A teremtés koronája: az ember, az állatvilágtól leste el a társasélet hasz
nát és az államalkotás eszméjét . . .
Az ősember a bozótok és barlangok védő mélyében élve, odarejtette ellenségei elől a párját és minden iját-fiját. Először csak éjjel mert kilopózni élelem után s midőn ilyenkor az egyik ősember összetalálkozott a másikkal, mindkettő vijjogva menekült egymástól . . .
, Midőn azonban napközben a hangyáktól és vadméhektől elleste, hogy valamennyi egyért és egy valamennyiért, milyen sokat és hasznosat tehet, lassan-lassan felébredt benne a társulás vágya, az összetartozandóságnak az eszméje és az összetartás erősségének a létfentartó tudata . . . a melyből
aztán megszületett a mai világ különböző országaival, jó és rossz államfor
máival és rendszereivel . . .
Az állatvilág tanitotta meg továbbá az embert még sok más minden
félére. Ettől leste el a ruházkodás, a hajózás, a téli élelemgyüjtés, a hajlék-épités, a halászat, vadászat, a gátépítés mesterségét, a sebek gyógyítását és midőn azután a tanítvány felülmúlva mesterét, az ő ügyesebb kezeivel és gon
dolkozó eszével ezeket a mesterségeket őstanitómestereitől elérhetlen magas
ságú tökélyre fejlesztette, akkor gőgösen megtagad ezekkel minden közösséget, megtagad tőlük minden észt, értelmet és lelki megnyilvánulást és elbizako
dottan azt mondja, hogy az embernek lelke, az állatnak pedig csak ösztöne van! . . .
Igaz, az állatoknak nincsen halhatatlan lelkük, de van nekik némi lelki világuk, a mely bizonyos érzelemnyilvánulásokra, minők a társasélet és barátság, igen is alkalmas! . . •
Ennek száz és száz példáját látjuk az állatok életében.
Kezdjük először a majmoknál, melyektől egy hires tudós az embert akarja leszármaztatni, csupán csak azért, mert alakja és szervezete hasonlít az emberéhez . . .
A majmok rendszerint társaságban élnek, mely társaság, leszámítva a kisebb-nagyobb czivódásokat, a legnagyobb összetartással intézi
megrohaná-sait a benszülöttek gyümölcsös kertjei, kukoricza-, durrah- és egyéb veteményei ellen. Indiában pedig az elhagyatott városok pompás márványpalotáiban, a
milyen a hires Ambeer király palotája,* nagyszámú majomcsapat tanyázik s ezt a palotát annyira jogos tulajdonuknak tartják, hogy a néha odatévedő vándor csak nehezen tud a felgerjedt majmok támadásai elől menekülni.
Különben Indiában és Ceylonban, hol a benszülöttek a csinos és fürge hanuman-majmokat szentnek tartják, ezek annyira elbizakodottak és szemte
lenek, hogy a lakásokból ellopkodnak mindent, a mihez hozzáférnek. Rousse-let beszéli, hogy midőn a düledező és elhagyatott régi királyi palotának, melyet a langur, vagyis a hanuman-majmok csapatja foglalt el, a szomszéd
jában lévő angol vendéglőnek terraszán ismerőseivel ebédelt, az egész majom-kolonia a párkányokra és tetőre telepedve, a legnagyobb figyelemmel nézte és bámulta, miként és miket esznek, isznak összevissza az emberek.
A legkényelmesebb helyen a vén vezér ült, körülötte telepedtek le fiai, unokái és kegyenczei, hátul pedig a nőstények üldögéltek, egy-egy kis majom
csecsemőt szorongatva karjaikban. Rousselet annyira furcsának találta a majmok komoly figyelemmel bámuló csoportját, hogy néhányszor le akarta fényképezni, de mihelyt a fényképező masinát rájuk irányozta, rettenetes riadalom és kavarodás támadt, mert a majmok azt hitték, hogy az valami puska és ordítozva menekültek. A vén himek fogaikat csattogtatva, torz
pofákat vágtak, kezeikkel, lábaikkal hadonázva, hátul.jukat mutogatták, szóval mindenféle bolondsággal igyekeztek dühüket és megvetésüket kimutatni . . .
* B ő v e b b l e í r á s a a szerző : „ Ő s e r d ő k ö n t e n g e r e k e n " , i-imii m ű v é b e n .
Játszadozó majomcsapat.
A Jáva szigetén élő majomfajok között szintén vannak ilyen rendezett kolóniák, a melyek, miután a benszülöttektől kiméivé lesznek, alig félnek az emberektől s miután az átutazó idegenek és az ott lakó hollandi és angol csalá
dok meg is szokták vendégelni őket, azt annyira megszokták, hogy mindennap megjelennek egy bizonyos helyén az erdőnek, hogy nincs-e lerakva számukra a rizsből, czukorból, gyümölcsből, vagy mézből álló lakoma?
Junghuhn és Werder német utazók beszélik, hogy midőn ők is meglá
togatták ezt a nevezetes helyet, az egy óriási teack fáktól körülvett kisded tisztásból állott, egy buja erdővel benőtt hegymagaslatnak a tetején.
A tisztás közepén egy mohval boritott lapos sziklatömb állott, körülötte pedig kisebb-nagyobb szikladarabok hevertek . . .
Sem a közelben, sem a távolban egyetlen majmot sem lehetett látni, inidőn a két utazó a kisérő malayok intésére a közeli bokrok mögé vonult, csak egy nagy borsevő-madár csattogott gólyaforma kelepeléssel, hatalmias csőrével az egyik teackfán.
Ekkor a malayok egyike bambuszhusángjával háromszor egymásután erősen a lapos sziklatömbre ütött, melynek csattogása messze elhallatszott a visszhangos erdőben és a hozott nyalánkságokat a lapos sziklatömbre teregette . . .
Alig, hogy azután a bokrok mögé húzódott, mindenfelől ágrecsegés és a levelek zörgése hallatszott, mire csakhamar vagy harmadfél tuczat kisebb-nagyobb vén és fiatal majomi jelent meg az erdő szélén és fürge szökések közt rohantak a kiteregetett csemegékre . . .
De rögtön meglakoltak e merészségükért, mert az erdőszélen megjelent a vén vezér, a csapat feje, egy pár korosabb majomtárs kíséretében és mint egy kigyó, olyan fürgén és alattomosan siklott a bokrok között a mohó lakmá-rozásba merült banda felé s egy ugrással közöttük teremve, kettőt nyakon kapott ripacsos kezeivel, egyet pedig a lábával és ugy egymáshoz verte a fejü
ket, hogy csak ugy kopogott, azután a többieket kezdte pofozni, püfölni a kezeivel és lábaival, a miért ő előtte hozzá mertek nyúlni a hozott cseme
gékhez.
A vén patriarchát a pár korosabb adjutánson kivül egész serege követte a szoptatós nőstényeknek és fiókáknak. kik erre valamennyien a nagy kő köré telepedtek és áhítatos sóvár figyelemmel néztek a vén vezérre, mely mint valami király a trónusán, egymagában terpeszkedett el a lapos kő közepén és fenyegető fogvicsorintással kisért bősz pillantásokat lövellt azokra az illetlen-kedőkre, melyek a többieknél közelebb merészkedtek hozzá férkőzni.
Egyiknél se tett kivételt! Kegyencz, fiu, unoka, mind fenyegető fogcsat
togással lett tovább riasztva, mialatt ő szorgos figyelemmíel a kiteregetett ajándékokat vizsgálta.
Majd egy marék rizskását tömött a pofájába, utána pedig egy jó darab czukrot rastogtatott hatalmas fogaival, közbe előre, hátra, jobbra-balra for
gott s ujjait majd a syrupba dugva, nyalogatta tisztára, majd a mézet kóstol
gatta, közbe-közbe pedig gyanakodó pofával piszkálgatta, forgatta, szagol
gatta az ismeretlen süteményeket és étkeket . . . mert, mint a malayok
beszél-tók, egyik-másik utazó, erősen megpaprikázott és borsozott csemegékkel tré
fálta meg, a melyekkel a pofáját teletömve, ölnyi magasakat ugrált kínjában, midőn a paprika marni, égetni kezdte.
A többiek ezalatt sóvár pofával kisérték minden mozdulatát és ha egyik-másik mozdulni mert, vagy kezét nyújtogatta, egyetlen fogcsattintás elég volt, hogy valamennyi szobormozdulatlanul várakozzék . . .
Midőn a vén vezér jóllakott és minden ételt megkóstolva, mindenbe bele
nyalt és beleharapott, akkor kegyeltjeinek kezdte a csemegéket osztogatni . . . Ha másik nyúlt helyette oda, egy pofonnal vagy rúgással lett regalirozva és csak midőn valamennyi választott kegyencze ki lett elégítve, akkor kelt fel nagy méltóságosan és a kő túlsó végére vonulva, ott telepedett le . . .
Ez volt a jeladás az általános lakomára, mire valamennyi nagy mako-gás és visitás között mohón az ételekre rohant és annyit kapkodott fel kezei
vel, lábaival és pofáiba tömve, a mennyit csak birt. Ezek aztán villámgyorsan tovább ugrottak, hogy békén elfogyaszthassák, mert az öregebbek és torko
sabbak a gyengébbeket lefülelve, elszedték tőlük, sőt még a szájukat is szét
feszegették és pofazacskóikból piszkálták ki az odadugott falatokat.
A vén vezér azonban mindenre vigyázott. Az első visitásnál tüstént ott termett és az ütlegek záporként hullottak az erőszakoskodók fejére, valamint a verekedők is pofonokkal lettek széjjel választva és midőn az utolsó morzsáig minden el lett fogyasztva, a méznek és szirupnak minden elhullatott csépje felnyalva, csak akkor kezdett a társaság a vén vezérrel az élén oszladozni és pár pillanat múlva már a teackfák magas ágai között surrantak tovább a rengeteg felé.
Csudálatos az a barátság is, melylyel a csörgő-kigyó és a földi-bagoly, az amerikai prairie-kutyának nevezett kis rágcsáló emlőssel él.
A prairie-kutya (Cynomis Ludovicianus) százak és ezrekből álló társa
ságban, Észak-Amerikának végtelen mezőségein földi lyukakban tanyázik.
Száz és száz, ezer meg ezer apró dombocska sorakozik egymás mellé, melyek
nek tövében van a bejáró-lyuk. Ezen domboknak a tetején — melyek a kiásott földből keletkeztek, — ha semmi se zavarja a lakók nyugalmát, két hátsó lábára gugolva, ül a tulajdonos és apró lábaival, kurta farkával a legfur
csább mozgásokat és billegetéseket művelve, ugató hangocskáján átbeszél a szomszédjaihoz, a melyek ugyanígy visszafelelnek neki, mintha csak a nap-és a telep eseményeit beszélnék meg egymással. A telep, melyet a benlakók fa
lunak neveznek, csak ugy zug az ugató, fütyülő hangocskák zűrzavarától és messziről ugy hangzik, mintha valami óriási méhkas zümmögne, mintha va
lami gyár zakatolna, csingő-csengő csattogásaival.
E közben egyik szomszéd átlátogat a másik dombjára és ott szembeülve egymással, folyik a társalgás, majd felkerekedve, ellátogatnak egy harmadika hoz, negyedikhez és ötödikhez. Minden lyuknál megállnak és beszólnak a kitekintő gazdához, a vándorló-csapat egyre nagyobb lesz, mert a szomszédok egymásután hozzá csatlakoznak, hogy látogatást tegyenek a falu tulaó végén.
Az elhagyott halmocskák és lyukak azonban nem maradnak üresen, mert alig, hogy a gazda eltávozott, a lyukak üregében megjelenik egy pár
zöl-desszürke szem, egy gömbölyű fejecske, utána pedig egy hosszúlábú kis bagoly szökken fel a domb tetejére és figyelmes szemlét tart a végtelen mesz-szeségek minden irányában. Ez a paririe-kutyák egyik barátja, a földi bagoly (Speotyto hypogaea), mely békésen együtt lakik velük földalatti lyukaikban és a szállásért figyelmes őrködéssel fizet, mert akár valami ragadozó állat, madár, vagy ember közeledik a falu felé, azonnal éles sivitással jelt ád gaz
dáinak, a mely jeladást azok a fellobbanó puskapor gyorsaságával lyukról
lyukra ismételve, egy pillanat alatt minden lakó eltűnik . . .
Midőn a veszély elvonult, ismét felhangzik a dombocskákon őrt álló baglyok jeltadó sivitása, mire a lyukak szájából egy-egy óvatos fejecske dugja ki magát és a jeladás lyukról-lyukra megint ismétlődik, mire a lakók ujra előjönnek és megkezdődik az előbbi élénk csaholás, sipító ugatás és ide-oda való szaladgálás.
A harmadik lakója a békés kutyafalunak a veszélyesmérgü csörgó-kigyó (Grotalus horridus), a mely szintén békében megfér lakó gazdáival, az
azonban megesik, hogy néha-néha lakáspénz fejében gazdájuk fiaiból egyet-egyet felfalnak e hüllők, melyek a napos, meleg időben a dombok között süt
kéreznek és mérges voltuknál fogva veszedelmessé teszik a földi kutyák kiásását. Némikép védelmezői és testőrei a telepnek, mert a vérszomjas menyéteket, prairie-macskákat s más efféle ragadozókat, melyek a lyukba merészkednek, elriasztja, vagy ha betolakodik, halálos marással megöli.
Megható az a vonzalom és ragaszkodás, melylyel egymás iránt visel
tetnek. Ha egyet meglőnek közülök és midőn az sivitva felhemperedik, rögtön előrohan a legközelebbi lyuknak a lakója és résztvevő csaholás között gyorsan a lyukba vonszolja a sebesültet . . .
Még különösebb barátság az, mely a dél-amerikai schapu (Gassicus per-sicus) és vagy három nagy darázsfaj között létezik. Ez a pompás énekü, varjú nagy madár, 30—80 párból álló társaságokban szokott élni és
zacskóalaku-lag szőtt, hosszú fészkeiket egymás mellé függesztik fel a fák ágaira. Ezeknek a fészkeknek a hossza másfél méter, alsó szélessége pedig 14—17 czenti-méter szokott lenni, mindazonáltal a kigyók, mókusok és a majmok meg
rabolnák tojásaiktól, ha nem volna olyan védő jóbarátja és testőrsége a Gassikáknak a mérges és támadó természetű Marabonseneknek nevezett hatalmas darazsak képében. Kappler A., ki negyvenhárom évig élt a holland-guyanai gyarmatokon, alaposan megfigyelte ezt a
szövetséget-A Gassikák fészke — úgymond — olyan közel volt felaggatva a dara
zsaknak szintén a fák gályáira épített telepeihez, hogy mikor a Gassikák fész
kükbe bújtak, szinte súrolták a darázstelepeket. Egyik nap nagy riadal támadt a Gassikák között, mert egy hatalmas kuszó-kigyó éppen az egyik fészekbe akart kúszni, hogy tojásaitól megrabolja, a másik pillanatban azonban, mintha villám sújtotta volna le, ugy esett le a magasból és kínjában farkával a földet korbácsolva, tekergett, vonaglott a fa tövében, mert két darázs a sze
mébe eresztette mérges fullánkjait.
Más esetben pedig a spondiás-fákon lakó Cassikák egy csapat evet-inajommal (Callitrix sciurea) elegyedtek küzdelembe, mert a majmok
roha-inot roham után intéztek a fészkekre. Mind a két fél sivított, berregett torka
szakadtából, midőn egyszerre csak megjelentek a küzdtéren a szövetséges Marabonsen darazsak, mire a majmok fájdalmas visitással menekültek tova és mintha meg lettek volna vadulva, kínjukban a legféktelenebb ugrásokkal verték magukat a fák vastag ágaihoz és torkuk szakadtából visítozva, vaka
róztak és tépték magukat.
Egy havrei franczia hajó Dél-Amerika partvidékén zátonyra került.
Egyik utasnak volt egy kis majma, amelyet, midőn a hajótöröttek Punta-di-Arenasba kerültek, eladott egy ottani spanyol telepesnek.
A majom a tanyán szabadon járva-kelve, barátságot kötött a sertés-kondával. Folyton a disznók között járt-kelt, de különös kedvenczei a kis ma-laczok voltak. Ezeknek nem győzött eléggé kedveskedni és hízelegni. Félix, igy hívták a majmot, a kondát mindennap kikísérte a legelőre és minden al
kalommal más-más sertésbarátjának a hátán ülve, lovagolt velük. Akár esett, akár szél fujt, nem maradt el a kondától, hanem az egész napot velük töltve, este hiven haza kisérte őket, mint a legjobb disznópásztor.
Ha ugy tettek, mintha az egyik sertést el akarnák lopni, Félix irtózatos dühbe jött és karmolva, harapva védte barátjait. Hiába csalogatták a legjobb csemegékkel, utoljára egy perezre se tágított a nyájtól és még az éjjeket is a konda között töltötte, egyik-másik malacz kedvenczét szorongatva a karjai között és ha bezárták, olyan keserves jajgatást és tombolást vitt véghez, hogy megsajnálva, rögtön kieresztették . . .
A gödények szintén társaságban élnek és nagyon ragaszkodnak egymás
hoz. Az ilyen társaságok rendesen közösen, együttesben szoktak halászni és kiválasztva egy-egy keskeny, sekélyes vizü öblöcskét, azt körbe fogják és szár
nyaikkal a habokat verdesve, oda hajtják be a halakat, a mire megkezdődik a halászat és mindegyik annyi halat kapkod fel terjedelmes torokzacskójába, a
mennyit csak tud és a mennyi csak belefér.
Persze az ilyen dúsan fizető halászatot irigy szemekkel nézik a parti sziklákon gubbaszkodó kormoránok és torkos, tolvaj természetüktől ösztö
nözve, nem állhatják meg, hogy nyílsebes szárnyukon le-lecsapódva, a sekély vízben viczkándozó halakból a legkövérebbeket el ne kapdossák az esetlen gödények orra elől.
Hiába lármáz, suhogtatja szárnyait a halászatot vezető vezérgödény, hiába hallatja mérges kör-kör szavát, a tolvajok, mintha csak gúnyolni akar
nák a serény halászokat, a lopott halakat a levegőbe hajigálva, szemük előtt nyeldesték el.
Midőn a sekély vízből minden odahajtott hal ki lett fogva, a gödények egy lapos homoktorlatra gyülekeztek, hol körbe állva, mindegyik a középre okádta a zacskójába gyűjtött prédát. A melyik hal még viczkándozott, azt föld
höz csapkodták és csőrükkel agyonverték, a legnagyobbakat pedig maga a vén halászmester szabdalta szét egyforma darabokra.
Mikor igy fel volt terítve, megkezdődött a reggelizés. A vezér magasra nyújtotta ripacsos, kopasz fejét s korgó rikkantással jelt adott, mire vala
mennyien egy-egy darabot felkapva, elnyelték. A második rikkantásra
megint . . . szóval, igy ment szép egyetértésben és rendben mindaddig, mig csak az utolsó kis halacska is el nem lett fogyasztva, mire nagy serényen a tisztálkodáshoz láttak, hogy rendbe hozzák összecsapzott tollazatúkat.
Midőn ezzel is készen lettek, a vén falkavezér terpedt lábaira ágaskodva, szárnyait kezdte suhogtatni, azután egyet hörrentve, nagy zsivajgással a levegőbe emelkedtek, hogy reggeli tanyahelyükre visszatérve, egy kis
szunyó-kálással fűszerezett reggeli sziesztát tartsanak.
Sausbury kapitány TJtahban, a nagy Sóstón egy vén megvakult gödényt látott egy félreeső nádas öbölben tartózkodni, mely oly kövér volt, hogy alig tudott szuszogni. Ezt a vakot a többi gödények táplálták, ugyanezt állit ja Blyth, ki Indiában varjukat látott, melyek megvakult és elaggott társaikat étették . . .
Egy ismerősömnek volt egy igen szelid nyulacskája, melyet fióka korá
ban vadászat közben a vizslája fogott és ő felnevelte. Nyuszival rendkívül jó barátságban élt egy csóka, mely annyira ragaszkodott nyulbarátjához, hogy annak a kedvéért még a káposztalevélre és torzsára is rászokott.
Egy alkalommal a Nyuszi valahogy oly közel talált menni, a lánczra kötött sas állójához, hogy az elkapta, s midőn kiszabadították a körmei közül,
szegény Nyuszinak amellett, hogy csúnyán össze volt tépve, mind a két szeme kifolyt, de azért meggyógyult. Érdekes és igazán megható volt látni, hogy a csóka, mely attól fogva elválhatlan társává szegődött, milyen szeretettel gon
doskodott róla. Midőn Nyuszi orrát fintorgatva keresgélt, odahordta neki a káposztaleveleket, melyeket a többi nyul orra elől kapdosott el és minden levél
nél olyanforma rövid kárálást hallatott, mintha azt mondta volna: „Nesze, egyeli" . . .
Brehm Alfrédnak a kutyái Abessyniában egy alkalommal vadászat köz
ben a hegyekbe igyekező nagy csapat páviánra bukkantak, melyek közül az utolsókat körbe fogva, elszakították a csapattól.. Ezek között volt egy nagyon fiatal is, mely félelmében egy szikladarabra mászott, s onnan visított, nya
fogott nagy kétségbeeséssel a többiek után. A kutyák erre a nagyobbakat, melyek rettentő fogaikat mutogatták, szaladni hagyták és csak ezt a szikla
darabot állták körül.
A fióka visitására nagy ordítás és kavarodás támadt a páviánseregben.
A vén hímek visszafordultak és tigrishez hasonló rettenetes szemfogaikat mutogatva, fenyegető ordítással vicsorogtak a kutyákra, midőn egyszerre megjelent a többinél nagyobb és erősebb vén hím és felborzolt sörénynyel, szikrázó pillantással közeledett a kutyák felé és oly fenyegetőn ordított, hogy azok meghátráltak előle. Erre a vén hím bátran odament a szikladarabhoz és karjaira emelve a remegő fiókát, diadalmasan tért vissza a többiekhez, melyek örvendező ordítással fogadták . . .
Másik esetben egy sas csapott le a fá-kon tanyázó majomseregre és egy fiatalabbat megragadott karmaival. Ez azonban kétségbeesetten kapaszkodott az ágakba és visitására odarohant az egész csapat és a szárnyaival csapkodó rablónak nekiesve, marokszám tépték ki a tollait és addig verték, püfölték ökleikkel, mig csak ott nem hagyta a prédáját . . .
A párducz nagyon szereti a majomhust és több izben szokott a hegyek és sziklák között tanyázó páviánokra vadászni, kik mihelyt a gyűlölt rabló
nak a közellétét megsejtik, egy csomóba gyűlve, bősz és kihivó ordítással adják neki tudtára, hogy résen állnak . . .
Mindazáltal sikerül e félelmes ragadozónak egy merész ugrással egyiket vagy másikat megragadni és elhurczolni és ilyenkor, ha a csapat számosabb, a vén himek a párduczot megtámadják s nem ritkán meg is futamitják . . . Egy izben a párducz egy fiatal, tapasztalatlan páviánt ragadott meg, midőn az egy köralaku sziklamélyedés fenekén a kövek alatt férgek és rova
rok után keresgélt. A többiek riadtan menekültek a mélyedést körítő szik
lákra és onnan fogaikat csattogtatva, orditozásaikkal igyekeztek a párduczot elriasztani . . .
Eközben egyik pávián véletlenül egy kődarabot letaszítva, az a pár-duczra esett, amely erre haragosan elordította magát . . . erre valamennyi majom, mintha csak összebeszéltek volna, követ ragadott s a mélyedésben ide-oda szökellő párduczot valósággal agyonkövezték . . . A párducz ordí
tott, ágaskodott, de a majmok által körülfogott szük mélyedésben nem tudott hová menekülni a legördülő szikladarabok elől, amelyek utoljára is agyon
zúzták . . .
Szép példája van a barátságnak és társaséletnek még az állatok egyik legparányibb fajtájánál, a hangyáknál is kifejlődve.
A hires Lubbock, ki egész életét a hangyák megfigyelésének szentelte, néhány hangyát alkoholizált, ugy hogy azok teljesen lerészegedtek és azután igy visszahelyezte őket a bolyba.
Ottlevő társaik először csudálkoztak, azután aggályteljes rövid ide-oda futkosás után, ketten-hárman felemelve, nagy gonddal egy külön czellába vitték a résziegeket, hol gondosan lefektették . . .
Egy hangyabolyban Lubbock egy csápok nélkül született, elnyomorodott hangyát vett észre, mely, még sohse volt ki a fészekből, miután a hangyának a csápja mindene. Ezzel hall, ezzel tapint, ezzel érez és érintkezik a többiekkel.
Egy izben ezt a nyomorékot Lubbock a fészken kivül találta, ahol nagy gyámoltalanul ide-oda keczmergett, mert nem tudta megtalálni a bolyba visszavezető utat, hanem egy másik boly közelébe tévelyedve, annak lakóival czivakodásba keveredett és azok ugy össze-vissza marták, hogy mozdulatlanul terült el, mire az idegen boly lakói a fészektől továbbhurczolva, otthagyták . . .
Rövid idő múlva egyik fészektársa arra járva, reá akadt és midőn meg
vizsgálta és össze-vissza tapogatta a sebesültet, a fészekhez vonszolta és besza
ladva, két másik társával tért vissza, amelyek gyöngéden megnyaldosva és megczirógatva, bevitték a régi otthonba és annak egy külön czellájába helyezték el a legszeretetteljesebb gondoskodással . . .