza alapú kölcsön esetén a jogszabályokban megfogalmazottakkal ellentétben a bankot a kölcsöntőke tekintetében nem szolgáltatási, hanem csak nyilvántartási kötelezettség terheli. „Rendelkezésre bocsátania” nem a kölcsön tárgyát (összegét) kell, hanem elégséges annak csak forintra átszámított aktuális ellenértékét. Azaz egy deviza alapú kölcsönszerződés keretében a tőkét nem szolgáltatják, hanem nyilvántartják, ill. erre vonatkozóan számolnak el.

Ezzel nem csak a Ptk. 523. §-ában a kölcsönösszegre vonatkozó megállapodási kötelességet ignorálta, hanem a tulajdonba adási kötelezettséget, a „rendelkezésre bocsátani” ²⁴⁰ szövegrészt is, noha a Ptk. 523. § miniszteri indoklása szerint a kölcsön tárgya az, amely felett a kölcsönvevő tulajdonjogot szerez (BH 2002/37).

2004-ben (tehát a deviza alapú kölcsönök elterjedésének kezdetén) alakult meg a 2013-as, új Ptk. előkészítésére a kodifikációs munkabizottság, amelynek szabályozási koncepciója szerint a kölcsön, mint jogügylet egyik alapvető vonása, hogy a kölcsön tárgyának adós tulajdonába kell kerülnie.

„A kölcsön tárgya az adós tulajdonába kerül. A kölcsön törvényi megfogalmazása a

“rendelkezésre bocsátani” homályos kifejezést tartalmazza. Ez a kifejezés nem

238 III.1. A deviza alapú kölcsön lényege, hogy az adós tartozása devizában keletkezik.

239 III.2a. „A Ptk. pénztartozásra vonatkozó szabályai – ahogy arra a jogegységi határozat 1. pontja rámutat – kifejezetten lehetővé teszik, hogy a felek a pénztartozást devizában róják ki. Ez a jog értelemszerűen kölcsönszerződések esetén is megilleti a feleket.” „Az, hogy az árfolyamváltozás kockázata az adóst terhelte, nem tette magát a konstrukciót jogszabályba ütközővé.”

240 „a szóban forgó törvényhely ugyanis „rendelkezésre bocsátásról” beszél. Az eltérő fogalmazásra főként azért volt szükség, mert a kölcsönzés gyakran pusztán egyszámla megnyitásával történik” -

Országgyűlési irományok, 1958. I. kötet 4. sz. Törvényjavaslat a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről

153

egyértelmű, nem fejezi ki az ügylet tényleges tartalmát. Egyértelművé kellene tenni, hogy kölcsön nyújtásakor alapesetben fizetésről illetve tulajdonjog átruházásáról van szó, azzal, hogy a kölcsön lejáratakor az adós ugyanakkora összeget köteles visszafizetni, általánosabb megfogalmazásban: “ugyanolyan dolgot ugyanolyan mennyiségben köteles visszaszolgáltatni” (a Ptk. 472. §-ában szereplő megfogalmazás).

A “rendelkezésre bocsátás” kifejezés alkalmazásának indoka az volt, hogy a kölcsönnyújtás, különösen bankkölcsön esetén, általában számlajóváírással történik.

A kölcsönadó (a bérbeadótól eltérően) nem tulajdoni igénnyel rendelkezik a kölcsönadott dologra, hanem csupán kötelmi követeléssel a kölcsön-adottal megegyező fajtájú és mennyiségű dologra.” ²⁴¹

Az 1990-ben kiadott, Bankjog a gyakorlatban c. könyv „Bankkölcsön” c.

fejezetének²⁴² szerzője, Dr. Gárdos István szerint a kölcsönösszeg még akkor sem kerül adós birtokába, ha az a saját bankszámlájára kerül, mert a számlán lévő pénzt a bank szabadon használhatja.

A tulajdonba adás csak akkor valósul meg, ha azt az adós ténylegesen felhasználja a saját céljaira.²⁴³

A Kúria ugyancsak szembement azzal a fent említett, a 2013-as Ptk.

előkészítéséhez kidolgozott szabályozási koncepcióban is leszögezett ténnyel, mely szerint a kölcsön egyik jellegzetessége az, hogy „a kölcsön lejáratakor az adós ugyanakkora összeget köteles visszafizetni, általánosabb megfogalmazásban:

“ugyanolyan dolgot ugyanolyan mennyiségben köteles visszaszolgáltatni”.

Visszavezette a Kúria az effektivitási kikötést, noha ez a devizakorlátozás megszűnésével (2001) együtt a jogszabályokból kiiktatásra került.

Figyelmen kívül hagyta vagy átértelmezte a magyar és az uniós fogyasztóvédelmi jogszabályokat, valamint a Hpt. 213. (1) összes olyan cikkelyét, amely tartalmi elemek hiánya esetén a szerződés semmisségét okozza.²⁴⁴

Úgy ítélte meg, hogy nem áll fenn feltűnő értékaránytalanság a szolgáltatás-ellenszolgáltatás, pld. a 8 M Ft-os kifizetett kölcsönösszeg, és a visszafizetendő 25 M Ft-os tartozás között, mivel mindkettőt devizában határozták meg, és a deviza összege változatlan maradt.

A kölcsönvevők helyett és a kölcsönvevők valós érdekeivel, motivációjukkal szembemenve a Kúria egyszerűen eldöntötte, meghatározta a kölcsönvevők akaratát, hogy a kölcsönvevők korlátozott kamatelőny fejében korlátlan

241 Szabályozási koncepció az új Polgári Törvénykönyv “Pénz- és értékpapír-ügyletek” című fejezetéhez (PJK, 2004/5-6., 8. o.) - http://ptk2013.hu/polgari-jogi-kodifikacio/szabalyozasi-koncepcio-az-uj-polgari-torvenykonyv-penz-es-ertekpapir-ugyletek-cimu-fejezetehez-pjk-20045-6-6-23-o/396

242 Bankjog a gyakorlatban (szerkesztő: Petrik Ferenc, Economix Közgazdász Egyetem Rt., 1990) 42.

oldala (szerző: Gárdos István)

243 „Elhamarkodottan ítélne azonban, aki ezek alapján azt mondja, hogy egyértelmű: a pénzösszegnek a bankszámlán való jóváírásával, a pénz „rendelkezésre bocsátásával” megtörtént a pénz tulajdonba adása. Ha a bankszámlán lévő pénz tulajdonjogának kérdését vizsgáljuk, figyelembe kell venni a Ptk.

529. §-ának a bankszámlaszerződésre vonatkozó szabályait is. Eszerint a pénzintézet a számlára befolyó pénzeszközöket használhatja. Tehát a pénz a pénzintézet tulajdonát képezi a kölcsön folyósítása után is (ami egyébként következik a pénzletét szabályaiból is), mindaddig, ameddig az adós ténylegesen nem rendelkezik felette.”

244 III.5. A Hpt. 213. § (1) bek. rendelkezéséből ugyanis nem következik, hogy részleges érvénytelenség megállapítása kizárt lenne.

154

árfolyamkockázatot kívántak vállalni (noha a „korlátlan kockázat kifejezés” soha szóba sem került és egyetlen szerződésben sem szerepelt), a kölcsön felvételével kizárólag kamatelőny megszerzése volt a céljuk,²⁴⁵ a szerződéses akaratuk csak kamat szempontjából kedvezőbb kölcsön felvételére²⁴⁶ irányult. Úgy döntött, hogy az az érdekük a kölcsönvevő fogyasztóknak, hogy a szerződések ne legyenek a Hpt.

vonatkozó szabályai alapján semmisek, hanem csak némiképp tisztességtelenek, és miután a bíróságok egy kicsit kozmetikázták őket, életben maradjanak. ²⁴⁷

Az Európai Unióban – de valószínűleg az egész világon - egyedül álló módon a magyar Kúriai mintegy látnokként képesnek és jogosultnak ítélte magát arra, hogy 1,5 millió fogyasztó fejébe látva tudja, hogy mire irányult azok akarata.

A korlátozott kamatelőnyből és a korlátlan árfolyamkockázatból adódóan fennálló - elérhető előny és vállalt kockázat – egyenlőtlenség esetleges jóerkölcsbe ütközését a Kúria máig nem vizsgálta.

A Kúria által az un. „jogfejlesztő jogértelmezéssel” kreált „deviza alapú kölcsön”

fogalommeghatározás, kölcsönkonstrukció jogi meghatározás a „deviza alapú kölcsön” kihelyezése idején érvényes, 1959-es Ptk.-ban elfogadott értelmezés helyett a 30-as évek vezető bankjogászainak soha senki által el nem fogadott, pénzérték tartozáson alapuló kölcsönének mintáját vette mérvadónak a valóságos, hatályos jogi szabályozás helyett.

Bátor Viktor koncepciója szerint kölcsön esetén „nem ugyanabból ugyanannyit” kell visszafizetnie a kölcsönvevőnek, hanem másból másmennyit, mert nem a kölcsön összege, hanem az adós „visszafizetési ígérete” határozza meg tartozás nagyságát.

A kölcsönvevőnek nem pénz visszaszolgáltatási, hanem ellenérték szolgáltatási kötelezettsége van, mintha árut vásárolt volna.

Bátor Viktor nézeteiben ugyanakkor furcsa kettősséggel találkozunk, melyet több helyen fellelhetünk a Szladits féle Magyar Magánjog Bátor Viktor által jegyzett részeiben is. A Kölcsön reálkontraktustól való elhatárolhatóságának igazolásakor Bátor Viktor a következőkkel igazolja érvelését:

„Ahhoz, hogy az adóst a nem folyósított kölcsön visszafizetésétől megmentsük, a reálkontraktus elméletére szükség nincsen…., hogyha az adós az átvételt, pl. a kölcsönösszeg folyósítását tagadja, ezt a hitelező bizonyítani tartozik, nem azért, mert a kölcsön reálkontraktus, hanem azért, mert visszaadni csak azt lehet és kell, amit valaki megkapott.” ²⁴⁸

245 III.2b Az adós célja az volt, hogy a forint kölcsönszerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz.

246 III.2g A felek valós ügyleti akarata olyan kölcsönszerződés megkötésére irányult, amely a tényleges forint kölcsönhöz képest alacsonyabb kamatfizetési kötelezettséget eredményezett.

247 III.4. A bíróságnak érvénytelen deviza alapú kölcsönszerződések esetében azért kell elsősorban a szerződés érvényessé nyilvánítására törekednie, mert az esetek nagy részében ez a megoldás szolgálja mindkét szerződő fél, de főként az adósok érdekét

248 Szladits Károly: A Magyar Magánjog IV. Kötelmi jog különös része, Bp., 1941, Grill Károly Könyvek Kiadóvállalata, 160. oldal

155

2. „Deviza alapú” szerződések múlt századi előzménye

A Kúria azért vezette vissza a jogszabályokban már nem szereplő, és a köztudatból is kihalt kirovó-lerovó pénznem, a devizakorlátozás megszűnésével érvényét vesztett effektivitási kikötés kifejezéseket, mert ezek révén kívánta alátámasztani azt az álláspontját, hogy az adós devizával tartozik függetlenül attól, hogy a bank kizárólag forint összeget „bocsátott rendelkezésre”.

A kirovó-lerovó pénznem és az ehhez kapcsolódó értékállandósági kikötés, ill.

pénzérték tartozás fogalma a köztudatban - és számunkra is - már hosszú évtizedek óta ismeretlen, hiszen a pénz összege, azaz névértéke (nominálértéke) manapság nem válik el a pénz vásárlóértékétől olyan élesen az idő változásával, mint az infláció ill. hiperinfláció korában. Sok évtizedes hiperinfláció-mentes időszakban természetszerűen kialakul az a társadalmi köztudat, hogy csakis a pénz névértékét, azaz a pénz összegét tekintsük tartozásnak, és nem is értjük - mert ugyanúgy, mint az EU minden átlag fogyasztója, nem is érthetjük - a pénzösszeg és pénzérték közötti különbséget.

Az, hogy a tartozás kirovásának és a visszafizetésének pénzneme eltér egymástól az alkalmazásának első szakaszában nem jelentett különösebb problémát, mivel az eltérő pénznemek egymáshoz viszonyított „értéke” az aranyalapú pénzrendszer következtében hosszú időn keresztül közel állandó maradt. Így az országokon átívelő kereskedelemi kapcsolatokból született szerződések esetén nem volt különbség, hogy az épp angol fontban, svájci frankban volt kiróva a tartozás összege, ugyanis ebből egyik fél sem tehetett szert az árfolyam ingadozásból adódó számottevő haszonra. A feleket akarata tehát nem az árfolyam spekulációra, hanem az egyszerűségre, praktikusságra irányult.

De a probléma rögtön láthatóvá vált, amidőn az egyes pénznemek egymáshoz viszonyított értéke megváltozott és ezáltal felbomlott a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás közötti egyensúly.

A két világháború közötti korszakban, egyszerre több érvényes pénznem funkcionált Magyarországon, ezek értéke a gazdaság instabil volta (infláció ill.

hiperinfláció) miatt gyorsan csökkent. Az árutermelés ellehetetlenülését eredményezte volna az, ha az eladó nem jut hozzá az áru valós értékéhez az értékesítés után, ezért az áru árát egyrészt helyi fizetőeszközben (lerovóban), másrészt egy vagy több, értékálló elszámolási egységben (kirovóban) határozták meg.

Az elszámolási egység (kirovó pénznem) az érték, elsősorban a vásárlóérték megőrzését célozta, a felek ennek értékében fixálták az áru értékét. A lerovó pénznemben teljesített kifizetések összegét, vagyis az áru ellenértékét ennek alapján határozták meg.

Kirovóként bármi szóba jöhetett, aminek meghatározható értéke volt, és a felek bíztak abban, hogy hosszú időn át állandó marad. Elsősorban aranyfedezetű valutákat (aranydollár, aranypengő, font, svájci frank) alkalmaztak kirovóként, mert ezek értékét az aranyfedezetük biztosította. Emellett vagy ehelyett terményben (búzában, kukoricában, vagy akár Grosschmid Béni példája alapján aszalt szilvában) is megadhatták az áru értékét. A búza, kukorica vagy aszalt szilva is a kirovó pénznem kategóriájába tartozik.

156

Kirovó pénznemként gyakorta alkalmazták az aranypengőt, noha (a későbbi klíring devizákhoz hasonlóan) ez egy virtuális pénz volt, mivel sem pénzjegyek, sem érmék formájában nem került kibocsátásra. Pénzkötelmet nem lehetett teljesíteni vele, ezért nem volt fizetőeszköz, csak érték meghatározására szolgált.

Aranypengő szolgáltatását (a klíring devizákhoz hasonlóan) egyik fél sem igényelte, nem is tudta volna szolgáltatni, ezért lerovóként nem szerepelhetett, de az ügylet során érték meghatározóként, kirovó pénznemként a bíróságok elfogadták.

Ám a kirovó/lerovó duális pénznem alkalmazása idején a bíróságok csakis az értékállandóságot látták a kettős pénznem által biztosítandónak, és a „konjunkturális haszonnak” nevezett árfolyam emelkedés esetén az árfolyam emelkedést az áru vagy szolgáltatás fizetendő ellenértékéből levonták²⁴⁹.

Az 1930-as években, a kirovó/lerovó duális pénznem idején a pénztartozás

egyszerre volt pénzösszeg- és pénzértéktartozás. A kirovó pénznemben

meghatározott pénzérték-tartozás viszont nem tartalmazhatott árfolyam emelkedést, csak az átadott dolog valós ellenértékét.²⁵⁰ Az értékállandósági/valorizációs kikötés célja ugyanis az, hogy hitelező követelése ne értéktelenedjen el, és nem pedig az, hogy a tényleges teljesítésénél jóval nagyobb bevételre tegyen szert, és ezáltal az adós kárára teljesítmény nélkül gazdagodjon.

Az a gondolat, hogy az értékállandósági kikötés (amelyet a pénzösszeg kirovó pénznemben történő meghatározása biztosít) nem szolgálhat spekulációs célokat és nem jelenthet többet, mint a valós szolgáltatáskori érték fixálását, ezért nem határozhat meg a visszaszolgáltatási ellenértéket, folyamatosan végigvonul a magyar jogalkalmazáson.

„Ha a kölcsönvevő arra kötelezi magát, hogy többet szolgáltat vissza, mint amennyit kapott, az ily kikötést a kölcsönadó bírói úton csak annyiban érvényesítheti, amennyiben a többlet annak hozzászámításával, amit a kölcsönvevő azonfelül kamatban vagy más mellékszolgáltatásban fizet, a bírói úton érvényesíthető kamat mértékét meg nem haladja.” ²⁵¹

A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi VI. törvény 1960. május 1-jei hatálybalépésig - formálisan elfogadott, hatályos magánjogi kódex hiányában -, a magánjog szokásjog alapon létezett, aminek alakításában a bírói gyakorlat központi szerepet töltött be.

Érdemes ugyanakkor megemlíteni a Magyarország Magánjogi Törvénykönyve (Mjt.) 1928. évi törvényjavaslatot, amire az akkori bírói gyakorlat jogfejlesztő tevékenysége során, mint a kodifikálatlan szokásjog írásbeli forrására tekintett. Ezen törvényjavaslatban megfogalmazott jogi elvekkel és a jogalakító bírói gyakorlattal fordul szembe Bátor Viktor a pénzkölcsönök jogi megítélésének szempontjából.

249 „A felek szándéka kétségtelenül csak arra irányul, hogy a vételárban kifejezésre jutó érték minden körülmények között fenntartassék s az eladó azt csorbítatlanul kapja meg, de nem arra, hogy a vevők a kikötött valóságos ellenértéken felül még konjunkturális hasznot is szolgáltassanak az

eladónak.” Hiteljogi döntvénytár 1930-43, 3. kötet, 260-261. oldal

250„ Ha a buza és a dollár csak értékmérő gyanánt vétetett alapul, akkor feleknek szándéka nem irányult az ingadozó értékű buza vagy dollár szolgáltatására, hanem csupán arra, hogy az eladó a korona értékcsökkenésével ne károsodjék.” Hiteljogi döntvénytár 1930-43, 3. kötet, 260-261. oldal

251 Magyarország Magánjogi Törvénykönyve 1928. évi törvényjavaslat 1316. §

157

Bátor Viktor által vallott elvekkel ellentétben, az Mjt. és az akkori bírói gyakorlat álláspontját vitte tovább az új szocialista rendszer bírósága és az 1959-es Ptk. is.

Ugyanis a pénzérték állandóságának biztosítására szolgáló kikötés és a kirovó pénznem használata visszaélésekre is lehetőséget adott, a kirovóban meghatározott pénzérték alkalmazásával a hitelezők úgy juthattak az adós kárára külföldi pénznem árfolyamnyereségéhez, hogy valuta sosem volt a birtokukban, csak a követelésüket rögzítették külföldi pénznemben.

Az 1950-es évek bírósága az olyan értékállandósági klauzulákat, ahol kirovóként aranyat vagy devizát jelöltek meg, nem pedig valamilyen árut, spekulációs célzatúnak tartotta és ezért nem tartotta bírósági úton érvényesíthetőnek. „A nyílt vagy burkolt értékállandósági kikötés azt jelenti, hogyha a törvény nem tiltja a fizetésnek idegen pénznemben vagy aranyban való kikötését, akkor ez az olyan hitelező számára, aki forintban ad ugyan hitelt, de nem bízik a forint értékállandóságában, lehetőséget ad arra, hogy követelését nyíltan vagy burkoltan más, általa stabilabbnak tartott értékhez kösse, és ennek az értéknek a változása szerint követelhessen magasabb forintösszeget. A Legfelsőbb Bíróság 1950. III. 13-án hozott 1. sz. elvi döntése szerint az ilyen értékállandósági kikötés bíróilag nem

Az 1950-es évek bírósága az olyan értékállandósági klauzulákat, ahol kirovóként aranyat vagy devizát jelöltek meg, nem pedig valamilyen árut, spekulációs célzatúnak tartotta és ezért nem tartotta bírósági úton érvényesíthetőnek. „A nyílt vagy burkolt értékállandósági kikötés azt jelenti, hogyha a törvény nem tiltja a fizetésnek idegen pénznemben vagy aranyban való kikötését, akkor ez az olyan hitelező számára, aki forintban ad ugyan hitelt, de nem bízik a forint értékállandóságában, lehetőséget ad arra, hogy követelését nyíltan vagy burkoltan más, általa stabilabbnak tartott értékhez kösse, és ennek az értéknek a változása szerint követelhessen magasabb forintösszeget. A Legfelsőbb Bíróság 1950. III. 13-án hozott 1. sz. elvi döntése szerint az ilyen értékállandósági kikötés bíróilag nem

In document A „SPECIÁLIS BANKI TERMÉK”-RŐL (Pldal 155-173)