tamarindok összefonódott sürü rejtekéből két topáz-zöldben villódzó pont mered rá lángoló szikrázással, a sűrűség fátyolszerűen aláomló szövevénye pedig megrezdül, megrázkódik, mintha félne, összeborzongna valamitől . . . Halk, álomszerű volt ez a lombsuttogás! De mégis felriasztotta a fa tetején alvó pávakakast, melynek vészthirdető rikkantásába egyszerre lég
reszkettető bődülés vegyült és a szétrepülő bambuszszálak közül egy feketén csíkozott rőtvörös árny veté magát a brahminra és rettentő torkával derékon ragadva, csörtetve szökött vele vissza a sűrűségbe.
A falu gyászt öltött a szent emberért! De az általános sirás és jaj ve-széklés mellett leverő rémület uralkodott az egész faluban és környékén, mert ez az emberevő tigris a környéken állandó tanyát ütött s nem egészen hat
hónap alatt száznál több embert s ezek között huszonkét gyalogpostát falt fel és szaggatott szélylyel.
Senki se mert még világos nappal sem távozni a faluból, mert a melyik tigris egyszer emberhúst kóstolt, az, mint a pálinkaivó, mindig csak ez után jár. Hiába legel előtte a csorda, hiában hemzseg az erdő és a dsungel a vadak mindenféle fajától, nem kell neki más, mint csak emberhús s vérszomját nem oltja más, mint embervér és még, ha éhezik is, akkor se vadász másra, hanem inkább koplal és éjjel-nappal addig bujkál, addig sunynyog rejtőzködve a falu és a földek körül, mig csak emberzsákmányra nem talál és utoljára még a faluba is bemerészkedik és udvara közepéből, gunyhója ajtajából ragadja el
áldozatát . . .
Még jóformán el se siratták szent emberüket, máris ujabb rémhir és ijedelem verte fel a falu egész lakosságát! A biró feleségét, hajnalban, midőn vizet merített a folyóból, elhurczolta a vérszomjas bestia. Csak törött vizes korsóját s vértől ázott piros csíkos fejkendőjét találták meg a folyóparton, más egyebet semmit, egyetlenegy vérnyomot sem!
A sirás és jajveszéklés erre még nagyobb mérvet öltött. Az áldozat férje és a helység vénjei a félelem és izgalomtól egészen fejüket vesztve, tanács
talanul lótottak, futottak ide-oda, midőn a skót származású Allan őrnagyot látták egyetlen szolgája kíséretében a falu felé közeledni . . .
Erre mindenki megváltva lélekzett fel és a falu szabadító angyalául üdvözölték a rettenhetetlen vadászt, kit a kegyes Whisnu isten éppen a leg
nagyobb szükségben és veszedelemben küldött segítségükre . .
-— Miért nem küldtetek értem? Pirongatta a bírót és a falu véneit, midőn ezek a rémülettől sápadozva, elmondták neki a történteket . . .
— Nem tudtuk, merre jársz, szahib! Válaszolták nagy szánom-bánom között, mire az őrnagy egy szót se vesztegetve tovább, a nyomozáshoz látott...
A folyó partján látható nyomokat követve, észrevette, hogy a tigris zsákmányával egészen más uton távozott, mint a melyen jött . . . és mfint nyomai világosan mutatták, egész éjjel a falu körül ólálkodott és a vizet merítő asszonyt napkeltével nyomon követte egészen a folyó partjáig és ott rohant rája vizmerités közben . . . Elébb azonban rálesett és levágta a falu legszebb arai bikáját, midőn az a folyóba merülve, ivott és hűsítette magát, testét azonban ott hagyta, a nélkül, hogy egy falatot is evett volna belőle . . .
Az arni bivalyokra leső tigrisek.
A nyomok onnan egy nem éppen nagyon sürü bozóton keresztül, egy kiszáradt patakágynak a homokos medrében tisztán lenyomódva vezettek tova s daczára annak, hogy mindeddig, egyetlen vércsepp se mutatkozott, az őrnagy mégis bizonyos volt, hogy a biró feleségét szájában hurczolta tovább, mert előlábai mélyebb nyomokat hagytak a hátulsóknál . . . Nem messze' a patakágy ellaposodó fordulójától, lépteinek neszére a bokrokról egész sereg légykapó madár röppent fel, mire arra felé tartva, a homokban egy nagy beszáradt vértócsát látott sötétleni, mely lepve volt a legyeknek és bogarak
nak minden fajtájától . . • és a körülötte levő nyomok arra látszottak val
lani, hogy a tigris zsákmányát itt vagy rövid pihenés czéljából, vagy pedig azért letette, hogy jobban fogai közé vehesse . . .
Vizsgálódásai közben az őrnagy egyszerre halk csontropogást és lassú morgást hallott, nem messze a bokrok között, de hiába erőltette füleit és sze
meit, a ritkás bokrok mögött nem birt semmit felfedezni. Erre egy kis kerülőt tett arra felé, honnan jobban beláthatott a bokrok közé, hol azonban a tigris helyett csak három marakodó sakált talált, melyek irigy morgás között húz
kodták, rastogtatták a szerteszét heverő csontokat és agyarkodva czibálták, rágták le róluk a véres husczafatokat . . .
Ez a hely volt az emberevő véres áldozathelye és lakomázó asztala! . . . A homokon beszáradt, fekete vértócsák sötétlettek szerteszét és félig lerágott, összeroppantott koponyák rájuk száradt hajmaradványokka] hevertek min
denfelé, egész halom kéz, lábszárcsont és oldalbordával egyetemben, melyek között vértől ázott ruhadarabok, hajfonatok voltak elszórva, itt-ott pedig csillámló arany és ezüst amulétok ragyogtak, villantak meg a napsugárban...
Iszonyú, hajmeresztő kép volt ez! Egy véres utolsó Ítéletnek, egy vérfür
dőben uszó pokoli hekatombénak a velőtfagylaló képe! . . .
Legalább harminczöt, harminczhatra becsülte az őrnagy az itt föl
emésztett áldozatok számát és mélyen megindulva tette tarisznyájába a két tömörezüstből készült, széles karkötőt, egy pár drágaköves fülbevalót és egy
arany női mell-ékszert, a milyent csak a férjes asszonyoknak szabad vi-selniök . . .
A két karkötő és a mell-ékszer a hajnalban elhurczolt legutolsó áldo
zaté volt, mert rájuk ismert férjének, a birónak leirásából és a mint lehajolt értük, a bokrok között fényesen megvillant valami a másik oldalon is- De alig, hogy szétválasztotta a bokrokat, irtózva döbbent vissza, mert ott is egy véres hekatombét talált, mely hajmeresztő iszonyatosságában hasonló volt
a másikhoz . . .
Itt is széttépett s lerágott emberi tagok, naptól aszalt koponyák voltak szétszórva a száraz véntócsák között és a fényesség, mely az imént a szemébe ötlött, egy vörösréz markolatú késtől eredt, melynek közelében egy levélzacskó és egy bambuszbot hevert néhány zörgő rézgyűrűvel beaggatva, a milyent a telingák, vagyis a gyalogpostaküldönczök szoktak hordozni, hogy annak zörgő csilingelésével már messziről jelezzék közeledésüket.
Miután a tigrist nem találta lakmározó helyein, a véletlen kereséssel pedig nem akart időt vesztegetni, az őrnagy visszatért a faluba, hol a
kar-7b A Z E M B E R E V Ő
kötőkben csakugyan felismerték a biró feleségének az ékszereit, a késben és a rézgyürüs bambuszbotban pedig a mult héten eltűnt telinga tulajdonaira ismertek rá . . .
A faluban az őrnagy erre átöltözött teüngának, kiket ez az embervér
ben telhetetlen bestia kiváló szenvedélylyel és előszeretettel szokott meglesni és megrohanni. Ebben az öltözetben egészen biztosra vette, hogy minden fá
radtságos és hosszas keresés nélkül ráakad a tigrisre, melynek éles fülei már messziről megneszelik a telinga botján csüngő rézkarikáknak az ütemes csen
gését. Ezek a rézkarikák és egyéb csörgő apróságok továbbá még arravalók, hogy már messziről figyelmeztessék a szembejövőket, hogy térjenek ki a gyalogposták elől, kik különben a leveles zacskóikat szintén a hosszú bam
buszbotra akasztva, szokták hordani.
Az őrnagy tehát letörte a bambuszbot csörgős végét és övére erősítette, ugy, hogy minden lépésére zengett, csilingelt és igy indult neki másodszor is rövidcsövű duplafegyverével a kezében, két pisztolylyal és egy hatalmas schikari késsel az övében, hogy az emberevőt rejtekéből előcsalja . . .
— Whisnu segítsen, szahib, hogy megtaláld! A tigris valami sürü rejtek
ben hever! így szokott tenni a melegben és ha torkig ette magát! Nehéz lesz előcsalnod! — szólott fontoskodva a falu vénjeinek egyike, mialatt a biró összes rokonságával együtt, felesége ékszerei fölött jajgatott és kesergett . . .
— Ne félj, majd előcsalja ez a nagy csengés-bongás! Azt hiszi, hogy a telinga közeledik! — felelte az őrnagy — azzal sietve neki indult, mert a nap égi utjának már nagyobb részét átfutva, a lenyugvás felé közeledett . . .
Ünnepélyes csend, hangtalan némaság ült az egész tájon . . . Egyet
len fűszál, egyetlen falevél se mozdult, csak a kiszáradt patakágy csillogó homokszemei súrlódtak az őrnagy lábai alatt, ki lépteit a már emiitett nyomo
kon ujra a véres áldozathelyek felé irányozta . . .
A nyugváshoz készülő nap részutos sugarai oly sajátságos fénynyel öntötték el a vidéket, a rézgyűrűk pedig olyan kietlenül csengtek, bongtak ebben a hangtalan csendességben, hogy az őrnagy bátor és félelmet nem ismerő szive hevesen dobogni kezdett és hideg veritek ütött, ki a homlokán,
midőn a kísérteties temetőhely felé közeledett, melyen annyi szerencsétlen vérzett el . . .
Egy pillanatig ugy tetszett neki, mintha azok véres árnyait látná a nap tüzes sugaraiban lebegni és vibrálni, a másik perczben azonban
boszan-kodva rázta le magáról ezt a nyugtalanitó érzést és megfesfcitett érzékekkel ügyelt, hallgatódzott mindenfelé . . .
A nap búcsúzó sugaraira a tájék is lassan-lassan ébredezni kezdett...
A patakágy bokrai között egy pár bülbül*) szállongott, búcsúzó esti dalát zengve, a távolban pedig a vöröshátu foglyok és a vadpávák éles hivogatásai harsogtak bele a dsungel tyúkok pityegő kárálásába és a pihenni készülő majmok veszekedő visitásaiba.
Bármily halkan, andalitóan zengett is a bülbülök esti dala, az őrnagy
*) P y e n o n o t u s A r s i n o e .
most pokolba kívánta őket a pávákkal, foglyokkal és minden lármával együtt, mert zavarták a figyelésben és hallgatózásban és nem birta világo
san kivenni, hogy csakugyan megzörrent-e az embermagas dsungelfü a háta mögött, midőn a szárazpatak medrén keresztül menve, az aszulevelek halk zörgését vélte hallani? . . .
Ebben a pillanatban egy sakált látott a patak ágyán keresztül surranni.
Megállott tehát és hallgatódzni kezdett, de semmi se mozdult, mire az övére akasztott rézgyűrűket kezdte rázni, csörgetni, de midőn erre sem mozdult semmi, ujra vigyázva tovább indult . . •
A nap e közben már egészen alászállott a hegyek mögé és a bokrok között félhomály kezdett terjengeni. Az őrnagy erre megállott és gondolkozni kezdett, tovább menjen-e, vagy pedig itt maradjon, mert első elhatározásához hiven a folyómeder fordulójánál akart lesbe állani.
A mint azonban a meder túlsó partjára lépett, ugy tetszett neki, mintha megint hallaná az előbbihez hasonló lassú, száraz levélzörgést, mire tüstént megállva, balfelé fordult, honnan a zajt hallani vélte ..., És csakugyan akkor világosan látta, hogy az embermagas, sürü fű gyengén ide-oda hullámzik, mintha nemcsak az alkonyi szellő lebbegetné, hanem mintha benne lassan és óvatosan feiéje kúszna valami . . . azután pedig erős duruzsoló fonást hallott, a mivel egyidőben azt is észrevette, hogy a magas fűvel kevert ala
csony bozót mögött, nyolcz-tiz lépésnyire valami mozogni kezd . . .
Ebben a feszült, várakozásteljes pillanatban, hogy jobban odaláthasson az őrnagy pár lépésnyire hátrább vonult . . . És ez a pár lépés mentette meg neki az életét! Mert ugyanebben a pillanatban a szétrepülő bozótból, egy óriási tigris szökött hörigő fujtatással elő és alig hat lépésnyi távolban böm
bölő ordítással állott meg előtte . . .
Óriási vén állat volt . . . Csikós bőre fénylett, ragyogott a nap utolsó sugaraiban, mint valami velenczei brokátköpeny s fejét lesunyva, gyűrűs farkával oldalait korbácsolta, éppen ugráshoz készült, midőn az őrnagy fegyverétől nyakszirten találva, a patakágy homokos medrébe hempergett, hol azután második golyójával megadta neki a kegyelemlövést . . .
Ugyancsak ezzel az Allan őrnagygyal történt, hogy egy déltájon a folyó partjain cserkészve, egy csapat arni bivalyt pillantott meg a folyó vizében hűsölve. A bokrok között csendesen meghúzódva, egyszerre csak a folyó felett áthajtó kyrafának a törzsén két leselkedő tigrist látott lelapulva, a melyek közül az egyiket abban a pillanatban lőtte le, midőn a bivalyokra készült vetni magát, a másik pedig a lövés durranására eltűnt a sűrűség között . . .
Amint beköszönt a tél hullongó havával és szikrázó jégpánczéljával, elő
kerülnek a prémek, bundák és szőrmegallérok különféle nemei a szűcsök jól gondozott rejtekeiből és ugyancsak megbámulják azt a szerencsés halandót, ki kabátján egy kékesszürke sarki róka, vagy egy bársonypuhaságu remek tengeri vidragallért visel, mert nem mindenkinek adatott meg az a kivételes szerencse, hogy ilyen ritka és drága szőrmét viselhessen, miután egy hibátlan
kék rókabőrért 200—300, egy tengeri vidragereznáért pedig 2500—2600 ko
ronát is fizetnek. Ezek a rémdrága prémek Szibéria, Grönland, a Spitzbergák és Észak-Amerika Jegestenger övezte, valamint a Behring-szoros örök hó-és jéghegyfedte tájairól kerülnek hozzánk, a szibériai hó-és az orosz-amerikai nagy prémtársaságok utján.
Mert csak a magas észak az igazi prémes állatok hazája, hol a hótól roskadozó, komorzöld fenyvesek határtalan rengetegei, sivár hópuszták, kopár sziklahegységek s szakadékos völgykeblek váltogatják, egymást és ahol éjszaka
A c s a p d á t á l l í t ó trapper.