Mikor a kalifa ennek okát kérdezte, rámutatott a tó tükre fölé hajló füzfaágra. A függő czinke remekül szőtt fészke ringatódzott ott, mint valami
creolnak a lenge függőágya! . . .
— Láttál-e olyan emberi müvet, mely annyira megfeleljen a szükséges
ségnek és czélszerüségnek, mint ez a fészek itt? — kérdezte . . .
A kalifa sokáig elmerülve szemlélte a fészket, azután megrendülve haj
totta le büszke fejét:
— Győztél, óh Abu Omár! Ez a fészek maga bizonyit és maga beszél a teremtés isteni bölcsességéről és tökéletességéről! . . .
A kalifa igazat mondott! Mert a fészek a madárnak az, mi az ember
nek a ház; csakhogy ennél sokszorosan jobb és tökéletesebb. A fészeknél min
den szükséges megvan, ami a szaporodáshoz és a fiatal ivadék felneveléséhez szükséges. A fészekben nincs ártó légvonat, dohos levegő, nyavalyaszaporitó nedvesség és több efféle átka házainknak és czifra palotáinknak, hanem maga a czélszerüség, tökéletesség! és minden fészek ugy van megépítve, amint a kör
nyezet, a helyiviszonyok, az időjárás, az éghajlat és faji sajátságok meg
kívánják.
A függő czinke (Parus pendulinus) fészke pedig valóságos remekmű!
Remeke a szövésnek, azaz inkább annak a művészetnek, ahogyan az úgy
nevezett kallózott nemezféléket készitik . . . Alakjára nézve majd hosszúkás, majd gömbölyű s a legtöbbjén a bejárólyuk egy előrenyúló csövet képez, sőt vannak olyanok is, melyeken ezzel szemközt egy másik kijárólyuk van hagyva.
Ez a meleg és lágy madárpalota oly finoman van a viz fölé hajló jfüzágak hegyére odakötözve, mint valami indiai szultánának lengekönnyü hintaágya.
Különféle finom növényrostokból, de leginkább a füzek, jegenyefák és egyéb növények pelyhes gyapjából oly erősen és művésziesen van összeszőve, mint valami kallózott nemez, hogy Gácsországban kereskedelmi cikket képez. Az ottani lakosok ugyanis egyik oldalát felhasítva, téli harisnya gyanánt viselik.
Ugyanezt teszik nálunk is, mert ez a kis szövőmester hazánk fűzfákkal benőtt mocsaras vidékeinek és nádasainak állandó lakója és fészkéből a mi öreg anyókáink is jó meleg téli bocskort készítenek . . .
De nemcsak a függő czinke, hanem mondhatni majdnem valamennyi madár művész és mester a maga nemében a fészeképités mesterségében és
amint a különféle nemzeteknek megvolt a maga román, arab, góthikus, bi-zanczi stb. építkezési stylje, ép ugy a különféle madárfajoknak a fészkelése is különböző és mindegyiknek megvan a saját jellemző épitésmódja, mely ugy látszik, egyúttal némi összefüggésben van a madár természetével és karak
terével . . .
Erre a legjellemzőbb példa a madárvilág czigánya, a tolakodó és szem
telen veréb! Ez a szárnyas szocziálista, ez a kóborló proletár, szemtelen ter
mészetéhez hasonló, rendetlenül össze-vissza hányt és lopkodott fészket hord össze, minden alaki csín és gondosság nélkül, mindenféle hozzá és hozzá nem való, durva és finom anyagból: sőt még azt is megteszi, hogy erőszakos rablólovag módjára betolakodik más madarak, kiváltképpen a jámbor fecs
kék fészkébe és elfoglalja bitorul a maga számára.
A fészeképités módja szerint, akárcsak az emberek között, különféle mestereket találunk a szárnyas világban. Vannak fonók, szövők, azaz taká
csok, kosárkötők, nemezkészitő kallósok, szabók, fazekasok, ácsok, kőmivesek, bányászok és aknaásó munkások, amelyek fászküket és otthonukat életmód
juknak megfelelő helyeken építik.
A bokrok árnyas levélrejteke, a fák szellős lombsátora, a káka és nádas zizegő birodalma, a gabonaföldek kalásztengere és a mezők, rétek zöld fii-szőnyege, mind-mind alkalmas helyek a fák törzsével, odvaival, villaalaku ághegyeivel együtt. Emberi lakok, tanyák ereszei, templomtornyok párkányai, sziklarepedések, földi lyukak, a folyók partoldalai, barlangok és üregek, asze
rint, amint az épiltőmüvészek szokásai megkívánják és az anyag hozzájuk minden, amit a bőkezű természet csak szolgáltathat, a fák vastagabb ágaitól kezdve, le a legfinomabb gyökérrostig, fűszálak, szalma, növényi gyapot, tüs
kétől kitépett juhgyapju, lószőr, moh, toll, pehely, pókháló, fakéreg, sár,
agyag. sőt még az embergyártotta elhullatott papirszeletkék, czérna, spárga
darabkák, tépés, sőt megesik az is, hogy serényen dolgozó szárnyas művé
szeink a gazdasszony künn felejtett orsójáról, vagy fehéríteni a napra teritett motringjaiból a len és kenderszálakat ellopkodják.
Mig a teremték koronája, az ember, házait, palotáit, fonott és szövött kosarait, gyékényeit két kezével és a hozzávaló szerszámok és gépek ezerféle nemével készíti, addig szárnyasaink a két legelemibb eszközzel: csőrükkel és lábaikkal készítik művészremekeiket.
A kosárfonás durvább munkáit a ragadozók végzik. Fészkük építéséhez hozzájárulhatlan sziklapárkányokat, vagy magas fákat választanak ki és vas
tag faágakat raknak össze-vissza, hatalmas nagyságban és majdnem minden művészet nélkül. A kőszáli- és az aranysas (Aquila fúlva és chrysaetos) vas
tag faágakból összeábdált fészke valóságos mészárszékhez hasonlít, mert pár
kánya tele van fogoly, nyul és másféle állatok véres tetemeivel, hogy a fiókák kedvük szerint lakmározhassanak.
A fehérfejű halászsas (Haliaétus leucocephalus) és a mi csonttörő ha
lászsasunk (Haliaétus albicilla) már nagyobb művészek, mert ezeknek majd
nem kisebb kazalnagyságu fészke, valamely faóriás tetejére van építve és e rengeteg fészek oldalaiban sokszor albérlők is ütnek tanyát, a csókák és vere
bek képében, amelyek fészkeiket ebbe a faágakból erősen össze-vissza font óriási alkotmányba rakják.
Hanyag fészeképitők vadgalambjaink is, mert a vékony ágacskákból ritkásan összerótt lapos fészek, olyan hanyagul és gondatlanul látszik építve lenni, hogy attól fél az ember, hogy minden szélfuvalóm lerepiti a fák ágairól.
A zöldlábu vízityúk (Stagnicola chloropus) egyike a leggondosabb és hivatott művészeknek. Fészkét sásból, közel a viz színe fölé hajló ágakra vagT gyökerekre építi gondos fonással és szépen kikerekített puha tojóágy-gyal ugy, hogy a fészek szélétől a vizig egy menetelea lejáró vezet, hogy ő és
kicsinyei kényelmesen föl és lejárhassanak.
A dél-amerikai kakuk nagyságú Anik-ból (Crotophaga Ani) rendesen öt-hat szokott közösen egy nagy, lapos fészket építeni, amelyen egymás
mel-lett a legegyetértőbb szomszédságban költi ki mindegyik, a maga tojásait és ha fészküket elhagyják, tojásaikat falevelekkel takarják be, hogy ki ne hűljenek.
Fenyves erdőink tősgyökeres lakói: a keresztcsőrűk (Loxiae) és rigóink szintén a leggondosabb fonással készitik fészkeiket, sőt a fekete és énekes rigók a tojóágyat, agyag, marhaganéj és korhatag humuszkeverékkel szépen ki is tapasztják. Az erdei pinty, a tengelicz, a csiz és poszátáink nagy része szintén művészies gonddal fonják fészkeiket, a bűbájos torkú csalogányunk pedig fészke oldalait, hogy lehetőleg megvédje a felfedezéstől, aszulevelekkel fonogatja be, hogy lehetőleg hasonlitson és összeolvadjon a környezettel. Hazai ökörszemünk mohból font fészke, amely egész kis fedeles kunyhónak nevez
hető, valóságos műremek, ezt pedig jóval felülmúlja az afrikai pinc-pinc pinty (Drygmoica tetrix) növényi gyapotból összefont és összekallózott fészke, mely néha majd egy kis fedeles palotát mutat, majd pedig fedél helyett be
járóul egy csőforma nyúlvány van reá alkalmazva.
A hazájabeli tschitrek (Muscicapa eristata) a mimózák és akáczok tüs
kétől meredező villaalaku ágaira egészen a bőségszarvához hasonló fészket sző, a nádi zenérek, több nádszálra kötözve épitik fészkeiket, a dél-amerikai csalogány vagy Synallaxis (Synallaxis garrula) ellenben szalmából és fű
szálakból a fák ágaira majdnem egy öl hosszú csőszerű alkotmányt fon, ha
nyagul felakasztva, amelynek rendesen a felső végében szokott a tojóágy lenni. Ennek a fészeknek az oldalába, nem tudni mi okból, néha egy-egy tariaszinü levedlett kigyóbőr. majd pedig más ilyen valami van befonva.
Talán hogy elrettentse vele a fészekrablókat?
Ugyanilyen talány az is, hogy a kis gébics (Lanius minus) és a rőthátu gébics (Lanius serrator) miért fonják a levendula, achillea és a kakukfü illa
tos ágait fészkeik anyaga közé, s miért teszi ugyanezt egy ceyloni hasonló madárfaj is, mely a fahéj illatos kérgét vegyiti fészkébe?
Csodának nevezhető az ausztráliai Plectorynchus lanceolatus mézszivó madárnak a banksiák és kazuárfák villaalaku ághegyeire függesztett fészke, mely olyan, mint egy függő bölcső, fonása pedig olyan sürü és finom, hogy vizet lehetne merni vele, miután nem ereszti keresztül.
A madárvilág takácsai az áírikai és indiai szövő-madarak. Ezek a pálmalevelek hosszú és S Z Í V Ó S rostszálaiból, ruganyos fűszálakból lombik, retorta vagy kúpalakú és gömbölyded fészkeket szőnek csöves bejárattal s magasra helyezett tojóágygyal, hogy a kigyók és más efféle ragadozók tojá
saik és fiókáikhoz ne férhessenek. A szövés ugy történik, hogy midőn a hosszú rostszálat csőrükkel lehasítják a levelekről, lábaikkal nagyserényen hurokfor
mán összegalyabitják és a szál végét csőrükkel rajta keresztülhúzzák. Igy megy az serényen, szem-szem után, csőrrel és lábbal, egyforma serényen munkálkodva. Egyes afrikai szövőfajok, minők a társas-szövők (Ploceus
socius), az akáczok és gummifák ágai közé középszerű boglyanagyságu csú
csos tetőt szőnek és ez alatt százanként, ezrenként költenek, békés egyetértés
ben. A fészkek a tető alatt egymás mellett vannak és népes méhkasként rajzik a munkás madársereg a tető alatt. Néha a fészek, melyet évről-évre folyton
tovább építenek, olyan súlyos lesz, hogy a fa letörik alatta. Az egyes szövőfa
joknak zöld fűszálakból font fészke nagy, gömbölyű gyümölcshöz hasonlít.
Ezek a fészkek annyira megtévesztették a középkorban a Marco Polo nevü hires velenczei utazót, hogy azt irta, miszerint: „Indiában olyan csudálatos gyümölcsök lógnak a fákon, melyeket ha felnyitunk, hát tojásokat és eleven rnadárfiókákat találunk bennük."
Az indiai szabómadár (Orthotomus longicauda) árhoz hasonló hegyes csőröcskéjével két nagy falevelet valósággal összevarr és ezt a S Z Í V Ó S fűszálak
kal szélein egymáshoz varrt levélüreget béleli ki fészeknek tojásai és fiókái számára.
A madárvilág ácsmesterei, melyhez honi harkályfajaink tartoznak, vésőforma csőreikkel zacskóalaku üregeket kopácsolnak az odvas fák tör
zseibe; ezt az ácsmesterséget azonban nemcsak a fészeképités, hanem élelem
keresés czéljából is üzik; a bányászok pedig, minők: a parti fecskék, a méh
evő gyurgyókák és jegérek, hosszú üregeket vájnak a folyók, patakok olda
laiba és ezeknek kemenczeformán kibővülő végében rakják le tojásaikat, me
lyeknek tojóágyát hazai jegérünk (Alcedo ispida) halszálkákból gábalyitja össze. Az ausztráliai Pardalotís punctatus pedig valóságos kutszerü üreget váj mélyen le a földbe és fiókáit az ebből torkolló, puhán és melegen kibélelt
sötét katlanban neveli nagyra.
Nem hiányoznak szárnyasaink közül a kőmivesmesterek sem. Fecskéink kisded sárpalotája, melynek minden egyes göröngyét, hogy jól egymáshoz tapadjanak, nyalkájukkal gyúrják össze, valóságos kis műalkotás. Az ausz
tráliai ^Ariel fecskefaé. (Chelidon Ariel) sárból gyúrt fészke a lefelé fordított hasas üveghez hasonlít. A belsejében két részre van osztva. Egyik a hím alvó szobája, a másik pedig a nőcskéá és a fiataloké. Az afrikai árnyékmadár (Scops umbretta) a fák villaalaku ágai közé, iszappal vert sásból és ágakból
valóságos tágas házat épit magának, melyben a puha sáslevelekkel kibélelt költőszoba leghátul van. Ez előtt van az ebédlő, melynek talaján lakomájának maradványai: kigyók, békák és gyikok hevernek; legelői pedig van az örterem, amelynek bejárójánál a him állandóan őrködik . . . Az afrikai toco (Rham-pastos toco) himje szintén mester a kőmivesmunkában. Hogy nőstényét az anyai kötelesség szorgos betartására szorítsa, a csőrében hordott sárral be
tapasztja a faodu nyílását és csak akkora lyukat hagy rajta, amelyen keresz
tül a bentülő párját és fiókáit ezek felnövéséig táplálhassa . . .
A hires ehető fecskefészeknek, mely Ghinában a gazdagok legkeresettebb nyalánkságai közé tartozik, a Sálangan-fecske (Hirundo esculenta) fészke.
Ez a hires csemege a chinaiakon kívül nemcsak Indiában és a malayoknál, hanem ma már Európa inyenczeinél is keresett és igen nagy megbecsülésben részesül és évről-évre nagyobb mennyiségben kerül a piaczra belőle.
Ez a kis kelet-indiai fészekmüvész, mely nem nagyobb a mi csízünknél, feketés-barna és fehér tollazatú és hátsó Indiának sziklás tengerpartjain a sziámi partvidéken, továbbá a borneoi és a philippini szigeteken található, a hol minden három hónapban, a leghozzáférhetlenebb tengeri barlangok, sza
kadékos sziklaüregek és megmászhatlan sziklaszorosoknak szédítő magasságú
"ÖS
•f M
03 tSl m
•G>
m co o
Cl—I I
•ed Ö öű a
n a
W5
meredek falaira rakja csudálatos fészkét, melyek közül a legbecsesebbnek tar
tott tunMn-fészkelc, az ég birodalma urának az asztalára kerülnek, hol font
ját, a mely legalább is száz darab fészekből áll, 160 koronával fizetik. Éven
ként átlag 500—600.000 darab fészek kerül eladásra. Drága ára következté
ben tehát a benszülöttek a halálveszedelemmel daczolva, buzgón neki látnak a fészekszedés nyaktörő munkájának és S Z Í V Ó S bambuszléczekből állítanak össze olyan szétszedhető és összerakható létraszerü, de veszedelmesen ingó alkotmányt, melylyel a barlangok mély üregeibe alá tudnak bocsátkozni, vagy pedig dayákmódra kötélen eresztetik le magukat a szédületes sziklapárká
nyokról és fáklyával kezükben kutatják át a sötét barlangok öbleit és falait, melyeknek fenekén bőgve és harsogva törnek meg a tenger hullámai.
A fészkek egyik oldaluknál fogva erősen a sziklafalhoz vannak ragadva, ugy, hogy erővel kell lefejteni és midőn az erre rendelt zacskó megtelik velük, egy zsinór segítségével felhúzzák. Néha megtörténik, hogy az, vagy azok, kik odafenn a kötelet tartják, a gazdag zsákmány láttára, a birvágytól elkápráz
tatva, elmetszik a kötelet, vagy pedig szerencsétlen társukat egyszerűen ott hagyják az ég és a tomboló hullámok között fügve, a sziklafolyosók sötétjé
ben. Mindkét esetben, a szerencsétlen össze-vissza zúzódva, a tenger zsák
mányává lesz.
Kétféle ehető indiai fecskefészek létezik, a fehér és a fekete, melyek közül az első, a legbecsesebb, ugy néz ki, mintha fehér, áttetsző vizahólyagból vagy gelatinból lenne készítve. Alakja kagylódad és alig valamivel nagyobb egy fél ludtojásnál. A benszülöttek azt tartják, hogy a fehér fészkek csak a legsötétebb barlangokban találhatók, barnásak, feketések és a tollakkal, a fiatalok ürülékével és egyéb piszokkal fertőzöttek pedig a világos barlangok
ból kerülnek elő.
Ez azonban csak mende-monda, valamint az is, hogy kétféle salangan-faj készíti ezeket a különböző szinü fészkeket. Ez utóbbit megengedem, de csak ugy, hogy a kétféle faj egyformán fehérszínű fészkeket készit, a különb
ségnek oka azonban abban rejlik, hogy a fehérszinüeket korábban, tehát épí
tésük után, vagy akkor szedik, midőn még csak tojások vannak benne; a bar
nás szinüeket pedig későbben, a fiókák felnevelése után és ezek a levegőn való hosszú beszáradástól megbarnultak és a fiatalok tollaitól és mocskaitól be vannak piszkítva s különböző nagyságuk is abban leli magyarázatát, hogy a fehérek kevósbbé, a barnák és feketeszinüek jobban össze vannak száradva és zsugorodva.
A fészkek anyagára nézve is igen sok ideig eltérők voltak a vélemények.
Majd azt állították, hogy kocsonyaszerü tengeri puhányokból, a tenger taj-tékjából vagy bizonyos halikrából és algafajból, sőt azt is ráfogták, hogy bizo
nyos fának a nedvéből készülnek, majd pedig azt, hogy a madár bizonyos kocsonyanemü nyúlós váladékot termel begyében, mely a levegőre érve, gyor
san megszárad.
Ez utóbbi állítás jár legközelebb a valósághoz, mert a vegytan kiderí
tette, hogy a fészekanyag nagyobb részben állati enyvből és nyálkából áll, melyben megemésztett parányi polypok és fejlábuak vagy pedig az Usued
plicatának nevezett kocsonya állományú moszatnak maradványai találhatók s továbbá, hogy a párzás és a fészeképités ideje alatt a salangánok nyálmi
rigyei, és a zúzának és gyomornak különben is mirigyekkel dúsan ellátott falai erősen megvannak duzzadva s a mellett bizonyít még az is, hogy egy fészek
nek az építése egy hónapi időt vesz igénybe.
A mi e fészkeket annyira keresetté teszi, az nagy részben az emberi tor
kosság és az a hiedelem, hogy rendkívül erősítő és konserváló hatással van
nak a gyomorra és az elernyedt idegekre. Különösen csudahatásunak nyil
vánítják erős tyuk, vagy báránylevesben megfelelő fűszerekkel, továbbá egy tengeri algának a kifőtt levében kevés szerecsendió-virággal és curryval fűszerezve. Sí non verő, e bon trovato!
A salangan fecskét is a madárvilág egyik kőművesének vagy építőmes
terének nevezhetjük, de még tökéletesebb fazekasmesternek, a brazíliai ős
erdők egyik szárnyasát, a melyet a benszülöttek Joáo el barronak, azaz sárjankónak neveznék. Ennek természetrajzi neve Furnarius rufus és fészke egy vízszintes faágra helyezett kalaphoz hasonlít. Egészen agyagból van épitve, oldalt nyíló bejárattal, belseje pedig egy közfallal kétrészre van osztva.
Az első részben a him őrködik és kicsisége daczára vitézül megvédelmezi a második részben tojásokon ülő nőcskéjét a betolakodni akaró kigyók, pat
kányok és madárölő pókok támadásai ellen.
Ügyes fazekas és építőmester a mi tolvaj természetű szarkánk is, mert a kökény, akácz és galagonya tüskéktől meredező ágaiból egész védőtetőt rak fészke fölé, a tojóágyat pedig olyan szépen és simán kikeni, kisározza agyag
gal, akárcsak egy kályhásmester . . .
A szárnyas művészek között kiváló helyet foglalnak el a műépitő- ós diszitőmesterek és közöttük a legelső sorban az ausztráliai atlasz- és gálMros atlaszmadarak (Ptilonorhynchus holosericus és Ghlamydodera maculata)
ezek a seregély és csókanagyságu madarak, melyek közül az első igen szép sötét aczélkék tollazattal ékeskedik, a másik ellenben barna alapon feketén csíkozott tollrubát, nyaka körül pedig baraczkvirág szinü tollgallért visel.
Ezeknél nem tudja az ember, hogy ügyességüket vagy műérzóküket bámulja-e jobban, mert ezek nem fészket, hanem a szó szoros érteljmében kis mulató kunyhókat építenek az örökzöldlevelü illatos növények földbedug
dosott ágaiból- Az egész építmény a mi csúcsos alföldi csőszkunyhóink alak
jára emlékeztet. Belső oldalfalait azonban minden színben váltakozó mag
vakkal, csillogó kövecskékkel, ragyogó jegeczekkel, fénylő érczdarabkákkal, tarka madártollakkal, naptól fehérített csontocskákkal és csigaházakkal díszítik föl s továbbá beleszövik a vadselyem fénylő szálait és az el nem her
vadó virágok szines szirmait is. A kunyhó előtti tenet pedig telerakják és föl-diszitik, még pedig különféle alakokba formáitan, gyors és kitartó szálldogá-lásuk közben talált mindenféle szines és csillogó holmival, ugy hogy nem egyszer termésaranydarabokat és gyémántot és más drágaköveket is találjak az ilyen fészekkunyhókban. Emiatt nemcsak a benszülött vadak, de a letele
pült gyarmatosok is keresve-keresik ezeket a kis mulatókákat, mert nem egyszer igen értékes tárgyakat, sőt elveszett ékszereket is találtak bennük,
miután, e szárnyasok, akárcsak a mi szarkáink és csókáink, a csillogó és fé
nyes dolgokat nagy előszeretettel ellopkodják, hogy mulatókáikat földiszit-sék velük. Érdekes, hogy ezek a kunyhók csak játszadozásra épülnek.
A tulajdonképeni fészküket rendesen egy közellevő kauri fának lombjai közé rejtik el . . .
Szárnyasaink közül számosan nem a bokrok és fatetök szellős lomb
sátorát választják fészkelési helyül, hanem a faodukat, fali lyukakat és a sziklarepedéseket béllelik ki mohval, pehelylyel, növényrostokkal és más
egyébbel jó puhára tojóágynak. ,
Füsti- és házi fecskéink kőmivesmesterek módjára saját nyalkájukkal átgyúrt sárgömböcskékkel épitik fészkeiket, mely, hogy tartós és szilárd le
gyen, apró szalmaszálakat s tokiászokat kevernek bele. A parti fecskék, méh
evő gyurgyókák bányász- és aknamesterek módjára hosszú lyukakat vájnak a partoldalba és ennek katlanszerüen kibővített vége szolgál tojóágyul. Har
kályaink, akárcsak az ácsmesterek, kopogtatják a fák odvait és vésőalaku csőreikkel levagdossák, kisimítják, zacskóalakura kibővítik ezeket az odva-kat. Kopogásuktól szinte zug az erdő, mert az északamerikai Picus princi
pális hatalmas csőrével egy-egy csapásra olyan szilánkokat hasit le, hogy tüzelni lehetne vele s némelykor egész két karra való faforgács is hever az
alatt a fa alatt, amelyen ez a szárnyas ácsmester dolgozott.
Bármily felületesen pillantson is be valaki a természet háztartásába, látni fogja, hogy abban a madárvilág nemcsak fontos, de egyenesen nélkü
lözhetetlen szerepre van hivatva. Az ősembert semmi más, csak iá madár
világ munkája taníthatta meg a kertészkedésre és rovarirtásra!
Madaraink nélkül ugyanis nem teremjrie egy szál fü, egyetlen fa és egy folt gabona, vagy szem gyümölcs a föld szinén. Nélkülük a lég tele volna legyekkel, szúnyogokkal, a hernyók és rovarok milliárdjai pedig elpusztí
tanának, fölemésztenének minden zöldet és tenyészetet . . .
Hogy ehhez az állításhoz kétség nem férhet, azt elég szomorú példa bizonyítja kézzelfoghatóan. Csak azokat a vidékeket és környékeket kell meg
tekinteni, ahonnan az emberi tudatlansággal s kapzsisággal párosult tor
kosság, a madarak elfogdosásával, a fészkek pusztításával, a bokrok, erdők és ligetek kiirtásával elűzte a madárvilágot, különösen a rovar- és ftéreg-pusztitó hasznos fajokat. Az ilyen vidékek képe valóban nagyon szomorú!
A fák és bokrok satnyák, kopaszok, a gyümölcsösök terméketlenek s gyümölcs helyett hernyófészkek, lepkebábok rongyai csüngnek a fákon • . . és maga a vidék erdőivel, völgyeivel együtt kietlenül néma és hangtalan! . . .
Csak egy pár rövid, de annál megdöbbentőbb példát sorolok föl!
1862-ben a trieri kormánykerületben hét község burgonyatermését tették tÖDkre a cserebogárpajorok. A kár 40.000 tallérra rúgott. Ugyanabban az évbeli e kerületből 300 hordónál több bepáczolt sármány, czinke is egyéb apró madár küldetett inyenczfallatokkent Olasz-, Angol- és Franczia-országba.
Bern kantonban (Svájczban) 1864-ben 83.738 véka cserebogárpajort szedtek össze, mely a kormánynak 207.180 koronájába került, ellenben az
ugyanezen évben összefogdosott és elszállított rigók, czinkék, seregélyek, zenénelv és sármányok alig 6000 koronát jövedelmeztek.
1869-ben Pest környékén a gyürüs pohók (Bombyx neustria) — ez a legveszedelmesebb lepkefaj — milliószám lepte el a kerteket, gyümölcsösöket, sőt még a fűzfákat is csupaszra rágta, mert a dúsgazdag és különcz ter
mészetű B . . . J . . . báró urnák az a kificzamodott ötlete támadt, hogy vendégeinek másfél héten át (mint valaha Lucullus, a hírhedt római dob-zódó tette), madárnyel vekből és madárvelőkből készült pástét omokkal és ragout-kal kedveskedett. E „geniális" ötlet 60.000-nél több madárnak az éle
tébe került, mert boldog-boldogtalan a madárfogással foglalkozott, miután a báró ur gazdagon fizetett érte . • . A báró urnák ez a madárfogás bele
került több száz forintjába, a vidék pedig ezt az ötletet ugyanannyi száz
ezrekre rugó kárral fizette meg, mert minden termés a lábán veszett. . . . Hogy az emberi erő minő gyenge és tehetetlen a féregpusztitással szem
ben, mutatja az, hogy nálunk a breznói kincstári erdőkben 1870-ben a betűző szu (Bostrychus typographus) 50.000 ölnél nagyobb területű erdőt pusztitott el. E rovar irtására a kormány 40.000 koronát költött, még se lát
szott semmi foganatja . . .
Állitsuk most ezzel szembe, hogy egy nyáron mennyi ártó férget vagy rovart képes elpusztítani egyetlenegy czinke-család!
Egy czinkepárnak évenkint 16—24 fiókája szokott lenni és egy czinké-nek napi táplálékul legalább is harmincz rovarra van szüksége, a mi napon
ként circa 800 rovart tesz ki, 90 nap alatt pedig 70.000-et. Vegyük hozzá még azt is, hogy e rovarok között legalább 20.000 nőstény volt, amelyek mindegyike legalább is 100 petét rakott volna a nyár folyamán — ez kitenne tehát két millió darabot — és ezt a munkát egyetlenegy czinkepár és családja
teljesítette! . . .
Mennyi temérdek ember kellene ennyi rovarnak az lelpusztitásához, ha ugyan képes lenne rá? A belőle eredő haszon bizonyára nem fedezné azt a horribilis költséget, amennyibe ez a pusztítás kerülne és még akkor is kér
dés maradna, vájjon az a sok ember képes lenne-e a rábízott munkát ugy elvégezni, mint a czinkepár és kicsinyei?
Ez az egy példa is világosan mutatja, hogy az ember a féregpusztitó madarak munkájával nem veheti fel a versenyt.
De hogy madaraink ezt az áldásos munkát végezhessék, arról az okszerű madárvédelemnek kell gondoskodnia . . .
Az okszerű madárvédelem nemcsak abban áll, hogy a féregpusztitó hasznos madarainkat (minők a zenérek, a szén-, kék-, búbos-, barát- és feny-ves-czétke, a fakusz, légykapó, nyaktekercs, csuszka stb) fészkelésükben megvédjük, pusztításukat meggátoljuk, hanem abból is, hogy őket könnyé
keinkre, vidékeinkre telepítve, megadjuk nekik a fészkelésre és szaporodásra való alkalmat és a tél zordon idején gondoskodjunk némileg táplálásuk
ról is . . .
Hasznos madárfajainknak a megfogyatkozását főként az okozza, hogy az erdők rendezésénél és szabályozásánál az odvas fáknak irtó háborút üzen