krokodil egyre mélyebben vonszol a vizbe . . . mig végre egy hörgésbe fuló orditással mindkettő eltűnik a vértől vöröslő vizforgatag alatt . . .
De nem mindig igy történik! Néha a tigris iszonyú erejű talpaival a krokodil állkapcsáját széthasítja, mint a kesztyűt, mert rettentő erejénél és vér-szomjánál fogva épp oly zsarnokilag és korlátlanul uralkodik Indiának állat
világa felett, mint a kincsekben gazdag Bengáliának hatalmas Maharad
zsája . . .
A tigris mindenben a ragadozók ideálja! Jóval vakmerőbb, telhetet
lenebb, vérszomjasabb és kegyetlenebb az oroszlánnál és zsákmányát, még a nála jóval gyengébbet is, nem nyilt támadással, hanem alattomos, kigyószerüen lappangó orvtámadással rohanja meg és ha az éhség gyötri, nálánál nincsen félelmesebb ellenfél, megsebesitve pedig a düh valóságos veszett paroxismusá-val konczol és öldököl . . .
Az oroszlán és a tigris karakterét összehasonlítva, fajegységük daczára, nagy a különbség! Az oroszlán a legtöbb esetben nyiltan támad . . . Éhségét
orditásával jelezve, áldozatát nem csellel, hanem erejére támaszkodva, ipar
kodik elejteni és nem öl többet, mint amennyivel éhségét csillapíthatja. A tigris ellenben kigyószerü lappangással, orvul és alattomosan támad és a nyáj közé kerülve, mintha megrészegednék a vérszagtól, addig öl és marczangol, mig bele nem fárad. Barnásvörös feketén csíkozott bőre annyira hasonlít a dsun-gelök és erdei tisztások rőtvereses árnyalatához, hogy a legtapasztaltabb
vadász szeme sem veszi észre a bozótok és a bambuszszálak tarka szövevényé
ben, az oroszlán színezete ellenben a puszták homokjának fakósárgás színét viseli . . .
A tigris sokkal jobban vágyik az emberhúsra, mint a puszták királya.
Rémesnek mondható azoknak az áldozatoknak a száma, melyekről az indiai kormány Kékkönyve beszámol.
1875-ben egyetlen egy nősténytigris miatt 13 falu lett néptelenné és 260 négyzetmértföldnyi táj lakatlan pusztasággá. 1869-ben egyetlen egy nőtigris 267 embert falt fel, Alsó-Bengáhában pedig hat év alatt 13.500 ember lett a tigrisek prédájává és e között a nagyszámú áldozat között jóformán alig akad európai ember, mert bebizonyított tény az, hogy mint az oroszlán a négereket, ugy a tigris is inkább a benszülötteket rohanja meg, mint a fehéreket. Táma
dásainak Indiában különösen az ültetvényeken dolgozó kulik és chinaiak vannak kitéve. Hiába védik magukat nád és bambuszfalakkal. A tigris észre
vétlenül hátulról támad reájuk, és talpának ütésével koponyájukat beszakítva, elhurczolja őket.
Megtörtént, hogy egy ültetvényes lovát a fához kötve, egyik chinai mun
kásának éppen a kávébokrok között magyarázott valamit, midőn egy tigris a kétméteres nádfalat átszökve, az ültetvényesnek közvetlenül az oldala mellől ragadta el a chinai munkást, miután a legnagyobb könnyűséggel és biztos
sággal 16—20 lábnyira szökik, ha azonban áldozatát elhibázza, nem üldözi tovább, hanem a sűrűbe szökve, elsompolyog.
India, Jáva és Sumátra erdeiben a bőségben tenyésző vaddisznók,
6zarvasok, zebuk és bivalyok bőséges táplálókot nyújtanak neki, mert jóformán
Donásiy: Tengereken innen, tengereken tul. 11
nincs az az eTŐs állat, mely le ne roskadna, midőn a dsungelök füvében feléje kúszva, egyetlen lezuztó szökéssel a hátán terem és talpának a csapásával nyakát vagy a gerinczét töri l e . . . A. kemény koponyájú bivalyok között azon
ban sok esetben: félelmes ellenfélre talál, mert azok szarvaikkal vagy a levegőbe hajítják, vagy pedig homlokukkal a fák derekához szorítva, összezúzzák . . . Amilyen kitűnő ugró, ép olyan ügyesen kúszik a fákra és kitartóan úszik, sőt még a nagyobb folyóktól és széles tengerszorosoktól sem riad vissza.
Midőn az angolok a Malakkai-félsziget déli csúcsán fekvő Szingapore szigetet elfoglalták, az időben hire-hamva se volt ott a tigriseknek, dé alig, hogy a bors- és a gambirültetvények megmunkálására nagyobbszámu chinai munkást telepitettek a szigetre, ezek közül mindennap felfaltak egyet-kettőt a tigrisek, kivált azok közül, kik az erdő és a dsungelök irtásánál dolgoztak.
Hiába vadásztak rájuk, hiába tűzött ki a kormány egy-egy tigrisfejre 100 dollárt, a tigrisek száma folyton szaporodott, mert a Malakkai-félszigetről — daczára, hogy egy mértföldnyi széles tengerszoros választotta el, éjjelenként
átúsztak a Szingapore szigetre, — sőt egy reggel a szigetet körülvevő hálókba, félig megfulladva, egy tigrist találtak, amely lábaival és karmaival annyira beleakadt a háló bogaiba, hogy nem tudott szabadulni.
Gondwana tartománynak egyes részeiben a tigrisek annyira elszapo
rodtak, hogy a Gangesz alsó részeit lakó szegény Molunghi népnek, kik a sófőzők kasztjához tartozva, ott sót főznek, a folyó alacsony homokszigeteire kellett menekülnie. De hiába! A tigrisek ott is valóságos ostromzár alá vették őket és átúszva a Gangeszt, csónakjaikból és földbe ásott kunyhóikból raga
dozták ki az embereket. Ezeknek a szerencsétleneknek nem lehet erről a szomorú helyről menekülniük, mert nemcsak a Sunderbund járatlan renge
tegei, a tigrisek és vámhivatalnokok nem engedik, de kasztjuknak szigorú tör
vényei is odakötik őket elválhatlanul.
Erejét tekintve, minden izma, minden szál idege aczélból látszik lenni.
Nemcsak egy embert, szarvast, vagy egy fiatal bivalyt, hanem még egy lovat is képes könnyedén elhurczolni.
Hasskarl beszéli, hogy Hantámnak déli partvidékén, az ottani törzsnek a főnöke egy lovat vásárolva, azt négy fegyveres őrizetére bizta. Ezek, hogy a tigriseket elriaszszák, az éjszaka beálltával az istálló mind a négy sarkán nagy tüzet gyújtottak . . . Egyszerre azonban hatalmas orditás rázta meg a levegőt és a tigris a három méter magas bambuszkeritésen átszökve, az őrökön keresztül az ágaskodó paripára vetette magát és azt egy csapással leterítette és mielőtt a fejüket vesztett harczosok magukhoz tértek volna, szájában a lóval ujra átszökött a kerítésen és eltűnt a sötétségben . . .
Igaz, hogy a jávai lovak nem nagyobbak az orosz kozáklovaknál, mindazonáltal egy majdnem tiz láb magas bambus-sövényen egy ilyen lóval is átszökni — óriási izomreröre mutat! . . .
A tűzzel és lármával el lehet ugyan riasztani, de, ha éhes vagy ha fel van dühösitve, akkor tűznek, lángnak és mindennek vakon neki rohan, mint Mékongban történt, hol nyolcz rizsmivelő ült és hevert kunyhójuknak a lobogó tűzhelye körül, midőn egy éhes tigris a kunyhó tetejét beszakítva,
egyet megragadott közülök és egyetlen harapással megölve, a többi hétnek lármája és ordítozása daczára, a tetőnyiláson át magával hurczolta.
Forbes, ki sokáig tartózkodott Indiában, hajmeresztő részleteket közöl arról a fejvesztett rémületről, melyet egy-egy betörő tigris a falvak és kisebb városkák lakói közt képes gerjeszteni. Mindenki fut és menekül, az anya gyermekét, a család a betegeit cserben hagyja, csakhogy a saját életét meg
menthesse.
De nem is csoda! Guwrathban egy éjjel három fegyveres őrt faltak fel, a postaküldönczök pedig fáklyavivők, dobverők és fegyveres kísérők nélkül nem mertek éjjel kimozdulni.
Guzerat tartományban a Gunea folyó gázlójánál két héten keresztül minden nap egy levélhordót hurczoltak el, a tizenötödik napon pedig az em
ber helyett a bőrpostazsákot ragadta el a tigris, mert a küldöncz azt eldobva, a nem messze legelésző bivalyok közé menekült, melyek az utána eredő tigrist hatalmas szarvaikkal tovariasztották.
A Kutkum-Sandi sziklaszorosban egy nőtigris ütötte fel leshelyét és hét hónapon keresztül minden nap egy embert falt fel, melyek között tizen
hét levélhordó volt. Ez a falánk szörnyeteg minden összeköttetést megszakí
tott a kormányzóság és a felső tartományok között, miután ez a szoros volt az egyetlen közlekedő ut. Hiába tűzött ki a kormány magas vérdijat a fejére, egyetlen vadász se merészkedett ez ellen az épp annyira ravasz és óvatos, mint vakmerő és vérszomjas ragadozó ellen sikra szállani.
Végre Hodgson kapitány, a hires tigrisvadász elejtette ugyan, de fél karjával és majdnem életével fizette meg ezt az utolsó tigrisét.
Elliot őrnagy és Rice hadnagy társaságában indult útnak és három héten keresztül hiába keresték, csapázták, nem tudtak nyomára akadni — és ennek daczára mégis minden nap eltűnt egy-egy utas vagy küldöncz, kik
nek véres maradványait majd itt, majd amott lelték meg.
Három heti sikertelen hajsza után, Rice és Elliot a szorosutnak erdős lejtőit kutatták, Hodgson kapitány pedig egymagában a szoros alsó részé
nél, a Thuga folyó körüli dsungelben néhány foglyot akart lőni reggelire s ugy beszélték meg, hogy tiz óra táján a folyó gázlójánál találkoznak.
Reggel hat óra felé járhatott az idő. A kapitány a foglyok hivó hang
jaira figyelve, gázolt a tisztások magas füve között és hogy jobban szétnéz
hessen, a folyó magas partja felé indult. A sárga és vörös virágú gambi-bok-rok körül azonban egész sereg tarka lepkét látott szállongani, amelyekből néhányat széles peremű kalapjával nagy nehezen elfogva, Elliot barátjának akart velük kedveskedni, aki szenvedélyes lepkegyüjtő volt.
A lepkéket kalapja széles peremére tűzve, veritékben ázva érkezett a folyóhoz, amelynek partján egy ideig vizmentén haladva, a túlsó parton álló corintha-fa alatt egyszerre csak egy óriási tigrist vett észre, mely a szétszaggatott véres emberi maradványok mellett aludni látszott . . .
A kapitány örömteljes borzongást érzett! Ez az! A Kutkum-Sandi ret
tegett emberevője! Végre, hosszú keresés után reáakadt!
Szemeit a tigrisre függesztve, óvatosan lépdelt tovább, midőn egy szá
raz galy megroppant a talpa alatt.
E roppanásra a tigris villámként szökött fel fektéből, s vadul szikrázó szemeit a kapitányra menesztve, morgó hördülés közt oldalait csapkodta gyűrűzött farkával . . .
A kapitány lövésére felordítva, ugrásra guggolt, a második lövésre pedig magasan a levegőbe szökve, hanyatt vágódott és oldalára fordulva, mind a négy lábát görcsösen elmeresztette.
A kapitány látva, hogy halálosan van találva, gázlót keresett, de elébb, régi jó vadászszokás szerint, ujra meg akarta tölteni fegyverét. De hiába kutatott táskájában golyók után . . . azokat a sátorban feledte és csak a farkások számára való két vágott ólommal töltött patront talált az apróbb szárnyasvadakra való töltények mellett a táskájában . . .
— Szerlencsémre a tigris halálosan van találva! — gondola a mozdu
latlanul elterülő vadra pillantva, miközben a két vágott ólommal töltött pat
ront a puskájába tolta, azután a legsekélyesebb helyet kikeresve, lefelé a folyóba gázolt, mig végre egy aláhajló fának a gályát megragadva, felka
paszkodott a túlsó part meredek tetejére . . .
A hatalmas ragadozó vagy negyven méternyire hevert tőle, mind a négy lábát mozdulatlanul elnyújtva . . . Majdnem két méternél hosszabb, óriási vén állat volt, ragyogó vörösbarna szőrmével, melynek fekete csíkjai bársonyként fénylettek, hasa és hatalmas pofaszakálla pedig fehér volt, mint a hó . . .
Már épp a lábát emelte, hogy közelről is megszemlélje, midőn a tigris, melyet a golyó csak erősen megszédített, talpra szökve, hörgő ordítással szö
kellt feléje . . .
A kapitánynak alig volt annyi ideje, hogy czélba vegye, midőn azonban látta, hogy a dühöngő bestia érezni se látszik a testébe fúródó ólomdarabokat, gyorsan a földre vetette magát s lélekzetét visszatartva, halottként, mozdulat
lanul feküdt ott . . .
Ez az utolsó gyenge reménye maradt a menekülésre. Futással nem menekülhetett volna, mert a tigris pár pillanat alatt beéri és leteríti, más fegyvere nem volt, azt azonban tudta, hogy a halottakat csak a végső szük
ségben szaggatja szét és falja fel . . .
A másik pillanatban a tigris már mellette állott. Érezte forró, bűzös fujtatását és szive görcsösen összeszorult, midőn a hatalmas talpak toll-könnyüséggel ide-oda forgatva, dobálták. Mikor ezt megunta, lehasalt mel
léje és széles talpát a kapitány szájára fektette, kinek álla majd betörött, lélekzete pedig akadozni kezdett a rettenetes nyomástól . . .
Egy ideig reménykedve várta, hogy visszahúzza a talpát, midőn azon
ban fulladozni kezdett, fogaival oly erősen beleharapott a tigris egyik ujjába, hogy az rögtön visszarántotta a talpát, de eközben karmaival a kapitány orrát betörve, az állát ugy összeroncsolta, hogy majd elalélt a fájdalomtól.
Ennek daczára megtartotta egész lélekjelenlétét s
halott-mozdulátla-nul maradt és mialatt egyik örökkévalóságnak tetsző pillanat a másik után múlt el, azon gondolkozott, mikép menekülhetne rettentő helyzetéből? . . .
De csak barátai segítségére számithatott, kik bizonyára keresni fog
ják és erre kell elhaladniuk, hogy a gázlóhoz jussanak . . . és noha a sebeit nyalogató bestia folyvást rászegezte zöld karikákban villódzó szemeit, időn
ként egy-egy lopott pillantást vetett lezárt szemhéjjai alól a tájra . . . Igy multak a rettentő perczek egymás után, midőn egyszerre a távol
ban Ricet és Elliotot pillantotta meg, kik lassan közeledtek a folyó felé . . . A fölötti örömében, hogy segítségükkel tán megmenekülhet, ő, a tapasz
talt és óvatos vadász, annyira elfeledkezett magáról, hogy félig felemelkedve, harsány segélykiáltást hallatott . . .
Ezt a vigyázatlanságát azonban majdnem az életével fizette meg! Mert a tigris rövid dühorditást hallatva, szökött fel fektéből, hogy torkon ragadja, mi ellen a kapitány karját ösztönszerűleg az ágaskodó tigris torkába taszítva, azt visszalökni igyekezett . . .
A tigris hátrált is, de a kapitány karját rettentő fogaival egy hara
pással összeroppantotta, ugy, hogy egy pillanatra az irtózatos fájdalomtól az ájulás kerülgette és félig eszméletlenül hevert a vadállat fogai között és midőn az eleresztette, végigzuhant a földön . . .
Eszmélete ugyanekkor visszatért és rettentő fájdalmai daczára ujra mereven és mozdulatlanul maradt, mire a tigris fujtató morgás közit macs
kaként körülkerülgetve, érdes, tüskés nyelvével az arczából és állából patakzó vért kezdte nyalogatni, közbe-közbe pedig vadul villódzó szemekkel figyelte, hogy áldozata nem lélekzik-e? . . .
Hodgson kapitány zárt szemekkel, mozdulatlanul feküdt, csak halál
félelemtől szorongó szive vert görcsösen. Erre a tigris kis idő múlva felállt, szélylyel nézett, azután vagy tiz lépésnyire lehasalt, de pár perez múlva egyetlen szökéssel ujra mellette termett és körmeit belevágva, egyik oldaláról a másikra hengergetve, nézte, szimatolta, hogy van-e még élet benne? . . . Valahányszor melléje szökött, a kapitány rögtön visszafojtotta lélek-zetét és igy ment ez majdnem egy teljes óráig, mialatt a kapitány oly rettentő kínokat állott ki, hogy már-már a halált kívánta enyhülésképpen, de az élet-hezi ragaszkodás és az a remény, hogy ennek a rettenetes játéknak tán nem
sokára vége szakad — mindannyiszor visszatartotta attól, hogy szétszag
gattassa magát a tigristől.
Megint egy hosszú negyedóra múlt el, mely alatt a tigris nem moz
dult, mire a kapitány szempillái alól óvatosan széttekintve, látta, hogy vagy tiz lépésnyire tőle, a tigris sebeiből erősen patakzik a vér és midőn felakarna tápászkodni, reszkető lábai nem birják, hanem mindannyiszor visszahasal, de vérben forgó szemei azért mereven ő reá vannak szegezve . . .
Megkönnyebbülve lélekzett fel és most már remélni kezdte, hogy meg
menekül. Mozdulni azonban nem mert, mert a tigris ujra rettentő erőfeszíté
seket tett, hogy feltápászkodhassék. Nagynehezen fel is állott reszkető lábaira, de mindjárt rá szédelegve felbukott és tompa orditás között vonalogva tépte,
szaggatta kimeresztett körmeivel a harasztot . . . azután néhány rángás után nem mozdult többet . . .
Hodgson kapitány azonban még jó ideig várt, azután nagy nehezen felegyenesedve, a folyó partjához vánszorgott . . . Ott azonban elhagyta az ereje és midőn Rice és Elliot rátaláltak, inkább halottnak, mint élőnek lehe
tett tartani.
Hosszú szenvedés és az orvosok gondos ápolása folytán kiheverte ugyan sebeit, de egyik karját amputálni kellett, arcza és álla pedig a mély lyukaktól ós az irtózatos sebforradásoktól örökre el lett éktelenitve . . .
A tigris a legfélelmesebb ragadozó, azért vadászata is a legveszedelme
sebb. Az angol kormány ez okból mindent elkövet ennek a félelmes duvadnak a pusztítására és van is eredménye, mert a Dekhani hegyvidék Kandesch nevü tartományában öt év alatt 1032 darab tigrist ejtettek el.
Hodgson után Rice hadnagy vadászott nagy szerencsével a tigrisekre, utána pedig Elliot őrnagynak az öcscse: Elliot Richárd, a zászlótartó.
Jó duplacsövű fegyverrel, hajtókkal és megfelelőleg idöimitott kutyák
kal Rice merészen hatolt be a bozótok és dsungelök mélyére a felzavart tigris után, s pár esetben majd otthagyta a fogát, mert a ravasz duvad, mig Rice a nyomait csapázta, oldalt került és hátulról rohanta meg.
Egy izben az mentette meg, hogy egy pocsolya víztükrében pillantotta meg a háta mögött ugrásra készülő tigrist, pár esetben pedig a pávák és a majmok tették rá figyelmessé.
A hajtók lármája elől a tigris rendesen a bozótok járhatatlan mélyóbe húzza meg magát és sohse meri a nagy lármával közeledő hajtók seregét megtámadni, kik ötféle nagyságú dobjaikkal, kürtjeikkel és különféle hang
szereikkel és ócska pisztolyaikat durrogtatva, pokoli lármával törtetnek be a bozótba. Ezeket a hajtókát kardokkal és lándzsákkal fegyverzett emberek kisérik, leghátul pedig a parittyások hada zárja be a menetet, kik nagy köve
ket hajigálnak a bozótba, hogy a tigrist felriaszszák . . .
Néhány hajtó időnként a fák tetejére kúszik, hogy a tigris hollétét és menekülési irányát jelezze — és midőn azt a legnagyobb lármával sem bir*
ják felverni fektéből, égő fáklyákat és szalmakoszorukat hajigálnak rejtek
helyére, amelyek aztán rendesen ki is ugratják a rejtekből.
Egy izben Rice és Elliot negyven hajtóval egy dsungelt kutattak át és az embermagas fü miatt mind a ketten egy-egy alacsonyabb fának az ágai között foglalták el leshelyüket . . .
Mindjárt a hajtás kezdetén egy hatalmas tigris szökkent ki a nádasból és a magas fü között kigyószerü kúszással egyenesen a leshelyük felé tartott.
A fa alatt őrtálló hajtó azonban a tigris közeledtére megrémülve, elordította magát, mire a tigris neszt fogva, villámgyorsan visszaugrott, Ricenek azon
ban mégis volt annyi ideje, hogy czélba vehette és mielőtt még eltűnt volna a bambuszszálak tömkelegében, rálőtt . . .
A felharsanó bődülés tudatta, hogy találva van, mire a két vadász, sokkal több vadászhévvel, mint elővigyázattal, utána eredt és csupatjuk élén
A K I R Á L Y T I G R I S 167
a vérnyomokat egy tisztásig követték, ahol azonban minden további nyom
nak vége szakadt.
Néhány hajtót a fákra küldve, eziek sem vettek észre semmit a. fü és bokrok között, erre Rice és Elliot kíséretük élén ujra a magas fü között a nyomozáshoz láttak, de alig haladtak husz lépésnyire, midőn hatalmas bődü-lés között a megsebesített tigris egy mélyedésből előszökve, Ricere vetette magát . . .
Ennek éppen csak annyi ideje maradt, hogy fegyvere mindkét csövét a tigrisre süsse, mely tán a füsttől, durranástól vagy golyóktól megriadva, egy óriási szökéssel, Elliotra rohant . . .
Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt és midőn Rice a tigris után rohant, már barátját a tigris karmai között a földön fetrengeni látta.
Szerencséjére a főhajtó ép annyira dicsérendő bátorsággal, mint hideg
vérrel oldala mellett maradva, egy töltött fegyvert nyújtott át neki . . . Rice lőtt, de hibázott . . . és midőn másodszor el akarta nyomni a ravaszt, a tigris az alatta fekvő Elliotot karjánál fogva megragadva, afelé a mélyedés felé kezdte hurczolni, a melyből oly váratlanul előrohant.
Ricen hideg borzadály futott végig! Ha a tigrist halálosan nem találja, a feldühített vad, barátját darabokra szaggatja . . . Gzélzásra emelt fegy
verrel követte tehát a szökellő bestiát, hogy az alkalmas pillanatot kiles
hesse . . . de mindig remegve habozott . . . mig végre egy szerencsés, lövés
sel fejen találva, a tigris az eszméletlen Elliotra hemperedett, mire egy másik lövéssel teljesen szétzúzták a vonagló bestia agyát . . .
Midőn a tigris Elliotra rohant, talpával a fejére sújtott, mit az szeren
csére czélzásra emelt fegyverével fogott fel. de mégis elalélt bele, miután az ütés oly erős volt, hogy a fegyver keményfa agya letörött, kakasa pedig egé
szen laposra volt görbülve . . . s maga Elliot törött karral és mély sebekkel menekült a halálveszélyből . . .
Az indiai fejedelmek rendesen elefánthátról vadászszák a tigriseket.
Az elefántok erre a czélra vannak idomitva, mindazáltal sokszor megtörté
nik, daczára ezen óriási állatok okosságának és erejének, hogy a vadászat nagyon szerencsétlen fordulatot vesz.
Ha a ráugró tigrist az elefánt orrmányával elkaphatja, akkor vége neki, miután a földre sújtva, kolosszális lábaival agyontiporja, vagy agya
rával a földhöz szegezi. Ha azonban a tigris az elefánt hátára szökhetik, vagy homlokára ugorva, éppen legkényesebb részét, orrmányát ragadja meg, akkor a legjobban idomitott elefánt is megvadul félelmében és a hátán ülőkkel, a földre hemperedik, hogy a tigrist agyonnyomja, vagy pedig meg
vadulva az erdőbe rohan, hogy a beleragadt vadat a fák ágai lesöpörjék, vagy valamelyik fa törzsén összezúzza.
Ilyen esetekben a rajta ülők többszörös életveszélyben forognak. A neki radult elefánt őket is agyonnyomhatja, a fák ágai közt halálra zúzódhatnak vagy pedig a felkapaszkodó tigris rohanja meg őket, ha még idejében egy jól czélzott golyóval le nem teritik. Ilyen esetek több izben megtörténtek és két angol tiszt közül az egyiket az elefánt hátára szökött megsebesitett tigris
marczangolta halálra, a másikat pedig az ülőtoronynyal együtt, a közeli erdő fái zúzták össze, midőn a nekivadult elefánt a fák közé rohant . .
Midőn egy-egy uralkodó rajah, vagy maharadzsa tigrisvadászatra kivo
nul, az ezeTegyéjszakai mesékbe illő tarka és fényes kiséret követi lóháton, elefántokon és apró zebu vonta szekereken . . .
Az elefántok hátára a haodah-nak nevezett diszes vagy egyszerű ülő
torony van csatolva, az óriási állat nyakán pedig a mahaut, az elefánt veze
tője és gondozója ül, ki egy rövidnyelü szigonyforma hegyes vasösztökével az elefántot igazgatja.
Ezek az óriási orrmányosok egész rendszeresen lesznek a tigrisvadá
szatra idomitva. Rendesen a bátor és tüzes természetüeket szokták erre a czélra kiválogatni és először szarvas vagy őzhajszákon lesznek a vadászathoz és a puskadörrenésekhez szoktatva és midőn ezeken már jól be lettek gyakorolva, akkor vaddisznókra vadásznak velük . . .
Az elefánt minden állat között a vaddisznók iránt érez legnagyobb ellen
szenvet és ezektől tán jobban fél, mint a tigrisektől — ugy, hogy amelyik elefánt nyugodtan viselkedik a vadkanvadászaton, azzal már egész bátran lehet tigrisre vadászni, de hogy az elefánt mégis tökéletesen be legyein dresz-szirozva, a lelőtt tigrisek hulláival, vagy fogságban tartott tigrisek mutoga
tásával szoktatják a ragadozó látásához és bűzéhez . . .
Manners őrnagy szintén egyike volt a nevesebb tigrisvadászoknak és midőn Gwalliorban a szentnek tartott Rungi Ras brahmint egy tigris fürdés közben elhurczolta, a benszülöttek hozzá folyamodtak segitségért.
Az őrnagy néhány barátjával három elefánton indult a tigris elejtésére és Schur-Kani, egy benszülött vadász, a hajtók élén már a Dschumma folyó partján várt reájuk . . .
Virradat táján elérték azt a vad sziklavölgyet, hol Schur-Kani előtte való nap a tigris nyomait csapázta és midőn Manners elefántjáról leszállva, megtekintette a patak partján látható hatalmas nyomokat, Schur-Kani azt erősítette, hogy a tigrist nem a bozótban, hanem a szakadékos sziklaszoros
ban kell keresniök.
— Miből gondolod ezt? — kérdé az őrnagy.
Schur-Kani büszkén felegyenesedett:
— Sahib (Uram!) Nem hiába neveznek engem Bagh-Marnak (tigrisölő), ismerem én a cheetah (tigris) természetét. Amelyik tigris emberhúst kóstolt, az előtt a legkövérebb szarvasok legelhetnek, mert az csak emberhús után vágyik . . . Az emberevő mindig a sziklaszorosokban üti fel tanyáját . . :
Az őrnagy azonban mégis meghajtatta a völgynek mindkét oldalán elterülő füves és bozótos lapályt, ő maga pedig elefántjaival keresztül-kasul kereste a völgy fenekét, de a tigrisnek nem akadtak mé!g csak. a nyomára sem.
Egy mangofa felé közeledve, annak ágai között néhány majmot láttak ugrándozni, egyszerre azonban a majmok félbehagyták ugrándozásaikat és meglapulva az ágak között, mereven a völgyszoros vége felé néztek, hol a magas fü gyengén hullámzott, ugyanabban a pillanatban pedig az őrnagy elefántja felemelte az orrmányát és rövid trombitaszerü harsogást hallatott.