tatarozott fészekbe, melynek ágbogas oldalaiba viszont apróbb zsellérek, a tolakodó verébcsaládok rakják csiripoló fészkeiket, a nő 3—5 darab hófehér, sima tojást rak, melyekből 28—31 nap múlva a szürkés-fehér dunnás, hosszu-csőrü fiókák kibújnak.
Ezek az öregektől a legpéldásabb gonddal és szeretettel lesznek gon
dozva. Egyikük szüntelen vigyáz, mig a másik élelemért jár, melyet a vizzel együtt vagy gégezacskójában, vagy pedig csőrében hord haza. Kezdetben a fiókák, hogy ugy mondjam, tömve, vagyis etetve lesznek, azaz a szülők fiaik tátott szájába dugva csőrüket, az ételt és vizet begyükből, mintegy beleokád
ják, növekedésükkel azonban az élelmet az öregek egyszerűen a fészek lapos szélére hányják ki, a kielégíthetetlen étvágyú fiókákat pedig megtanítják rá, miként öljék meg és kapkodják fel a még élő és viczkándozó táplálékot, me
lyekből néha a lakók rémületére egy-egy kun korgó kigyó, vagy pöffedező, ronda varangy a háztetőről az udvarra potyog le, a sziszegő, panaszos han
gokat hallató fiókák mohó kapkodásától. E sziszegő panaszos hang, néhány hét múlva a szülék kelepelő hangjává változik át, mikor is a fiókák leppegő ugrások és szárnycsattogtatások között majd a fészek széleire, majd a ház
tetőre merészkednek, ezután pedig megkezdődnek a szárnypróbálgatások, mig végre egyik nap a megerősödött fiókák szüleik társaságában megteszik első légi útjukat a közeli rét, vagy ingovány ismeretlen világába, vagy a nádasok és pocsolyák béke-eldorádóiba.
Ugy az öregek, miként a fiatalok táplálékát hal, béka, gyik, kigyó, egér, vakond, giliszta képezi, e mellett azonban kivált a fiókák idejében a gólya egyike a legnagyobb rablógyilkosoknak.
Hosszú lábaival a rét vagy ingovány világát méregetve, éles vigyázó szemeit a legkisebb mozdulat, vagy levélzörrenés se kerüli ki. Nyul fiókákat, sármány-, pacsirtafészkeket, fürj- vagy fogolycsirkéket egész rajokban pusz
títja, csapkodja agyon hegyes csőrével, azután a levegőbe dobva, néha a még élő áldozatot feneketlen torkába temeti.
Minden mi él, el lesz kapva, nem kegyelmez ilyenkor semminek és nem
csak a fészke oldalaiban lakózó verébcsaládok csiripoló fiókáit habzsolja be, hanem az elszörnyedő gazdasszony szemei láttára nem egyszer egy-egy pely-hes csirke- és kacsafiókát is el-elkapdos, igy komoly méltóságot, bölcselkedő magába mélyedést negélyezö természete bizonyos időszakokban felébredő gyil-kolási ösztönt is rejteget, a midőn minden mozgó lény áldozatul esik, dárda
hegyesen lecsapó piros csőrének.
Igy egy tavacskában, a hol egy gólyapár apró kárászhalacskákat szo
kott halászgatni, igen sok keresztes varangy is tartózkodott, melyet a gólya utálva mellőz és nem eszik meg. Egy ideig a varangyok békésen megvoltak a halászó gólyák szomszédságában, egy napon azonban vagy harmincz vonaglott felfordult hassal a tavacska felszínén, fél annyi pedig gyilkosul megcsonkítva, féldöglöttre csapdosva hevert a parti szárazon- A másik nap ugyanez a jelenség mutatkozott. A harmadik nap szintén. A varangyok között erre természetesen nagy pánik támadt és rejtőztek, a merre láttak, mire a gólyák gyilkolási dühe egyidőre csillapodni látszott, de csak addig, mig a
varangyok a beálló nyugalom láttára, ujra vérszemet nem kaptak és mutat
kozni nem kezdtek; mert erre a betlehemi gyermekgyilkolás ujra megkez
dődött.
Természetesen a vadászok között igen sok, nagy ellensége a gólyáknak, azért a pusztításért, melyet az apróvadban okoz. És ebben van is valami igaz, de, ha párhuzamba állítjuk az okozott kárt azzal a haszonnal, melyet a sokféle ártó csiga, kagyló, álcza-giliszta, rovar és csuszó-mászó elpusztítása által kivált fiókás időben okoz, akkor vadorzását könnyű szívvel meg lehet neki bocsátani, az a haszon pedig, melyet szenvedélyes egérpusztitó létére a természet háztartásában kifejt, meg éppen annyira nagyarányú, hogy e rokonszenves madárnak pusztítása egyenesen isten ellen való vétek volna!
Tartózkodási helyének megválasztásában szintén kitűnik az emberek
hez hajló, ragaszkodó természete, mert a hogy a lakatlan, terméketlen tájakat kerüli, ép ugy kerüli a hegységeket, sziklás helyeket, sürü erdőséget és azokat a végtelen nádrengetegeket, a melyek ellenben a félénk és óvatos vízi vadak
nak valóságos paradicsomai. Legkedvesebb választott helyei, a hol bővében és nagyobb számban található, müveit termékeny rónák, síkságok, honnan sza
bad és végtelen kilátás nyilik mindenfelé és az ezeken levő füdus legelők, ned
ves rétek, fiatal vetések, törpe berkek, patakok, erek, lápok, egyes apró nád-és kákafoltokkal hintett mocsarak, állóvizek, lomha kanyargásu folyóágak, holt vizek és csatornák és a mérsékelt égövek ilyen helyein mindenütt elég bőven található, kivéve Francziaországot, hol a sürü üldözés és elfogdosás miatt nagyon megritkult, mert ott egyike a legkeresettebb és legkedveltebb park- és majorsági udvar-szárnyasnak, ugy, hogy Németországból igen sok gólyát importálnak évenként jó pénzért a frankok hazájába.
E nagy kedveltsége először is szépségében, másodszor pedig viselkedé
sében rejlik, ugy, hogy csak egy példát említsek, öreganyám udvarának tizen
egyéven keresztül állandó lakója volt a „Hanzi", egy nőstény gólya. Télen a nap nagy részét a tüzhelyes konyhában töltötte és pár órára, ha kiment a szabad levegőre, akkor rendesen a meleg és gőzölgő ganéjdomb tetejére állva, behúzott nyakkal álldogált ott. Hogy piros lábai meg ne fagyjanak, mind a kettőre posztónadrágot kapott, mely szárnya alatt lett miederformán átkötve és ezt igen jól eltűrte. A konyhában legkedvesebb helye volt a tűzhely szög
lete, honnan okos, élénk szemével mindent észlelt, mindenre vigyázott. Kutya, macska között példás rendet tartott, ezek féltek tőle, mint a tűztől, ő meg viszont gyűlölte minden erejéből Vili nagybátyám szelid gepárdját, a Rizlánt és rettenetes kelepelést csapott és felborzalt tollakkal, kinyújtott nyakkal rohant, futkosott ki-be a legnagyobb felgerjédesben, ha csak távolról is meg
pillantotta.
Hánzié volt a leölt csirkék, kacsák, ludak, pulykák bele, különben na
ponként kijárt neki a nyers marhatüdő. A halak fejét, farkát szintén ő kapta és egyszer besétálva a szobába, Lina nagynéném népes aquariumát az arany
halaktól kezdve, az utolsó bogárig kipusztította. Ezenkívül megette a vizbe áztatott kenyeret, a főtt hust, sonka-szalonnát, sőt még a sertések korpával vegyitett főtt krumplijából is néha napján jóllakott, a kamrába, istállóba
3 *
pedig be-bejárt egerészni, úgyszintén a granariumba is, és türelmesen vára
kozva a búzás és zabos zsákok között, macskaként elfogta az egeret, az istálló
ban pedig a kocsisok nagy boszuságára nem egy házi-nyulfiókát pusztított el, ha bejuthatott.
Tavasz nyiltával mindössze csak annyi változás mutatkozott természe
tében, hogy az idő nagy részét az udvaron és a kertben a nagy mosótóka közelében töltötte, ősz kezdetén azonban, különösen a költözködési időben, komor, nyugtalan és ingerült volt. Helyét nem találva, ugrált, futkosott, leppe-gett, szüntelen kelepelés között, csonka szárnyait lengette, suhogtatta és sze
mei folytonosan az ég elvesző magasára voltak függesztve. Talán az ő éles szemei észrevették az emberi szemnek láthatatlan égi magasban tovahuzó gólyacsapatokat, vagy a természet által beléoltott ellenállhatatlan vándorlási ösztön ébredt fel bensejében, mely ösztön szabadban élő rokonainál rendsze
rint augusztus hóban nyilatkozik meg.
Ekkor csapatokba gyűlve, valóságos röpgyakorlatokat tartanak és néha egyes helyeken ezrek is összeverődnek. Az ilyen gyülekezéseknél, már a régi rómaiak is állítólag észlelték, hogy a hosszú utra képtelen gyengéket, vagy
•csonkákat, társai halálra vagdossák. E tényt az öreg Plinius is megerősíti, sőt ujabb búváraink, köztük Lenz is állítja. Igaz-e, nem-e, nem tudom! Kezessé
get nem1 merek vállalni érte, mert nem láttam, nem tapasztaltam!
De az tény, hogy néha 4—5000 darab is összeverődik egy csapatba.
Naumann J. Fr. közép Németországban látott egy ilyen nagyszámú csapatot, dr. Shaw a Karmel-hegy lábánál három csapat gólyát látott, melyek Afriká
ból Ázsiába tértek vissza. Egy-egy csapat elvonulása három óráig tartott és a csapat szélessége pedig V2 angol mértföldnyire húzódott, mely vonulásoknál azonban nem képeznek, mint a darvak vagy vadludak, rendszeres sorokat, hanem csapatokban húznak tova.
A mi a gólyák téli tartózkodási helyét illeti, dr. Brehm számtalant látott Szudánban, dr. Labouysse február végén és szeptember végén a Szahara északi részén, honnan Közép-Afrikába húzódtak, Sundewall Kelet-Indiában, líelon Egyiptomban látott oly nagyszámú csapatokat, hogy a sikság szinte fehérlett tőlük, mintha hó esett volna. Egyptomban különösen nagy nemzet
gazdasági jelentősége van a gólyák telelésének, hogy az iszonyú mennyiségű béka és csuszó-mászó szaporodásának a természet háztartásában egyensúlyt szabjanak, ép ugy Palestinában Belba és Gaza között, hol a gólyák nélkül a benlakók vetéseiket nem tudnák megőrizni a rémséges egér- és patkánysereg pusztításai elől.
Körülbelül még négy ennyit lehetne irni a gólyákról és még mindig nem lenne e kitűnő szárnyas háztartása és biographiája kimerítve, de még csak néhány érdekes adatot akarok arról elmondani, miként vadásznak vakondokra és kígyókra, mely utóbbiak a gyíkokkal egyetemben, legkedven-czebb táplálékát képezik.
E vadászatoknál, melyeknek jó részt magam is szemtanuja valék, az általam észlelt gólyapár mindig elsőséget adott a barnás gyepi-békának a zöld kecskebéka fölött, ha válogathatott. Ezekből ide-oda lépkedve,
jobbra-balra kapkodva, egyfolytában 14—18 darabot is elnyeltek a legkomolyabb méltósággal. A középnagyságuakat különösen eleintén, mig éhesek voltak, elevenen nyelték el, ugy, hogy csak ugy izgett-miozgott a békák rugódozásaitól a nyakuk, két izben pedig, még kuruttyolni is hallottam a begyükben az el
nyelt áldozatokat.
Félóráig, óráig elálltak a mozgó vakandturás mellett, szobormozdulat
lan, vigyázva és lecsapásra kész tartásban. Okos szemük feszült, vigyázó pis
logással követte a föld minden mozgását ós a másik pillanatban, villámgyors vágással, a hegyes csőr átdöfte a felszinre kerülő vakondot, melyet azitán jó étvágygyal és látható erőlködéssel magukba gyomroztak.
Kedvencz falatjaik: a kigyók, akár mérgesek, akár méregtelenek, egy
forma étvágygyal lettek megtámadva. A közönséges középhosszú siklókat, pár
szor csőrükkel megroppantva, még félelevenen elnyelték, ugy hogy ezek vonaglása is látszott a begyükben. Egy jó nagy siklót, midőn vagy harmadát elnyelte, nagy méreggel ujra kirázott torkából, mert a kunkorgó és csapdosó kigyó csőrére tekerődzött. Midőn a kirázás nem akart menni, lábával segített kirángatni, kikarmolni, azután pedig néhány heves csőrcsapás után, ujra elnyelte, olyan formán kelepelve utánna, mintha azt akarta volna mondani:
„Látod, mégis ez lett a vége!"
Egy szelid házi gólya elé egy közönséges viperát hajítva, ennek fejét iparkodott szétverni heves, ingerült csapásokkal, mindamellett a kigyó láb
szárát kétszer is megmarta méregfogaival. Erre még hevesebben csapkodott rá és midőn fejét a szószoros értelmében szétverte, akkor nyelte el csak, de a méreg következtében négy napig gunynyasztott és látszott rajta, hogy beteg, mert semmit se evett, de annál többet ivott. Négy nap eltelte után azonban ujra friss és egészséges lett és leírhatatlan étvágygyal esett a neki dobott ennivalónak.
Másfél hónap után ugyanezzel a gólyával még egy próbát tettem, még pedig egy homoki viperával, de ezt is minden ártalom nélkül elnyelte . . a nélkül, hogy a méreg ártott volna neki . . . igy feltehető az, hogy hazai mérges kígyóink harapását a gólyák ártalom nélkül elviselik, ellenben a kigyászó sas, tapasztalatom szerint, belevész a mérges kigyó harapásába.