Nincs a földön ahhoz hasonlítható megrázón mély döngölő hang, mint mikor az éj süket, visszhangos csendjében a zsákmányra induló oroszlán el
ordítja magát.
Ehhez a megrázó hanghoz azonban korántsem hasonlítható a mena-geriák és az állatkertek oroszlánainak az ordítása, mert ahhoz, hogy azt a
megrázó félelmes hatást tegye, szükségesek az afrikai őserdők és vadonok ren
getegei, a halálcsendes sivatag és a hollófekete éjszaka, vagy pedig zuhogó zápor és a villámok egymást érő czikázása . . .
Ilyen sceneriák mellett hat, s ilyenkor remeg a borzadálytól és rémület
től ember és állat.
„Háromszor jelenti jöttét az éj közepén, a sivatagok ura rettenetes
ordi-Bonaszy: Tengereken innen, tengereken tnl. 4r
tásával, mondják az arabok és ez azt jelenti, hogy térjen ki ember és állat az útjából. A bátor beduin reszket sátorában, a négerkunyhók lakói remegnek.
A csorda bikája kővé válik, a széllel versenyző nemes paripa pedig lomhább lesz a kúszó csigánál félelmében" . . .
És ez nem költői hasonlat vagy túlzás! Mert az Atlasz-hegységek har-czias és bátor kabyl-népei is suttogásra halkitják hangjukat, midőn bérczen
és sivatagon megdörren ez a vénjegesztö ordítás, mely szerintük igy hangzik:
„Ana Seid — „Én az oroszlán ou ouled el m'ra — fia a nőnek
ksir el ouidener — Kis füleim vannak!
Sultanats — királyok vagyunk Hona kebar — ő a hatalmasabb i eghketer n'i — legyőz engemet ou hanak — ós elégeti
kalbi, kalbi, kalbi" — a szivemet! a szivemet! a szivemet!"
Ez a kabylok erőteljes hangzású nyelvén és mély torokhangjain el
mondva, hasonlít az oroszlánok éhorditásához, de különben szentül meg van
nak arról is győződve, hogy zsákmányra való indulásakor ezeket ordítja.
A sivatagok királya ordítását az éj beálltával 9—10 óra tájban kezdi, a lakatlan puszta vadonokban azonban nappal is 9—10 óra táján. Borult és esős napokon majdnem a napnak,minden órájában ordit, de nem olyan har
sogó menydörgéssel, hanem tompábban, süketebben. Néha többen összegyűlve ordítanak, s ilyenkor a legvénebb him kezdi, a többi kettő, három vagy négy pedig egymásután folytatja, hogy csak ugy dörög és dübörög bele a tájék.
Ordítása legerősebb a hideg éjszakákon, valamint akkor, midőn két-három idegen him egy közös itatónál váratlanul találkozik egymással, továbbá párzás idején.
Ilyenkor mindegyik igyekszik a másikat túlordítani ugy, hogy a levegő is reszket bele . . .
Az ordítás először valami leirhatlan idegrázón sóhajtozó hördüléssel kezdődik, mely azután fokonként mindig mélyebb bömbölésbe szállva alá, éppen ugy, mintha egyszerre a magasból és a föld gyomrából dübörögne elő, harsogó tempóval egészen a mennydörgés csattogásáig fokozódik, azután megint egy mélyen bődülő orditásba taszitódva alá, a mennydörgés robajában
végződik, legutolján pedig sóhajtozó hördülésekben hal el.
Micsoda tüdő, micsoda torok kell az ilyen idegrázó hanghoz, mely két-három mértföldnyi távolságban is, mint a mennydörgés gördül végig a tájon,
az éjszaka és a sivatag rejtelmes csendtjében.
Természetesen erről az állatseregletek és állatkertek elcsenevészett pél
dányainál még csak fogalmat sem lehet alkotni, mert ezek szabadban élő, ki
fejlett rokonaikhoz képest csak vézna macskák és azoknak erőt, fenséget és hatalmat kifejező méltóságából még csak halavány árnyék sincs rajtuk.
Éppen azért tán egy állatról se regéltek annyit és alakját nem cziczo-mázták fel annyi mondával és mesével, sem az ó-, sem a jelenkorban, mint
az oroszlánét.
Azonban a természetrajz józan világa, a megfigyelések és kutatások fáklyájával az „Androclus" és „Keresztes lovag"-féle meséket, a „Lydia"-féle történetet egészen más világításban mutatja be és a sokat emlegetett „hálát",
„nagylelkűséget", „méltóságot" s „nemesszivüséget" a maguk valódi értékére és igazságára szállítja alá . . .
Ugyanis azokból az egyes vakesetekből, hogy fegyvertelen emberek talál
koztak világos nappal egyik-másik kóborló oroszlánnal, s arra merőn rá
nézve, az nem birta ki az ember rámeredő tekintetét és lassan-lassan hátrálva, utóvégre elszaladt; vagy pedig az embert fel sem véve, elrohant mellette — ezekből a véletlen esetekből nagylelkűséget, hálát, meg a többi ilyenfélét követ
keztetni nem hogy nem lehet, de kissé nagyon is merész dolog! Ennek világos magyarázata az, hogy az egész éjjeli zsákmánykeresésben — mikor
nyolcz-tizenkét mértföldet is 'bebarangol — elfáradva és jóllakottan barlangja hűvös homályából, vagy a sűrűségből a legyek, szomjúság kizavarták, s álmosan, tele hassal, vagy más hűvös helyet, vagy forrást keresve, szomja csillapítására rohan, félig zárt szemekkel, elvakulva a nap fényes sugaraitól — persze ilyen
állapotban — ha nem bántják — nem támad, mert természete nem a tigrisé, mely addig öl éhesen, jóllakottan, mig körülötte él, mozog valami . . . de bezzeg, ha valaki alkonyatkor, vagy éjjel találkozik az oroszlánnal — az ugyan
nem beszéli el kalandját senkinek ezen a világon — mert az nem menekül — kivált ha a feketesörényü oroszlánnal találkozik, mert ez meglesi a pásztort, a hazatérő utast, a vizért menőket és a nyáj meg a sátor közepéből ragadja ki . . . azért alkonyat felé az arab, még a szomszéd sátorba sem megy fegy
ver nélkül.
Vaddus vidékeken kevesebb ember esik áldozatul, lakatlan, ember nem járta helyeken ellenben veszélyesebb, támadóbb, vakmerőbb természetű, mint a lakottabb részek környékén, hol az embert és hatalmát ismerni és félni tanulta.
Az oroszlán nem más, mint egy óriási macska — a macskafajnak min
den rossz, de minden jó tulajdonaival, ép azért — természetéről, characteré-ről a már elmondottak értelmében hü képeit adni nem lehet azért, mert az állatkirály is, hasonlóan az emberhez, a megszabott faji természet mellett, a hány, annyiféle charaktert mutat.
Lássuk először az oroszlán faji természetét, azután pedig egyeseknek egyéni characterét, melyet az alább felsorolt példákban igyekszem vázolni.
Az oroszlán a nappalt rendszerint bozótok, nádasok, sűrűségek vagy sziklabarlangokban rejtőzve, alvással, vagy pihenéssel tölti, napnyugta után és a sötét beálltával pedig zsákmányolásra indul. A nappal vadászó orosz
lánt rendesen csak az éhség kényszeríti ragadozásra és ha bő zsákmányt ejtve, abból kedve szerint lakmározhatott, azon éjjelen egyetlen hangját se hallhatni, kivéve, ha nem zavarják.
Igen sötét és viharos éjszakákon a legbátrabb és legtámadóbb, az uta
zóknak ilyenkor kell legjobban félteni magukat és állataikat.
A nőstény vadabb ós fürgébb természetű a himnél, kivált, ha fiai van
nak. Ilyenkor félelmet nem ismerve, a legnagyobb számú csapatokat is
leir-•í*
hatatlan dühhel támadja meg. Tanyája környéke még a távolból is veszedel
mes, mert, ha a nőstény oroszlán csak távolról is szimatot kap, fiait féltve, megrohanja a gyanútlanul közeledő lovast vagy gyalogembert, vagy bármely közeledő állatot.
így egy izben, midőn Cumming 250 betschuána négerrel elefánt vadá
szatra indult, a sűrűség közül egy hatalmas him oroszlánt látott feléjük köze
ledni, lassú s méltóságteljes léptekkel. Az oroszlán szetoei félelmesen szik
ráztak s farkával oldalait korbácsolva, hörgő morgással mutogatta iszonyú fogait, mire az egész betschuána-csapat fejvesztett ijedtséggel rohant a sűrű
ségbe. Egyet azonban a hatalmas állat leterített és magával burczolt és.mint később kiderült, attól a helytől vagy ezer lépésnyi távolságban a nő oroszlán fiait szoptatta egy barlangban. A nő helyett itt a him támadott, miután ez fiait szintén a legnagyobb szeretettel őrzi és gondozza, nem ugy, mint a tig
ris, mely a saját fiait fel szokta falni, azért a nő rendesen egy eldugott rejtet keres számukra és a him falánksága ellen önfeláldozóan védelmezi.
A párzásnál a himek a nő birtokáért élet-halálra menő küzdelmet foly
tatnak, melynek végén a nő a győztessel távozik. Ha pedig mind a két vetély
társ •. a küzdtéren marad, akkor a legnagyobb nyugalommal végig szag
lássza az elesetteket és uj himnek a keresésére indul.
A vadaknak és a vándorló antilop, valamint más állatcsordáknak állandó kísérője s néha öt-hat, sőt több oroszlán is kiséri a vándorló csapato
kat vidékről-vidékre. Ezek rendszerint egy, vagy több családhoz tartoznak.
Eledelét illetőleg nem nagyon válogatós, mert a zebra-, gnu-, zsiráf-, antilop-csapatokat, valamint a marhacsordákat egyformán megtizedeli, leg
kedvesebb eledele azonban az emberhús. Ha abba egyszer belekóstol, mindig arra vadászik és ezek az oroszlánok a legfélelmesebbek, mert ravasz lappan
gással, orvul támadnak az emberre és jöttüket nem jelentik előte támadó ordítással, mint rendszerint tenni szokták.
A bivalyt, elefántot, orrszarvút és efféle nagyobb vadakat az állatkirály többedmagával társulva, ejti el s nagyon gyakran kemény küzdelmet kell vívnia a csorda urával, a bikával. Egyes utazók pedig azt állítják, hogy az orrszarvút kerüli és csak kivételes kényszerítő esetekben támadja meg. Oswet!
és Badon annak az érdekes jelenetnek voltak tanúi, midőn három oroszlán egy halálosan megsebesített kaffer-bivalyt akart leteperni.
A bivalyt a Limpopo-folyó partján sebesítették meg és éppen feléje rúgtattak, hogy a kegyelemdöfést megadják neki, midőn három oroszlán szőr kellt elő a sűrűből és a bivalyra vetették magukat. A bivaly haragos bőgéssel fogadta támadóit és jó ideig futás közben védelmezte magát hatalmas szarvai
val, a túlerő azonban mégis győzött és hosszas küzdelem után lerántva, mo
hón neki láttak a lakmározásnak. Oswell lövésére egyik him szemen találva, a bivalyra zuhant, mire a második rövid ordítással a sűrűbe inalt, a har
madik azonban, mintha mi sem történt volna, csak egy pillanatra emelte fel a fejét, azután pedig a bivaly hasába furakodva, a gőzölgő beleket kezdte falni és marczangolni. Badon lövésére dörgő ordítással szökellt feléjük, de egy második golyó őt is leterítette.
Az oroszlánnak a gyávasága épp ugy, mint a vakmerősége, sok esetben túlozva van. Ez onnan származik, mert az északi részeken lakók egészen más életmódot folytatnak a déli részeken lakóknál. Ott a hol kevés a vad és mar
hákra, házi állatokra van utalva, gyanakodó és elővigyázó, az embert kerüli, a falvakhoz, tanyákhoz nem közeledik. Gyanakodása annyira megy, hogy a cseltől vagy csapdától való féltében a fához kötött vagy felszerszámozott lovat, és marhát nem rohanja meg, sőt megesett nem egyszer az is, hogy a karavá
noknak kikötött állatai körül három-négy oroszlán is lappangott és egész éjjel hallották az orditásukat, a nélkül, hogy az ökrökre támadtak volna. A másik esetbein egy angol tisztnek a lova megbokrosodván, tova száguldott, de futtá
ban kantárszára egy. fatörzsben megakadván, a ló fogva maradt. Két nap múlva akadtak rá és akkor látták, hogy körülötte a talaj tele volt oroszlán
nyomokkal, a nélkül, hogy bántani merték volna.
Ereje rendkívüli! Talpának egyetlen csapásával beszakítja a bivaly koponyáját, melyen az ólomgolyó ellapul; letöri az ökör s teve gerinczét. Far
kának egyetlen csapásával leteríti a legerősebb embert a lábáról és állkapcsa között egy-egy fiatal tehénnel, vagy bikával 2—3 mértföldet képes befutni és ugyanezzel a teherrel négy méternyi magas, másfél méter széles tüskefalat niadárkönnyen átszokell.
Fentebb említve lett, hogy legkedvesebb eledele az ember. Erre nézve azonban egy ideig nagyon eltérők voltak a vélemények. Az utazók egy része azt állította, hogy az „emberevők" rendesen olyan megvénült oroszlánok, melyek a gyorslábú és erős vadakat már nem képesek beérni és megejteni. Ez az állítás azonban ma már meg van czáfolva azzal a ténynyel, hogy vannak ilyenek is, de vannak fiatal, erőteljes emberevők is, melyek, mint a részeges ember a pálinkára, örökké embervérre, emberhúsra szomjúhoznak!
A megvénült oroszlán sorsa nem éppen irigylésreméltó! Fogai elkop-vák, kitöredezvék, körmei és inai rugékonyságukat veszítve, képtelenné teszik a vadászatra. Megrokkan, erőtlenné lesz és az egykori félelmes zsarnok leso
ványodott, kóczos árnyéka lesz egykori félelmes alakjának. Ebben a nyomorú
ságos állapotában, mint állítják egerészésre, gyik és kigyó fogdosásra adja magát s az emberek iránti félelmet leküzdve, gyáva tolvajként, éjnek idején a faluk, tanyák és marharajok körül kóborol, egy-egy kecskét, juhot lopva, asz-szonyt, gyereket és öreg embereket rabolva. Ezen gyáva tolvajkodásban oly ravasz, elövigyázó és körmönfonttá válik, hogy rémévé lesz a falunak és kör
nyéknek.
Gordon Gummingnak egy ilyen vén emberevő falta fel az egyik legked
vesebb emberét. A Limpopo partján egy bakalahari falu közelében táborozva, egy este éppen lenyugváshoz készültek, midőn egyszerre dörgő bődülés ráz
kódtatta meg a levegőt és Cumming egy óriási fekete árnyat látott maga fölött elröpülni, mely a tüz mellett fekvő emberek egyikét nyakánál miegra-gadva, egyetlen harapással megölte.A mellette fekvő néger egy lángoló hasáb
bal akarta elriasztani, de hiába ütötte, sütögette, a vén emberevő haragos ordí
tás között magával hurczolta áldozatát és másnap a sűrűség szélén csak néhány véres ruhafoszlányt találtak a szerencsétlen irlandiból. Gordon
azon-ban nem nyugodott, hanem felkutatván a vén emberevő tanyáját, még az nap leterítette a falu leírhatatlan örömére, mert annak is már jó ideje valóságos réme volt ez a vén gonosztevő!
Ugyancsak Cumming beszéli, hogy utaztában a Nilus felső vidékén vagy tizenhat főből álló négercsapatra akadt, a melyek minden fegyver és élelmiszer nélkül, az éhenhaláshoz közel, már alig birták vonszolni a nélkülö
zésektől csontváz soványságura lefogyott testüket.
Midőn jóllaktak, a legöregebb a következőket beszélte:
Egy távolabb lakó dinkatörzsből valók voltak és a szomszédtörzs meg
rohanva falujukat, mindnyájukat rabszolgaságba akarta hurczolni. Har-mincz embernek azonban sikerült megszöknie és minden fegyver, meg élelem nélkül, hazájuk felé indultak.
Menekülésük harmadik napján rettentő kísérőjük akadt egy óriási, vén him oroszlán képében, mely lassan követte csapatjukat. Estefelé azonban el
tűnt, mire a négerek tüzet raktak és az éhségtől, fáradtságtól elcsigázva, fél
halottként hevertek körülötte. Eikkor egyszerre egy menydörgő bőgés harsant fel a fejük felett és a felettük levő tizennyolcz láb magas sziklatetőn az orosz
lánt látták heverészni, talpait nyalva, szemeit hunyorgatva, mintha a felszálló füst nem tetszene neki.
A megrettent négerek szoborrá, merevültek a rémülettől! Egyszerre az oroszlán repülő farkbojtját látták a levegőben kígyózni, a másik pillanatban pedig nehéz dobbanással közéjük szökellve, egyet megragadott közülök és ott a szemük láttára szétszaggatta és felfalta, a nélkül, hogy a többiekkel vala
mit törődött volna.
Másnap este ujra megjelent egy áldozatért, harmadnap, negyednap megint és így ment napról-napra idáig. A harmincz emberből csak tizenhatan maradtak. „Ki tudja, elérjük-e falunkat? Még hosszú az ut, az oroszlán pedig a sarkunkban van és ma este szintén meg. fog jelenni," — végezte tompa, megadásteli hangon az öreg dinkanéger . . .
Gordon Cumming azonban, midőn a vén emberevő napszállta után a tábor körül ólálkodott, rálesett és egy jól czélzott lövéssel megmentette a nége
reket rettentő kísérőjüktől.
Livingstone azt állítja, hogy az oroszlán ép ugy, mint a többi vad, ösz
tönszerű félelemmel viseltetik az emberek iránt és ha nincs hajszolva, vagy ingerelve, hát baj nélkül találkozhatni vele nappal ugy, mint az éji holdfény
nél. Ilyenkor rendesen megáll, pár pillanatig merőn az emberre tekint, azután lassan-lassan hátrálva, egyszerre csak sebesen tovarohan. Gordon Cumming ellenben tagadja ezt és minden tapasztalat arra mutat, hogy neki van igaza, mert egyes véletlen eseteket nem szabad általános számba venni. Annyi azonban igaz, hogy egy vagy több oroszlánt nagy lármával és zsivajgással el lehet kergetni, sőt prédájától is el lehet riasztani.
Erre nézve Anderson beszéli, hogy amint egy setét éjszaka a Damara tartományban fekvő Richterfeld missziótelepről táborába visszatért, a sűrű
ségben megrázó panaszhangokat hallott, mintha egy ember küzdene a
vizbe-iulással. Mindjárt az ötlött eszébe, hátha valami benszülött vadász esett az oroszlán körmei közé, az itatónál való leshelyén.
A koromsötétben mitsem lehetett látni, de azért gyorsan a sürü tama-riszkbokrok közé törtetve, a szerencsétlen segítségére sietett, ahonnan már csak elhaló jajgatás hangzott feléje. A bokrok közé érve, ugyanakkor a másik oldalról siető léptek és emberi hangok zaja hallatszott, akik szintén arrafelé
igyekeztek, mire nemsokára egy keskeny tisztás és az azon heverő sötét tömeg ötlött a szemébe, amelyen majd keresztül bukott, fülei mellett pedig egy nyíl-ideg pattanását és egy nyilvesszö sivitását hallotta elsuhanni . . .
Ebben a pillanatban alig 2—3i lépésre tőle egy feldühített oroszlán bődülése harsant fel, amelyet a benszülöttek hangos diadal ujjongása követett.
Meglepetéséből magához térve, látta, hogy az a setét tömeg, a miben majdnem felbukott, egy benszülött néger volt, egy vonagló zebra fölé hajolva és azok a hörgő nyöszörgések nem embertől, hanem az oroszlántól levágott zebrától eredtek, amelyről kevéssel azelőtt riasztották el lármájukkal az oroszlánt, mely nem messze a bokrok között ujra hallatni kezdte haragos ordítását. A négerek azonban nem sokat törődtek vele, hanem tüzet élesztve, mikor az javában lobogni kezdett, néhány lángoló üszköt hajítottak a haragos állatkirály felé,
melyek elől az dühös csörtetéssel tova menekült . . .
Sajátságos az a makacsság, aminővel egyik-másik oroszlán kiszemelt prédáját követni szokta.
Egy hottentotta pásztor — napkelte után pár órával — egy hatalmas oroszlánt látott a cserjésben bujkálva, közeledni.
Nyája már elébb megérezve a veszedelmet, reszketve egy csomóba verő
dött — a pásztor pedig azt remélve, hogy megelégszik egy tehén vagy borjú
val, a nyáj közepébe fúrta magát.
A megrémült állatsereg azonban, mikor a rettentő állatkirály a cserjés
ből farkával a levegőt korbácsolva kiszökött, egymás hegyén-hátán egy gom
bolyagban menekült vad rohanással — magával ragadva a csorda bikájának hátára kapaszkodott pásztort is.
A pásztor jól látta, hogy az oroszlán iszonyú szemei egyedül csak reá vannak irányozva, ezért lélekszakadva egy mimozafára kapaszkodott fel, s
alig hogy a felső ágakat elérte, már ott termett az oroszlán is, mely pár perczig a futó csorda után bámult és csak azután rohant öles szökésekkel utánuk.
A fa alá érve, melynek ágai közt a pásztor meglapult, az oroszlán is megállt s oldalait farkával csapkodva, menydörgö hördülésekkel ordított...
szikrázó szemeit a remegő hottentottára emelve, le-lelapult, mintha ugrani készülne, a távolságot méregetve. Igy mult egyik óra a másik után, de a ret
tentő őr nem mozdult a fa alól, emellett egy perczig sem vette le izzó tekin-teíét a pásztorról, ki a fát is remegni, rázkódni érezte maga alatt félelmében s szemei kápráztak, feje zúgott az éhség és a szomjtól az óriási hőségben.
Végro egy csapat Bless-Antilop rohant a cserjésen keresztül . . . mire az oroszlán is . . . aprózó léptekkel a bokrok közé távozott . . .
Nyilgyorsan ereszkedett le erre a fáról s futott, amim csak lábai birták,
a bokrok között faluja felé, mely körülbelül egy negyedmór'tföldnyi távolság
ban feküdt a cserjéstől . . .
Tán tiz perczig sem futhatott, midőn erős ropogás, ágrecsegés reszket-teté meg minden csepp vérét! Körül sem tekintve . . . ujra egy mimózára mászott fel . . . és alig, hogy fel birt kapaszkodni, már az oroszlán ujra a fa
alatt volt, s majdnem elérte, mikor utána szökött , . .
E fa legvastagabb ágán a szövő madarak egy fajának, a társas szövők
nek tetőalaku óriási fészke állt, mely majdnem egy kunyhófedél nagyságával vetekedett és mint valami méhraj, százai repkedtek e madárkáknak a fészek körül.
E fészek mögött vonta meg magát, ugy hogy az oroszlán nem lát
hatta . . . de azért még sem tágított, hanem iszonyú tekintetét a fészekre szö
gezve, hevert le a fa alá . . .
Beállt a rövid alkonyat, beállt a minden átmenet nélküli tropicus éj
szaka, de az oroszlán nem mozdult... néha-néha rövid hördüléssel körüljárta a fát, neki-neki ágaskodott . . . azután ujra lehevert... szemei pedig, mint
két vérpirban izzó vörös parázs, világítottak a vaksetét éjszakában . . . Éjféltájban ordított, hogy a föld rengett, s fel-alá járt a fa alatt, iszo
nyatos hördülések között . . . s igy tartott ez egész napkeltéig . . . mikor végre, majdnem huszonnégy órai szívós kitartás után eltávozott a völgyben fakadó forráshoz . . . szomját oltandó . . .
A hottentotta reszketve mászott le, s nyargalt a falu felé, s már közel volt kunyhójához, midőn háta megett dörgő orditás hördült fel, s az oroszlán fel
borzadt serénynyel szökött ki a cserjés közül s négy-hatöles ugrásokkal rohant nyomába . . . de a pásztor minden erejét összeszedve; elérte kunyhóját, a menydörgő orditozások pedig felverték az egész falut és az oroszlán csak a falubeliek lármájára és puskalövéseire vonult vissza bősz ordítozás közt a cserjésbe.
A következő éjjel . . . a falu közepén levő kralból egy hároméves bikát rabolt el, miután vagy másfél óra hosszat járt-kelt dühös morgás és ordito-zással a pásztor kunyhója körül... usy, hogy ez két hétig nem mert a falu
ból távozni, mert az oroszlán S Z Í V Ó S dühvel és kitartással , . . folyton a kör
nyéken tartózkodott . . .
Ez idő alatt a csordát sem hajthatták ki s hiába égettek nagy tüzeket, az oroszlán hol itt, hol ott tört be a seribákba, néha egymásután, néha min
den második éjjel, s az elhurczolt marhákat rendesen a közeli mimozaligetben falta fel és néha tiz, néha pedig tizenegy óra felé hallották hördüléseit zsák
mánya megmaradt részei közelében.
A falubeliek valami oroszlánalakot öltött gonosz szellemnek tartották.
— mert e hit nagyon el van terjedve a négerek közt — azért nem' is mertek ellene lándzsáik és ócska kovás puskáikkal kivonulni — amikkel különben sem igen árthattak volna e félelmes vadnak — mert azt hitték, ugy sem ejthetik el, hanem máskép iparkodtak őt eltávolítani.
Ugyanis minden falunak, minden törzsnek megvan a maga varázslója,
ezt hivták tehát meg a falu vénei, hogy engesztelje ki a kegyetlen szellemet és segitsen rajtuk, mert már az egész törzs kétségbe van esve a félelem és a sok veszteség miaitt s el akar e pompás legelőjű vidékről költözködni, hogy meg
szabaduljon e félelmes pusztítótól.
Ez nagykomolyan meghallgatta az egész eseményt, sok hókusz-pókusz után a falu véneiből összeült titkos tanácskozásban kimondta, hogy ez a pusz
tító oroszlán igen is egy rossz szellem, ki megharagudott a törzsre s addig el nem hagyja a vidéket, mig csak a pásztort fel nemi falhatja, mert ez volt, ki haragját felingerelte.
Ezzel a kijelentéssel a szegény pásztor halála a törzs javáért el lett hatá
rozva . . . e közben azonban az oroszlán 'mintegy három nap óta nem mutatta magát a vidéken, s nyomai sem voltak láthatók . . .
Azonban Corróó is — igy hivták a pásztort — ismerte annyira törzsé
nek az eszejárását, hogy semmi jót se következtetett magára nézve abból a sok görbe tekintetből és szidalomból, melylyel uton-utfélen elhalmozták, amiért a szellem haragját magára és a falura zúdította, azért egyik nap szépen meg
szökött falujából, hogy egy szomszéd törzsnél próbáljon szerencsét.
Már a nap régen túlhaladt a zenithen és a horizont felé kezdett hajlani s Corróó vigyázva haladt előre a szakadékos, sziklás uton, mely egy feneket
len mélységű szakadék szélén vezetett párkányszerüen tova.
Ez az ösvény meglehetős keskeny volt s egyik oldalán szédületes mélység ásított feketén, másikon pedig némely helyen magas, némely helyen oly ala
csony sziklafal futott, hogy kényelmesen beláthatta a kopár vidéket, mely csak itt-ott volt gyéren kiaszott fiivei s apró bokrokkal benőve. Egy fordulónál amint megint végigtekinthetett az egész vidéken, minden csepp vérét jegedni érezte a rémülettől, mert vele szemközt, alig két-háromszáz lépésnyire egy óriási oroszlánt pillantott meg. mely folyton kisérte és csak az estét várta, hogy megrohanja. Bár a rémülettől majdnem a mélységbe szédült — mégis megismerte — ugyanaz az óriási vén oroszlán volt, mely néhány nappal ezelőtt oly szívósan egészen kunyhójáig üldözte.
A nap már nagyon ferdén lövellte sugarait és a rövid alkony nem messze volt . . . ő pedig fegyvertelenül, minden menedék és búvóhely nélkül, mintegy maga futott a szörnyeteg torkába.
Lassan haladt tova, mintha semmit sem vett volna észre, mert ha meg
áll, vagy visszafordul, az oroszlán rögtön megrohanja, mig igy folyton csak abban a távolban követte, hol aprózó szökellő lépésekkel, hol pedig kúszva, de rettentő tekintetét folyvást ráfüggesztette és ahol a magas sziklafal elfödte előtte, ott hatalmas szökésekkel rohant szimatolva előre . . .
Minden tagjában remegve, minden zörejre összerázkódva, haladt mégis előre, de minden perczben várta, hogy egyszer csak előbukkanik feje felett a rettentő sörényes fej szikrázó szemeivel, vagy előtte terem útját állva a szük hegyi uton a rettentő ellenség, mely menekülésében már akkor nyomon követte, mikor a faluból kilépett.
Egymást űzték forrongó agyában a gondolatok, s görcsösen szoritá