A h a j ó f o g ó h a l a k a c z á p a m e l l e t t .
Eddig majdnem száz faját ismerik, de évezredekkel azelőtt, midőn föl
dünk nagyobb részét még tenger borította, sokkal több fajt számláltak és megkövesedett fogaik és lenyomataik után, némelyik őskori czápa a 70—80 lábnyi hosszúságot is elérte.
Ezzel az ijesztő nagysággal szemben a ma élő óriási czápának (Selaxe maxima) néven ismert faja, majdnem felét, a harminczöt láb nagyságot eléri és négyezer foggal fegyverezett szája daczára az emberre nem veszedelmes.
Kalapácshalnak. (Zyaena malleus) nevezett rokona falánk és vérszom
jas természeténél fogva már sokkal veszedelmesebb. Ezt a nevét kalapács
szerű alakjától nyerte, mert tizennégy-tizenhat lábnyi testén keresztben ülő feje mindkét oldalon czölöpformán meg van hosszabbodva és ennek két végén ülnek gonoszvillogásu, zöld tűzben szikrázó szemei. Legveszedel
mesebb és legfalánkabb azonban valamennyi között az emberevő csapa (Car-tmarias glaucus)! Ez a tengereknek a tigrise és hyénája! Kegyetlen rablója és gyilkos hóhéra a vizek és mélységek minden lakójának.
Már alakja is rémületet és iszonyatot keltő! Apró csontszemcsékkel bo
rított, érdes bőre barnásszürke színezetű. Huszonöt-harmincz lábnyi, sőt még hosszabb, óriási teste ötven-hatvan imétermázsát is nyom s hegyes háti- és hasuszonyai nélkül alakja egy fokozatosan megnyúlt hengerhez volna hason
lítható. Hegyesorru fejében apró, álnoktekintetü szemek villognak és ő az egyedüli a halak között, mely szemeit forgatni képes.
Irtózatos szája nyolcz-tiz láb kerületű és felső állkapcsa rendszerint hat, az alsó pedig négy sorban álló fogsorral van felfegyverezve. Ezek az egy-két hüvelyknagyságu, aczélkemény fogak háromszögletes alakúak s szé
lükön fürészesen vannak kicsipkézve, és egy ruganyos izom segélyével szük
ség szerint előre, hátra fektethetők.
Daczára ezen mindent összemorzsoló fogazatnak, a czápa nem rágja meg, hanem egészben nyeli el zsákmányát, miután fogai csakis a préda meg
ragadására és széttagolására valók.
Ennek az iszonyatot gerjesztő külsőnek mindenben megfelel a ter
mészete. Kielégithetlenül falánk, prédaéhes, vad és kitartó természeténél fogva, heteken át kiséri a hajókat, hogy ami a fedélzetről a tengerbe hull, legyen az halott, vagy eleven, elkaphassa. Éles szaglása és ugyanilyen finom hallása ebben nagy segítségére vannak, mert négy, sőt hat tengeri mért
földnyi messzeségből megérzi a hullámok mélyébe sülyesztett holtakat, vagy dögöt és ugyanilyen mélységében az Oczeánnak meghallja az emberi beszédet
vagy lubiczkolást.
Társaságában rendesen két halfaj tartózkodik, melyek közül az egyi
ket jó barátjának, a másikat pedig ellenségének nevezhetjük.
Ez az elválaszthatlan jóbarát a Pitot-n&k (Naucrates ductor) nevezett egy lábnyi hosszú ezüst fényű halacska, melyet a matrózok „Czápavezetönek"
neveznek, mivel azt hiszik róla, hogy ez mutatja meg neki az utat zsákmányá
hoz. Ez azonban csak naiv mese, mert ez a falánk rabló maga is elég legény ahhoz, hogy zsákmányára rátaláljon- Hogy micsoda ösztön vagy hajlam füzi ezt a kis Dávidot a tengerek Góliáthjához, az még ma sincs felderítve, de
annyi bebizonyított tény, hogy állandó kísérője neki és elválaszthatlan ragaszkodás füzi a czápához.
A pilóta rendesen a czápa feje körűi úszkál és, ha a czápa a hajóhoz közeledik, akkor ez a kisérő állandóan a torka körül tartózkodik, vagy egyik uszonya alá húzódik, néha ellenben gyorsan jobbra vagy balra előre úszkál, mintha a környéket akarná kikémlelni, de azután hűségesen visszatér hozzá.
Egy izben egy szalonnával ellátott czápahorgot eresztettek le a hajóról, melytől a czápa vagy husz ölnyi távolságban úszkált a hajó körül. A kis pilotahal villámgyorsan lökte magát oda és a csalétket minden oldalról körülnézve, visszatért a czápához és annak tátongó torkát többször
körülusz-kálva, farkával a vizet verdeste, a mire a czápa is megmozdult és néhány perez múlva horog és csalétek mindenestől eltűnt a torkában.
Egy másik esetben pedig egy pilóta magányosan követte napokon keresztül a hajót, mire a matrózok azt mondták, hogy óriási társát elveszítve,
most másikat keres helyette.
Az ellenségnek mondott másik kísérőjét hajófogó halnak (Eeheneis naucrates) nevezik. Ritkán fognak czápát a nélkül, hogy kót-hánom ilyen hal ne volna kolosszális testébe ragadva. Két faja ismeretes neki. Az egyik csak az egy láb hosszú (Eeheneis remora) és a Közép-tengerben él, a másik pedig, amely három-négy lábra is megnő, minden világtengerben található.
Ezeknek ragaszkodása azonban már meg van magyarázva világosan.
Ugyanis uszóhólyagjuk nincsen és uszonyaik annyira kicsinyek, hogy e miatt szerfelett lassú úszók. Fejük teteje azonban egy ovális alakú, lapos tárcsával van ellátva, amelyen salugáder formán fekvő bőrlebbenyek van
nak, amelyeknek segítségével oly erősen hozzátapadnak a hajók fenekéhez, a viz alatti sziklákhoz, nagyobb halakhoz és czápákhoz, hogy a legnagyobb erővel sem lehet őket leválasztani és mivel a nagyobb halak rendesen gyors úszók szoktak lenni, tehát ezekkel szállíttatják magukat a tengerek egyik részéről a másikra. E tulajdonságaik miatt a partvidékek lakói farkukba egy érczgyürüt fűzve, az erre erősített fonál segítségével a tengerbe eresztik és teknősbékák fogására használják, miután oly erősen hozzátapadnak ezeknek a teknőjéhez, hogy általuk a teknőczöket a felszínre lehet vontatni.
A czápák legnagyobb számban a déli tengereket lakják, hol gyakran egészen a viz színéig feljönnek. A Földközi-tengerben ellenben leginkább a mélységekben tartózkodnak, mert a gyakori hajójáratok nyugalmukban zavarják őket.
Eledelük minden, a mi él! A fókák, tokok és tinhalaktól kezdve minden a mi csak megehető, de legkedvesebb nekik az emberhús, kiválóan a négereké.
Azért a régibb években, midőn a rabszolgakereskedés virágzott, a czápák sere-gestől kisérték a néger rabszolgákat vivő hajókat, mivel ezek a hajók a min
denféle ragályos betegségben elhalt négereket a tengerbe vetették.
Ez okból rémei minden hajósnak, kiváltképpen a hajótörötteknek, kik néha egy-egy gerendába kapaszkodva, vagy rozzant tutajra szorulva, igye
keznek menekülni.
A „Magpin" nevü angol hajó rémes történetet beszél el e szörnyek vér-szomjáról és falánkságáról:
A Magpin a cubai partok közelében sülyedt el és legénysége egy nagyobb csónakba menekült, a dühöngő vihar azonban csakhamar felfordította ezt a mentőcsónakot is.
A matrózok a halálveszedelem eme pillanataiban is betartva a fegyel
met és engedelmességet, Smith hajóhadnagy parancsára igyekeztek a csóna
kot felállítani, java munkájuk közepette azonban az egyik egyszerre csak elkiáltotta magát, hogy egy czápa hátuszonyát látja a hullámok közül felmerülni.
Ez a vészkiáltás olyan fejvesztett rémületet okozott, hogy mindenki csak a saját meneküléséről gondoskodott. Tudták ugyanis, hogy menthetet
lenül veszve vannak, ha e szörnyek egyike jelenlétüket felfedezi.
Semmi fegyelem és parancsszó nem használt többé és a csónak, melyet fel akartak egyenesíteni, elébbi felborult állapotában maradt, midőn azon
ban a rettegett szörny nem mutatta magát, Smith hadnagy ujra a csónak felállítására és az élelmiszerek egy részének a megmentésére kezdte buzdí
tani a legénységet. De mivel tudta, hogy nem képes belőlük azt a hitet ki
irtani, hogy a tengernek ezen a táján számos czápa tartózkodik, tehát, hogy bátorságot öntsön beléjük, megparancsolta mindazoknak, kik legszélről dol
goztak, hogy lábaikkal és karjaikkal zajosan verjék a vizet, hogy ezzel a lár
májukkal a czápákat a környékről elriaszszák.
Ez a parancs a legénységet csakugyan megnyugtatni és felbátorítani látszott és a csónak már pereméig kiemelkedett a zajló hullámokból, mert négy ember szakadatlanul merte kifelé belőle a vizet és ha még egy kevés ideig türelemmel és engedelmesen dolgoztak volna, hát mindnyájan meg
menekülnek.
A vizet merők lázasan dolgoztak és már mindenkinek arczán a mene
külés reménye derengett, midőn mögöttük egyszerre zajos sistergés és bugy-borékolás között tizenöt czápát láttak a csónak felé közeledni.
Fejvesztett rémület fogott el ujra mindenkit és hogy megmenekülhes
senek, a csónakot eleresztették, mire az ujra felfordult és megtellett vízzel, minek következtében a huszonkét főből álló legénységnek a veszte meg volt pecsételve.
Kezdetben a tenger félelmes szörnyei semmi kedvet se mutattak a táma
dásra, hanem a hullámok között bukdácsoló legénység között ide-oda úszkálva, játszadoztak, le-lebukva, fel-felmerülve óriási testükkel.
Ez a játék azonban nem soká tartott! Egy hajmeresztő fájdalomorditás jelentette, hogy egyik embernek a lábát tőből leharapták és midőn a viz ennek következtében a vértől piroslani kezdett, a czápák, mint a tigTÍsek, a megérzett vérszagra, támadni kezdtek . . .
Egyik velőtrázó fájdalomorditás a másik után harsant fel, mert majd egy kéz, majd egy láb lett, mintha taglóval vágták volna le, tőből leharapva.
Néhányat a felfordult csónak gerinczéről rántottak alá, mások pedig a rémü
lettől aléltan és féleszméletlenül sülyedtek alá a viz fenekére.
Smith hadnagy ezzel a hajmeresztő halálveszélylyel szemben is a leg
nagyobb hidegvérüséggel és körültekintéssel osztogatta a parancsait és tisz
teletére legyen mondva a szerencsétleneknek, voltak, akik megfogadták és tel
jesíteni iparkodtak ezeket a parancsokat.
A csónakot ujra oldalára billentve, két ember a vizet iparkodott ki
merni. A hadnagy a csónak hátrészébe kapaszkodva, lelkes szavakkal báto-ritotta és buzdította embereit, a czápák azonban már vért kóstoltak és nem akarták a gazdag zsákmányt elereszteni.
Smith látni akarta, hogy még mennyi viz van a csónakban, e végett kissé feljebb kapaszkodott és ezalatt elfeledkezett a lubiczkolásról, mire egy czápa mind a két lábát térden felül leharapta . . .
Bámulatos önuralma daczára, a rettenetes fájdalom metsző sikolyt facsart le ajkairól, de, hogy a legénységet el ne rémítse, el akarta azt tit
kolni. A legénység azonban a vereslő hullámokról bajt sejtve, parancsnokát a csónakba emelte és annak hátsó részére fektették.
A haldokló, rettenetes fájdalmai daczára, csak a többiek megmentésére gondolt, s röviden megmagyarázta nekik, mi módon menekülhetnek a halál-veszélyből és meghagyta nekik, hogy azok, akik megmenekülnek, mondják meg az admirálnak, hogy kötelességét utolsó lehelletéig teljesítetté.
Ebben a pillanatban a csónak két belekapaszkodó matróztól nagyot billent, mire a szerencsétlen hadnagy legurulva, a hullámok közé zuhant, hol azonnal két czápa rohant reája és valósággal kétfelé szakítva, tűntek el vele a vértől zavaros hullámok mélyében.
Este nyolcz óra felé már csak két ember maradt életben a huszonkettő
ből és noha halálosan ki voltak merülve a félelemtől és erőfeszítéstől, mégis a csónak elejére és hátuljára állva, mindaddig merték a vizet, mig csak a csónak annyira meg nem könnyebbedéit, hogy nem kellett az ujabbi felbom
lástól félni.
Bár a tenger szörnyei folyton ott úszkáltak körülöttük, mégis pihenőre dőltek és csak akkor riadtak fel ólomsulyu, nehéz álmaikból és folytatták a vizmeritést, midőn észrevették, hogy a falánk és telhetetlen szörnyek csónak
jukat fel akarják borítani.
A csónak veszedelmesen billegett, mire a két kétségbeesett ember, hosz-szunyelü vizmerő vedreikkel a hullámokat kezdték nagy zajjal csapkodni és torkuk szakadtából ordítoztak.
Ez használt! A prédaéhes szörnyek csapatjából egyik a másik után tünt el a mélyben és végre az utolsó is eltávozott, mert a milyen vérszomjasán
falánk és vakmerő, épp olyan gyáva is tud lenni, a tengereknek ez a szörnyű Leviathánja.
Voltak esetek, midőn torkában a beletört horoggal, oldalában pedig két szigonydöféssel ujra visszatért és beleharapott a leeresztett csalétekbe, más
kor pedig a»legkisebb lárma is elriasztja, miután a czápa ritkán támad arra, ki kezeivel és lábaival lubiczkolva, zajt üt maga körül, mihelyt azonban elcsendesedik, a kilőtt nyil gyorsaságával támad reá.
Ezért a matrózok olthatatlan gyűlölettel üldözik és vadásznak rája.
Mihelyt egy czápa a hajó körül mutatkozik, azonnal megnépesül a fedélzet és az erős czápafogóhorgot vagy szigonyt, csalétekkel ellátva, mely vagy egy oldal szalonna, vagy pedig egy darab besózott romlott hus szokott lenni, hosszú lánczra kötve, a hajó faránál a hullámok közé sülyesztik.
Alig, hogy a horog lemerül, a czápa villámgyorsan löki magát előre és a másik pillanatban már megfeszül és megcsörren a láncz ,a rettenetes állat bősz hánykolódásaitól.
— Fogva van! Fogva van! — ujjong a hajószemélyzet a tisztektől kezdve az utolsó hajósinasig és mindenki siet a kötél végét megragadni, hogy a viczkándozó szörnyeteget a fedélzetre vontassák.
Midőn az óriási test a vízből kiemelkedik, fejére ési farkára húrkot vetve, a fedélzeten végig fektetik s a tapasztaltabb vén matrózik közül egyik egy jól irányzott bárdcsapással levágja a farkát, nehogy ide-oda csapkodá
sával veszedelmet okozzon, azután bárdcsapásaikkal a hánykolódó szörnye
teget elszédítve, késeikkel felhasítják.
A czápa gyomra valóságos tárháza szokott lenni a tengerbe hullott mindenféle tárgyaknak. Igy egy czápaóriásnak a gyomrában egy mosogató
dézsát, három borasüveget, egy ökörfejet, egy fél evezölapátot, egy csorba tányért, egy réz teaüstöt, egy lószőr-vánkost és három sipkát találtak.
A czápa husa kemény, emészthetetlen és utálatos izü, óriási maijából azonban több tonnára való kitűnő minőségű halzsirt olvasztanak, bőre pedig chagrin név alatt, mint igen keresett dolog, díszműáruk, kardmarkolatok s
egyéb tárgyak bevonására lesz felhasználva.
Afrikának és Indiának a partvidékén a benszülötteknek szintén ked-vencz sportja a czápavadászat.
Egy kétélű yatagánnal vagy machétával felfegyverkezve, vetik magu
kat a hullámok közé és midőn a tengerek tigrise nyilgyors lökéssel feléjük sikamlik és hátára fordulva, elnyelésre tátja rettenetes torkát, akkor egy ügyes döféssel, egy rántással végighasitják. Sokszor megesik azonban, hogy a vakmerő vadász, a hullámok játéka miatt, döfését elhibázza, ilyenkor azután a vadászból üldözött lesz és igen sokszor a czápa gyomrába
kerül-A p i l o t a h a l .